2006.02.28.

A pálferi wikiből

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

A tévhitekről, a hiedelmeinkről beszélünk, van itt azt hiszem 14 pont,de a végére úgyis kiderül, hogy mennyi. És hogy miért beszélünk a hamis meggyőződéseinkről, a tévhiteinkről? Azért, mert abból a folyamatból indultunk el, hogyha nem megfelelő családi háttérből érkezünk, ahol nem minden történt úgy, ahogy az valóban a javunkra szolgált volna, akkor ennek az lesz a következménye, hogy nemcsak az önmagunkról, a világról, az Istenről alkotott képünk sérül meg, a sérültségünk, a sebzettségünk mélyebben, mélyebbről fog fakadni, mégpedig onnan, hogy olyan valakinek tartjuk majd magunkat, amilyennek megengedték, vagy megengedtük tudatosan vagy nem tudatosan, hogy lehessünk. Ezért egyáltalán mire az önreflexiónak, a tudatosságnak, a gondolkozásnak a felnőtt, vagy fiatal felnőtt képességére eljutunk, addigra már bőven kialakult egy olyan téves én-felfogás, aminek a hiányosságaira, és hogy ez az én már önmagában, ahogy nézi a világot, a maga torzulásain keresztül nézi a világot, a maga torzulásain keresztül észlel, gondolkodik, érez és alakulnak ki a meggyőződései - tehát hogy egyáltalán reflektálni tudunk önmagunkra s mindezt fölismerjük, hát ehhez minimum felnőtt fiatal embernek kell lenni. Nem véletlen, hogy komolyabb önismeretet igénylő dolgokat egyetemen nem tanítanak, mert még nem való oda. Egy egyetemista éppen hogy örüljön, hogy az önismeretbe kezd belekóstolni, a tudatos reflexióba és a többibe. Ez lehet, hogy most furcsán hangzik, de 21 évesen hihetetlen sok mindent be lehet emelni az agyunkba, de hogy elkezdjünk tudatosan reflektálni saját magunkra és azt bírjuk…hát, hát… Azért annak a veleje később tud elkezdődni. Gimis korban még csak a szenvedés van. Serdülőkorban meg pláne. Tehát, hogy ez így van, az teljesen normális, de ha megtörtént ez az egész rendszert, az egész életünket befolyásoló sebződés, márpedig többé-kevésbé mindenkinél megtörtént, akkor ennek az egyik eleme az, hogy téves meggyőződéseink lesznek. Tévhitek alakulnak ki bennünk. És talán ennek az egész rendszernek a legnehezebben kinyomozható eleme éppen ez. Azért, mert a meggyőződéseink természetesen egészen pici kortól kezdve alakulnak ki, és a meggyőződésnek a természete az, hogy nem kérdőjelezzük meg. Hát ha valamiben hiszek, akkor az az, ami az egész rendszernek a legalapjában van. Ezért hihetetlen bátorság kell ahhoz, hogy valaki épp azokat a meggyőződéseit kezdje el megkérdőjelezni, amire bizonyos szempontból az egész rendszer fölépült. Hát azért ehhez kell már tüdő, meg bátorság! És nyilván a rendszerünknek ezek az elemei emiatt a legkevésbé tudatosultak. Tehát amikor most erről beszélek, és a múltkori bevezetőt nem mondom el. Már az is nagy dolog, ha valaki racionálisan kezd dolgozni ezekkel a tévhitekkel. Mikor valaki meg aztán személyes, egzisztenciális kérdésként veti azokat föl, hát az már komoly munka.

Egy történet még, mielőtt folytatnám ezt. Hétvégén egy kedves ismerősömmel, egy kiképző terapeutával beszéltem. Hát ezt el tudjátok képzelni? Jaj, de félelmetes! Együtt ebédeltünk, és azt kérdi tőlem: „Te Feri, már olyan régóta meg akarom tőled kérdezni, beszélj nekem az istenképekről!” Jaj, istenkép, hol kezdjem, nem lehetne inkább ebédelni? „Nem lehet, Feri, ez engem nagyon érdekel, valami workshopot fogok tartani ebből, úgyhogy most akkor gyerünk!” S akkor kérdeztem, hogy jó, jó, ezt értem, milyen szempontból érdekel? S azt mondja, hogy „engem a teológiai istenkép érdekel. Az az istenkép, amit ma az egyház a legtisztábban gondol arról, hogy milyen Isten, és ezt akarja közvetíteni az emberek felé. Engem ez érdekel! Mondd meg nekem, hogy mi a frankó istenkép terén!” Hát két frankót tudok mondani istenkép terén, majd aztán érthető lesz, hogy hogy kapcsolódik a témánkhoz. Az egyik: az, hogy milyen az Isten, az legalábbis a mi keresztény hagyományunkban leginkább annak felel meg, amilyen Jézus Krisztus. Ez az egyik. A másik: ha meg akarom tudni, hogy milyen ez az Isten, és nem Jézus Krisztusra akarok összpontosítani, és az ő személyét középpontba állítva kérdezek rá, hogy milyen Isten, akkor Isten az a valaki, akiben Jézus hisz. A mi Istenünk az az Isten, akiben Jézus hisz. Ahogyan benne hisz. Amilyen viszonyban Jézus az ő Istenével van, Ő a mi Istenünk. Ez azért olyan hallatlanul fontos, mert végül is beszélhetünk összevissza ilyen Mennyei Atya, meg Jó Pásztor, meg akármicsodáról, ez idáig oké. Sokkal jobban járunk, ha ezt a két szempontot dolgozzuk ki a magunk esetében. Sokkal jobban járunk, mintha ilyen klisészerű izéket veszünk magunk elé. Én ezt a két dolgot szeretném mondani, és ez azért izgalmas, mert mikor elmondtam ennek a kiképző terapeutának, akkor ő a következőt mondta: „Te jó ég, én erről még sose hallottam! - Ez az egyik. Akkor mi a fenét csinálunk? nem? Hát itt vagyunk, hogy képviseljük Istent, és a két lényeget nem mondjuk el! - Tudod, Feri, évtizedekig tartott egy naivitásom. Amikor dolgoztam fiatalokkal, meg idősebbekkel, meg nagyon idősekkel és előjött a szülőkkel való kapcsolat, a családi kapcsolatrendszerből fakadó sérültség, akkor én hívő emberként arra gondoltam, hogy van egy kiút, egy mindig kínálkozó kiút. Ha az illető hívő, akkor hívjuk elő az istenképét! Mondjuk, az apukád ilyen volt, az anyukád ilyen volt, merítsünk erőt abból, hogy jó, hogy ők ilyenek voltak, de hogy ki az Istened, és Ő mit mond neked, mit gondol rólad, stb. És azt mondja, hogy minden erőfeszítésem ellenére az derült ki, hogy ez az istenkép, ami a sebzett háttérből jövő emberben él, többé-kevésbé ugyanolyan sebzett, mint az összes többi eleme a rendszerének. Ugyanolyan sebzett! Hiába keresne oltalmat Istennél, egy olyan torz istenkép él benne - és itt jutunk el a hithez és a meggyőződéshez, amely maga is torz, annyira és úgy, amennyire az a rendszer - hogy nem tud oltalmat találni Istennél! Találhatna, ha az a torz istenkép, mint egy páncélajtó, nem zárná őt el a valódi Istentől. Sok esetben még ez a torz istenkép fejeli meg az egész történetet. Ezért, ha őt megpróbáljuk rábírni arra, hogy keressen oltalmat a hitnél, akkor jól kiszúrunk vele. Ezért, amikor a hamis meggyőződéseinkről és a hitről beszélünk, akkor nagyon izgalmas volna nemcsak az emberi kapcsolatainkra vonatkozóan átgondolni ezen téves meggyőződéseket, hanem hogy ezek a téves meggyőződések vajon az istenkapcsolatunkban hogyan jelennek meg. Egy milyen istenkép fog következni a mi téves meggyőződéseinkből? Mert természetesen, hát, elég húzós, zúzós, rázós. (09:30)

Hát igen. Akkor gyorsan ismétlem, hogy miről volt eddig szó.

1. Mások szeretetét kikényszeríthetem, figyelmét, elfogadását ki kell kényszerítenem.

2. Nem tudok, nem lehetek olyan boldog, mint mások.

3. Nem tudom elviselni a szenvedést, magányt és szégyent.

4. Mások felelősek az én érzéseimért.

5. Én vagyok felelős mások érzéseiért. Ugye ezt rögtön össze is zagyváltam. Nem véletlen, mert olyan szorosan tartoznak össze. És itt megint egy pici értelmezés, akkor még árnyaltabb lesz a kép. Ez pedig így szól: Vajon miért lehet olyan természetes egy felnőtt számára is, hogy felelős vagyok a másikban keltett érzésekért? Nyilván azért, mert minél kisebb vagyok és ahogy növök föl, nagyon fontos információkat adnak a szüleim azzal nekem, hogy milyen érzések vannak bennük. Főleg amikor még nem is értem, hogy ők mit miért tartanak jónak vagy rossznak, ha én azt látom, hogy az apukám dühös, akkor a harag adja a legfontosabb információt arra, hogy ezt ne tegyem többet. Ha azt látom, hogy az anyukám elkezd sírni, ha én valamit teszek, akkor egy gyerek számára a legelsődlegesebb csatornán, az érzéseken keresztül jön egy nagyon markáns jelzés, hogy itt valami rossz dolgot tettem. Hát abszurdum egy 4 éves gyereknek egy logikai rendszer keretein belül elmagyarázni, hogy majd felnőttként nem lesz neki annyira jó, ha most megrázza az áram. Hogy mi történik a sejtfalakkal és a sejtmembránnal, hogy mit tudom én mi, a sejtnyomás, ezt el lehet kezdeni magyarázni és igazunk van, de a gyereknek ez nem fog visszatartó erőt jelenteni. De ha az apuka iszonyú dühös, pattog, és a falhoz vágja a cipőjét – a gyerek érti, hogy itt a sejtmembránnal komoly bajok történnek! Tehát a gyerek nem hülye, hogy az érzések alapján dönti el, hogy mi jó, meg mi rossz. Ez idáig teljesen rendjén is van – addig, ameddig a szülők a helyzetnek megfelelő érzéseket mutatják. Akkor éppen hitelesen mutatják a gyereknek, hogy mi jó, meg mi rossz. S akkor emlékeztek, milyen hihetetlenül sokat beszéltünk a parazita érzésekről és egyebekről. Ha én sebzett vagyok és olyan érzéseket mutatok bizonyos helyzetekben, amelyek nem odavalók, az tulajdonképpen úgy hat a gyerekre, mintha én folyamatosan téves igazságokat és információkat közölnék vele. Folyton-folyvást. Mert hiszen ő azon a nyelven ért. Tehát ha egy gyerek, aki felnő, még mindig azt gondolja, hogy felelős a szülei érzéseiért, és cserébe nem felelős a saját érzéseiért, amikor itt túlzott felelősséget vállal, akkor egy érthető folyamatnak a sodrásában van, amiből azonban ki lehetne gyógyulni. És akkor itt hadd mondjak valamit, x éve gyötrődöm valamin, s valahová eljutottam, ezt szeretném veletek megosztani.

Biztos már régen leírták azt, amire én most rájöttem. Ezt pedig úgy hívják - mert utálom, ha arról kell beszélnem, hogy én felelős vagyok érted. Ugye erről sokat beszéltünk. Ettől nagyon óvakodom az előbb elmondottak miatt, mert ebbe olyan sok minden dolgot bele lehet gyömöszölni, hogy attól koldulunk. Az se tetszik igazán nekem, hogy azt mondjam, hogy nem vagyok felelős senkiért. Ez egy kicsit olyan brutálisan hangzik, nem? Mi lenne, ha akkor arról beszélnénk, hogy létezik kapcsolati felelősség? Nem én felelősségem, te felelősséged, te felelős vagy értem, én felelős vagyok érted, hanem kapcsolati felelősségről beszélhetnénk. Vagyis ha én egy szülő-gyerek kapcsolatban vagyok, akkor egy ilyen kapcsolatnak megfelelő kapcsolati felelősségem van. És a másik oldalon is egy szülő-gyerek kapcsolati felelősségnek megfelelő felelőssége van a gyereknek. A kapcsolati felelősség adva van az ember-léttel. Ez nem olyan felelősség, amit az ember magára vehet, ha tetszik neki, hanem épp az a poén, hogy a kapcsolati felelősségbe az ember belenő és beleszületik. Nemhogy belenő - beletestesül. Mert hiszen kapcsolatokba születünk bele.

(Zsuzsanna, szervusz! Mikor lesz a meghallgatásod? – 17-én. - Olyan későn? Ó! Elnézést! Ez egy kapcsolati pillanat volt.)

Szóval ez azt jelenti, hogy nem tudunk úgy erre a világra jönni, hogy ne kapcsolati felelősségek rendszerével születnénk már meg. Mert kapcsolatunk van az anyukánkkal, az apukánkkal, vannak nagyszüleink, lesznek testvéreink jó esetben, és az összes többi. Ezért ezt a felelősséget nem szabadon vesszük magunkra, hanem ezt a felelősséget fölismerjük, hogy ez a felelősség van. Azonban az lenne a gyógyulás útja, hogy képesek vagyunk minden kapcsolatban annak a kapcsolatnak megfelelő felelősséget vállalni. És főleg akkor lennénk igazán ember emberek, hogyha azokat a felelősségeket mindenképpen tudatosítanánk, amelyeket nem választhatunk szabadon, hanem az a felelősség megelőzi a szabadságunkat. Ez már Böszörményi Nagy Iván. BNI. Ma fogok róla még beszélni. Vagyis ezt azt jelenti, hogy egy szülő a szülő voltából adódóan kikerülhetetlen szülői felelősséggel rendelkezik a gyereke felé. És hogy a kapcsolati felelősségünket hogyan éljük meg, erre azt gondolom, hogy a szerepeink által. Hogy fölismerem azt, hogy én a gyerekemmel kapcsolatban szülő vagyok. A szülő szerepemnek az elvállalásával képes vagyok a kapcsolati felelősségnek eleget tenni. Egy gyereknek is van felelőssége ebben a kapcsolatban, de az sokkal kisebb! Egészen más jellegű. Gyermeki felelősség a szülő felé. Van ott is felelősség, de más jellegű. Akkor tehát, ha felelősséget vállalok mások érzéseiért, és másokat teszek én felelőssé a saját érzéseimért, akkor erről beszélhetnénk úgy is, mint hogy nem ismerjük fel kellőképpen azokat a kapcsolatokat, helyzeteket, és az azoknak megfelelő szerepeket, amelyeket ha magunkra tudnánk venni, akkor éppen a megfelelő felelősséget viselnénk. És a megfelelő felelősség viselése tettekben kell, hogy megnyilatkozzon. Olyan felelősségvállalás nincs, amely csak a tudatosságig jut el, de a tettekig nem. Ilyen felelősség nincs! És akkor arra az érzékeny pontra találhatunk rá, hogy megnézhetnénk az életünket abból a szempontból, hogy vajon mindig abban a szerepben vagyunk-e egy-egy helyzetben, amely a kapcsolatunknak megfelelő szerep. És akkor eljutunk oda, amiről ma nagyon sokat akarok beszélni, ha túljutottunk - a hiedelmekig. Vagyis arról, hogyha én valakinek a házastársa vagyok, de ott nem szívesen veszem föl a társ szerepét, hanem mondjuk kifejezetten szeretném az apa szerepét fölvenni, s abban sokkal otthonosabban érzem magam, akkor ezt fogja jelenteni, hogy én fogok felelősséget vállalni, de nem a társ felelősségét, hanem az apáét. Ezért én nem fogom érteni, amikor a feleségem azt mondja, miért nem vagy komolyabb, meg érettebb, meg társam miért nem vagy, mert azt gondolom majd, hát így is olyan iszonyú sok felelősséget vállaltam érted, hát mi a francot akarsz még tőlem?! Ez igaz, hogy rengeteg felelősséget vállalok, de nem a társnak a felelősségét, hanem az apáét. És ha én egy társ-helyzetben az apa felelősségét viselem, akkor ez azt jelenti, hogy olyanért is felelősséget fogok vállalni, ami nem az enyém, és olyasmiért fogom majd felelőssé tenni a másikat, amiért ő nem felelős. Ugye, ez így összeáll? Legalábbis nekem összeállt, nagyon izgalmas, egy csomó minden kitisztult. (19:44)

Nézzük akkor a hiedelmeket. Most annyira kedvem lenne - Isten hozott! – jaj, kedvem lenne leülni okos emberekkel, és ezt az egészet megtárgyalni velük. Ezért eljöttem ide.

Na szóval. Ott tartottunk, hogy:

6. Irányíthatom, hogy mások hogyan éreznek irántam, és hogyan bánnak velem. Ebbe belecsaptam múltkor? Nem? Itt elbizonytalanodtam, nem emlékeztem már. Nem? De! De? Nem! Úúúú, micsoda nehéz helyzetbe sodródok! Mindegy, akkor beszélek róla. Azt mondja: olyan hatal… Hát ez mit jelent? Azt, hogy olyan hatalmat tulajdonítok magamnak, amilyen hatalmam nincs. Ha én azt gondolom, hogy irányíthatom, sőt irányítanom kell, hogy mások hogyan viseltetnek irántam, akkor olyan hatalmat kérek és akarok, sok esetben rejtett módon, amely hatalmam egyrészt nincs, másrészt nem illet meg. Ez az, amikor egy függő helyzetben vagyok, társfüggésben vagyok valakivel, az nem autonómia, és nem intimitás. Nagyon szoros kapcsolat, nem autonómia, nem intimitás. És akkor, miközben a társam mondjuk szenvedélybeteg, én valójában őt állandóan kontrollálni és ellenőrizni akarom. Folyamatosan, és akkor vagyok biztonságban.

Aztán: ha valaki nem szeret, akkor én rontottam el valamit. Ha valaki engem nem szeret, annak én vagyok az oka. Szerintem ez sokaknak ismerős lehet! Hány évesek voltatok, amikor először el tudtátok viselni, hogy nem szeret valaki? Ja, még soha nem volt ilyen? Hát, hogyha most igazán őszinte vagy magadhoz, ez olyan kellemetlen érzéseket kelt benned, mely arra utal, hogy ennek a helyzetnek a földolgozása még egyáltalán nem történt meg, akkor egy picit se szégyelld magad. Miért szégyenkeznél emiatt? Kifejezetten nehéz dolog elviselni, ha minket valaki nem szeret. Ki örül annak, ki élvezi? Élvezi a csuda! De el lehet fogadni, meg lehet békélni azért egy ilyen helyzettel, és lehet nagyon boldogan élni, miközben vannak olyanok, akik az én ellenségemnek tartják magukat. Attól nekem még nem kell boldogtalannak lenni. Jaj, de jó ezt kimondani is! Hogy viruljanak az ellenségeim, mint a pálma! Hadd viruljanak! És az az én virulásomat nem befolyásolja!

Aztán: ha valaki nem szeret, vagy nem úgy szeret, ahogy én azt gondolom, ahogy nekem arra szükségem van, akkor ezért én vagyok a felelős, vagyis akkor bűnös vagyok. Ez mindig egy fontos kérdésünk lehet, mikor eljutunk oda, hogy na, rossz vagyok! Akkor kérdezzük meg magunktól, hogy ezt ki mondja? Rendben van, rossz vagyok. Ki mondja? S akkor ki fog derülni, hogy tulajdonképpen én ezt magamról nem szívesen mondanám, ezt valaki más mondja. De én már régóta elhittem másoknak, hogy ez így van, hogy én rossz vagyok. Ez egy nagyon fontos kérdés lehet, mikor eljutsz oda, hogy hülye vagyok. Ezt ki mondja? Ki mondja, kinek? Így még pontosabb. Ja, ezt apám mondja 10 évvel ezelőtt nekem. (24:05)

7. Önállóságom feltétele, hogy ellenálljak minden befolyásnak és irányításnak. Azt gondolom, hogy akkor leszek autonóm, akkor leszek majd felnőtt, ha minden irányításnak és befolyásnak ellent tudok mondani. Állandó kritika, kifogások, panaszkodás, vádaskodás, szemrehányás, összeférhetetlenség. Ha valaki ebbe az irányba mozdult el tévhitként, nehéz lesz vele házastársi kapcsolatban élni. Nehéz, mert ő akkor eleve harcnak fogja tekinteni a kapcsolatot. És tudjátok, ennek a dinamikája az lesz, hogy amikor haladnék az intimitás felé, akkor lesz egy pont…. Mert az intimitás mit jelent? Két dolgot. Föltárulnak a sebeim, és föltárul az, hogy itt és most sebezhető vagyok. Az intimitás tehát hmhmmm… azt én nem mondom, hogy veszélyes, mert ez is egy kicsit furcsa, hogy az intimitás kicsit veszélyes. De hogy az intimitásban föltárulnak a sebeim és sebezhető vagyok, ez biztos. Hogy ez veszélyes vagy nem, ezt döntsétek el! Most képzeljétek el, hogy ott vagyok én, mondjuk egy fiatal feleség…..

(Tudjátok, nagyon szeretek szerepekbe bújni. Az nagyon jó! Már mit tudom én, hány… hogy mióta űzöm ezt. Tudjátok, voltám már Ninivében kurva. Bizony! Egyszer eljátszottuk azt a helyzetet, hogy Ninive a bűnös város, és megy Jónás. És ugye mindenki szabadon választ szerepet. Hát legyen a Jónás a csuda, majd legyenek a papok Jónások. Én prostituált voltam Ninivében és mindenkit elcsábítottam, iszonyú jó volt! Komolyan, komolyan! A stricimől kértem melloperációra pénzt. Annyira meggyőzően beszéltem, hogy adott. Iszonyú jól ment. Szóval… Hogy jutottam ide? Feri atya! Ez a melloperáció padlóra küldött… Hogy jutottam el ide? Ellen kellene állnom minden befolyásnak. Most olvasom. Hogy fiatal… Lájátok, annyire belekerülem a szerepbe, hogy nem bírtam kijönni. De mit akartam ezzel mondani? Várjatok, egy kis időt kérek! Ja, a játszma. Fiatal feleség vagyok, megfelelő keblekkel. És arra gondolok, ki mondja, hogy megfelelő, és kinek. Ez a nagy kérdés. Mi az, hogy megfelelő? Ki mondja kinek?)

Ebben a tévhitben, hogy akkor vagyok igazán modern nő, hogyha független vagyok, rajtam nem uralkodik férfi! És közben van egy nehézségem, mert intimitásra mégiscsak vágyok, mert fiatal nő vagyok, annyira nem vagyok gyagya, hogy azt gondoljam, egy cég vezetése egyenlő az intimitással, azért azt mégsem gondolom, bár ezt nem hangoztatom. Mert akkor gyengének tűnnék a férfiak felé. és azt mégse lehet. És akkor megyek közel a férjemhez. S amikor elérem azt a pontot, hogy a sebzettségem és a sebezhetőségem épp eléggé szorongatónak tűnik, akkor milyen leszek? Undok, kibírhatatlan, puff, a másiknak jól beszólok valamit. Ennek az lesz az eredménye, hogy miközben vágyom az intimitásra, min ifjú nő, aközben pont amikor elmélyülhetne a kettőnk kapcsolata, akkor belerúgok a másikba. Hopp, akkor 3 méterrel odébb, akkor kezdjük megint. S akkor ezt játsszuk végig! Hát jó így élni?! Ugye nem! Oké. Milyen egyszerűek a dolgok! Akkor ebben folyamatos harc és folyamatos félelem lesz. Sok harc, rengeteg félelem. A félelmet azonban elrejtem és nem mondom ki, mert nem félek, hanem erős vagyok és győzök. És közben majd’ megdöglök egy bensőséges kapcsolatért. Hadd folytassam a párbeszédet a félelemmel, mert most pont eljutottunk ide! (29:34)

Azt mondja.

Riporter: És hogyan tudnak megszabadulni öntől?

Természetesen sehogy. Én osztom a lapokat. Van egy trükköm. Harc vagy hátraarc módszerét használom. Olyan életre kényszerítem őket, amelyben menekülni és mindent kerülni kell. Ahelyett, hogy szembenéznének velem, menekülnek és rejtőznek. Meg tudom győzni az embereket, hogyha szembenéznek velem, meghalnak. Pedig épp az ellenkezője az igaz, de nem hagyom, hogy erre az emberek rájöjjenek.

Szóval akármerre mennek, harcolni vagy menekülni, mindig ön iránítja őket.

Ez a dolgom.

Milyen főbb stratégiákat alkalmaz?

A visszavonulást, az elutasítást, és azt az érzést, hogy nem vagy elég szeretetre méltó.

Ó, legközelebb a szeretettel készítek interjút. Úgy hangzik ez, mintha bizonyos esetekben a szeretetet is fölhasználná.

Ostoba interjú lesz. Sok mindent nem tud írni róla. A szeretet akkora balek, hogy nehéz fölhasználni. Nem nehéz kihasználni. Úgy intézem, hogy az emberek kétségbeesetten oda legyenek érte. És a kétségbeesés a legjobb barátom.

Hát már alig várom, hogy fölkeressem a szeretetet!

Ugyan miért? Mit képzel? Hogyan fogja azt eladni a közönségnek?

Hát szóval… majd meglátom, hogyan megy a dolog, és aztán döntök. És most visszatérve arra, amiről beszélünk, mire használja ön a szeretetet?

Nos, elhitetem az emberekkel, hogy az feltételekhez van kötve. Ahhoz, hogy megkapják, szinte tökéletesnek kell lenniük. Kétségessé teszem számukra, hogy kaphatnak-e valaha is eleget belőle, ha egyáltalán kaphatnak, úgy mellesleg. Azt is elfogadtatom velük, hogy a szeretet csak nagyon szűk ösvényeken mutatkozik meg. Nem lehet fölismerni minden alakjában. ilyeténképpen az mebrek oda lyukadnak ki,hogy nem szeretetre méltók, vagy oda, hogy a számukra fontos személyek nem is szeretik őket.

Tehát ön elhiteti az emberekkel, hogy van értelme oltalmazni magukat akkor, ha életükből hiányzik a szeretet?

Pontosan. Ön már tudja, hogy iagazm van, nézzen magára!

Hát mire gondol?

Csak rajta, ön nem tud átejteni egy szakértőt! Ön azóta védi magát egy újabb sérelemtől, amióta a középiskolás szerelme meglépett a maga legjobb bbarátjával. Hogyan tudja másképpen megmagyarázni, hogy nem nősült meg?

Nem hiszem, hogy ez lenne az oka.

Mondhat nekem akármit!

Szóval azt hiszi, hogy ön uralkodik az én szerelmi életemen is?

Ne törődjön vele, nem olyan fontos! Az a fontos, hogy most nyugodtnak és magabiztosnak érzi magát, nem?

Hát igen, igen… és még mi fölött uralkodik?

Egyes fontosabb vonatkozásokban én befolyásolom az egész földgolyót.

Tudna néhány példát mondani?

Az emberek legtöbb csoportjában félelmet és gyanakvást táplálok a többi csoport zömével szemben. Ebben a folyamatban fölhasználom a fajtákat, vallásokat, bőrszíneket és nemzetiségeket, de még a nemeket is. Sikerre viszi ezt a paranoia, egyik legmegbízhatóbb munkatársam, aki az előítélettel szövetkezik. Így válik lehetővé, hogy a legtöbb politikai rendszer szolgálatába lépjek. Én írtam elő azt a törvényt, amelyen minden nemzet külpolitikája alapul.

Mi az?

Az ország politikai, földrajzi területének és kultúrájának fönnmaradása mindenki más rovására. Előjogokkal ruházok föl nagy embercsoportokat, uralomra segítem a világnézetüket és megvédem azt a nézetet a támadásokkal szemben. megtanítom félni őket attól, hogy kultúrálisan keveredjenek.

Még lesz egy rövid rész.

8. Ha a magam boldogulását keresem, önző, tehát rossz vagyok. Elnézést a protestáns testvéreimtől, de az úgynevezett kultúrprotestantizmusban, ha jól csalódok, Luther Mártonra hivatkozva beszélhetünk arról, hogy az önszeretet a legnagyobb métely. Az önzésnek és az önszeretetnek az összekeverése tragikus következményekkel jár. Ha valaki azt gondolja, hogy önmagát szeretni bűn, akkor szerintem sosem fog meggyógyulni. Hogy ő teljes, ép, egészséges, önfeledt életet nem fog élni, én ezt sejtem. Ezért éppen ellentétes irányban megy az önzés és az önszeretet. Tudom, hogy erről már sokat beszéltem. De aki nem tudja szeretni magát, hát ezt pótolja önzéssel. Nem volna egyszerűbb szeretni magam, és nem kéne önzőnek lenni? Jaj! Nem lehetséges-e az, hogy minél kevésbé szeretem magam, annál nagyobb esélyem van, hogy önző legyek? És annál jobban legyek önző? Mert azért valamit én is akarok, mert igazságérzetem meg van! (35:30)

9. Valamiképpen alapjában baj van velem. Hibás, elfogadhatatlan, rossz vagyok valamiképpen, alapjában. A múlt határozza meg a jelenlegi életem, a múltamon pedig nem tudok változtatni. Mindez csak velem történhet meg, átkozott vagyok. Erről már olyan sokat beszéltünk, ezt csak mondom.

10. Na, itt érdekes dolgok jönnek. Mindenben sikeresnek kell lennem, hogy értékes legyek. Muszáj sikeresnek lenni, és mindenben annak kell lenni. Ismertek olyan embereket, akik kizárólag olyan dolgokkal foglalkoznak, amiben jók? Mondjuk, leül egy baráti társaság Activitizni, és naná, hogy lesz legalább egy olyan, aki az elején föláll, és azt mondja hamuszürke arccal: én nem rajzolok! Nem tudok rajzolni! Az Activity című játékban nem kell tudni rajzolni, mert a játék része, hogy nem tudunk rajzolni, s nagyokat röhögünk rajta, hogy egy nem jó rajzoló is képes elrajzolni azt, hogy fabatka, és egy jól rajzoló sem tudja elrajzolni azt, hogy házastársi hűség. Tehát a játékhoz tartozik az, hogy nem vagyunk tökéletesek. És ez némi derültségre ad okot. Amikor valaki még a játékban is csak olyat hajlandó játszani, amiben megvan az esélye, hogy ő legyen a legjobb, hát téged akkor nagyon szeretlek. Mert akkor te nagyon rászorulsz! Szívesen játszom veled, nagyon, majd mindig én fogok rajzolni, s te átélheted, hogy jó vagy. S akkor ez jó, az egész játék arra megy ki, hogy mondjuk a társaság fele önfeledten játszik, ő görcsösen ragaszkodik ahhoz, amit a legjobban tud ebben a játékban, s próbál úgy helyezkedni, hogy rá mindig a beszéd jusson. Mert azért a mutogatás is egy kicsit ciki! Megvan ez? Szeretlek, kicsike! Ugye, ha én egy egyszerű játékban egy nyomorult rajzolástól félek, akkor hadd kérdezzek rá az előző pontra: valamiképpen alapjában baj van velem. Csak ez ki ne derüljön! Mert az, hogy nem tudok rajzolni, az nem azt jelenti nekem, hogy nem tudok rajzolni, hanem kiderült, hogy baj van velem! Mert az a mnimum, hogy tudnom kellene rajzolni! A rajzot helyettesítsétek be ezer dologgal! Biztos sokan vagytok olyanok, akik nem mertetek elkezdeni síelni. Ugye vagytok ilyenek? Azt nem! Már mindenki elment síelni, de ti nem. Hát próbáld meg! Azt ajánlom, hogy ilyen bundabugyi, ilyen párnás izé, mert sokat fogsz esni, na és aztán, tök jó, suhansz a kék pályán. Kicsit tolnod kell magad… Tök jó!

Kedves ismerősöm, 30 elmúlt már, úgy döntött, hogy na most! Vállalja azt a végtelen cikit, hogy egy egész Alpok rajta röhög. Mert ez a minimum, hogy távcsővel nézik őt, ahogy a kék pályán próbál hóekézni. Ugye, ez a minimum, hogy így élem meg.és azt mondja, hogy megy a kék pályán így – mmm, mmmm – kicsit vizes, mert 1100-on sokat sütött a nap. És ugye ezzel a végtelen sebességgel a felvonó felé halad – és tudjátok, ilyenkor mi van? Amikor így haladok a felvonó felé, igaz, hogy 1 km/ órával, a csigák integetnek így, akkor egy páni rémület fog el, hogy már most nem bírok megállni! Egy ilyen erősebb szél elég lenne hozzá, de pechem van, mert szélcsend van. És ezzel a rémületes sebességgel így becsúszok a fölvonóba, és akkor tudjátok, jön az 5 éves kisgyerek, így lazán, egy kézzel tartja magát, a tárcsással így jön föl, kikerül, mire én még kettőt hömpölygök. És a fölvonó tetején, ahogy kedves barátom elmesélte ezt az esetet: fölnéztem két hömpölygés között, a símester már leállította a felvonót, és én pedig pont láttam a gyerekemet, ahogy a fölvonó végén szánakozó tekintettel rám nézett – apa síelni tanul..

Idetartozik az is, hogy az élet egy nagy probléma, állandóan problémákat kell megoldani és… Most mondom, hogy egy hiedelem hogy tud hihetetlenül rendszerré válni. Az élet egy probléma. Nekem mindig sikeresnek kell lennem. Minden problémát meg kell tudnom oldani. De minden problémára van is megoldás. Nekem a minden problémára adott minden választ meg kell találnom. A legjobb választ kell megtalálnom minden problémára. És ez úgy szokott katasztrófává fulladni, hogy nemcsak minden problémára van mindig válasz, hanem mindig csak egy válasz van. Nincs több válasz, csak egy, és nekem azt az egy, egyedül lehetséges legjobb választ kell megtalálnom. Ismerős ez valakinek? Ülünk egy csoportban. Arról beszélgetünk, hogy hogyan lehet segítő kapcsolatban mások segítségére lenni. S ezt úgy csináljuk, hogy a csoport tagjai jegyzőkönyveket hoznak egy klienssel való beszélgetésről. S akkor ottan kliens meg én, kliens meg én. Hozzák a jegyzőkönyveket, mi pedig ott ülünk és elemezzük őket. Nagyon jó! Naná, hogy minden csoportban lesz valaki, aki meg se mer szólalni, s az a valaki, aki meg se mer szólalni, őróla már messziről van egy hipotézisem: keresi az egyedül jó mondatot. Mert mikor a kliens azt mondja mondjuk: „Egész tehetetlen vagyok attól, hogy a férjem nem érti meg, amit mondok neki!” – akkor őbenne egy iszonyat görcs alakul ki, és azt gondolja, erre most egy tökéletes mondatot kell mondania. Az egyedül lehetséges jó mondatot. S ha azt nem találja meg, akkor vége a beszélgetésnek. És milyen nagy dolog, amikor egy ilyen valaki feloldódik, s rájön arra, hogy egy beszélgetésben nemcsak egy jó mondat van, hanem nagyon sok! És hogy senki sem tudja, hogy a kliensnek mi lenne a legjobb mondat! Gőzünk sincs róla, csak tippelgetünk. Próbálunk vele együttérzőek lenni, megérteni, és tippelünk. És néha óriási baromságokat mondunk. S tudjátok, mi a jó? Hogy a kliens is ember, s a kliens erre azt mondja, nem, én nem gondolom így. Jaj, de jó! Akkor tudjuk, hogy az nem jó és kész.

Na. Rugalmatlan modellek, vagy-vagy világ. Mondjuk: válás vagy szabadság. Ez egy rugalmatlan modell. Nagyon sok ember fejében ez úgy van, mondjuk vegyünk egy férfit. Azt mondja: nem érzem szabadnak magamat a házasságomban. Most akkor maradjak a házasságomban rab, vagy váljak el és legyek szabad? Ez egy akkora tévhit, mint ide Jeruzsálem. Ugyanis a dolog nem így áll. Ha ő elválik a feleségétől, akkor még nem lesz szabad, csak függetlenebb. Szabad nem lesz ettől. A szabadság ugyanis nem ott van. Mert a kérdés az, hogy szabadnak lenni a házasságban vagy nem szabadnak lenni, és szabadnak lenni, miután elváltam és nem szabadnak lenni, miután elváltam. Ez a kérdés. Az lehet, hogy én olyan tehetetlen vagyok, hogy még a függetlenség is megéri nekem attól a másik valakitől. Legalábbis egy relatív függetlenség. De ettől még nem lettem szabad. (46:22)

11. Néhány ember gonosz és rossz, őket kell hibáztatni és megbüntetni. Ezeket az embereket meg is kell keresni, meg kell találni. Minden helyzetnek van egy felelőse. Minden helyzetnek egy felelőse van. Minden helyzetet egy valaki rontott el. Ugye ezt lehet a végtelenségig kisarkítani. S amikor rájövünk, hogy ki volt a hibás, akkor őt hibáztatni kell, felelőssé tenni, s rajta elverni minden olyan port, ami nem neki való. Ehhez kapcsolódik egy másik hiedelem: ha sikerült megtalálni, hogy ki a felelős, akkor őt meg kell büntetni, és akkor nekem jobb lesz. Az élet számtalanszor bizonyítja, hogy nem lesz attól még jobb. Mondjuk, ha nekem sikerül legyőznöm a feleségem, s bebizonyítom, hogy ő a hibás amiatt, hogy a házasságunk itt tart, ettől jobb lett valami is? Ha ezután pedig a feleségemet kezdem büntetni amiatt, hogy ő tönkretette a mi házasságunkat, hát akkor gratulálok. Mert ha a feleségemet büntetem amiatt, hogy ő tette tönkre a házasságunkat, attól biztos meggyógyul a kapcsolatunk! Tuti! Tutira! A legjobb módszer, ugye?

12. Borzasztó és katasztrofális, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy akartam vagy reméltem. Az borzasztó! Így nem lehet élni! Síelés. Egy kedves ismerősöm jutott eszembe. Sok jót tesz ezen a világon. De! Elmentünk síelni, nyolcan laktunk az apartmanban, és elkezdtünk együtt élni nyolcan, közös kaja, közös mit tudom én, ahogy úgy megy az élet egy hétig, vagy nyolc napig. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez az ártatlannak tűnő asszony, fiatal asszonyról van szó, képtelen a legkisebb olyasmit is elviselni, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarta, remélte és vágyta. Ezt a legritkább esetben fejezte ki nyíltan. Óriási repertoárt mutatott be 8 nap alatt, hogy hogyan tudja kifejezni azt, hogy őneki most ez elviselhetetlen, hogy… mit tudom én, a húskockákat beletették a milánói makaróniba. És nem egy külön tálban volt, hogy mindenki onnan vegye a húskockát. 7 ember mondta, hogy de akkor lesz jó íze a tésztának, ha átjárja őt a húskocka. De ő szeretné húskockával enni a makarónit, de nem akarja, hogy a húskocka íze átjárja a makarónit, mert ő külön akarja a tányérjára tenni. És egyszerűen nem értem, hogy miért nem lehet ezt megérteni? Miért nem lehet ezt megérteni? S akkor 7 ember megértette. Jól van, hát jól van akkor, eszünk külön nyammogós téstát, meg külön a szaftos húst. Hát jól van most már… Mosogatásra került a sor. „Én mosogatok!” Ugye, mert azért volt neki igazságérzete. A férje lojális volt vele, még fiatal házasok voltak, még próbálkozott. „Drágám, segítek neked!” ”Nem akarsz inkább pihenni?” - „Nem, drágám, nem akarok pihenni, jólesne egy kicsit mosogatni.” – „Drágám, te fáradt vagy, látom, hát merd mondani!” Értitek, a legkisebb apróság is élet-halál kérdés volt számára. Ha valami nem úgy történik, ahogy remélem, ahogy akarom, akkor vége a világnak, valami nagyon-nagyon nagy baj történt. És ehhez egy olyan ártatlan női fizimiska… Nem csodálom, hogy lépre ment a pasi! A férfiak is tudnak ám! A nők ezt praktikusan oldják meg. A férfiaknak életbölcsességeik vannak, életszabályaik, hogy mit hogy kell tenni. És azt nem bírják elviselni, ha a feleségük másképp tesz. Mondjuk hogyan kell a mikrohullámú sütőbe betenni az ételt. Hmm? Az italt hová helyezzük a mikrohullámú sütőben? A férfi tudja, hogy nem érdemes legközépre helyezni, mert ott egy kicsit lassabban melegszik meg; érdemes forgatni, de a felesége kicsit elbambul. Szokott egy kicsit másra is figyelni, mint a férje életbölcsességének szüntelen megvalósítására a saját életében, ezért véletlenül a férfinek készítendő teát a középhez közelebb helyezi. Nem meri ő középre rakni, már szocializálódott annyira, hogy véletlenül sem helyezi középre, csak úgy kicsit a közép felé csusszant. A férfi pedig ül az asztalnál és látja, hogy alig forog. Mikrohullámú sütő nagyon genyó! Mindent megmutatok! Sztriptíz, csak nincsen ilyen rúd. (53:10)

(Feri atya, gondolj a szentelésedre, hogy ott milyen komoly voltál! Naná, hát ott el kellett terülni, értitek. Úúúúú, jaj… na, ezt nem mondom el.

Azt mondja… Nem járt le az idő? – Nem.)

13. Azok, akik nagyon sebzettek, azt fogják mondani, hogy jaj, ne! Nekik 14. Valami, ami veszélyes vagy ártalmas lehet, nagy gondot és nehézséget fog okozni, vagy kell, hogy okozzon. Ezért mindazt, ami ártalmas vagy veszélyes lehet, állandóan észben kell tartani. Ez egészen a téveszmékig mehet. Egészen odáig. De ilyen finom formában is. Mikor valaki picit olyan… „Mi a legfontosabb érték az életedben?” – „Az egészség.” Oké, ez idáig oké. „Mit teszel érte?” Ezt már életemben legalább tízszer megkérdeztem. Mit teszel az egészségért? S a válasz ösztönösen a következő: „Féltem.” Az jó! Ez már másokat is nagyon tudott egészségessé tenni. Ugye, ez tipikus. Valójában nem csinálok vele semmit, csak folyton-folyvást féltem és aggódom, és mindig észben tartom, hogy mi történhetne az egészségemmel, ha… Vagy egy multinacionális cégnél vagyok, és állandóan azt gondolom, hogy észben kell tartanom, hogy kik felől érhet fenyegetés. Hogy a főnököm hogyan rúghat ki, a munkatársak hogyan mószerolhatnak be a főnökömnél, a beosztottaim hogyan vághatnak át, és én hogyan lehetek valahogy egy kicsit kevésbé éber, mint ahogy kéne. Ezért kicsit stresszes neked a munka. A munkádra már nem nagyon tudsz figyelni, mert sokkal fontosabb dolgokra kell összpontosítanod. Hát ja. Ezért nagy szemétség, ha a biztonságérzetét valakinek kihasználjuk, és azt manipuláljuk. Az nagy szenyóság. Mert megerősítjük ezt a tévhitét.

Nahát akkor ennek itt annyi.

Hadd fejezzem be a beszélgetést a félelemmel!

Beszivárgott más területekre is?

Mérget vehet rá, például a házasságba.

Tudna erről valamit mondani?

Először is, éreztetem az emberekkel, hogy kudarcnak számít, ha nem házasodnak meg. Másodszor addig piszkálom őket, míg olyan sokat remélnek ettől az intézménytől, hogy könnyen meg tudom győzni őket, nem fogják megkapni, amire szükségük van. Azt úgy érem el, hogy elhitetem velük, a házasság az, ami megmentheti őket. Vagy az, ha gyerekeik születnek. Elérem, hogy mindkét fél a másikra hagyatkozzék, ha meg akar szabadulni tőlem. Egymás iránti szeretetüket arra használom, hogy sebezhetővé tegyem őket. Ráveszem őket, hogy egymástól várják megerősítésüket és a követendő célokat. Ha mindez nem megy simán, hajszálpontosan úgy, ahogy szeretnék, kényelmesen besétálok és átveszem a hatalmat. Pofon egyszerű az egész.

Hát, ez úgy hangzik, mint egy diadalmenet.

Hát igen, jól mennek a dolgok.

Nem tudom, megkérdezzem-e, hogy a kultúránk milyen más területeit tartja ellenőrzése alatt.

Hmmm… Semmiképp sem hagynám ki az elme-egészségügyet. Erre igazán büszke vagyok. Gondolja csak meg! Minden foglalkozás közül, talán a vallást leszámítva, ennek a csoportnak a szakirodalma jut arra a végkövetkeztetésre, hogy munkájuk lényege nem más, mint a feltétel nélküli kedvező bánásmód, a szeretet. Ők roppant veszélyesek lehetnek a számomra.

De önnek sikerül leszerelni őket!

Nem volt nehéz! Felhasználom a rossz közérzetet. Akik mások, mint a többiek, azokkal pedig ötvöztetem azt a meggyőződést, hogy az embereken csak úgy lehet segíteni, ha kizárólag azzal foglalkoznak, mi a baj velük. A diagnosztizáló embreknek a hiányosságokat kell alapul venniük, hogy segíthessenek rajtuk. Ravaszul rávettem őket, hogy a diagnosztikai rendszerükben mindig csak rám figyeljenek.

Hát, ez még megy így két oldalon keresztül. Ha valakit jobban érdekel:

Konstruktív terápiák kézikönyve, kiadta az Animula.

Ezek voltak a téves meggyőződések, és most, attól kezdve, hogy a hiánymotivált életútról beszéltünk, most ezt az egészet szeretném egy kicsit elmélyíteni, kicsit elővenni egy nagyítót, és megnézni közvetlenebbül is, hogy mi történik ilyenkor. Akit segítségül fogok hívni, az Böszörményi Nagy Iván, mert ő volt az első, aki kb 40 évvel ezelőtt kitalált egy kifejezést, ami azóta egy nagyon fontos alap-kifejezése lett a nem tudom, minek, a lélektani irodalomnak, ez a kifejezés pedig úgy hangzik, hogy szülősítés. A szülősítés fogalmát ő vezette be, azóta erről nagyon sok jelent meg, szeretnék erről beszélni, hogy mi a csuda az a szülősítés. Egész közvetlen viszonya lesz az eddig elmondottakhoz, de valamit talán sokkal mélyebben fogunk tudni meglátni.

Egy nagyon egyszerű definíciót írtam ide. „Egy foglyul ejtett személyre való romboló hatású támaszkodás.” Elmondom még egyszer: Egy foglyul ejtett személyre való romboló hatású támaszkodás. Ez a szülősítés. Függő, birtokló, kihasználó kapcsolatban úgy támaszkodok valaki másra, hogy azzal őt függő, szorongó, kiszolgáltatott, birtokló helyzetbe hozom, és ahogy rátámaszkodom, ez őneki nem jó. Ez a szülősítés. Általában egy szülő szokta a gyereke felé tenni, de természetesen aztán ezeket a mintákat a házastársi kapcsolatba is átvisszük. A szülő, amikor visszaél a gyerekének a gyerek helyzetével, és úgy támaszkodik rá, hogy az a gyereknek túl sok, akkor szülősíti őt. Erről szeretnék beszélni, de, hogy érzékeltessem, hogy miről van szó, hadd olvassak föl egy irodalmi példát. Amit most mondok, úgy tűnik, mint hogyha valami pszichológusoknak való szakszemináriumra, vagy nem tudom mire való lenne, de ahogy elkezdek róla beszélni, ki fog derülni, hogy keresztül-kasul érintettek vagyunk. Mégpedig ugye bemutatták a mozikban Szent Lajos király hídját, és ez ösztönzést adott nekem, hogy elolvassam újból a kisregényt, és itt, a második részben Márkiné és Pepita. A szülősítésnek egy nagyon izgalmas helyzetét fogjuk itt hallani.

„Manapság minden spanyol diáknak többet kell tudnia Dona Mariáról, Márkinéről, mint amit Juniper atya fölfedezett volna róla búvárkodó éveiben. Egy évszázaddal a márkiné halála után levelei a spanyol irodalom ékességévé váltak, életét, korát állandóan, tüzetesen tanulmányozták. De életírói egy irányban éppúgy tévedtek, akár a ferencrendi szerzetes a másik irányban. Ezek tudniilik azon igyekeztek, hogy fölruházzák őt mindenféle kiválósággal, hogy életébe és egyéniségébe belemagyarázzák mindazokat a szépségeket, amelyekkel annyira bővelkednek levelei, holott e csodálatos asszony valódi ösmerete csak azzal kezdődhetik, hogy meg kell őt aláznunk, hogy meg kell őt fosztanunk mindenfajta szépségtől, egyetlen egyet kivéve.

És most jön a családtörténet leírása. (63:48)

Lánya volt egy posztókalmárnak, aki Plazától egy kőhajításnyira tett szert nagy vagyonra a limaiak gyűlöletére. Gyermekkora boldogtalan volt. Rút volt, dadogott, anyja pedig gúnyos megjegyzésekkel ostorozta, hogy némi társadalmi simaságra kapassa, és kényszerítette, hogy ékszerek vértezetében járjon-keljen a városban. Egyedül élt, egyedül gondolkozott. Számos kérője akadt, de ő, ameddig csak tehette, küzdött korának szokása ellen, elhatározta, hogy pártában marad. Hisztérikus jelenetei voltak anyjával, vádaskodások, sipítozások, ajtócsapkodások. Végül 26 esztendős korában a házasság kalodájába zárták egy gőgös, tönkrement nemessel, és ekkor a limai székesegyház valósággal zümmögött a mennyegzői vendégek kaján pusmogásától. Ezután is egyedül élt, egyedül gondolkozott, és amikor egy gyönyörű leánykája született, bálványozó szeretettel csüngött rajta. De a kis Klára az apjához húzott, hűvös volt és okos. 8 esztendős korában szemrebbenés nélkül javította ki édesanyja beszédhibáját, majd egyszeree ámuldozva, idegenkedve tekintett rá. A megfélemlített anya nyájassá, alázkodóvá vált, de azért nem tudta megállni, hogy tovább ne gyötörje Dona Clarát ideges figyelmességével és fárasztó szeretetével. Újra hisztérikus jelenetek következtek, vádaskodás, sipítozás, ajtócsapkodás. A lány a kérői közül azt választotta, akit Spanyolországba kellett követnie. Így Spanyolországba távozott, abba az országba, ahonnan 6 hónap alatt érkezik válasz egy levélre. Egy ilyen hosszú út előtti búcsúzkodás Peruban egész egyházi szertartássá lett. A hajót megáldották, és amint a hajó és a part között tágult a tér, mindkét társaság letérdepelt, himnuszt énekelt, majd tétován, félénken rezgett a szabad ég alatt. Dona Clara csodálatos lelkierővel vitorlázott el, otthagyva édesanyját, aki a szép hajó után tekintett, kezét hol szívére, hol szájára nyomkodva. A derűs, csendes óceán, és azok az óriási gyöngyházszín fellegek, amik örökké mozdulatlanul fölötte, bepiszkolódtak, meghomályosodtak a szemében. Miután a márkiné egyedül maradt Limában, élete mindinkáb befelé fordult. Fokról fokra elhanyagolta ruházatát, és mint minden egyedülélő ember, hangosan beszélt magában. Egész léte agyának izzó központjába menekült. Ezen a színpadon végeérhetetlen párbeszédek zajlottak le lányával, lehetetlen kibékülések, a töredelem és a megbocsájtás folyton újrakezdődő jelenetei.

A levelek a kettejük kapcsolatából származnak, nem fogok belőlük fölolvasni, csak a legeslegeslegvégét, amikor a saját szolgálójával összevész, s az összeveszés után egyedül töpreng azon, hogy mi történik. A szolgáló mert őneki ellent mondani, és ez egészen megdöbbentette, és innen folytatjuk.

Őneki sohasem volt mersze sem az élethez, sem a szeretethez. Szeme fürkészgette szívét. A varázsérmeire gondolt, az olvasójára, a részegségére, a lányára. Eszébe jutott hosszú-hosszú együttlétük, melyet kiföldelt beszélgetések roncsai népesítettek be, képzelt mellőzések, rosszul elsült bizalmaskodások, vádak, hogy lánya lenézi őt, hogy kizárja a szobájából – ezen a napon bizonyára megőrült, hiszen emlékezett, hogy az asztalt verte – „De nem az én hibám!” – kiáltott. „Nem az én hibám, hogy így történt! Ennek így kellett történnie, hiszen így neveltek! Holnap azonban új életet kezdek. Várj, majd meglátod, drága gyermekem!”

Aztán leszedte az asztalt, odaült, megírta azt, amit első levelének nevez, az ő első bátorság tett botladozó, téveteg levelét. Szégyenkezve emlékezett vissza arra, hogy előző levelében mily nyomorultul faggatta lányát, hogy vajon mennyire szereti őt, és milyen mohón idézgette azt a pár tartózkodó kedvességet, melyet Dona Clara utóbb odavetett neki. „Hadd éljek mostan!” – susogta. – „Hadd kezdjek új életet!” (68:55)

Egészen tökéletesen frappáns leírása annak, hogy 3 generációban hogyan jelenik meg, és hogyan adódik tovább a szülősítés. És hogyan teszi nyomorulttá a felnőtt életét.

Na. Először, hogy lássuk ezt a helyzetet, szeretném azt az öt klasszikus mintázatát a szülősítésnek elmondani, amiről aztán bőségesebben akarok szólni.

1. Valamiképpen a szülők a saját gyerekeiket szülő szerepbe helyezik. Ez azt jelenti, hogy a gyerek lesz a szülőnek a szülője. Ez, ahogy most kimondom, egészen röhejesen hangzik, vagy mint hogyha ilyen egészen kivételes esetben történne meg, valójában dehogy is! Kifejezetten nem ritka. Mondok példákat. Mondjuk, amikor az anya azt mondja: „Fiam, te már elég nagy vagy ahhoz, hogy lemenj apádért a kocsmába. Nekem már elegem van apádból! Menj le, és hozd őt haza!” Ha a 13 éves fiú lemegy a kocsmában ülő apjához, és hazasegíti őt, akkor éppen az anyukája behívta őt az apukájának az apukája szerepébe. Akkor ő ott egy szülő.

Ha a férj nem bírja elviselni azt, hogy a felesége érzékenyebb, mint amit ő el tud viselni, s azt mondja a legnagyobb lánynak: „Drágám, te olyan ügyes vagy! Menj oda anyádhoz és vigasztald meg! És akkor lehet még egy-két ilyen csábító mondatot mondani: „Neked ez olyan jól szokott sikerülni! Te sokkal ügyesebb vagy ebben, mint én!” Akkor egyszer csak ez a nagylány az anyukájának az anyukája lesz. De valamiképpen az apukájának is az anyukája lesz.

Egy kérdés magam felé. Baj-e az, hogyha ilyesmi megtörténik egy családban? A válasz: önmagában nem. Nem baj akkor, ha a szülők tudják, hogy milyen szerepbe helyezték most éppen a gyereküket, ezt a szerepet nyílttá teszik, el is ismerik, majd pedig mindazt az érdemet, azokat a jogosultságokat, amelyeket ezzel a plusz felelősségvállalással a gyerek magára vett, azt jutalmazzák. Ha ez így történik, a gyerek nem hogy nem fog sérülni, hanem adott esetben kifejezetten egy nagyon felelős, belevaló felnőtté válik. De csak akkor, ha ezek a keretfeltételek megvannak. Mondok egy példát. Meghal az apa autóbalesetben, és az anya azt mondja a 16 éves fiának: „Nézd, fiam! Apád meghalt, és az ő helyét senki sem töltheti be. De tudod, itt van a te 3 kistesód. És miután én nem akarok most megházasodni, mert el akarom siratni az apádat. Viszont a családban most megnövekedtek a terhek. Arra szeretnélek kérni, hogy beszéljük meg, hogy tudsz-e bizonyos dolgokat megtenni, amit eddig az apukád tett meg. Például el tudod-e képzelni, hogy a legkisebb testvéredért ezután te menj el az óvodába?” Ha ez nyílttá van téve, és a gyerek maradhat gyereknek, csak éppen felvállal egy plusz felelősséget, ami nem az övé lenne, de ezt ő szabadon föl tudja vállalni, majd pedig a szülő ezt elismeri, és keresi az utat arra, hogy egyébként pedig a gyereke lehessen gyerek, vagy a serdülője lehessen serdülő, akkor ez nem okoz nehézséget a serdülőnek a fejlődésében. Erről majd bővebben is szeretnék, csak most nézzük ezeket a helyzeteket. (74:29)

Minden olyan helyzet, amikor a nagyobb testvért a kisebb testvér gondjaira bízunk, az szülő szerep. Valamit ilyenkor átvállal a gyerek a szülőnek a szerepéből. Ha ezt az átvállalást méltányolják és elismerik - oké. De ha nem, akkor nagy baj történik.

Például mondom, hogy hogyan lehet nem elismerni ezt. Mondjuk ugyanez a serdülő helyzet, az anya megkéri a fát, hogy ezentúl ő menjen az óvodába a legkisebb gyerekért, majd, amikor a fiú ezt szó nélkül megteszi, és a legkisebb gyereknek az óvodában gondjai támadnak, akkor az anya a következő mondatot mondja a fiának: „Hát miért nem segítesz a kistestvérednek? Hát nem látod, milyen fáradt vagyok?” Ááááhh! Érthető volt a mondat, hogy ez mit jelent? Ebben a pillanatban már nem ismeri el, hogy a gyereke lehet gyerek, vagy a serdülő lehet serdülő, hogy ő szabadon megtett valamit abból, amit neki nem kellene megtenni, és hogy ezért őneki plusz érdemei vannak ebben a családban, amit el kell ismerni a szülőnek. Itt a fordítottja történt. Nemhogy nem kapott elismerést a fiú azért, hogy minden nap elment a kistestvérért az óvodába, hanem bűntudatot kelt az anya a saját fiában, amiért az nem vállal még többet abból a szerepből, ami nem az ő dolga. Ennek egésen sarkos, egészen brutális megoldásai is lehetnek. A bűntudatkeltésnek, a zsarolásnak, az érzelmi függésnek és elnyomásnak olyan kálváriáját járhatja be egy szülő szerepbe helyezett gyerek, hogy most mondom, érdemes erre egy kicsi időt szánni, hogy gondoljátok át, hogy van ez veletek. Hogy ez hogy volt veletek. Nagyon érdemes! Amikor mondjuk a legidősebb fiúnak azt mondják: „Te már olyan okos vagy! Te már nagy fiú vagy, te már megérted azt, hogy…” Ez idáig oké. De hogyha ezen túl a szülő elkezdi elvárni mindenféle jutalom nélkül, és elismerés nélkül – a jutalom alatt az elismerésnek a formáit értjük – elismerés nélkül, hogy annak a nyomorult 13 éves fiúnak olyasmit kell megérteni, amit egy 13 éves fiúnak nem kéne megérteni. Egy 13 éves fiúnak nem kell megértenie azt, hogy a szülei elváltak, ezért fele annyi pénzből kell megélniük, és emiatt őneki nem lehetnek olyan dolgai, mint az összes osztálytársának. Egy 13 éves fiú igenis lehet nagyon dühös azért, hogy őneki az nincs. Lehet dühös, mert hetedikes. És dühönghet. És vágyakozhat olyan mobiltelefonra, mint a többieknek van. Vágyakozhat rá! Ha ez a fiú 13 évesen megérti, hogy őnekik erre nincs lehetőségük, akkor az annak a 13 éves fiúnak az érdeme. És nem kötelessége. És ezt, tehát méltányolni, bizonyos értelemben jutalmazni kell. A jutalom jöhet szavakban is. Ha megtörténik a méltányos jutalom, akkor az igazságosság helyreáll, és a gyerek a plusz felelősségvállalás révén plusz jogokat, sőt, előjogokat fog kapni. És ez a méltányos igazságosságnak megfelel. Tehát például ezt a gyereket, a szülő azt mondhatja, hogy „nézd, te olyan sok mindenben megértetted ezt a nehéz családi helyzetet, ezért én egész bátran elengedlek téged éjfélig is bulizni.” Mert ha én felelősséget adok neked ezen az oldalon, akkor szabadságot adok a másikon. Hmmm? De hogy én felelőssé teszlek téged ezekért, majd mondok egy megint klasszikus mondatot, hogy mikor a gyerek szeretne az ő 16 éves, mondjuk 16 éves lány szeretne elmenni bulizni, és erre az anyja azt mondja neki, hogy „Képes volnál most itthagyni, mikor a kistestvéreid ilyen betegek?!” Mert ahogy egy apuka mondta nekem néhány nappal ezelőtt, a gyerekek októbertől májusig betegek. Ugye, van neki több is, és akkor ezt tapasztalatból mondja. Ha a szülő azt mondja: „Képes lennél most itthagyni, mikor a kistesódnak 40 fokos láza van és várjuk az orvost?” Igaz, hogy én is orvos vagyok, de hát mégis! Akkor is várjuk az orvost, mert két orvos! Mit is jelent ez? Azt, hogy plusz felelősség itt, szabadság elvonása itt, méltányos igazság súlyosan sérül, de ezt még lehet cifrábbá tenni azzal, hogy közben pedig bűntudatot keltek a gyerekben. Még plusz bűntudat, őt korholom és vádaskodok vele szemben, ha valami olyasmit akarna megtenni, ami vagy egyébként is, mondjuk így, járna neki, vagy pedig abból a plusz felelősségből járna neki, amit ő vállalt. Ezt nyugodtan mondhatjuk ördögi körnek. Ez tönkreteszi az embert. Tönkreteszi hihetetlen mélyen. Ennek a leírását majd el fogom mondani. És aztán, hogy milyen ismérvei vannak egy olyan felnőttnek, aki szülő szerepbe került gyerekkorában, mégpedig egy ilyen romboló szülő-szerepbe. Hogy aztán ez hogy fogja alakítani a párválasztását meg a házastársi kapcsolatát. Szerintem ez nagyon izgalmas.

A… Hát még ilyet nem csináltam még soha! Vannak, akik menekülnek, mert látják, hogy teljesen… túlzott felelősséggel ruháztalak föl benneteket, most ezt el kell ismernem! Hogy jogotok van az én elnézésemre. Na, te jó ég, ez teljesen… Látszik, hogy ez nagy témám.

Akar-e valaki hirdetni? (82:18)