2006.03.07.

A pálferi wikiből

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Egy kissé meg vagyok nyugodva amiatt, hogy ilyen sokan vagytok, mert múltkor nagyon belehúztunk a lecsóba, s arra gondoltam, hogy mint valami nem tudom, milyen továbbképzés, olyanná lettünk egy kicsit. De ezek szerint nem annyira durva, hogy ne jöttetek volna el, vagy hogy elbátortalanodjatok. Azt ígérhetem a mai alkalommal, hogy ez még durvább lesz. Teljesen. Akinek ilyen rosszullétei vannak a továbbképzés-jellegű előadásoktól, azt mind átélhetitek. Sűrű lesz, na. Úgyhogy bele is csapok. De egy nagyon fontos hirdetni való, mert most még emlékszem rá, s 1 óra 10 perc múlva, lehet, hogy már elfelejtem. Ez pedig az, hogy egész rendkívüli módon következő héten én nem leszek. Ez talán érint benneteket is. Nem leszek, képzeljétek el, ismét elmegyek a Szentföldre. Áhhh, ugye milyen…. úúú, de gusztustalan, tudom. Ez alatt az egy hét alatt is – hát 9 napig nem leszek - de direkt keddre megjövök. Tehát hogy csak egy maradjon ki. Direkt, miattatok. De arra szeretném fölhívni a figyelmeteket, hogy míg én a 28 fokban fogom áztatni magam a Holt-tengerben, addig ti ne felejtkezzetek el a nagyböjti feladatokról. Én pedig, miután a Holt-tengerben minden erőfeszítés nélkül fönt fogok tudni maradni, emiatt majd ott imádkozom értetek. Hát ennyit akartam. Szóval 2 hét múlva fogunk tallkozni, úgyhogy most jön egy durva alkalom.

Amiről beszélünk, szerves következménye azoknak a hónapoknak, ami mögöttünk van, a szakkifejezés vagy cím a szülősítés, vagy szülőiesítés. Parentifikáció. Komo….(ennek hallatán valaki fölkacag.) Hát ez vicces. De miért? Na mindegy. (a hölgy magyarázatot ad) Ja, értem. Tehát azt mondod, hogy meghökkentő, hogy valamit ilyen pontosan elő tudok adni ahhoz képest, ahogy eddig évekig beszéltem. Jó, jó! Tudod mit, te gyere legközelebb is, jövő héten neked itt lesz egy alkalom. Na. Szóval ez a szülőiesítés. Én csak szülősítésnek hívom, mert úgy egyszerűbb, és képes az én tank agyam megjegyezni. Ez látszólag már tényleg a csomón a káka keresés, valójában azonban, majd ahogy majd föltárul, hogy miről is van szó, azt gondolom, hogy azt fogjátok mondani, hogy a nemjóját, hát tényleg! Ez elevenen érinti, vagy érintheti a mi, vagy a hozzátartozóink, szüleink életét. Ez a szakkifejezés úgy egyébként, csak azért, hogyha tovább akartok ezzel dolgozni, hát két hét van ugye, és nagyböjt, akkor ez a kontextuális családterápia egyik szakkifejezése. Ezt a szót azért akartam csak idehozni, hogy kontextuális, mert nagyon jól mutatja, hogy mi már túl vagyunk azon bőven, hogy ilyen egyszerű ok-okozati összefüggésben próbáljuk elképzelni az életünket. Ezen túl vagyunk. Tehát bizonyos összefüggések csak akkor tárulnak föl, ha föladjuk azt a gondolkodásmódunkat, hogy egy családtörténet, a saját élettörténeted az úgy majd megérthető, hogy okozatok és okok függnek össze egymással, és a végén te kijöttél végeredményként. Hogy ezt elfelejthetjük. De ha nem ebben a leegyszerűsítésben gondolkodunk, akkor egy összefüggésben, egy kontextusban, egy rendszerben gondolkodunk, az meg a természete miatt sokkal árnyaltabb és nehezebb, mint egy egyszerű, ilyen ok-okozat. Tehát emiatt mondom azt, hogy megyünk a durva felé, de ezt nem hagyhatjuk ki. Mert éppen így ismerhetünk föl olyasmit, amit egyébként, ha túlzottan leegyszerűsítünk valamit, akkor sose jön elő. Arra gondoltam tehát, hogy először leírom nektek ezt a szülősítés történetet – Gábor, nem ülsz le inkább, jó ott neked? Gyere, csattogj előre nyugodtan, az neked jobb, nézd meg, van itt hely! Nem bírom látni, hogy velem szemben ott állsz! Tudom, kemény vagy meg minden, de hát… (05:46)

Szóval. Mi a különbség a szülőiesítés és aközött, hogy valaki egyszerűen otthon az anyukájával és az apukájával tanulja a szülő szerepet. Hát honnan a csudából tanulnánk meg, hogy milyenek lehetnénk apukaként, anyukaként, ha nem otthonról? Tehát egészen normális és természetes, hogy a családban egész pici kortól kezdve néha szülő szerepbe kerülünk, és vigyázunk a kistesónkra, és gondoskodunk a beteg apukánkról, és nagy büszkeséggel 4 évesen viszünk neki meleg teát, mit tudom én, ezer dolog lehet. S ahogy fölnövünk, még pláne ezer dolog lehet, amiben igenis szülő szerepbe kerülünk. És hát ez… csöng. Már nem. És hát ez teljesen rendjén való. Ha tehát a családunkban pici kortól kezdve úgynevezett szülő szerepbe kerültünk, az nekünk nagyon jó lehet – akkor, hogyha a szülő szerepbe kerülésünket a saját szüleink nem használják ki, nem használják ellenünk föl. Ami egyet jelent azzal, hogy amikor én 4 évesen büszkén a 40 fokos lázzal otthon fekvő apukámnak bevittem a teát és úgy éreztem, hogy valami döntő lépést tettem az élet felé, akkor ha az én apukám megdicsér és megsimogat, és azt mondja, hogy „Nahát, ezt nem is gondoltam volna! Te Ferike!” Bár ezt nem mondta, mert hogy Picurnak hívott. Tehát hogy „Picur,hát te így behozod a teát és nem is lötyögtetted ki? Ja, kilötyögtetted, azért van félig. Nem baj, akkor is!” – „Hogy anyád ott térdel és mossa föl? Nem baj, hadd térdeljen!” – mert ők meg nem voltak jóba. Tehát duplán jót tettem vele. Igen, hát 40 fokos lázzal nem tudott genyózni anyukámmal, tehát akkor ez pont jó volt. (07:57)

Szóval, tehát ezekben a helyzetekben, amikor én valamilyen módon szülő szerepbe kerülök, hogyha ezt a szüleim nem használják ki, hanem elismerik, hogy ó, itt valami fontos dolog történt, köszönjük szépen, de jó, nahát, hogy én valami pluszt tettem bele, valami olyasmit a családi kapcsolatrendszerbe, amit nekem nem kellene betenni, mert én gyerek vagyok. Tehát ha ezt elismerik, ha ezt méltányolják, megdicsérik, mit tudom én, ha ezután szabadságot kapok, plusz szabadságokat; ha ezután, miután én szülő szerepben plusz felelősséget vállaltam, ezért én plusz bizalmat kapok majd a szüleimtől, akkor a helyzet teljesen rendjén van. Allelu… Látjátok, mennyire résen vagyok? Hát nagyböjt van! Nem mondjuk ki ezt a szót! Hahh! Hallotta valaki, hogy végigmodtam? Azért! Engem ne vádoljatok! Szóval hurrá! Akkor hurrá! Mert mire 25-30 éves leszek, lesz egy csomó jó élményem arról, hogy énszerintem nekem ez menni fog. Hát emlékszem, hogy 13 évesen is milyen jól csináltam, és aztán 17, hát ez tök jó! És van kedvem apukának lenni! Vagy anyukának. Nem tudom, tehát megfelelő rész aláhúzandó, másik törlendő. Na, tehát nem erről beszélünk. Nehogy összekeverjünk jó folyamatokat meg természetes dolgokat azzal, s akkor most előveszem a puskámat, mert szeretném leírni, hogy hogyan áll össze egy olyan rendszer, amely súlyosan megterhelő, mert a szülőiesítést úgy határoztuk meg, hogy foglyul ejtett személyre való romboló hatású támaszkodás. Hogy akkor ez mi a csudát is jelent. (10:13)

Azt mondja: az ilyen gyerek megfosztatik attól, hogy gyerek lehessen. Ha én ilyen szerepben kell, hogy legyek, akkor nem élhetem meg magam gyerekként, miközben én gyerek vagyok! Ez nagy kiszúrás velem! Tehát elraboltatik tőlem a gyerekkorom. Vagy a gyerekszerepem, a gyerekhelyzetem, és a gyereknek az önfeledtsége, az öröme, például az önzése. Jaj, de furcsa azt olvasni a lélektani irodalomban, engem ez mindig megrendített, mikor ilyesmit olvastam, hogy „a gyerek nárcisztikus vágyai kielégítésére a szüleit használja”. Mit csináltam én? Hát kicsit úgy nem esett jól nekem, hogy… nekem nincsenek nárcisztikus vágyaim! Nem! Ugye felnőttként nem esik jól ilyesmit hallani, hogy valaha is egy önző kis pukkancs voltál. Gyerekként, ha te 3 évesen, meg 4 évesen egy önző, akaratos kis pukkancs vagy – „Igenis kérek!!” – de ezt a szót nem ismered – „Akarom!!!!!” Kérek… Mi, hát 3 évesen? Ne legyél már ennyire jólnevelt! Ez teljesen normális. Teljesen. Mert egy gyerek a maga központjában lévő világban él, és igenis teljesen önző, nárcisztikus szükségletei vannak, és azt ki akarja elégíteni, s a szülők ezt valahogy terelgetik. Teljesen oké. Ha egy gyerek pici kortól kezdve kezd belenőni abba a szerepbe, hogy nemcsak szülő szerepbe kerüljön, hanem hogy ezt a szülő szerepet súlyosan kihasználják és felhasználják a szülők, nagyszülők vagy akárkik, akkor például kimarad az életéből egy nagyon fontos szakasz. Amikor nárcisztikusan pukkancskodik otthon. Az a szakasz marad ki. És ugye a hiánymotivált életről beszéltünk, nem képzelhető-e el az, hogyha ez az valakinek az életéből kimaradt, akkor felnőttként szeretne bepótolni egy picit ebből. Mert ugye neki az kimaradt. Ugye akkor beszéltünk az egyik klasszikus zsákutca, a hiánymotivált életből, hogy akkor egy életen keresztül szeretné bepótolni azt, amit nem lehet. Ezért teljesen jó, ha egy gyereket hagyunk, hogy egy önző kis dög legyen. Mert az a dolga! És persze, hát ezt keretek közé fogjuk, világos! Hát nevelgetjük. De elismerjük, hogy az lehet ő. Ha nem – hmmhmmhmm.

Aztán, ha romboló, ha megterhelnek bennünket ezzel a szereppel, akkor ennek a következménye az lesz, és akkor utalok két évvel ezelőtti dolgokra, hogy romboló jogosultságaink támadnak, vagyis valamit elvettek tőlünk gyerekkorban, és felnőttként magunk sem értjük azt, hogy miért tudunk olyan kifejezetten gátlástalanul, agresszíven, a kapcsolatainkat, önmagunkat is romboló módon megnyilatkozni helyzetekben. Hogy hát az tulajdonképpen nekünk sem éri meg. Nem olyan jó buli, hogy lenyomtam a házastársam. És mégis lenyomom. Valami furcsa, örömmel teli, élvezettel teli egyensúlyérzetem támad, hogyha beszólok annak, akit szeretek. Ismerős ez valakinek? Ez tuti, hogy ismerős! Csak azért, látom, egy ilyen viaszos arcot fölvett mindenki. Eszméletlen jól csináltátok. Tehát mindenki… Nehogy engem kiszúrjon a Feri! – Ezt majd otthon átgondolom. Jól van, jól van, értem én!

Szóval, amikor az az érzésed, hogy azzal, hogy belerúgsz a másikba - Gyere, gyere! Igen, továbbítom! Hát Ági, Lili! Hát ne… milyen jelzőt használjunk? Ne senyvedjetek ottan kinn, hanem itt van hely. Häly, häly. Van häly. Miki is ott segít. Ott vannak hälyek.(15:26)

Szóval, akkor felnőttként a mi igazságosság egyensúlyunk minuszban lesz, ezért állandó kisértéseket fogunk átélni, hogy valakin törlesszük a gyerekkori hiányokból fakadó adósságainkat, és azt éljük át, hogy akkor most vagyunk rendben.

Aztán ez a helyzet gyakran visszafordíthatatlan következményekkel jár, és ezek a következmények, és ettől tud még olyan fájdalmasabb lenni, 10 év, 15, 20 év múlva jön elő. Hogy te ilyen helyzetbe és szerepbe kerültél gyerekkorban, ez serdülőkorban, ifjúkorban, fiatal felnőttkorban lehet, hogy téged egyáltalán nem is zavar. És amikor egyszer csak megházasodsz, és kialakul egy egészen másfajta helyzet és rendszer, ott feltörhet az összes negatív következményével együtt. Az, hogyha a szüleink a saját hiányaik miatt, általában indirekt módon, és nem rosszindulatból, de bennünket túlzottan is szülő helyzetbe helyeztek és vittek, hogy ezt a szerepet nagyon fölajánlották nekünk, majd ezt nem ellensúlyozták elismeréssel, plusz szabadsággal, plusz bizalommal és a többivel, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy teljesen túlterhelődünk. Egy ilyen gyerek túlterhelt, és túlterhelődik. Ez is növeli az ő romboló jogosultságait, de ami még nehezebb, hogy felnőttként az lesz számára a normális, hogy magát folyamatosan túlterhelje. Hiszen azt szokta meg otthon, hogy egy olyan helyzetben kell élnie és egyensúlyoznia, amely számára tulajdonképpen megoldhatatlan. Egy gyerek nem képes tartósan és folyamatosan szülőként létezni egy családban. Ha ezt megteszi, akkor olyan felelősséget vesz magára, amely felelősséget nem bír elviselni. Ez azt jelenti, hogy túl fog terhelődni. Az ilyen szerepbe vitt felnőttek később folyamatosan túlterhelik magukat a munkahelyen, otthon, akárhol. Mindig akkor ébrednek föl, amikor már teljesen ki vannak purcanva. Ugyanis számukra az a normális, hogy olyan helyzetet vállalok és veszek magamra, amit nem tudok megoldani. ugyanis ez a helyzet a gyerek számára nem oldható meg, és nem is oldható föl, ezért ilyen helyzeteket fog keresni. Emlékeztek múltkor, nem csak hogy a hiányaimat megpróbálom pótolni, pótoltatni más felnőttekkel, hanem hogy újból és újból magamat olyan helyzetekbe hozom, amelyek emlékeztetnek az eredeti helyzetre, és így senyvesztem és - ez már kicsit sok nekem - így szenvedetetem magam felnőttként.

Aztán. A gyerek fejlődése ebben az esetben meg fog törni, és bizonyos pontokon el fog akadni. Annál rombolóbb ez a helyzet a gyerek számára, minél inkább, ha nem volt hajlandó fölvenni ezt a túlzott felelősséggel és elviselhetetlen teherrel járó szerepet, annál rombolóbb, minél inkább a szülei ezt nem ismerték el. Hanem - és itt válik az egész ettől olyan rombolóvá - hogy még bűntudatot is keltenek benne, szégyenérzetet keltenek benne akkor amikor ezt a szerepet nem vállalja el. Emlékeztek a múltkori példámra. Tehát amikor a gyereknek azt mondja az anyukája: „Hát nem veszed észre, hogy megint migrénem van és fáj a fejem? Most jössz ezzel a rohadt leckével?” – mert a gyerek nem tudja megoldani a leckét, és szeretné vinni az anyukájához, hogy az ő anyukája segítsen megírni neki a matekot. Ha a gyerek így jár el, ez természetes és normális. S az anyukától nem azt kapja, hogy nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem tudok neked segíteni. Nagyon sajnálom! Tudod mit? Esetleg beírom az ellenőrzőbe a matektanárnak címezve, hogy te szeretted volna megírni a házi feladatot, de én nem tudtam neked segíteni, és kérlek, óra elején ezt vidd oda és mutasd meg neki. De nem ez történik, hanem az ellenkezője, az anya csak - persze mert hát fáj a feje - rámordul a gyerekre, és azt mondja: „nem látod, hogy mennyire rosszul vagyok? Hát nincs benned semmi együttérzés? Hát hányszor mondtam, mikor fáj a fejem, akkor nem tudok neked segíteni, hát nem tudod ezt megérteni?!” Akkor egyszerre ezekkel a mondataival beviszi őt szülő szerepbe, meghívja őt egy szülő szerepbe, akkor most neked kell gondoskodnod rólam, és nem ismeri el azt, hogy ő gyerek. Érthetően tudom ezt elmondani? És hogyha még ilyenkor jön megszégyenítés, és megalázása a gyereknek, ami nagyon finom formában tud megtörténni, nem kell, soha nem kell, hogy az a két szülő kezet emeljen a gyerekére. Nem történnek csúnya dolgok, durva dolgok, csak mindig ilyen finom mondatok. Csak finom elutasítás ott, ahol pont szeretgetni kéne. Ez bőven elég ahhoz, hogy valaki felnőttként ez alatt nyögjön. (21:57)

Ha az én anyukám vagy az apukám segítséget kér tőlem, és az anyukám azt mondja: „Jaj, Rozikám. Tudod, nagyon fáj a fejem. Nemhogy nem tudok neked segíteni a matekben, de tudod, még egy nagyon nagy szívességre is megkérnélek, hogy ma este te mosogassál el.” Tudom, elsőáldozási fölkészítés, mondom a gyerekeknek, hogy lehet, hogy fogok nektek olyan penitenciát adni, hogy mosogassatok el otthon. Kilencből 5 gyerek jelentkezik: nálunk mosogatógép van. Új példát kell találnom. Ez szörnyű, megint gondolkodnom kell. Kilenc éve ezt mondom! Vagy Miatyánk, vagy mosogatás. De nem szúrnak ki velem a kis pöttyök, túljártam az eszükön! Azt mondtam: akkor elégtétel – be kell tenni a mosogatógépbe a cuccot, és ki kell venni. Na, jó kis elégtétel?

Szóval, ha az én anyukám azt mondja nekem, hogy „annyira, annyira jólesne nekem, hogyha elmosogatnál, nincs is túl sok, mert reggel elmostam a tegnapit, de nem akarom, hogy ott maradjon, mert holnap mit tudom én… megtennéd? „S akkor erre a gyerek kimegy, és elmosogat, s és sugárzó arccal jön vissza, és azt mondja, hogy „anya, megvan!” Akkor, hogyha kap két nagy puszit, de nem cuppanósat, mert fáj az anyukának a feje, csak… Nem tudom, hogy kell nem cuppanós puszit adni, szóval kap két puszit, akkor a dolog a lehető legjobb mederbe került. Tehát nem arról van szó, hogy a gyerek egy élősködő legyen 25 éves koráig, és utána meg egy házastársat keressen, akin majd tovább élősködik. Hogy ismerjék el,amit ő most betett ebbe a családi rendszerbe, s akkor teljesen oké.

Mondom ennek egy cifrább változatát. Ha az anya – keresztény anya, keresztény anyuka - a nyílt agressziót nem szereti, hanem inkább érzelmileg zsarol, akkor mondjuk hazajön a lánya az iskolából, s az anyukája, már nem fáj a feje, de valahogy nem áll vele szóba. Volt valakinek ilyen anyukája? Az anyuka, aki azt szokta mondani, tudod, van egy rossz tulajdonságom, olyan sértődékeny vagyok. nahát akkor, a gyerek tesz-vesz, minden: „Anya, fáj a fejed?” – „Nem.” A gyerek elkezd gyanakodni, hogy az anyuval valami baj van, tegnap fájt a feje, most meg… És akkor persze elkezd… – Ott! Akarom mondani, ott! De jó, hogy ezt is tudtam! Pont egy nagyon izgalmas résznél kapcsolódsz be! Tök jókor jöttél!

A gyerek ebben a pillanatban tudja, mi a dolga. Ő kezd el gondoskodni az anyukájáról. Jaj, anyukám védtelen. Megsértődött. Biztos nagy oka volt, hogy megsértődött, biztos én vagyok a hibás, és megyek, és jaj, jaj, mi van az én anyukámmal, majd én gondoskodok róla, szegény anyukám megsértődött. S akkor megy, kanosszajárás, s akkor télvíz idején… És akkor az anyukája így…”Én ezt nem értem!” És a gyerek még mindig nem érti, értitek, így bontakozik ki a helyzet. Az anya pontosan tud mindent, de ilyen adagolja, úgy, hogy minden fájdalom teljesen leérjen. Hmmm? Én ezt nem értem. És akkor a gyerek tudja, hogy úúú, valamit nagyon kellen értenem, jaj, de állat vagyok, hogy valamit nem értek. Az anyám érti, én meg nem! De azt mondja, hogy nem értem. De én tényleg nem értem, ezt most nem értem. Az anyám érti, de azt mondja, hogy nem értem, nekem meg értenem kéne… (26:49)

„Hogy neked soha nem jut” – soha, értitek! Amikor jönnek ezek a jelzők. – „hogy neked soha nem jut eszedbe, hogy amikor anyádnak fáj a feje, hogy akkor elmosogass. Hogy ennyire nem lehet rád számítani! Mikor láttad, hogy fáj a fejem! Láttad vagy nem?” És hát a gyerek – hát látta. Hát, basszuskulcs, látta. És ott áll, most már tudja, mi a baj. Látta, nem mosogatott el, az anyjának tegnap fájt a feje, ma meg van sértődve, holnap megint fáj a feje – jól ki van ez találva. És a gyerek… ugye, milyen finom? Az anya? Még csak nem is dühös. Le se szidja a gyerekét. Oké, megvan ez?

Aszongya. A kihasznált gyerek hibáztatása mély igazságtalanságot jelent.

Na most. Ha a szülő nem ismeri el a plusz felelősségvállalást, a plusz tehervállalást, a plusz családi rendszerbe történő betételt a gyerek részéről, akkor sajátos módon a gyereket elkezdi függő helyzetbe hozni magától. És ha ezt nagyon sokáig és tartósan teszi, akkor nem… – a jó úton az történne, hogy a gyerek egyre szabadabbá válik, mert felelősségeket vállal, pluszokat is, ezért plusz szabadságot és plusz bizalmat és plusz elismerést kap, és ettől egyre erősebbé válik, és szabadon majd képes házasságot kötni. Ez a szabadság irányába megy. Amiről eddig beszéltünk, ez pont az ellenkező irányba hat, mert a gyereknek állandóan résen kell lennie, s ahogy múltkor erről beszéltünk, meg múltkor, meg múltkor, a szülei szükségleteire kell figyelni. És szép lassan a szüleinek a szüleivé válik. És azt, hogy ő ezzé vált, ezt pedig nem ismerik el. Ez a helyzet.

Van még egy nagyon csúnya helyzet itt, amikor a szülők mondjuk olyan helyzetbe hozzák a gyerekeiket, hogy azoknak döntőbíróvá kell lenni a kettejük konfliktusaiban. Ez klasszikus, azért mondom. Dehogy kell egy szülőpárnak elválnia egymástól! Nem kell! Elég, ha köztük a bizalom megrendül, és a gyereket megpróbálják kijátszani, kihasználni a saját javukra, ami miért történik? Mert ugyanis a házastársam volna az, akivel egy bensőséges, meghitt kapcsolatban vagyok, ahol történik az érzelmeknek a mély átélése, kölcsönös felelősség, bizalom, tididi… jó dolgok. De ha én nem vagyok jóba a házastársammal, akkor óriási hiányaim lesznek. Ezeket az óriási hiányokat szívesen töltöm be a kéznél lévő még nagyon mély érzelmi kapcsolatokkal, s ezek a gyerekek. Tehát rosszban vagyok apáddal, és rögtön, ösztönösen kellesz nekem, mert nekem egy hiányom van. És nem azon dolgozok, hogy a férjemmel valahogy rendezzem a helyzetet, hanem azon, mert éhes vagyok és szomjas, hogy a gyerekemtől kapjam meg azt a szeretetet, elismerést, gyöngédséget, törődést, figyelmet és mindent, amit nem kapok meg a házastársamtól, ezért őt magamhoz vonzom és édesgetem, és hogy ezt a helyzetet fönt tudjam tartani, mert ez sokkal könnyebb, mint rendezni a kapcsolatomat a házastársammal, ezért nagyon finoman és óvatosan próbálom ezt a helyzetet kijátszani a magam javára. Nagyon-nagyon-nagyon finom mondatok is elegendők, hogy ez a helyzet létrejöjjön. Elég nagyon finom beszólás, olyan, amibe bele se lehet kötni. Mikor a férj csak annyit mond, hogy „Anyád megint rosszkedvű.” Jön haza a gyerek ilyen vidáman, helló, helósztok, hogy vagytok? Tök jó napom volt! – „Anyád megint rosszkedvű”. Igaz is! De ez bőven elég ahhoz, - ugye nagyon izgalmas lenne, ha most azt játszanánk, hogy ebben a helyzetben, mikor azt mondja a férj: anyád megint rosszkedvű – hogy akkor írjuk oda a lap hátuljára, hogy tulajdonképpen mit mondott. Ez egy jó játék lenne. Hogy mit mondott. Emlékeztek, itt a trikófölirat. Itt van: „Anyád megint rosszkedvű.” S megfordulok, akkor az van odaírva: „Csak rám számíthatsz.” Ugye? A legtöbb szülő hord ilyen trikókat. Így bizony, előre szép dolgok vannak írva: „Apád szeret téged”. Hátul meg az van: „És anyád?” Nem mondott ő semmit, csak föltett egy kérdést. (33:03)

Ha a gyerek ebbe a helyzetbe kerül, az is nagyon sajátosan szülő szerep, nem? Ott van két egymással perlekedő gyerek, és én vagyok a bíró. És ahova én állok, az győz. Hát ne mondjátok, hogy ez nem egy kemény szerep! S a gyerek ezt tudja is. Hogy ő lesz most a mérleg nyelve. Rajta dőlnek el a dolgok. Két gyerek civakodik, és most ő. Azonban ez a szerep nem a gyereknek való, mert – és itt egy nagyon súlyos dolog következik – azért, mert a gyerek nem dönthet arról, hogy kik a szülei. A szülők dönthetnek arról, hogy kik a házastársai. Igen. Nem kívánt rész törlendő. Tehát ők dönthetnek, de én nem. És amikor egy ilyen konfliktusban nekem a sajátos szülő, bíró, akármilyen helyzetbe kell kerülnöm, akkor hogyan őrizhetem meg mondjuk az apukámmal való lojalitásomat? Azon az áron, hogy elárulom az anyámat. Ha az apukám és az anyukám finoman meghív engem arra, hogy gyere, legyél a szövetségesem! Adj nekem igazat! – akkor ebben a pillanatban nekem csak árulás révén van esélyem arra, hogy fönntartsam a kapcsolatot azzal, aki meghívott erre a helyzetre és szerepre. Mi történik ebben az esetben? El kell árulnom az egyik szülőmet, hogy ezt a kapcsolatot fönntartsam. A gyerekek éveken keresztül hihetetlen lavírozásban tudnak lenni. Anyukánál anyukának adnak igazat. Apukánál apukának adnak igazat. Esetleg megpróbálnak anyukánál nagyon finoman, legalább hallgatni, vagy azt mondani, hogy „De hát az apu…” Próbálkoznak. Hát vagy sikerrel, vagy nem.

Amikor az egyik szülő a saját szeretetét a másik szülő árulása, elárulása árán adja csak meg, ez hihetetlen súlyos bizalmi válsághoz vezet, ugyanis a gyerek a következőt fogja megtanulni: azt, hogy egy olyan helyzetben kell leélni az életet, ami olyan felelősséget ruház rám, amely felelősséget nem vagyok képes viselni. A szüleim bizalmi válságából azt a következtetést vonom le, hogy igazából egyik szülőmben sem bízhatok teljesen. Hiszen el akarják árulni a másikat, s nekem ez nem jó. Ha a szülők a saját bizalmi válságukba sodorják a gyereket, a következménye, a gyerek mind a két szülővel kapcsolatban bizalmi válságba kerül. Ez az egyik. Eltávolodik mind a két szülőjétől. A másik lehetőség: dönt. Megszakítom a kapcsolatot apámmal, és anyámmal függő helyzetbe kerülök. Megszakítom a kapcsolatot anyámmal, odaköltözök apámhoz és együtt szidjuk anyámat. És mind a kettő katasztrofálisan rossz az elkövetkezendő évtizedek szempontjából. Ha a szülők elválnak, elvált szülő legyen a talpán, aki ezt jól csinálja. Most még kisarkítom. Elvált nő legyen a talpán, vagy a körömcipőjén, - mert hát hogy férjet keres - aki ezt bírja, aki ezt jól csinálja. Hiszen most képzeljük el, éppen padlót fogott az anyuka. Naná, hogy padlót fogott, hát egy válás kikészít minden embert, tök mindegy, hogy ki a hibás, meg mi, ki van purcanva a nő. Ott vannak a gyerekek. Sokkal több a teher és kevesebb a pénz. Többet kell dolgozni és kevesebb a szabadidő. Hát aki ezt anyaként bírja, hát az… Naná, hogy az elvált anyák nem bírják. Az a normális, ha nem bírják. Mert az kétemberes munka. Az a normális tehát, ha nem bírják. Ezért, ha egy elvált szülő gyereke kapott az anyukájától némi ilyen rúgást, akkor bizony ezen nincs csodálkozni való. De azért, mert mi ezt a helyzetet megértjük, és érdemes is megérteni, nem jelenti azt, hogy ez nem okozott nagy sebeket minekünk. (38:30)

Ennek az lehet a következménye, hogy később, felnőttként nemcsak agyonterhelem magam, hanem előszeretettel vállalok olyan helyzeteket és olyan partnert, aki nem hozzám való. Hiszen megtanultam azt, hogy nekem olyan helyzetben, olyan szereplőkkel kell lennem, amely helyzet nem nekem való. Ezért ezt nagyon szívesen megismétlem újból és újból.

Nézem az órát. Most eljutottam ennek a helyzetnek a leírására. Talán most, most viszonylag árnyaltan ezt el tudtam mondani. Hogy itt nem ez az egyszerű szülő szerep, ahogy Berne mondja, az emberben él egy szülő, egy felnőtt meg egy gyerek; nem erről az egyszerű mintáról beszélünk már, hanem egy nagyon árnyalt rendszerről. Arra gondoltam, hogy szívesen elmondom nektek azt, hogy az én szülőiesítésem hogy történt meg. Szívesen elmondom nektek, akkor láttok egy esetet. S akkor látjátok… mit tudom én, mit, láttok engem. Hmmm?

Most kiveszem az összes cuccot a zsebemből, és akkor sztorizok nektek egy kicsit. Viszonylag árnyalt helyzet lesz, 3 generációról fogok beszélni. De hát ezt tudjuk - Böszörményi Nagy Iván szerint minimum 3 generáció kell ahhoz, hogy valaki megértse a saját sorsát. Kettő nem elég. Na.

Képzeljétek azt el, hogy van egy anyukám, aki a saját anyukájával hihetetlen rossz viszonyban van azért, mert az én nagymamám folyton-folyvást elhanyagolta a saját lányát. Az én édesanyám ’35-ben született, és például az én nagymamám előszeretettel küldte el a saját lányát vidékre azzal a fölszólítással és fölkiáltással, hogy vidéken jobb a koszt. És akkor ilyen sokadik rokonoknál tengődött az én édesanyám, amikor volt 5 éves, meg 10 éves, meg a háború előtt, a háború alatt, meg a háború után. Máskor nem. Tehát értitek, hogy milyen lehet egy sokadik unokatestvérnél megpróbálni gyereknek lenni. És nemcsak azt átélni, hogy nem kapom meg azt a törődést, ami járna nekem, hanem hogy – mert ha még meg is kapnám mástól azt a törődést, ami járna nekem, akkor sem feledteti el ez azt énvelem, hogy az anyámtól nem kapom meg azt, amit az anyámtól szeretnék megkapni. Tehát az én édesanyám kapott egy jó nagy gellert, annyi biztos. Egész életén keresztül az én nagymamámmal való kapcsolatát nem tudta rendezni. Nem tudta. Erre képtelen volt. Rengeteg veszekedésre emlékszem, ahogy az anyukám és a nagymamám egymással perlekednek. Ez…

(Egészségedre! Jaj, nem látlak! Zsuzsanna, trüsszentettél! – A nagymamád?)

Szóval, ezért az én édesanyám 17 évesen igazgatói engedéllyel megházasodik. ’Mindegy, hogy hova, csak el innen’ alapon. Tudom, hogy erről egyszer már említést tettem. S akkor 10 év házasság egy olyan valakivel, aki tökéletesen nem illik hozzá, egyébként egy apafigura, nála tizenvalahány évvel idősebb. Hmm. Mert az én szegény anyukámnak nemcsak anyahiánya van, hanem miután vidéken nő föl az ikszedik rokonoknál, ezért apukahiánya is van. Az én édesanyám ezt a helyzetet a következőképp látja vagy oldja meg: úgy, hogy nem szereti a saját anyukáját, és idealizálja a saját apukáját. Miért idealizálja az apukáját? Azért, mert két szülő elvesztése mégiscsak egy kicsit sok egy gyereknek. Hmm? Tehát lélektanilag megéri. Hogyha legalább akkor van egy idealizálható apám, akiről kigondolom azt, hogy ’jaj’. És erre azért is jó az én nagypapám, merthogy nincsen otthon. Merthogy köztisztviselő, és vagy a bányában dolgozik, vagy az erdőben vadászik. Hmmm. Ez tehát az anyukám helyzete. Ezért kibékítetlen és kibékülés nélküli kapcsolat az anyukájával, idealizált kapcsolat az apukájával. És akkor beletántorgás egy tökéletesen nem megfelelő társsal való kapcsolatba, 10 év nyűglődés ott, majd a házastársa meghal. Hiszen jóval idősebb nála.

Na most. Az anyukám és az apukám között, már amikor minket vár az én anyukám - merthogy ikertesó, tudjátok! - már akkor megromlik a kapcsolat. Hiszen az én anyukám másodjára is egy olyan férfit választ, aki nem jó neki. Na ezt most nem árnyalom vagy ragozom. Ennyi elég, hogy kifejezetten rossz kapcsolat. Nem emlékszem a szüleim életéből olyan pillanatra, hogy bensőséges, szeretetteljes megnyilatkozásuk lett volna egymás felé. Nem emlékszem ilyen helyzetre. Arra emlékszem, hogy az apukám és az anyukám külön ágyban alszanak. Erre emlékszem. (45:00)

Na most. Mit gondoltok, egy ilyen helyzetben tulajdonképpen – ja és akkor egy fontos momentum: a nagypapám, tehát anyukám apukája akkor hal meg, amikor én négy éves vagyok. Az anyukám, amikor haldoklott, emlékiratot írt. Nagyon, hallatlanul jó érzéke volt ezer dologhoz. Nagyon jó emlékiratot írt, és olyan egy évvel ezelőtt csodálkozva olvasok egy mondatot, ami eddig sosem tűnt föl nekem. Leírja azt, hogy mit élt át akkor, amikor az apukája meghalt. Ott van a nagyszüleim lakásában, és várja az orvost, hogy megállapítsa, hogy beállt a halál. És akkor az orvos megállapítja, hogy beállt a halál, és mindenki elmegy, és ő van ott, és várja, hogy eljöjjenek a halottszállítók és elvigyék az apukáját. S akkor a következő mondatot írja: „s amikor lekísértem a koporsót és elvitték az apámat, akkor azt éltem át, mintha valamit kiszakítottak volna a szívemből, egy nagy üresség maradt a helyén, és ez az üresség azóta is tart.” Hmm.

Amikor tehát én négy éves vagyok, akkor anyukámnak a szívében egy bepótolatlan hiány, egy óriási üresség van, ami az apukájára vonatkozik, és a családban nincsen mellette férfi. De van neki fiúgyereke. Ez bőségesen elég ahhoz, hogy meghívást kapjon valamelyikünk az apaszerepre. Hogy figyelj rám, hogy gondoskodj… - ez pedig én lettem, azért, mert a tesóm a szónak most kifejezetten semleges értelmében egy ilyen ösztönösebb, belevalóbb, nem hezitáló, cselekvő, energikusabb valaki volt. Őrá nem illett ez a szerep. Én viszont tövig rágtam a körmöm. Én pont megfeleltem. Én szorongós gyerek voltam, tövig rágott körömmel, állandó frászban és figyelemben, hogy mi történik otthon… Naná, miután 1 kiló 80-nal születtem, és az első hónapokat egy inkubátorban töltöttem! Szóval, pont jó volt nekem ez a szerep. És én, ez azt jelenti, hogy 4-5 éves kortól kezdve szépen belementem ebbe a szerepbe. Majd pedig, most mondom, hogyan tud elmélyülni egy helyzet, az én apám például sosem ütött meg engem. Ettől még kaphatok olyan örökséget, hogy belekoldulok.

(Ez nem értelmes magyar szó. Csak hogy…)

Na most. Anyukám a klasszikus baklövést követi el kétszeresen. Az egyik, hogy az a mániája, hogy azt nézi, hogy vajon melyik gyerek kire ütött. Ezt onnan tudom – én ezt teljesen elfelejtettem, de néhány hónappal ezelőtt elmentem ahhoz a pszichológus hölgyhöz, akihez nekem gyerekkorban kellett járnom. mert a szüleimet arra kötelezték, hogy gyereküket, aki én voltam, gyermekpszichológushoz vigyék. S a gyermekpszichológus még él, és ez tök jó. Megkérdeztem, hogy na, ő hogyan látta anyukámat.És azt mondta, hogy hát anyukádnak volt egy fixaideája, hogy el kell dönteni, hogy melyik gyerek kihez tartozik. Na hát, az én anyukám eldöntötte, hogy én az apámra ütöttem, akivel neki kibékíthetetlenül rossz kapcsolata volt. Nem sok esélyem maradt. Majd pedig ezek után a második klasszikus baklövés, ugye, Feri, te olyan komoly vagy. A tesód egy hebrencs. Nagyon szórakoztató, tök jó fej, de hát végül is mégiscsak te vagy az, akire számítani lehet – hallom én ezt kisfiú koromban. Hmm? Hmm? Tehát akkor én még komolyabb leszek. Még több könyvet olvasok, még gyagyább leszek. Pillanatnyi látlelet erről: például 13 éves koromban az Aranyketrec című könyv volt a kedvenc művem, amit Benedek István egy elmegyógyintézetről írt. Az, hogy én ezt a könyvet egyáltalán el tudtam olvasni 13 évesen, és a skizofrén ember lelkivilága kifejezetten lekötött, mint valami hozzám nem túl messze eső jelenség, azért ez sokat árul el abból, hogy körülbelül milyen önfeledt gyermeki létezésben is leledzkedtem. Na most. Ahogy növök föl, teljesen megromlik a szüleim között a kapcsolat, és az anyukám egyre inkább azt követelte tőlem, hogy miután végül is én vagyok a komoly, meg minden, hogy én végre valahára egyértelműen álljak mellé. Klasszikus katasztrofális baklövés egy szülő részéről. Majd pedig, amikor pappá szenteltek, édesanyám a következő mondatot mondja: hát most, hogy pap vagy, igazán, végképp nem értem, hogy miért vagy még mindig jóba az apáddal. Mert ha pap vagy, az a kutya kötelességed, hogy egy minimális morális érzék szoruljon beléd, és hát a vak is látja, hogy apád a rossz, és én vagyok a jó. Amiben egyébként sok igazság volt. Hogy morálisan anyukám apukám fölött állt, ez evidens. Tehát éppen anyukám hivatkozhatott erre. (51:37)

Na, most. Mondom, hogy hogy színeződik ez a helyzet. Itt jön most a nagymama. Mert már ez is elég gáz, de jön a nagyi, és az egészet még kétszeresen megkavarja, ugyanis, miután a nagymamám kibékíthetetlen viszonyban van az anyukámmal, ezért a nagymamám engem választ kedvenc unokájának. És miután az anyukám eldöntötte, hogy én nem igazán vagyok az ő gyereke, hanem inkább a testvérem, és én inkább az apámnak vagyok a fia, ezért naná, hogy gyerekként nekem azért jó volt, hogy legalább van egy nagyim. Ezért például én 17 éves koromban a nagymamámhoz költöztem. Tehát vagy a barátnőimnél laktam, vagy a nagymamámnál. Komolyan!

(Egyszerre sosem volt több barátnőm. Mindig csak egy. Látszik, hogy milyen fantáziátlan vagyok. Na most.)

Ezért én kétszeresen is hülye helyzetbe kerültem. Egyszer csak a nagymamámnak én lettem a kedvenc unokája, aki azonban egy lakásban lakott a nagyival. Az milyen szerep? Hát az mondjuk férj. Mondjuk. Ez azt jelenti, hogy kétszeresen sikerült az anyukámnak az apukájává válni, mert nemcsak az anyukám hívott meg erre a szerepre, hanem a nagymamám is meghívott erre a szerepre. Én meg egy kis nyomorult gyerek vagyok, értitek, tehát azért valami gondoskodás mégiscsak kell, nem? Tehát azért a nagymamámat csak mégiscsak…

Na most. Mondom a cifrát. Mert hát ez még csak egy ilyen kis…izé. Nagymamám úgy dönt, haldoklik. Tényleg, hát miért, jobb azt tudatosan, nem? Én úgy szeretném, hogy egyszer eldöntöm, hogy na, most akkor gyerünk. (Most annyira lefogytam ebben az előadásban.) Eszembe jutott nagymamámnak a Stefániája. Tényleg, a nagymamám annyira aranyos volt, mindig vett nekem – két dologgal fejezte ki a szeretetét: kis hűtőszekrénye volt, mert hát hogy csak ketten éltünk ott, édes kettesben: Traubi szóda, rendes, üveges, 3,3-as és két darab stefi, ahogy a nagymamám hívta, amit a sarokról hozott egy nagyon jó mászek cukrászdából, szintén ahogy a nagymamám kifejezte magát. Tehát ebből a stefiből most egyet benyomnék. Tényleg nagyon finom, sűrűn megszórva kakaóporral. Édesanyámmal úgy döntöttünk, hogy ketten ápoljuk nagymamámat. Most képzeljétek el, vagyok 21 éves, és a napomnak felét azzal töltöm, reggel nyolctól délután 3-ig, hogy a haldokló nagymamámat ápolom nyolc hónapon keresztül. Na, ezt ki csinálta volna meg? Most vagyok 21 éves. És utána 3 órakor elmegyek edzeni, mert hogy abból élek, hogy élsportoló vagyok, ezért megtehetem, hogy egy fél napot vagyok a haldokló nagymamámmal nyolc hónapon keresztül, és akkor jön az édesanyám, ott alszik, én reggel nyolcra megyek, és ezt csináljuk 8 hónapon keresztül. Merthogy a nagymamámmal ott kell lenni, mert csont és bőr, és a többi, és ki kell vinni az ágytálat, meg ezek. És nekem teljesen természetes, hogy én gondozom a nagymamámat.

Na most. A nagymamám pedig úgy dönt, hogy úgy távozik el ebből a világból, hogy haragban marad a lányával. Ezért aztán, amikor már nem tud írni sem igazán jól, akkor azt mondja: gyere, Ferikém, most megírjuk a végrendeletemet. S akkor odaültem az ágyához, és akkor megírtuk a végrendeletet, ami a következőből állt. Most zanzásítom. Minden az unokámé. Tehát ez szerepelt egy kicsit hosszabban. Tehát hogy minden. És akkor drámai pillanat, nagymamám 38 kiló, és akkor alá kellene írni a végrendeletet. Én nem tudom, itt jogi karon vagyunk, hogy mikortól kezdve érvényes egy végrendelet. Ha aláírják, akkor már érvényes? És ha nem írják alá? - Akkor nem. - És ha félig írják alá? - Akkor se. Nagyon köszönöm.

Ezt azért mondom, mert mindjárt fogjátok tudni, hogy miért. Az én nagymamám azonban már annyira előrehaladott, hogy elkezdi aláírni, és két betű után így.. lemegy a keze. Új lap, újból leírom a végrendeletet, odarakom elé, hogy írja alá, mert mondja, hogy alá akarja írni, Két betű… Ezt megcsináljuk mondjuk négyszer. A nagymamám annyira beteg, hogy nem tudatosul benne, hogy nem írta alá a végrendeletet. S akkor negyedszer kérdezi, hogy na most már jó? Akkor azt mondom, hogy most már jó. És akkor két dolgot gondolok át, és vagyok 21 éves: a nagymamám az utolsó gesztusával mintegy – mondom a pólót: ’Az unokámé minden.’, hátul meg: ’Te nem kapsz semmit.’ Igaz? Tehát az utolsó gesztusával kitagadja a saját lányát. Ez az egyik, amit átgondolok. A másik: bár akkor még dunsztom sincs, hogy ez hogy van, de azt gondolom, hogy ez a végrendelet érvénytelen. Nem azért, mert nem a saját lányára hagyott mindent, aki aztán majd azt csinál vele, amit akar, hanem mert hogy nincs aláírva. Na és mit kezdek? Fogtam azt a 3 vagy 4 papírt, összegyűrtem és kidobtam a vécébe. Mert én az anyámmal nem teszem meg, hogy a nagymamám őt kitagadja az örökségből. Én, na ez az, amit nem veszek a lelkemre. Vagyis nemcsak az anyukám és az apukám kívánja velem eldöntetni, hogy kinek van igaza, hanem a nagymamám és az anyám is el kívánja döntetni velem, hogy kinek van igaza. Kétszeres csavar. Dupla szülősítés. És akkor lehúzom a vécét. Le a deszkát, meg a másikat is, - látjátok, milyen kulturált férfi vagyok? – majd délután háromkor elmegyek edzeni. És akkor elérkezik a másnap reggel. S anyukámat kisírt szemmel találom a nagymamámnál. És akkor mindegy, nem tudom én, hogy, képzeljétek, mi történt. Ugyanis, ha csak egy végrendelet lett volna, az talán lement volna a vécén, de a négy az sok volt. Ezért a négy végrendelet megakadt a csőben. Anyukám pedig végzi a dolgát, és az meg nem megy tova. Se té, se tova. Megakadt. Erre az anyukám, nem tudja, hogy mi van, előveszi a gumikesztyűt, ezt azért mondom, mert elmondta, és akkor duguláselhárít. És elkotorja azt, ami ott izé, és akkor elérkezik a duguláshoz. És akkor hát ugye négy papír így jól egymásra volt rakva, és hát mit ád ég, belül van egy papír, amit még el lehet olvasni. És az én anyukám látja, hogy a nagymamám kitagadta őt az örökségből. De ami miatt ezt az egész történetet elmondom, az az, hogy mi az anyukám reakciója felém. Rám megsértődött, rám, és heteken keresztül nem szólt szinte hozzám. Ez egy jó példa nektek arra, hogy mit jelent, hogy valakinek a plusz jogosultságait nemhogy nem veszik számításba, hanem még bealázzák érte? Ott vagyok egy lojalitáskonfliktusban, amit nem lehet megoldani, próbálom erőmön felül megoldani, és utána kapok még egyet. Haa? (61:30)

El akartam ezt nektek mondani. Valaki egy olyan szépet mondott. Azt mondta: azokat a történeteket tudjuk elmondani másoknak, amelyeket már elmondtunk magunknak. Én ezt a történetet már elmondtam többször magamnak, ezért átadható nektek. És talán most ezzel minden szülőt, akikről eddig csak úgy beszéltünk, hogy apák és anyák, és a nagyszülők, valamiképpen visszaemeltük a soha el nem vitatott emberi méltóságukba. Tehát amikor én arról beszélek, hogy így egy anya, úgy egy apa, meg minden, akkor megjelennek előttem a saját szüleim és nagyszüleim, akiket szeretek. Tehát, amikor én csak úgy példálózok, és úgy tűnik, mintha ezek az alkalmak már hónapok óta arról szólnának, hogy a nem tudom, milyen lélektani szakirodalom alapján gyalázzuk a szülőket, akkor ez tévedés. Mert nem így beszélek erről. De talán most ez az egész valahogy egyensúlyba tudott kerülni.

Most mondom, hogy ez még…, hát talán még elgondolkodtatóbb lesz. Egy ilyen helyzetben milyen pálya néz ki egy ilyen fiúnak? Az, hogy én a papságot választom, az lélektani szempontból egyenes következménye az élettörténetemnek. Hogy atya leszek. Azért, mert ezt ösmerem, de nagyon. Nagyon finoman próbáltam fogalmazni, lélektani szempontból ez tökéletesen érthetővé teszi, hogy ez a szerep miért passzol rám. Ez most még nem mondott semmit arról, hogy Isten ezt akarta vagy nem, vagy hogy ez számomra konstruktív megoldása az életemnek vagy nem, mert vagy ez, vagy az. De hogy lélektanilag érthető, hogy miért… Tudjátok, néhány hónappal ezelőtt azt tettem, fogtam egy lapot, és ráírtam a férfiszerepeket. Az összes férfi szerepet, amiről azt gondolom, hogy férfi szerepek: a bohóctól a diktátoron keresztül a gyógyítón át, a bölcsön keresztül a kékszakállú herceg váráig, szóval mindent. És odaírtam százalékos arányban, hogy mennyi van ezekből belőlem. És kijött az, hogy olyan 70-75 %-ban az életemet apaszerepben töltöm. 70-75. A férfi szerep nálam apaszerep. 70-75%, miközben nincs is gyerekem. Hmmm.

Kíváncsi lennék, most mit gondoltok. Tessék? Nyájam? Jaj, ne! Ne, az még rémisztőbben hangzik nekem. Oké. Most eléggé bevonódtam a saját élettörténetembe. Most van 6 perc, hogy ezt hogy folytassuk. Tessék? Üdvössééég? Ja, ja, hogy 5 percen belül valahogy úgy alakítsam, hogy végül aztán üdvözülni fogunk. Kedves nyáj…. ez egyre rosszabb! Na, látjátok, hogy meghívtok erre a szerepre? Nyáj, meg üdvözülés, meg mi… Ne csináljátok ezt velem!

Nem tudom… Nézem, hogy merre vihetnénk ezt el. Hát vannak itt nagy témák… most 5 perc, egyszerűen nem tudom, hát hagyjuk abba! Játsszunk! Mit? Nem tudod. Jó, de ez is már egy nagy lépés!

Oké. Szerintem akkor ezt most hagyjuk. Hagyjuk. Kifulladtam. Elmegyek a Szentföldre és lebegni fogok a Holt-tengerben. Na ugye megértitek, hogy nekem ezt szabad?

Jó. Van-e valakinek hirdetni valója? (66:58)