2006.03.21.

A pálferi wikiből

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Nem is tudom, hogy mit kell ilyenkor tenni. Jaj, mesélni! Na majd fogok. Háromnegyed kettőkor keltem ma hajnalban, vagy az inkább éjszaka, mert akkor indultunk Jeruzsálemből Tel Avivba, és jól leégett az orrom a Negev sivatagban. De nagyon jó volt. Na. Egy kicsit alváshiányos vagyok. És körülbelül egy hétig nem jutottatok eszembe. Hogy ilyen kedves mondattal kezdjem. Nagyon jó volt! Viszont ott voltam a Szent Sír Bazilikában, és miután nyolcan voltunk, jobban tudtuk beosztani az időnket, ezért én ott szépen leücsörögtem, és akkor sorba vettem a barátaimat, ismerőseimet, mindenkit, és értetek külön imádkoztam. Na, mondom akkor, hogy… Igen, szóval valahogy úgy vagyok, hogy itt vagyok, de még nem érkeztem meg. Elég hülye helyzet, de majd próbálok valamit tenni.

Ugye két héttel ezelőtt ott hagytuk abba, hogy egy hosszabb gondolatfüzér eredményeként eljutottunk oda, hogyha a szüleink hiánymotiváltak, akkor szükségszerűen bennünket a saját szükségleteik kielégítésére fognak fölhasználni. Ez a mi életünkre vonatkozóan sok terhet fog jelenteni, többek között azt, és most ennek a jelenségnek a mélyére próbálunk tekinteni, hogy bennünket olyan szerepbe fognak helyezni, amely szerep nem biztos, hogy vihető, viselhető számunkra. Így jutottunk el a szülősítés, vagy szülőiesítés, vagy parentifikáció jelenségéig, amely nem egyenlő azzal, hogy egy gyerek akár egészen kicsi kortól kezdve, mert éppen valamelyik szülője, vagy a családnak valamilyen helyzete azt igényli, hogy ő plusz felelősségeket vállaljon egy-egy kapcsolatban vagy helyzetben. Ez teljesen természetes és normális, éppen ahhoz segít, hogy a család védett rendszerében megtanuljuk azt, hogy milyennek legyünk majd szülőként, apuciként meg anyuciként. Ez teljesen helyénvaló. Azonban, és így történik a szülőiesítés, hogy miközben a szüleink a saját szükségleteik kielégítésére bennünket használnak föl, ezzel plusz felelősségeket rónak ránk, majd pedig ezt a plusz felelősséget kizsákmányolják. Ezen a plusz felelősségen keresztül történik meg a mi kizsákmányolásunk, és azt a plusz felelősséget, amit mi vállalunk, és a hozzájárulást az ő életükhöz, amely hozzájárulást nem kellene megtennünk, mert gyerekek vagyunk, ezt nem ismerik el. És úgy szokott a kör bezárulni, hogy nemcsak hogy ezt nem ismerik el, hanem elkezdik manipulálni ezt a mi a mi plusz felelősségválalásunkat, és nem hogy nem érdemként jelenik ez meg a családban vagy a kapcsolatainkban, amiért minimálisan szóbeli elismerés jár, hanem ezt, most nagyon leegyszerűsítve mondom, kötelességünkként, feladatunkként jelenítik meg, mint hogyha nekünk ez volna a dolgunk. És miután mi így bizonyos szempontból szülőiesített helyzetbe kerülünk, ez a helyzet nem jár semmiféle plusz előnnyel vagy jogosultsággal, plusz szabadsággal, és plusz lehetőségekkel és plusz érdemekkel, ezért beleszorulunk egy olyan helyzetbe, ami egyáltalán nem jó nekünk, és ettől nyögünk. Majd pedig, amikor egy ilyen szerepben szocializálódtunk, akkor nagyon nagy hajlamunk lesz arra, hogy ezt az egészet valamiképpen ráterheljük a következő generációra, illetve – (Egészségedre! ) – illetve ráterheljük a házastársunkra, stb. Ez így akkor ok, ugye? Ezt akkor én is értem. Jó.

És ennek a gondolatfüzérnek a végén, hogy mindezt illusztráljuk, beszéltem a saját szülőiesítésem történetéről, amely sok csavarral együtt járt, hogy az édesanyámmal való kapcsolatomban is szülőiesítésbe kerültem, én lettem valamiképpen az anyukámnak az anyukája, most ezt már nem ragozom tovább. Azután ráadásul a nagymamámmal való kapcsolatom is nagyon cifrán alakult, azon keresztül is én lettem az anyukámnak az anyukája, és a nagymamámnak a társa. És azt a fordulatot még nem is mondtam el nektek, hogy mindkét szülőm egyetértett abban, és ezt többször ki is fejezték, hogy csak azért nem válnak el, mert hogy mi vagyunk. Vagyis, hogy miattam nem válnak el. Mit jelent egy gyerekre nézve az, ha a szülei azt mondják, hogy azért nem válunk el, mert te vagy? Akkor ez azt fogja jelenteni, hogy én tartom össze ezt a kapcsolatot. Egy gyereknek elemi szüksége van az apukájára és az anyukájára, s ha miattam nem válnak el, akkor háromszorosan is sikerült szülő szerepbe kerülnöm, én tartom fönn a családot. Hát ha miattam nem válnak el, akkor én tartom össze, ez elég evidens. Na tehát. És akkor eljutottam oda, de ezt most már nem akarom megint idehozni, csak azt, hogy van némi tapasztalatom a szülőiesített gyerek nézőpontjából való világlátásra.

És a mai alkalommal arra szeretnék vállalkozni, hogy egyrészt nézzük meg, hogy milyen felnőtté válik egy szülőiesített gyerek, ezt érdemes tudatosítani, és azután pedig, mert többen odajöttetek hozzám és kértétek, hogy jaj, most már a jelenségek sorolását hagyjam abba, és mondjam meg, hogy mit kell csinálni. S ebben teljesen igazatok van. Úgyhogy abba fogom hagyni a jelenségek fölsorolását, és amikor végigértem a szülőiesített gyerek felnőttként való jellemzésén, akkor elmondom, hogy mit lehet csinálni. És csak utána fogom elmondani, hogy milyen jellemzői vannak egy olyan felnőttnek, aki gyerekkorban házastársi szerepbe került. Mert az a klasszikus másik nagy kör. Tehát szülő szerep, házastársi szerep, ez a két nagy kör van, de nem mondom akkor ezt egymás után el, mert akkor ehhh… És akkor jövő alkalommal is úgy kell jönnötök, hogy nem tudjátok, hogy mit kell csinálni… Ez szörnyű lenne, s ez most pont rajtam múlik, én ennek a terhét nem veszem magamra. (08:08)

Na, akkor mondom a jellemzőket. Egyébként, akik régebb óta ismertek engem, nyugodtan leegyszerűsíthetem ezt a 13 szempontot, ami 11 szempont, ezt a 11 szempontot arra, hogy pont olyan, mint én! Tehát felnőttként olyan, mint én, és akkor tudjátok, hogy nagyjából mi, de azért inkább elmondom még, jó? Azt mondja. A szülősített gyerek:

1. Tisztában van mások szükségleteivel, sajátjával gyakran nem. Azokból lesz ugyebár a jó segítő, jó tanár, jó pszichológus, jó pap, és egyebek, aki gyerekkorában megtanulta azt, hogy hogyan hangolódjon azokra a szüleire, akiknek őrá szüksége van. Ezért aztán én sajátosan elég intuitív alkat lettem, és elég jól rá tudok hangolódni másokra. Ezért képes vagyok arra, hogy sok minden olyasmit kimondjak egy beszélgetésben vagy egy csoportban, amit az illető még nem is tud magáról, de én már tudom, hogy ő ezt tudhatná. Ez különösebben nem erény, hanem egy kiszolgáltatott helyzetnek a következménye, amit azonban jól lehet használni. Ezért én sokkal érzékenyebb vagyok a más emberek szükségleteinek a figyelésére, mint a sajátjaimra. Sokkal érzékenyebb vagyok rá. Képes vagyok a hányingerig elmenni saját magam kizsigerelésében. Míg arra, hogy neked ebben a helyzetben, egy beszélgetésben, találkozásban, satöbbi, jó-e az, ami történik, erre hihetetlenül érzékeny vagyok. Vagy pedig miután nem vagyok tökéletes, az egészet hagyom a fenébe és önző disznó leszek. Ugye ez is egy jó megoldás, hogy ennek az egésznek a terhét lerázzam magamról. Tehát azok, akik képesek nagyon figyelni mások szükségleteire, s a sajátjukra nem, az tünete annak, hogy szülőiesítésben részesültek. Milyen nagy dolog, mikor valaki, akitől megkérdezzük azt, hogy rendben van, most értem, hogy ezt mondtad, azt mondtad, amazt mondtad, egy kliens, aki rengeteget panaszkodik és sír és sok baja van. Hogy mondd meg kérlek, hogy akkor mit szeretnél? Ez a ’Hogy vagy?’ kérdésnek a továbbfejlesztett változata. Aki a ’hogy vagy’ kérdésre sem tud válaszolni, erre tud aztán még kevésbé válaszolni. Mert ahhoz, hogy tudjam, hogy mit szeretnék, ahhoz tudnom kell, hogy hogy vagyok. Milyen nagy dolog, mikor valaki azt el tudja mondani, hogy én ezt szeretném. És az még nem elég. Képzeljünk el egy olyan valakit, aki szülőiesítésben részesült, megkérdezzük, hogy hogy van, ezt el tudja mondani, megkérdezzük, hogy mit szeretne, és mit gondolsz, mi lenne neked most jó, ezt is meg tudja mondani, majd ha megadjuk neki, ezt örömmel tudja fogadni, és közben nem támad bűntudata, hogy neki ehhez nincs joga, vagy pedig, hogy máris olyan, hogy mondjam, adósságokba keveredett, amit napokon keresztül kell majd törlesztenie. Aki olyan szerepbe került gyerekkorában, mint én, az tökéletesen tudja, hogy miről beszélek. Aki pdig ezt nem tudja, érdemes, hogy tudd, hogy az embereknek nagyon nagy része így él. Hogy odáig talán eljut, hogy megenged magának ezt-azt, de a hozzá járó bűntudattal már nem tud mit kezdeni. És így visszapörög egy ördögi körbe. Ezért van az, hogy a komolyabb fejlődés érzelmi munka nélkül nem valósítható meg. Ugyanis ezzel a bűntudattal valamit kezdeni kell. Mert ez a bűntudat visz bennünket vissza a régi rendszerbe, ezért ettől a bűntudattól is jó, hogyha meg tudunk szabadulni.

Igenis van olyan, hogy túl nagy együttérzés, túl nagy együttérzés másokkal, a magammal való együttérzés rovására. Hát ilyen hogyne volna? (13:07)

Izraelben nagyon szívesen tanítják meg azokat, akik odamennek, hogy ott éljenek arra, hogy a saját szükségleteiket maradéktalanul kielégítsék. Hogy tudatosítsák magukkal azt, hogy mire van szükségük, és hogy ezt a lehető leghatékonyabb formában ki is fejezzék. Ezét lehetséges az, amire ott rá lehet csodálkozni, hogy a Kelet-Európából jövő, frissen bevándorolt zsidók azok téblábolnak és tehetetlenkednek mindaddig, amíg egy újfajta szocializáció őket föl nem menti sokféle bűntudat alól. A kelet-európai – hát persze most ezek nagyon durva általánosítások – de innen nézve pedig mondjuk Izrael államának önérvényesítése kifejezetten néha, hogy mondjam… Befejezzem a mondatot, hogy milyennek tűnik? Hmmm. Nagyon elgondolkodtató, ahogyan ez a két kultúra tud egymással ütközni. Egy kultúrkereszténység egy ilyen fajta újfajta szocializációval. Azt mondják, ugye sokat olvasgattam út előtt is, út után is, most hogy már negyedszer voltam, van némi élményem erről, hogy nagyon jól meg lehet állapítani, hogy ki az, aki ott született, ki az, aki jó pár éve ott van, és ki az, aki most vándorolt be. És ami egy mondjuk szülőiesített gyerek felől merő önzések és agresszivitás sorozata, az onnan nézve egyszerűen természetes dolog.

Mondjuk, hogy utaztunk a repülőn, és középen kaptam helyet oda és vissza is, ez plusz jogosultságokat szerzett nekem, mert én is ülhettem volna az ablak mellett, és érdekes módon a mellettem ülő két útitársamnak egész természetes volt, hogy úgy helyezzék el a lábukat, ahogy az nekik kényelmes. És egy pillanaton belül azon vettem észre magamat, hogy valahogy így kell ülnöm. Ők egyszerűen érvényesítették a maguk érdekeit. És azon gondolkodtam el, hogy én, ilyen szülőiesített kelet-közép-európai örökséggel megáldott nyomoronc, énnekem körülbelül 20 percembe került, míg vettem a bátorságot, hogy én is érvényesítsem a saját lábam helyszükségletét. Tehát az nekem kb 20 percembe került, míg először lejátszottam azt a kört, hogy dühös vagyok, hogy szidom őket magamban, hogy tehetetlennek érzem magam, hogy ezt egy ilyen kulturális kontextusba helyezem, ezt nem kívánom részletezni… Majd pedig, amikor ettől az egésztől megszabadultam, akkor rájöttem, hogy odafordulhatok az útitársamhoz, és mondhatom neki azt, hogy ez pedig itt az én részem. Ez meg az én lábam. És hogy ez a két dolog szeretne összefüggésbe kerülni egymással. És ami a legnagyobb vicc, hogy az illető nem sértődött meg. Amire ugye mi gondolnánk, hogy úúú, akkor hogy fogunk majd egymásra nézni, hanem rám nézett és elrakta a lábát. Ilyen egyszerű. Ezután odafordultam a másikhoz. Megy ez nekem, 9 nap Izrael, hahaaa. Szóval nagyon izgalmas volt a visszaút. Roppantul. Szóval, ami innen agresszivitásnak tűnik, az onnan önérvényesítésnek. És ezt képtelenek vagyunk egymással kapcsolatosan fölfogni és megérteni. Na.

2. Érzelmi stabilitása abból fakad, már a szülőiesített felnőttnek, de már gyerekkorától, hogy talpraesett és segítőkész. Nálam a segítőkészség van meg… érzelmi stabilitása abból fakad, hogy talpraesett és segítőkész. Én nagyjából az életet úgy élem át, hogy állandóan negatívban vagyok, tehát amikor így a hülyeségeim felől nézem az életet, akkor azt gondolom, hogy nekem állandóan segítenem kell másoknak, hogy nullára jussak. Kíváncsi lennék, hogy ez kire érvényes még. Ez eljuthat oda, hogy valakinek mondjuk 2-3 jó dolgot kell tennie egy nap ahhoz, hogy úgy érezze, hogy most van joga az élethez. Van, akinek fél napot kell ezért gürizni, és van, akinek reggeltől estig kell gürizni. És a legrosszabb, amikor valakinek reggeltől estig kell annyira gürizni, hogy azt már nem is bírja. És akkor tudja csak úgy lehajtani álomra a fejét, hogy na jó, most szereztem a mai napra jogosultságot az élethez. A holnapira még nem, csak egész nap ezért güriztem, hogy a mai nap életéhez való jogosultságaimat megszerezzem. És mondjuk tettél 50 jót, elmulasztottál kettőt, és este az a kettő nyomasztó teherként nehezedik rád, és képtelen vagy úgy elaludni, hogy ne legyen valami rossz érzés a gyomrodban. Az 50 nem ad örömet, mert az csak arra volt jó, hogy nullára kerültél. A kettő viszont… (19:28)

3. Erősnek látszó felnőtté válik, aki keményen dolgozik saját boldogulásán. Hát ez elég jellemző. (Szomjas vagy! Meleg van, ugye? Tudjátok, nem szabad itt inni! Jaj, nagyon sok héber betűs kólát ittam! Tök jól néz ki! Hogyha lefordítanánk, akkor úgy kellene fordítani, hogy Cocah Colah, a legszentebb helyeken vásároltam egy-egy kólát, tényleg, és ott ünnepélyesen elfogyasztottam. Összekapcsoltam a múltat a jelennel. Vadásztam arab betűs kólát is, de nincs! Nincs! Még az arab falvakban is héber betűs kóla van.)

Szóval. Emlékszem, a lelkiatyám azt mondta egyszer, magam sem tudom, milyen hangsúllyal, de úgy van tippem: „Hát, Feri, te olyan ember leszel világ életedben, akikre sokak fognak támaszkodni.”. És nem mondott semmi többet, csak ennyit. És emlékszem, én, mint szülőiesített ifjú, ezt nagyon büszkén vettem tudomásul, ó, az én vállaim! Napokig jól voltam. Aztán kezdtem nem annyira jól lenni, s rájöttem, hogy ennek legalább annyi a teher része. És hogyan húzok magamra embereket.

Aztán: ha erősnek látszó felnőtté válunk, és keményen dolgozunk saját boldogulásunkon, akkor nagyon nagy kérdés, hogy tudunk-e boldogok lenni, hogy ezt megengedjük-e magunknak. Hogy ezt merjük-e átélni, tudunk-e megállni. Nagyon érdekes ám. A pap elmegy nagyböjtben 9 napra. A reakciókból pontosan lehet látni, hogy hol történt szülőiesítés a nyájban, hol vannak apa-bárányok meg anya-bárányok. Ugye vannak, akik azt mondják: „Jaj, de jó, Feri, jaj, menj el, érezd jól magad, aztán majd dumálj!” – ugye ezek adnak valami szabadságot. Mások pedig összevonják a szemöldöküket: „Nagyböjtben? Múltkor is voltál!” – igen, ezt többen is mondták. „Nem olyan régen voltál!” Jó páran abban a közösségben, ahol szolgálok, felelőtlennek tartanak. Kihagytam a pénteki gyóntatást. Micsoda felelőtlenség! Annyira tudok örülni annak, hogy ezek a vélemények már nem terhelnek meg. 9 napon keresztül gondolkodom rajtuk, és ahogy hazajövök, név szerint tudnám a listát megírni, hogy kikkel kapcsolatban lesz gyomorvérzésem, amikor majd találkozunk, de nem terhel már meg, hiszen gyógyult vagyok…. (23:35)

4. Emiatt a szülőiesített gyerek nehezen szab határt saját felelősségének, és megszokta, hogy nem támaszkodhat másokra. Ugyanis, ha a szüleim támaszkodnak rám, akkor hogyan szokhatnám azt meg, hogy én támaszkodok másokra?

Azt hiszem, mint nagyon sokan, akik jó nagy adagot kaptak abból, amiből én is, szindrómás segítőként kezdik pályafutásukat. Így hívják, szindrómás segítő. Én például azt hiszem, hogy végigéltem a legnagyobb baklövések sorozatát, amit el lehet követni. Például emlékszem, egyszer egy hajléktalan férfit fölvittem a lakásomba, megetettem, megitattam, ágyamba fektettem – én nem aludtam ott. Hát, most már azért ilyesmit nem tennék. Tehát valószínű, hogy ez egy kicsit túlzás. De akkor nem éreztem annak, egészen… hát szóval nem éreztem annak. Egy csomó olyan dolgot tettem, ami a felelősségvállalás határainak a totális föl nem ismerését jelentette. Igen, azért álltam meg, mert it azon gondolkodtam, hogy tovább meséljem-e, de talán nem…Nem sokat aludtam. Tehát próbáltam azt játszani, hogy biztonságban vagyok, nem félek. Nem nagyon ment.

Aztán mikor valaki állandóan azon agyal, hogy mi van másokkal. Ismerek egy kedves asszonyt, tényleg nagyon kedves, nagyon szeretetre méltó. Múltkor eljött hozzám, és azt mondja, te az utóbbi időben alvászavaraim vannak. Hah, egy jó kis alvászavar! Fölcsillant a szemem: na nézzük! S akkor kérdem, hogy mikor éppen alvászavarban vagy, akkor mit csinálsz? És azt mondja: számba veszem a családtagjaimat és aggódok. Most ezt én egyszerűsítettem le. Tehát fölébredek, és jaj, mi van a férjemmel, úú, ez a gyerekem, és tudjátok, ennek nincs vége. Tehát akkor a gyerekek kezdenek megházasodni, és újabb döbbenetes köre azoknak, akik táplálhatják az alvászavart, mert most már nemcsak azért aggódom, mi lesz a fiammal, mi lesz a fiam feleségével, mert akkor van biztonságban a fiam, ha a fiam felesége jól van, de ha a fiam felesége nincs jól, akkor az én fiam sincs jól, ezért, bár tulajdonképpen énnekem ő a menyem - ugye a menyem? Mert ezekkel nem vagyok tisztában, Tényleg! - én, bár a fiamnak vagyok az anyja, de két óránként fölhívom a menyemet, hogy jól van-e, azért, mert ha a menyem nincs jól, a fiam nincs jól, és akkor én sem vagyok jól, és akkor nem tudok aludni. Ezért próbálok iszonyú jóban lenni a menyemmel. Ezért nemcsak a fiam életét veszem magamra, hanem a menyem életét is egészen magamra veszem, majd megszületnek az unokák. A boldogság kiteljesedik, nagyon érdekes szavakat tudnak használni azok a szülők és nagyszülők. Hogy mondjam, az öröm így átsuhan az arcukon, és a gondok halmaza földereng előttük.

Mielőtt elmentem volna, hallgattam a rádiót, és a rádióban a következő statisztikát. Magyarországon végeztek egy kutatást a magyar anyák között. Magyar anya, mit szóltok, szép? A magyar anyák 85%-a azt mondta, hogy számukra a család fontosabb, mint saját maguk. Mit szóltok ehhez? Elég kétértelmű statisztika. Egyfelől mondhatjuk azt, hogy ó, a magyar anyák, ó, ó! De hogyha eszembe jut mondjuk egy-két médiaszereplő., aki azt mondja, nekem legfontosabb a gyerekem. És mikor látjuk, hogy mit tesznek azok az emberek, akiknek legfontosabb a gyerekük a saját gyerekükkel, akkor lesz némi fogalmunk arról, mit jelenthet a 85% számára az, hogy fontosabb a család, mint én. Akkor lehet, hogy őket meg kellene tanítani arra, hogy legyenek már egy kicsit fontosak saját maguknak, és akkor nem fogják agyonterhelni a saját gyereküket. Ez, hogy nekem a gyerekem fontosabb, mint én – legalább hallgassuk két füllel. Egy együttérző füllel, egy elismerő füllel, meg egy kritikussal. Merthogy emögött a mondat mögött mi minden lehet… ej-haj! Hogy az a gyerek, aki azt tapasztalja, hogy az anyukájának az ő élete fontosabb, mint a sajátja, ő mit fog gondolni a saját életéről? (29:36)

5. Az ilyeneket jó embernek tartják, ez bizonyos státuszt és előnyöket jelent. A szülősített gyereket jó embernek szokták tartani, ami egyfajta státuszt és előnyöket biztosít számára. Ebben két veszély van. Az egyik, hogy beképzeltté válhatunk, hogy lám-lám, mi milyen jó emberek is vagyunk! A másik pedig, hogy azokért az előnyökért, amelyek ebből a szerepből fakadnak, lemondunk a gyógyulásról és a fejlődésről. Ez nagyon nagy baj. Az érzelmi munkához az is hozzájárul, hogy valaki nem tart bennünket már olyan jónak, mint ahogy az nekünk nagyon jó lenne. Hogy viseljük és elviseljük annak a terhét, hogy valaki már nem lát minket annyira áldozatkésznek, annyira szeretetteljesnek. Hogy esetleg azt mondják, hogy önzők vagyunk. Vagy hogy túlzottan a saját érdekeinket helyezzük előtérbe. Ennek az érzelmi terhét ha bírjuk viselni, akkor kezdünk gyógyulni.

6. Az ilyen ember el van vágva haragos, követelőző, érzelmes, gyermeki lényétől. A szülőiesített felnőtt el van vágva haragos, követelőző, érzelmes gyermeki lényétől, mert mi már gyerekkorunkban is inkább felnőttek voltunk, ezért felnőttként még inkább nem engedjük meg magunknak, hogy gyerekek legyünk.

Egy csoportban, papok is voltak benne, kiosztódtak szerepek, és az egyik papnak trágár szavakat kellett használnia. Csúnya, trágár szavakat, hogy kifejezze az egyik csoporttagnak a negatív indulatait. És tudjátok, ha láttátok volna azt a spontán önfeledtséget! Hát az valami lenyűgöző volt! Ahogy ebből a papból, miután megengedte magának egy csoportban, merthogy ő itt nem önmagát adja, hanem fölkérték egy szerepre. Tehát ő most, mondjuk így, a főhősnek a haragja. És a főhős arra kérte őt, hogy mondja ki azt a mondatot, hogy „Dögölj meg, te rohadék!” És ez a pap, aki ezt a mondatot legutoljára gyerekkorában mondta ki egy kis teknősnek, aki nem ette meg az általa adott ételt, hogy milyen döbbenetes önfeledtséggel mondta ezt ki! Mert kapott rá engedélyt. Szempillája meg se rezzent. És akkor a folyamathoz az tartozott hozzá, hogy ezt kb háromszor kellett elismételni. Hát szóval… És tudjátok, leült a körbe – egy kielégült férfi. Hát milyen kevés is elég neki! (33:18)

Eszembe jutott egy asszony. Hát… Olyan jókat tudnak mondani! Járt hozzám éveken keresztül ilyen család-akármire, és akkor egyszer csak jön, és azt mondja: „Hát Feri, asszem, hogy jól vagyok. Képzeld el, én azt hiszem, hogy jól vagyok”. Akkor így elgondolkozott, és becsukta a szemét: „te Feri, én egy kielégült nő vagyok”. Ezt mondta. 50 éves elmúlt. Na, mit szóltok? Ilyen is van! De meg is dolgozott érte! (valaki hangosan felkacag, erre kitör a nevetés) Érteni vélem…. Nem folyamatosan, ötven éven keresztül, egyetlen aktusban. Tehát ez aktusok sorozatát jelenti, voltak közte szünetek. Mert azért tényleg, egy kicsit sok lenne, 50 éven keresztül. Erre gondoltál? Én erre gondoltam.

Eszembe jutnak… Tudjátok, kedves útitársaimat elkapta a bazárláz. Van ilyen, ezt el lehet, ilyen arab területeken lehet… van mocsárláz, bazárláz, hát én csak így neveztem magamban. Tudjátok, minél több templomot néztünk meg, annál nagyobbá válik a tünet, és amikor a 128. templomból kijövünk, akkor pedig akuttá válik, és körülbelül úgy jut kifejezésre, hogyha még egy templomba be kell menni, és ha azonnal nem megyünk el egy bazárba… Ezért aztán végtelen türelméről kevésbé ismert idegenvezetőnk engedélyt adott egy órás bazárra. Ez roppant jó dolog, csak én nem tudok vele mit kezdeni. Nem szoktam bazározni, most mit csináljunk? Hogy mondjam, lenyűgözve néztem a hölgy útitársaimat, akik körülbelül hét napon keresztül tudtak órákon keresztül arról beszélni, hogy milyen kendőt hol érdemes venni a bazárban. Döbbenetes! Számomra lenyűgöző! És az az öröm, ahogy hozták a kendőket! Komolyan, hihetetlen! És tudjátok, megbeszélték, jaj, annyira jó, hogy vannak nők is! Szóval megbeszélték, miután becserkészték a bazárt, iszonyú jól alkudtak – tudjátok, hát az alku kedves Allah szemében is, tudjátok, mert mikor Allah a Mória hegyéről fölpattant, hogy kicsit Mózessel, Illéssel meg a többiekkel beszélgessen és megnézze, hogy milyen a mennyország, akkor kapott 50 parancsot. Allah nem adta olcsóbban, azt mondta, 50. és erre – Mózest mondtam? Ááá, Mohamed. És erre Mohamed mit tett? Lealkudta az ötvenet ötre! Tényleg, így szól a hagyomány. Ezért van az, hogy az iszlámnak 5 nagy követelménye van: mekkai zarándoklat, jótékonyság, hitvallás, hogy egyetlen Isten van, Allah, és Mohamed az ő prófétája, ötszöri imádság, délelőtt egy, délután 3, este egy, és mi az ötödik? Ja és a zarándoklat. Vagy azt mondtam? Jótékonyság, zarándoklat, imádság… Ja a Ramadán, igen, igen, a böjt! Nappal, de nem este! És tudjátok, azért csak ez az öt, mert lealkudta a próféta. Ezért aztán kedves mindenki szemében az alku.

Na. Hol járok? Tehát asszonyok alkudtak, döbbenetes… Hát szóval na. Hoztak 72 darab kendőt. Tehát ennyi kendőt… Én nem tudom, hova lehet azt hordani? Mindegy, vettek rengeteg kendőt, s akkor úgy mentünk a busszal a szálloda felé, kitalálták azt, hogy kirakják az összes megvásárolt cuccot, és a szállodai szobában tartanak bazárt. Hát én tébláboltam, nézelődtem, s aztán mégiscsak, hogy én is elmondhassam magamról, hogy én is bazároztam, trikófeliratokat olvasgattam. Tudjátok, mennyire szeretem a trikófeliratokat. Meg is osztok veletek néhányat a kedvenceim közül. Például tudjátok, ’Don’t worry, be happy’ – ennek a mintájára a következő felirat: ’Ne légy lehangolt, legyél zsidó!’ Gondoltam, hogy veszek egyet, de végül is ezt kihagytam. Aztán mondok még kettőt: ez döbbenet! Mi történik? Azt hittem, már mindjárt befejezzük! Ezt a két trikófeliratot lehet, hogy el kellene osztanom időben. De mindegy, most már elmondom. Másik trikófölirat: ’Megköveztek Ramallahban, megköveztek Betlehemben, és megköveztek az ortodox negyedben’. Jó, mindegy, mindegy. Majd az izraeli út után tudjátok, hogy miről szól. Na és akkor a harmadik, ez a kedvencem. Ismeritek a Guns and Roses együttest biztos. Úúú, de zseniális zene az! A következő feliratot lehet olvasni. Hát ezt inkább meg akartam volna venni. A felirat így hangzik: ’Guns and Moses’. Mondanom sem kell, hogy arabok árulják ezt a trikót, és nagy engedményeket adnak rá. Na, szóval én is bazároztam, de nem költöttem.

Tehát ott tartunk, hogy el van vágva a haragos, követelőző, érzelmes, gyermeki lényétől. A pap trágár szerepben, ugye, így jutottunk el ide.

Egy szülőszerepbe került és abból ki nem gyógyult felnőtt azt, amikor mások egyszerűen csak az érdekeiket kifejezik és képviselik, önzésnek, agresszivitásnak, kötekedésnek, kekeckedésnek, pattogásnak, felesleges mittudomén minek tartják. Egy ilyen úton ezt hallatlanul jól lehet látni, hogy valaki kifejezi, hogy ő mit szeretne, és akik ilyen szerepben vannak, azok kezdenek csúnyán nézni rá: Ez mit csinál?! Pedig ő lehet, hogy egyszerűen csak kifejezte, hogy neki mi a jó. Hát azt szabad mindenkinek. (41:48)

7. Olyanok társaságára vágyik, akik elevenen megélik gyermeki lényüket. Ezért például az ilyen szerepbe helyezett felnőttek szerethetnek játszani, mert a játék engedélyt ad nekik, hogy ezt a meg nem élt gyermeki énjüket egy kicsit szabadjára engedjék. Azt a játékban szabad. Ezért aztán előszeretettel választanak olyan feleséget vagy férjet maguknak, aki nincs elzárva ettől a követelőző, haragos, érzelmes gyermeki énjétől, mert a másikon keresztül engedélyt kapnak és lehetőséget arra, hogy ezt az énjüket megéljék. Ez azonban ott szokott nehézzé válni, hogy miközben megnyernek egy olyan valakit, beleértve az engedélyt, hogy önfeledtség, hogy játékosság, hogy spontaneitás, kreativitás, tidididi, ugye erről beszéltünk, mit vesztenek? Azt, hogy egy ilyen házastárs általában ezzel egyenes arányban felelőtlenebb, mint ők. Ezt pedig utálják. És akkor megy ennek a kettőnek a soha össze nem rakásából fakadó ’Ezt akarom, ebbe változz meg!’ És ez nem járja. Tehát ha kell nekem egy játékos férfi, akkor viseljem el, hogy laza. Hogy otthagyja a munkahelyét, mert nem érzi jól magát! Micsoda felelőtlenség! Ha kell nekem egy pasi, aki eredeti, jópofa, akkor egy olyan pasit is kaptam, aki néha megvonja a vállát, és azt mondja, hogy ’hát ezt én meg most nem csinálom’. Mert ez így van. ha meg kell neked egy felelősségteljes pasi, akkor ne várd tőle azt, hogy sziporkázó legyen. Vannak kivételek. Tegye föl a kezét! Tudjátok mit? Szűkítsük a kört! Tegye föl a kezét az a felelősségteljes, ám sziporkázó férfi, aki még nincs feleséggel megáldva! És akkor itt lehet nála jelentkezni.

Tényleg, néhány évvel ezelőtt kaptam egy levelet egy nagyon kedves anyukától, aki azt mondta, hogy ez egy olyan remek hely lenne ahhoz, hogy kedves férfiak és nők ismerkedjenek egymással házasság céljából. Tényleg ez egy remek alkalom, csak bátran, nyugodtan. Tényleg, tényleg! Hát engedjétek bátran szabadjára az érzelmes gyermeki éneteket! Köttetett már itt házasság, bizony ám! Tehát csak bátran! De ha én ehhez hozzájárulhatok, nagyon szívesen. Nagyon szívesen. Legközelebb majd ennek a női megfelelőjére találunk ki valami jelentkezést, jó? Oké. Tehát például… fantáziálok. Hagyjuk.

Na, hol járok? Igen, igen, tehát olyanok társaságára vágyik, akik elevenen megélik gyermeki lényüket. De hát, hm-hmm, árukapcsolás van, ne felejtsük el. (45:39)

8. Ezt most sikerült elmondanom nagy lendületemben, mert ez úgy szól: felnőttként szívesen választ nem eléggé felelősségteljes vagy segítségre szoruló partnert. Ááááá! És akkor töretlenül viheti tovább a saját történetét. Ki lehet belőle gyógyulni. Ebből is. Nagyon szomorú ám, amikor mondjuk egy nő vagy egy férfi a házastársával kapcsolatban sosem meri elengedni magát, és mindig beleviszi magát ebbe a szülő-szerepbe. Főleg, ha ez a szülő-szerep nem egy gondoskodó szülő-szerep, hanem egy utasítgató, egy parancsolgató, egy követelőző, a gyermekének a szükségletét kihasználó szülő szerep, ugyanis ő azt tanulta meg. Ezért szokott az a dinamika előállni, hogy mikor megismerkedem az ifjú hölggyel, akkor gondoskodó anyaként jelenik meg a fantáziámban. Már akkor sem teljesen az, de a szerelem nagy csodákra képes. És amikor elveszem őt feleségül, a gondoskodó anya megszűnik, illetve már csak a saját gyerekeink felé működik, énfelém pedig a követelőző, kategorikus, utasítgató szülő kerül a helyébe. Ez nagyon gyakran megtörténik, és a férfi nem érti, hogy ez hogy történt meg vele. Ugyanis az asszony már most meg tudja élni a gondoskodó szülői akármijét a gyerekei felé, amennyiben van benne valamennyi belőle. Hát én aztán már akkor nem kapok egy csöppet se.

Jár hozzám egy nagyon kedves pár, és tipikusan így álltak föl. A nőből lett egy követelődző, zsarnokoskodó anya, a férfiból pedig lett egy okoskodó, utasítgató apa. S ők próbálnak meg egymással házastársi kapcsolatban lenni. Nem könnyű! Mindenesetre elkezdtek fejlődni, elkezdtek gyógyulni. És akkor egyszer csak, ahogy mélyült a kapcsolat, előhozták a szexualitás témáját. Azt mondják, ami ugye hát hogyha egy ilyen követelődző, okoskodó apa, meg egy ilyen nem tudom, milyen anya próbál szexuális kalandba keveredni egymással, úgy el lehet képzelni, hogy ennek mekkora a százalékos esélye, tehát úgy évente egyszer-kétszer véletlenül megtörténik. Nem csoda! Tehát mondjuk a zsarnokoskodó apámmal én se szívesen feküdnék le, de hát mindenkinek bizonyára más az ízlése. Tehát nagyon ritka pillanatok kellenek ahhoz, hogy itt valami történhessen. Hát, ha most egy szarkasztikus megjegyzést megengedtek, keresztény nagycsaládokban néha hét ilyen pillanatból születik hét gyerek. Mielőtt egy ilyen vad idealizálásba kezdenénk a keresztény nagycsaládokra vonatkozóan. Igen, igen. Nem tudom, hogy ki milyen szinten érintett, mert vannak, akik nagyon nevetnek, hogy most belülről vagy kívülről történik a nevetés… Na. Hol járok? Ja, igen, ennél a nagyon jó fej párnál. Nagyon jó fejek! Öröm velük lenni, mert annyira keményen dolgoznak a saját boldogulásukon, tehát jó fejek. Na és akkor ezt a témát hozzák, és akkor nézzük ezt a helyzetet, hogy mi lehet ennek a háttere, hogy persze ez sem szexuális probléma, mint ahogy a 95%-ban nem az, hanem csak tünet. És akkor erre azt mondja az egyikük, hogy hát igen, mert legföljebb úgy szokott ez lenni, hogy mondjuk szülő-gyerek kapcsolat áll fönn közöttünk, és hát az ugyanolyan rossz, mert akkor van egy olyan akaratos gyerek, vagy van egy ilyen alávetett gyerek, egy meghunyászkodó gyerek, meg van egy ilyen szülő, hát az se túl jó. Hát akkor végül is a mi szexuális kapcsolatunknak a biztosítéka az, hogy megengedjük mind a ketten magunknak és a másiknak azt, hogy gyerekek lehessünk. Ez egy nagyon nagy fölismerés. Hogy akkor lesz köztük jó szexuális kapcsolat, ha maguknak és a másiknak is megengedik, hogy önfeledt gyerekek lehessenek. S akkor ehhez a következőt tettem hozzá. Ó, ez nagyon szép, de lehet, hogy ez nektek nagyon-nagyon nehéz lesz, azért, mert mind a ketten szülő-szerepbe kerültetek, szülőiesítésben részesültetek. Ajánlok egy másik fölállást. Maradhattok szülő-gyerek szerepben is. S akkor erre nagyon rám néztek. Hát hogyhogy? Nagyon egyszerű. Például lehet egy önfeledt gyerek, aki kifejezi az igényeit, és lehet egy gondoskodó szülő, aki pedig ezekre az igényekre válaszol. És akkor persze ezt rögtön egy példával is illusztráltam. Hát hogy jó segítőként közelebb vezessem őket a saját gyermeki énjükhöz és a gondoskodó szülőhöz. Tehát azt találtam mondani, hogy például amikor a férfi azt mondja a nőnek: „Oda szeretnék bújni a kebleid közé!” Mire a nő azt mondja: „Csak gyere!” S erre mind a ketten olyan vörösek lettek! Látjátok, ez egyszerre tölt el engem ilyen jókedvvel vagy örömmel, már nem az, hogy ők belepirultak, hanem hogy valami tud gyógyulni, és azért egyszerre ott van egy ilyen nagy szomorúság bennem. Tehát hogy mondjuk 10 éve házas emberek… Hogy most kezdenek bevezetődni valami ilyesmibe. Ezért nem érdemes nagyon megrekedni itt a szülőiesített felnőtt világában, érdemes… Aszongya.

Igen, nagyon sok csalódás. Na, a csalódásról mondok egy történetet. Jaj. A történet így szól. Két férfi találkozik egymással. Az egyik azt mondja a másiknak: „Te, képzeld, mi történt velem! Bementem egy ajtón, az volt kiírva, hogy ’nők’, és csak egy budi volt!” - Hát tudjátok, ez a szülőiesített gyerek felnőttkorának a mottója. Tehát így éli az életét. (53:30)

9. Hajlamos a domináns szerepre a házasságában. Naná, ebből egyenesen következik, az intimitás rovására természetesen. Mert akkor ehhez a szerephez hatalom is jár. Akkor legalább azokat az előnyöket zsebelem be, ami ebből a domináns szerepből fakad, ha már az intimitásból fakadó örömöket nem zsebelhetem be.

10. Lehet kritikus a gondjaira bízott, kiszolgáltatott, gyöngébb személyekkel szemben. Lehet kritikus a gondjaira bízott, vagy kiszolgáltatott, vagy gyöngébb személyekkel szemben. Sok esetben ez egy projekció. Az illető számára nem tudatos, hogy ő milyen helyzetben is van, hogy ő maga is egy kiszolgáltatott gyerek, aki még nem gyógyult meg, és a szülei kizsákmányolásának bizonyos szempontból az áldozata, de mindenesetre kárvallottja. Ez nem tudatos számára, és ezért másokban utálja azt a helyzetet, amit magában kellene utálnia. A helyzetet, nem magát kellene utálnia, csak végre egy nagyon határozott nemet mondani arra, hogy egy ilyen áldozat szerepben tévelyegve éljem az életem. Ezért, amikor megorrolja, hogy egy másvalaki van ilyen szerepben, akkor azt illeti megvetéssel. Nem a helyzetet akarja gyógyítani, hanem a személyt illeti megvetéssel. Ez a gőgös segítőnek az esete. Úúúú, annál gusztustalanabb talán nincs is, amikor úgy segítenek nekünk, hogy közben a fölényt éreztetik. Valamit kapunk, és valamit elvesznek tőlünk. (55:43)

10 - volt, és most jön a 11. Talpraesett, de legalábbis segítőkész, aki sokat tesz másokért, a világért – ugye szeretjük ezt fölpumpálni – többet, mint amennyit ő kap, vagy amennyiből ő részesedik. Tehát talpraesett, de legalábbis segítőkész, aki sokat tesz másokért, a világért, többet, mint amennyit ő kap, vagy amennyi az ő része lehetne ebből a világból. Ez is nagyon tipikus. Az ilyen emberek szép életpályát futhatnak be, rengeteget adhatnak, és sokkal kevesebbet vesznek el. Ha ez egy tudatos dötés következménye, akkor hurrá! Akkor tök jó! Akkor van itt egy önzetlen valaki, aki megdolgozta a saját életét. De ha nem így van…

Ez volt a 11 pont. Hogy hogyan írhatnánk le egy szülőiesített felnőttet, hogy mik a jegyei. Belekezdek.

Nekilátunk a megoldásoknak. Egy fontos megjegyzés előtte. Valahogy úgy tompának érzem ám magam, tehát úgy ül rajtam ez a nem tudom én mi.

A megoldások egy nagyon sajátos szintjén… Rosszul kezdtem a mondatot. Tehát azok a megoldások, amelyeket most mondani fogok, a kapcsolatainknak, és elsősorban a családi kapcsolatrendszernek egy nagyon sajátos szintjéről valók, mégpedig az etikai dimenzióból. Az igazságosság dimenziójából. Böszörményi Nagy Iván szerint 4 dimenzió van. Mind a 4 dimenzióból előhozhatnánk, hogy mi segíthet egy olyan valakinek, aki szülőiesített felnőttként él. De én most az első 3 dimenziót ki akarom hagyni, ezekről általában sokat szoktunk beszélni, amikor az érzelmi intelligenciáról beszélünk, a kapcsolatokról, az interakciókról, a kommunikációról és egyebekről, most ezt a három szintet kihagyom. És azt a szintet szeretném hozni, amivel a legkevésbé szoktunk foglalkozni, és ami engem egyébként a legjobban izgat, ez pedig az igazságosság kérdése. Mert beláttam tapasztalataim alapján, hogy kommunikálhatunk zseniálisan, eljuthatunk komoly érzelmi intelligenciára, ameddig az igazságosság kérdésével a kapcsolatainkban nem vergődtünk zöld ágra, egyszerűen nem tudunk boldogok lenni. Nem működik a család. Hiába! Iszonyatos energiákat fektethetsz be a többi szintbe, ha ezt kihagyod, nem működik. Ezért akarok erről beszélni. Meg azért, mert ez hiánycikk, ez a dimenzió, erről nem szoktak beszélni. (59:30)

1. Családi örökségünk figyelembe vétele és feldolgozása. Ha tehát boldog felnőtt akarok lenni, normális társkapcsolat, nem akarom a gyermekeimet agyonterhelni a saját negatív örökségemmel – ha ezt akarom, erre szólnak a megoldások. Böszörményi Nagy Iván 25 milliószor leírja ezt, hogy ha nem vesszük számításba, nem tudatosítjuk magunkban a családi örökségeinket, az abból fakadó felelősségünket azt nem dolgozzuk föl, akkor ráterheljük a horizontális és vertikális kapcsolatainkra mindazt a hiányt, amiben mi részesedtünk. És a családi örökségeket három generáció minimális figyelembevételével kell elvégezni, ami azt jelenti – tudom, ezt már többször mondtam, de itt most egy új dolgot szeretnék nagyon hangsúlyozni. Ez pedig az, hogy Böszörményi Nagy Iván megkülönböztet két dolgot, nagyon izgalmas – a megbocsájtást, (nehogy rosszat mutassak, eddig jó, most muszáj mind a kettőt mutatnom), a megbocsájtást a fölmentéssel. Ezt a kettőt nem keveri össze, és azt mondja, a kettő között van különbség. A megbocsájtás nem egyenlő fölmentés.

A megbocsájtás, jaj, amiről nagyböjtben akartam beszélni, de már teljesen kicsúszok az időből. De arról majd fogok. A megbocsájtásban az ember a jogos haragját, és a jogos haragjából fakadó tetteit korlátozza, azzal valamit kezd. Nagyon egyszerűen mondtam valamit. De mi a kulcsszó többek között? Hogy jogos harag. És az igazságosság helyreállhatna úgy, ha én visszaadnám. A megbocsájtás pedig azt jelenti, hogy lemondok az igazságosság olyan helyreállításáról, amely a bosszúból fakad. Ezért valami jogos dologról mondok le. Hogy ezt hogyan csinálom – jaj, erről szeretnék legalább egy hónapot beszélni. De a megbocsájtás nem egyenlő azzal, amikor a szüleimet fölmentem. És ugye eddig mindig arról beszéltünk, hogy a megbocsátás milyen fontos, és a fölmentés nem elég. Azonban itt a fölmentésnek egy nagyon érdekes tartalmára érdemes rácsodálkozni. Ez pedig az, hogy amikor elkezdem az… ugye nyomorult felnőtt vagyok. Rájövök arra, hogy azért vagyok nyomorult felnőtt, mert nyomorult gyerek voltam. Amikor rájövök, hogy a kettő között összefüggés van, akkor rájövök, hogy a nyomorult gyermekségemnek valamiképpen az én nyomorult szüleim a – hogy is mondjam – forrásai? És a családi örökség feldolgozása azt jelenti, hogy elkezdek azon dolgozni, hogy belássam, hogy a saját szüleim miért tették velem azt, amit tettek. És csak akkor értem meg, hogy a szüleim miért használtak engem ki, ha megértem, hogy a szüleimet az ő szüleik hogyan haználták ki. Enélkül nem jön létre az igazságosság!

Amikor valaki ebbe energiát fektet, lehet, fúú, én 17 évesen kezdtem, és még sehol se vagyok. Csak ilyen bátorításotokra mondom, tehát érdemes, hamar jönnek a sikerek… (63:53)

Böszörményi Nagy Iván nem szokott ilyen izéket mondani, de azt mondta, a legkisebb energiabefektetés ezen a téren sokszorosan térül meg. Ez így van. Sokszorosan látjuk hasznát. De itt egy nagyon fon… Na.

Mit jelent a fölmentés? Azt jelenti, hogy amikor kezdem látni, hogy a szüleim miért szülőiesítettek engem a saját hiányaik betöltésére, mikor ezt kezdem megérteni, és egyszer csak tudok együttérezni a saját szüleimmel, ebben a pillanatban egy új kontextusba helyeztem a saját élettörténetemet. Egy új összefüggésben van már. És ebben az új összefüggésben a szüleim már nem bűnösök. Mondhatnám így is, hogy egy lépést tegyek csak, egyszerre áldozatok, és egyszerre bűnösök. De akkor képes vagyok a szüleimet hogy látni? Úgy, hogy a saját szüleiktől nem megfelelő gondoskodásban részesültek, ezért ők minuszban voltak, amikor én születtem. Ezt továbbadták, most vannak nullán. Amikor belátom azt, hogy a szüleim miért tették azt, amit tettek, akkor az új összefüggésből adódik, hogy őket föl tudom menteni. A fölmentés itt azt jelenti, hogy - és ezért itt nem a megbocsájtásra van csak szükség, hanem a fölmentésre is, mert akkor nem azt mondom már, hogy még mindig jogos lenne a haragom, de hajlandó vagyok megbocsájtani. Akkor nem helyeztem új összefüggésbe a saját élettörténetemet. És hogy te ezt meg tudtad tenni, ez annak a tünete, ezt én csoportokban, önismereti csoportokban, terápiás hatású csoportokban hihetetlenül pontosan látom, s ha van valakinek ilyen élménye, az tudja igazolni, hogy mondjuk történik egy játék a saját apámmal, mondjuk egy nő játszik a saját apjával való földolgozatlan viszonyáról, ott dühöng, csapkod, nem tudom mi történik, s amikor vége van ennek a helyzetnek és leül, akkor egyszer csak elkezd arról beszélni a reflexióban,hogy úgy értettem meg most az apámat, ahogy soha eddig életemben. Soha. És amikor az apámat és az anyámat kezdem úgy megérteni, mint ahogy eddig soha, ebben a pillanatban egy új összefüggésbe kerülök én, és a fölmentés megtörténik. Így tudjátok magatokat ellenőrizni, mert ez a fölmentés az új összefüggésből fakad, nem pedig a megbocsájtás helyett történik. Érthető, amit mondok, hogy milyen döntő különbség van a kettő között? Valaminek a következménye a fölmentés. (67:07)

Húú, most nagyon belendültem, ez el sem tudom mondani, milyen elemien fontos! Hol tudunk elszállni? Tudjátok, nagyon szeretem ezt a témát! Emlékeztek arra, mikor beszéltünk arról, hogy különböző szülői tiltásokat és parancsokat kaphatunk. Ha nagyon pici korban rengeteg tiltást kaptunk gyerekként arra, hogy „Ne érezz!”, „Ne fejezd ki az igényeidet, a vágyaidat!”, „Ne létezz!”, „Ne gondolkozz!” és főleg a „Ne érezz!”, akkor felnőttként, hogyha a ’ne érezz’-ben a legfontosabb tilalom főleg az volt, hogy a szüleidre nem haragudhatsz, egy ilyen felnőtt kisebb-nagyobb mértékben fog tudni csak a saját szüleire haragudni. Ugye, mert még mindig a szüleivel azonosul, saját magával pedig nem. Most, ha ez történik, akkor elképzelhető az, hogy ha téged nagyon-nagyon ilyen helyzetbe helyeztek, te sohasem fogsz tudni engedélyt adni magadnak arra, hogy igazán merj haragudni szüleidre. Soha. Azonban minden kis lépés, amit ezen az úton teszel, hogy legalább ki tudod fejezni utólag a szükségleteidet, hogy mondjuk egy imádságban el tudod mondani azt, hogy „Édesanyám, nekem arra lett volna szükségem, hogy…” Lehet, hogy nem bírsz rá haragudni. Nem baj! Akkor csak fejezd ki felnőttként, hogy mire lett volna szükséged. Ne fejezd ki haraggal, csak mondd ki!

A zsákutca ott szokott lenni, hogyha vagy nem fejezzük ki, hogy gyerekként mire lett volna szükségünk, vagy ha nem volt nagyon nagy a tiltás, akkor a haragunkat nem fejezzük ki. Annál mélyebben fog az illető gyógyulni, minél erőteljesebben tudja a haragját kifejezni. Tehát ha te megengedheted magadnak azt, hogy dühöngj és haragudj a szüleiddel szemben, esetleg a négy fal között otthon, akkor neked nagyon nagy esélyed bvan arra,hogy nagyon jóban leszel a szüleiddel 3 év múlva. Ezért ezen az úton az jelenti a nagyon nagy segítséget, ha addig a határig ki tudom fejezni a haragom, és az indulataim, a sebzettségem, amilyen határig az egyáltalán számomra lehetséges. És ez nem mindenkinél ugyanott van. Nem mindenkinél. Hogy kinek hol a határ, ez az ő előtörténetéből adódik.

Oké. Itt akkor most befejeztem. Következő alkalommal csak a megoldásokról lesz szó.

Akar-e valaki hirdetni? (70:36)