2006.02.21.

A pálferi wikiből

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Befejeztünk egy nagy részt, amikor azt a negyvenvalahány pontot gondoltuk át, hogy egy hiánymotivált életútnak milyen tünetei lehetnek, illetve egy hiánymotivált életút földolgozatlanságának milyen tünetei vannak. Erről most már nem akarok szólni, és csak egy picit mennénk tovább, mert mondjuk szánnék 10-15 percet arra, hogy ennek egy sajátos esetéről még beszéljek amolyan bemelegítésképpen. A hiánymotivált életútnak egy sajátos esete, amikor valaki társfüggésben van. Amikor nagy hajlama van arra, hogy függő viszonyban legyen valakivel, valakitől; vagy ő legyen az, akitől függnek, vagy ő függjön valakitől. Ez most ugyanaz volt? Ja, ez a házasság! Nem, lehet másképp is! Tehát ennek a leírását szeretném röviden előadni, mint speciális esetnek egy-két olyan jellegzetességet is tudunk ehhez az egész témakörhöz még hozzátenni, amivel érdemes gazdagítani az eddigi ismereteinket. Majd pedig… Nem bírom nézni! Ezt rakjátok magatok alá! Szóval, ezzel érdemes még gazdagítani magunkat, és utána, amivel a mai nap szeretnék foglalkozni, az az, hogyha valaki egy ilyen rendszerben él már, aminek a fő jellemzője, hogy valóságnak tartja azt, ami nem valóság, és nem tartja valóságnak azt, ami valóság, akkor ehhez a rendszerhez természetszerűen hiedelmek, meggyőződések fognak társulni.

13 pontban összefoglaltam, milyen meggyőződések társulnak egy ilyen életúthoz, vagy egy ilyen életúton járó valakihez. Szerintem ezt érdemes lesz megismerni. Csak most van egy kis dolgom, mert úgy tűnik, hogy itt is egy előadás zajlik. Megnézem, hogy ti ugyanazt látjátok-e, mint ők. Szegények… Nem tudom, ha megpróbálom elosztani magam, akkor körülbelül 4 percet majd így fogok beszélni, és akkor valahogy az igazságosság helyreáll. Nagyon próbálok rátok figyelni! (03:00)

Szóval nézzük akkor ezt: a társfüggésre jellemző életút leírása. Ha olyan szüleink vannak, akik nem elég függetlenek és szabadok, most hagyjuk azt, hogy tele vannak hiányokkal, mert most ne erről beszéljünk, de erről van szó, nem elég autonómak. Azután ebből adódóan inkább függésre hajlamosak, mintsem intimitásra, egészen odáig, hogy megkérdőjeleződik az, hogy valódi, mély intimitásra alkalmasak-e egyáltalán, vagy csak bizonyos fokú függő helyzetben leledzkednek – ez a másik. És a harmadik: nyilván a kettő eredőjeként nem tudják jól tartani a határaikat. Sem a belső határaikat, sem a kapcsolataikban a határokat. Ez három klasszikus ismérve annak, amikor egy olyan szülő vagy szülőpáros karmaiba kerülünk gyerekként, akiktől sok jót fogunk kapni, de mellette, ajjaj… elindul egy életút, amiről most szeretnék beszélni.

Második pont. Mi történik akkor, hogyha a szüleinkre ez volt jellemző? Nyilván az, hogy kiszolgáltatottak, és ezért ellenőrzést szeretnének gyakorolni a családban a házastársuk fölött, de még inkább a gyerekeik fölött. Hiszen, ha én kiszolgáltatott vagyok, bár én vagyok a szülő és a felnőtt, de mégiscsak nekem vannak hiányaim, én vagyok függő helyzetekben, én nem tudom a határokat tartani, és nekem vannak olyan szükségleteim, amelyektől megbolondulok, ha nem elégülnek ki, és te muszáj, hogy ezeket kielégítsd, akkor mi más esélyem volna, mint hogy kontrollálnom kell a környezetemet. Muszáj!

(Hihetetlen, hogy milyen meleg van! Nektek is? Lángol a fülem! Látszik? Látszik, ez tök jó, bevörösödött a fülem! Hihetetlen jó! Na.)

Hogyan tudunk ellenőrzést gyakorolni a környezetünk fölött? Ha megszerezzük a hatalmat. Hatalomra van szükségünk ahhoz, hogy ellenőrizni tudjuk a környezetünket, a házastársunkat, az anyósunkat, apósunkat, sógorokat, de főleg a gyerekeinket. Ezért elindul egy hatalmi harc, hogy ki lesz az a szülő, vagy pedig a szülők koalícióra lépnek, hogy együtt, egymással függő helyzetben sikerül a gyerekeik fölött egy folyamatos kontrollt gyakorolni a szónak nem jó értelmében. Azért, hogy a szülők a saját szükségleteiket kielégíthessék a gyerekeik rovására.

Három. És itt jön egy csúnya szempont. Úgy tűnik, hogy az utóbbi néhány száz évben, lásd protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, hallatlanul szépnek tűnik az, hogy az ember önkontrollt gyakorol, nemcsak a környezetünket kontrolláljuk - minimum, hát attól ember az ember, hogy a környezete fölött uralmat gyakorol - de ennek aztán van egy másik oldala, saját magunkat is kontrolláljuk, és iszonyatosan kemények vagyunk magunkkal, ezt más néven kereszténységnek is hívhatjuk, kultúrkereszténység formájában, és akkor vagyok igazán jó keresztény, ha hamuszürke lárvaarccal, érzelmektől látszólag mentesen önkontroll-zseni vagyok. Te engem nem tudsz kiborítani, nagyon korán kéne fölkelned ahhoz, hogy engem te kikészíts…Tehát egy olyan apuka, aki előtt egy olyan ideálkép lebeg, hogy a gyerekei őt sosem fogják kiborítani. Az lehetetlen. Mert én vagyok az apátok. Ezért én önuralmat gyakorolok magam fölött, és persze, persze … fölöttetek is! De ezt nem nyíltan teszem, hanem olyan módokon, hogy ez különösebben ne derüljön ki. Tehát a harmadik pont úgy szól, hogy a protestáns etika, ugye itt most nem értitek félre, ez nem ilyen katolikus-protestáns civódás akar lenni a részemről, hanem utalás egy könyv címére. Tehát úgy tűnik, amikor belehúzunk, és a kereszténység nevében megpróbálunk érzelmek nélkül élni, azokat lebecsmérelni, lenézni, és a rációt fölhelyezni az oltárra, akkor máris újabb szöget vertünk ebbe a családi koporsóba. (08:32)

Négy. Képesek vagyunk-e sohasem kiborulni a saját gyerekeinktől? Na ne már, hogy te képes vagy rá, ez lehetetlen, a szüleinknek sem ment! De minél inkább azt gondolom, hogy akkor vagyok jó csávó, jó keresztény, rendes apa, igazán jó református, igazán belevaló katolikus, hogyha van önkontrollom, akkor, amikor tapasztalom azt, hogy erre nem vagyok képes, akkor belehúzok abba, hogy mégiscsak sokkal jobban járok én, ha fölötte gyakorlom a hatalmat. Akkor továbbra is fönntarthatom magamról azt a képet, hogy én vagyok az erős, és én vagyok a belevaló, mert én valóban sosem készülök ki attól, hogy milyenek a gyerekek. Milyen gyerekek, hol vannak a gyerekek? A gyerekek a szőnyeg alatt kétdimenzióssá váltak, s akkor jönnek csak elő a szőnyeg alól, ha az apuka elment. Így aztán az apuka büszkén mondhatja el a munkahelyén, hogy náluk a családban rend van. Igaz, hogy a gyerekek kétdimenziós formában léteznek, de ez megéri az apukának, hiszen így, miután protestáns és végül is a gyónás is egy baromság, ezért őneki nincs mivel különösebben szembenézni, hiszen ő jól teszi a dolgát, gyerekei fegyelmezettek. Igaz, az egyik asztmás, jé, a másik cukorbeteg, pedig még csak 5 éves…de hát az Isten csak azokat fenyíti, akiket szeret! Harmadik gyerekünk valahogy újból és újból baleseteket szenved, pedig még csak 8 éves, hm… Isten nagyon szeret minket! Hát, tudjátok…!

Egy olyan szülőről, vagy szülőkről beszélünk, akik kifacsart módon, hogy fönntarthassák az önmagunkról alkotott pozitív képet,hogy ők milyenek, ahhoz fölhasználják a gyerekeik gyöngeségét, és miután abban akarnak kéjelegni, hogy ők mennyire, milyen döbbenetes önuralommal rendelkeznek, ezért inkább fölöttük gyakorolnak hatalmat, hogy ne derüljön k, hogy ez mégsem megy nekik annyira.

A következő pont: Mindez melyik érzés rovására történik? Mi lesz az az érés, amit ezeknek a szülőknek mindenképpen gúzsba kell kötni ahhoz, hogy önkontroll, eszménykép, tudjanak a tükörbe nézni? Egyértelmű, hogy ez az érzés a harag. A haragot, az agresszív indulatokat gyökerében el kell fojtani. Ezt nem tudatosítjuk magunkkal, mert a te jóapád sohasem haragszik. Hanem nevel. Tehát van itt egy apuka vagy egy anyuka, aki nem haragszik, hanem megfelelő pillanatokban, megfelelő módon a gyermekét a testi úton fegyelmezi. Mikor anyukád ütlegel téged, akkor ő nem haragból teszi. Mert ő katolikus anya. Katolikus anya nem haragból üt, hanem pedagógiai stratégiából, hűvös átgondoltsággal. Előtte elment a gyóntató atyjához, és megbeszélte, hogy akkor szabad fenyíteni a gyereket, hogyha nem indulatból teszi, mert az indulat az olyan csúnya dolog. De indulat nélkül szabad a gyerek javáért. S amikor agyba-főbe veri a gyerekét, indulat nélkül, hát az a legszebb! Nem? Az milyen nemes, emberi és kultúrkeresztény! Szóval a szülőknél súlyos módon gátlás alatt van a harag és az agresszió. De ezt a világért sem ismernék be maguknak. Ezért mi fog ebből következni? Az, hogy a gyerekeik kontrollálására olyan utakat választanak, amelyek a ’Ne ölj!’ parancsba véletlenül se ütköznek. Mondjuk, ha van egy katolikus szülőpár, akkor mondjuk érzelmileg manipulálják és zsarolják a gyerekeiket. Sosem felejtem el azt, amikor egy pap előadta nekem teljes meggyőződéssel, hogy amikor ő az osztályban már nem tudja fegyelmezni a gyerekeket, akkor azt szokta mondani, hogy jó, csinálhatjátok ezt elem, de akkor én nem foglak titeket szeretni. S most képzeljétek el a kis elsősöket, ahogy a nagy pap bácsi ezt mondja nekik, hogy ’jó, csináljátok nyugodtan, nyugodtan kopogj a radírgumival ilyen pofátlan módon, de ha tovább kopogsz és firkálsz a füzetkéd sarkára, nem szeretlek!’ Hát egy 6-7 éves gyerek ennek nem szokott annyira ellenállni, hanem inkább beijed.

Mi következik ebből? A szülők az agressziójuk és haragjuk kiáramlásának olyan módszereit választják, amelyektől saját maguk előtt nem kell szégyenkezniük. Az érzelmi zsarolás klasszikusan jó lehetőség arra, hogy sose kelljen azt gondolni, hogy valami erkölcsileg kifogásolható dogot teszek. Tapasztalat. 10 éve vagyok pap, 10 év alatt még egyetlen édesanya, édesapa, nagymama vagy nagypapa nem gyónta azt meg nekem, hogy érzelmileg zsarolta a gyerekét. Én ilyen gyónást még sosem hallottam. Ennek van egy párja, azt is nagyon szeretem; amikor a szavainkkal olyasmiket mondunk a gyerekeinknek, emlékezzetek a tavalyi évre: ’Ne létezz!’ ’Ne érezz!’ ’Ne légy boldog!’ ’Ne légy sikeres!’ ’Ne gondolkodj!’ ’Ne cselekedj!’ ’Ne tégy magadért!’ ’Ne is legyél!’ – amikor olyasmiket közvetít egy szülő a szavain keresztül, amelyeket megint csak sohasem fog meggyónni. Soha. És hogyha a szülőt a pap szembesíteni ezzel, a szülő hihetetlen módon fölháborodna, és azt gondolná, hogy az ő megszentelt nevelése ellen liberális támadás történt a felelőtlen pap részéről. És különben is, mit tudja a pap, hogy kell egy gyereket nevelni! Amikor veszélyeztetem a gyerekem önbecsülését azért, hogy fegyelmezett gyereket kapjak, akkor az a ’Ne ölj!’ parancs alá tartozik. Milyen sok szülő azáltal fegyelmezi a gyerekét, hogy elveszi az önbecsülését. Milyen sok gyerek él úgy, hogy az önállóságáért fizet, az önállóságát beáldozza azért, hogy a szülei őt elfogadják és elismerjék. És utána aztán ez a szülő, amikor a gyereke 25, 35 vagy 50 éves, még mindig a fejéhez vághatja azt: „Ugye én megmondtam neked, hogy semmire sem viszed az életben!” Tudjátok, a hideg borsódzik a hátamon ezektől a filmektől…apácás filmek. 2 évente legalább van egy francia, egy német vagy egy amerikai film, de főleg francia és német, amelyben megnézhetjük, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a gonosz apácák milyen brutális módszerekkel nevelték a gyerekeket. Sajnos ebben sok igazság van. Sajnos. Én ezektől a filmektől…eszem ágában sincs őket megnézni, de hogy ilyesmik történtek, ez nagyon valószínű. Hallottam ilyesmiről. És azt gondolom, hogy ezek a kedves nővérek meggyőződéssel vallották, hogy éppen a legjobbat teszik. Sajna. És nem hiszem, hogy különösebben gyónni jártak volna, hogy milyen eszközökkel érik el a növendékeik fegyelmét. Ajvé. Azért van itt kollektíven megbánnunk. Bőven. (18:30)

Az elfojtott harag és agresszió a legegyszerűbb és legkisebb ellenállás irányába hat: ez pedig a gyerek. Mert a gyerek védtelen, manipulálható, zsarolható, olyan mondatokat lehet neki mondani, hogy ihaj-csuhaj. Mi történik ilyenkor? Végül is egy rejtett módon agresszív szülővel van dolgunk. Az anya is lehet az, mind a kettő is lehet az. Ez a gyerek számára folyamatos stresszforrást jelent. A gyerek megtanul egy kiszolgáltatottságban, folyamatos nyomás alatt és stresszben élni. Ez fogja számára a normalitást jelenteni. Mit lehet ilyenkor tenni? Vagy próbál menekülni, vagy pedig behódol. Más verzió nem nagyon van. Ha ez hosszú ideig tart, akkor kialakul egy rendszer, amelyben a gyerek önmagát rossznak tartja, szüleit pedig idealizálja. Erről már sokat beszéltünk. Nő a szégyenérzet, szorongás, önértékelési zavarok; saját szükségleteim, vágyaim, érzéseim eltűnnek. Már csak arra marad erőm, hogy a szüleimre figyeljek. Akkor kialakul ez a bizonyos látszat-én. És ennek a bizonyos látszat-énnek lesznek hiedelmei, meggyőződései, amelyek ebből a rendszerből fakadnak. Felnőttként letagadja saját magát, ha egyáltalán tudja, hogy ő kicsoda. Milyen nagy dolog, amikor egy felnőtt azt mondja 30 vagy 60 évesen: Most gondolom azt, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagyok! Kinek az életét éltem? Gőzöm sincs!! Jár hozzám most épen egy fiatalember, döbbenetes, hogy micsoda harcot folytat azért, hogy rátaláljon arra, hogy ki a fene is vagyok én. Most kb. 2 éve jár, és néhány hete jutott el oda, hogy először elfogadjon valamit komolyan saját magából. Amit addig végtelen végig letagadott, hogy az nem lehet. Két év küzdelem! Ha ti tudnátok, hogy mennyit szenvedett ezért! És még csak most van az elején, hogy valamit tud önmagáról! És persze az egész család kikészült tőle, mert most már nem az a jó gyerek, aki mindenre bólogat. Ilyenkor a felnőtt összekeveri a saját életét, és mások életét, saját felelősségét, mások felelősségét, saját problémáit, mások problémáit, magam érzését, meg a mások érzését. És kialakul egy kölcsönös függés, már felnőttként, valakitől. S a kölcsönös függés visszavisz engem oda, amit már megtanultam: ha függő helyzetben van tőlem valaki, vagy én függök valakitől, az a legjobb módszer arra, hogy egy helyzetet kézben tartsak. Akkor talán kontroll alatt tudom tartani ezt a helyzetet. Ezért van szükségem arra, hogy féltékeny legyek, és neked ne legyen magánéleted. Hogy mindent tudjak rólad. Hogy belebolonduljak abba, amikor belegondolok, hogy énelőttem valaki mással is csókolóztál. Éppen egy héttel ezelőtt volt nálam valaki. És amikor elkezdett belegondolni abba, hogy a vőlegénye őelőtte lefeküdt más valakivel, akkor pánikrohamot kapott. Na, ehhez mit szóltok?! Még a másik múltját is kontrollálnom kell! Muszáj! Muszáj! Ezt akartam nektek röviden összefoglalva elmondani, mert ha látunk egy ilyen életutat, akkor ebből adódóan nem csodálkozunk azon, hogy valaki miért lesz társfüggő. Mert ezt tanulta meg. És a függés tűnik az egyetlen jó lehetőségnek arra, hogy kontroll alatt tartsa a saját életét azáltal, hogy kontroll alatt tartja a másik ember életét. Ez a logikája. (23:39)

Na, akkor mondom a tévhiteket. De előtte egy rövid megjegyzés. A tévhitek, egész biztos vagyok benne, hogy különböző szinteken fognak elérni benneteket. Lesznek olyanok, akik mellett teljesen el fog menni, érdektelen lesz. Lesznek olyanok, akik racionálisan álltok majd ezekhez a kijelentésekhez, és azt mondjátok, ’Hm, érdekes’, vagy kevésbé érdekes. Lesznek olyanok, akiket majd szíven üt. S lesznek olyanok, akiknek nagyon rossz érzéseik lesznek. Én nem tudom, hogy kit hogyan és hol fog majd ez eltalálni, de mondanék egy fontos dolgot. Ez pedig az, hogy ahhoz, hogy megtudjuk, hogy milyen tévhiteink vannak, milyen fals meggyőződéseink, az az állapot, amiben most vagytok, nem alkalmas. Vissza kéne idéznetek olyan élethelyzeteket, amikor abból a 43 pontból valami előjött belőletek. Olyan élethelyzeteket, amelyekben érzelmileg olyasmi történt veletek, amit nem tudtatok kontrollálni. Mert azokra az élethelyzetekre visszagondolva derül csak ki, hogy ott egészen mélyen milyen meggyőződéseitek vannak. Hiszen a meggyőződéseink nagyon korai életszakaszból jönnek. Ezért leggyakrabban nem is tudatosak. Hiszen akkor váltak meggyőződésünkké, amikor még nem tudtunk reflektálni magunkra. Ezért a legtöbb ember az igazi, mély meggyőződéseiről nincs is tudomással. Nem tudjuk, hogy ezek a mi legmélyebb meggyőződéseink.

Szeretnék egy példát mondani erről. 21 éves koromban voltam elsőáldozó. Felnőtt, ifjúkori megtérő vagyok. Szüleim sosem beszéltek vallási dolgokról, gimis koromban kezdtem el ezzel komolyabban találkozni, hát komolyabban… úgy egyáltalán. Arról, hogy pokol, hát aztán meg pláne nem beszéltek nekem a szüleim. 30 valahány évig abban a hiszemben éltem, hogy én nem félek a pokoltól. Miért félnék, hiszen senki nem ijesztgetett vele. Soha senki nem mondta, hogy attól félni kell, nem kaptam semmi ilyen nevelést, nem gondoltam, hogy nekem üdvözülnöm kéne, nem gondoltam, hogy van mennyország meg pokol. Ilyen képzeteim azt gondoltam, nincsenek. Egyszer, voltam olyan 37 éves, érzelmileg ilyen nagyon feldúlt állapotban elkezdtem imádkozni. És ahogy imádkoztam, s az imádságom kezdett el mélyülni és mélyülni, újabb és újabb érzések törtek föl belőlem, egyszer csak rádöbbentem arra, hogy én félek a kárhozattól. Igazából ez a felismerés rendített meg a lehető legjobban, mert mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ez bennem van. Leéltem simán úgy 37 évet, meg 7 éve voltam pap, hogy azt gondoltam, ti lehet, hogy féltek tőle, meg lehet, hogy nekem jó, hogy nem kaptam vallásos nevelést, mert én nem tudtam így felnőni, hogy egy kicsit is féljek ettől. S rá kellett jönnöm, hogy én sem vagyok kivétel. S akkor elkezdtem nyomozni, hogy honnan jön belőlem a pokoltól való félelem. Miközben itt a fejemben mindig elutasítottam ezt, s azt mondtam, nevetséges, egyáltalán nem motivál a kárhozattól való félelem. Legföljebb szeretnék üdvözülni, de a kárhozattól való félelem teljesen érzelmileg nem hat rám. S tudjátok, rájöttem, hogy miután szüleim nagyon szerették a képzőművészetet, volt egy csomó képzőművészeti album otthon. Rengeteg könyvünk volt, és az alsó sorban voltak ezek a legnagyobb albumok, ami azt jelenti, hogy én már általános iskolás korom előtt le tudtam venni ezeket az albumokat, hiszen azok voltak legalul, mert azok voltak a legvastagabbak, és én ezeket nézegettem. Hát, mit ne mondjak… Talán ismeritek, ilyen vastag Bosch kötet. Nagy fekete betűkkel. S ahogy kezdtem visszaidézni a gyerekkoromat, rájöttem, hogy én még iskolába se jártam, amikor ezt az ilyen vastag Bosch kötetet előszeretettel lapozgattam. Lapozgattatok már Bosch kötetet? Hogy előszeretettel vagy nem, azt nem tudom, de szerintem az olyan 18 éven fölülieknek való! Én pedig 6 évesen, sitty-sutty! És nem volt ráírva a Bosch kötetre, hogy szülői felügyelet nélkül 18 éven aluliaknak nem ajánlott, vagy ilyesmi, nem volt rajta sárga karika. Tehát én, mire iskolás korú lettem, többszörösen végigtanulmányoztam Bosch vízióját a kárhozatról és a pokolról, s a szüleimnek nem kellett egyetlen mondatot sem szólni erről, én már régen be voltam gyulladva. De ahhoz, hogy ez bennem van, ehhez egy iszonyú nagy érzelmi megterhelésre volt szükségem, aztán el kellett kezdenem imádkozni, aztán az imádságban még mélyebbre menni, s ott egyszer csak megjelent ez a félelem. Amiről azt gondoltam, hogy nincs.

Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert most olyan meggyőződéseket fogok mondani, amelyekről lehet, hogy így kapásból azt fogjátok mondani, hogy ugyan, dehogy! És lehet, hogy pontosan úgy vagytok vele, mint én voltam 3 évvel ezelőtt a kárhozattól való félelemmel. Ezt azért mondtam, hogyha eddig biztonságban lettetek volna, most… Tudjátok, mit! Még mindig nem kezdek bele! Szeretitek, ha ilyen vagyok? Nem? Ugyanis 2 vagy 3 részletben föl fogok olvasni nektek egy beszélgetést. A beszélgetés egy riporter és a félelem között zajlik. Ugyanis volt egy riporter, aki meginterjúvolta a félelmet. Érdemes meghallgatni!

30:54-től 35:12-ig (azt hiszem, benne van a Függőségtől az intimitásig c. könyvben)

Riporter. Ezt nem fogom mondani, úgyis evidens lesz, hogy ki a riporter, és ki a félelem.

„Köszönöm, hogy fogadott, hálás vagyok, hogy időt szakít rám. Mielőtt elkezdjük, ön véletlenül nem terapeuta?

Nem, szó sincs róla, a helyi lap tudósítója vagyok.

Helyes. Torkig vagyok ezekkel a terápiás fazonokkal. Fikarcnyit sem törődnek azzal, hogy megismerjenek. Csakis azt akarják, hogy megváltoztassanak, hogy a fejemre olvassák, milyen komisz vagyok.

Ne aggódjék, kérem. Az én munkám az, hogy olyan cikket írjak, amely korrekten mutatja be önt. Ennyi. Ön szerint mi a legfontosabb, amit tudnom kéne önről?

Azért dolgozom, hogy megmondjam az embereknek, meg fogom őket védeni, és meg is teszem.

Hogyan?

Azzal, hogy ráébresztem őket a veszélyre. Hogy vigyázzanak, és mindig a legrosszabbra számítsanak és készüljenek föl. Arra nógatom őket, hogy védjék meg magukat, építsenek fedezékeket.

A világ veszedelmes hely, ön pedig mindig és mindenkor erre figyelmezteti őket. Ez az ön legfontosabb feladata?

Nos, bizonyos, hogy az egyik legfontosabb.

És mik vannak még?

A dolgok sűrítése. A választások és reakciók korlátozása.

Ez miért fontos?

Mert kordában tartja az embereket és a kultúrákat., Visszatartja őket a kockázattól, vagy a túl sok tanulástól.

Mondana többet is a választások és a reakciók korlátozásáról?

Természetesen. A dolgom az, hogy a válaszreakciókat 2 lehetőségre szűkítsem. Harc vagy hátraarc. Küzdelem vagy menekülés. Csak ezek a választások azok, amiknek értelme van a mai világban.

És mi van akkor, ha az emberek nem hallgatnak önre?

Sok más választási lehetőségük is van.

És hogyan győzi meg az embereket, hogy az rossz lenne nekik?

Könnyen. Éreztetem velük, hogy túl sok lehetőség zúdul a nyakukba, és nem képesek választani köztük. Megkönnyíti a dolgokat, hogy csak kettőt kínálok.

Ön szerint mire fontos még megtanítani az embereket?

Hogy az élet nem tréfadolog. Túlságosan komoly és rettenetes ahhoz, hogy élvezni lehessen. Az életet úgy kell élni, ahogy a szarvas él a vadászidényben.

Tökéletesen igaz. Fején találta a szöget. Mindenféle szörnyű dolog van, ami az emberekkel megeshet.

A dolgom az, hogy állandóan emlékeztessem erre őket, és elérjem, hogy mindig résen legyenek.

Szóval ön azt mondja az embereknek, hogy a világ a fenyegető veszedelmek meg a lehetséges szerencsétlenségek színhelye.

Ühüm. Meg kell hagyni, nagyon úgy fest a dolog.

Mit akar ön, hogyan lássák az emberek önmagukat?

Úgy, hogy képtelenek szemtől szembe megvívni velem. Tulajdonképpen arról győzöm meg őket, hogyha egyáltalán éreznek engem, akkor valami baj van velük. Hogy mindent meg kell tenniük azért, hogy megszabaduljanak azoktól az érzésektől, amelyeket én nyújtok nekik.

És hogyan tudnak öntől megszabadulni?

Természetesen sehogy. Én osztom a lapokat. van egy trükköm. Harc vagy hátraarc módszert alkalmazok. Olyan életre kényszerítem őket, amelyben menekülni és mindent kerülni kell. Ahelyett, hogy szembenéznének velem, menekülnek és rejtőznek. Meg tudom győzni az embereket, hogyha szembenéznek velem, meghalnak. Pedig épp az ellenkezője az igaz, de nem hagyom, hogy erre az emberek rájöjjenek.”

Ez a riport első fele a félelemmel.

Akkor nézzük a tévhiteket.

1.Mások szeretetét kikényszeríthetem, figyelmét, elfogadását ki kell kényszerítenem. Tehát mások szeretetét ki lehet kényszeríteni, a figyelmet és az elfogadást pedig ki kell kényszeríteni. Ez azt jelenti, hogy a szeretetre méltóságra kell törekedni. Nem azt megtanulni, hogy hogyan szerethetnélek téged, hanem hogy hogyan cserkésszelek be úgy, hogy te engem szeretetre méltónak tartsál, és ezért elkezdjél bejönni az én utcámba. Ezért vannak nagyon jó parfümjeim. Ezért nagyon sok pénzt keresek, sokat dolgozok, és ezért van egy tök jó kocsim! Meg egy nagyon jó lakásom. S elég eszem volt ahhoz, hogy 39 éves legyek, s csak így házasodjak meg. Így aztán már nagyon jó parti vagyok; s miután nagyon jó parti vagyok, már nagyon olyanná alakítottam magam, hogy engem mindenképp érdemes szeretni. Ezért érdemes engem választanod, és bejönni az én utcámba.

A másik. Az a tévhit is kapcsolódik ehhez: muszáj, hogy az emberek szeressenek! Nem tudom elviselni, ha kiderül, hogy valaki nem szeret engem. Minden nekem fontos személynek az a ’dolga’, hogy engem elfogadjon és szeressen. Muszáj, hogy a nekem fontos személyek engem elfogadjanak! Ha ez nem történik meg, félek. Dühös vagyok, vádaskodom, csábítok, vagy folyamatosan bocsánatot kérek. Ismeritek azt, amikor valaki mindig jó benyomást akar kelteni a környezetére? Hmmm? Ismerős? Mindig! Amikor emberek közé megy, sosem mutatja, hogy szomorú. Soha. Meghalt egy közeli hozzátartozója, bemegy a munkahelyre, és nem veszik rajta észre. Mert mindig tartja magát. Muszáj, hogy szeretetre, elfogadásra méltónak hasson. Az ilyen ember ezért nyilván a haragját sem mutatja ki. Vagy ha egyszer véletlenül azt mondja, hogy dühös, akkor utána ötvenszer bocsánatot kér. Ez volt az első. (38:12)

2. Én nem tudok, és nem lehetek olyan boldog, mint mások. Nem is tudok, de nem is lehetek olyan boldog, mint mások. Alig tudom magamat jól érezni. És minél jobban érzem magam, annál inkább bekúszik az agyamba egy gondolat: ennek meglesz a böjtje! Jön egy gondolat: nem sokáig fog ez így tartani! Vagy: mit készít nekem Isten, hogy adott nekem egy kis pihenő időt? Most biztos valami nagyon nagy megpróbáltatás ér, hogy egy kicsit kipihenhettem magam. Ezt én már elég sokat hallottam felnőtt emberektől. ’Az utóbbi időben nem történt velünk semmi baj. Annyira félek!’ Azután: nem lehetek olyan boldog, és nem is tudok olyan boldog lenni, mint mások, ilyenkor másokat persze idealizálok. Ilyenkor arról beszélek, mindig velem történnek ilyen dolgok! Ez ismerős? Csak én lehetek olyan peches, hogy elment reggel előttem a busz. Nem elég, hogy elaludtam, még a busz is elment előttem! A mai napom tönkre van téve! Hát ez ez. Akkor ma már nem lehetek boldog. Emlékszem azokra a kedves ismerőseimre, akik mondjuk valamire súlyosan ráébredtek egy beszélgetés során, mondjuk reggel kilenckor, s akkor úgy mentek el: „Na, ez azt jelenti, hogy ma már én nem tudom jól érezni magam!” Egy kedves pap barátom elkezdett terápiára járni. De jó, hogy megtette! Azt mondta, mindenképpen a szabadnapomon járok terápiára, mert utána teljesen ki vagyok készülve. Teljesen. Az a napom már munkára alkalmatlan. Amikor valaki belekezd egy ilyen folyamatba, akkor ez nagyon könnyen így van. S amikor már valaki egy kis rutint szerzett, s kezdett gyógyulni, akkor egyszer csak rájön, hogy egy komoly, fájdalmas felismerés után ő még lehet boldog egy óra múlva. Nem kell két napig beledögleni.

Aztán. A boldogságot ki kell érdemelni. Micsoda hülyeség!! Ki mondta ezt nektek?! Ja, tudom, apukátok. Ez egy klasszikus kultúrkeresztény mondat. Édes fiam, először az összes kötelességedet megteszed! Igaz, hogyha az összes kötelességedet megteszed, akkor nem jut időd aludni, mert sokkal több kötelességed van, mint amennyi a kis életedbe belefér. De apád jót akar neked, azt akarja, hogy ember legyél! Hát, ez nem nagyon fog neki sikerülni, már az embernek lenni, mert inkább nyomorult pötty lesz. Az apukája pedig azt mondja”És mi lett volna veled, ha nem vagyok ennyire szigorú, hát akkor milyen ember lennél?” Szóval ez egy kultúrkeresztény baromság, hogy a boldogságot ki kell érdemelni. És amikor kegyelemszerűen lennél boldog, akkor rögtön azt mondod: „Ehhez nincs jogom!” Mi történik? S miután voltál olyan botor, hogy a keleti filozófiával is incselkedtél, eszedbe jut a karma-tan. A nemjóját! ha valaki egy ilyen rendszerben él, akkor egyébként keresztény, kereszténységéből fakad, hogy tilos boldognak lenni. S amikor végül mégiscsak kegyelemszerűen boldog, akkor nem azt mondja, hogy ó, Isten meglátogatott engem! nm ezt mondja! Hanem akkor hirtelen behozza a keleti tanítást, s azt mondja, jaj, akkor karma-tan. Ha most boldog vagyok, akkor meglesz a visszahatás. Most boldogság, aztán sírás. Minek ez a boldogság, a fene egye meg, hogy lehetek olyan szerencsétlen, hogy boldog vagyok?! A legnagyobb átok boldognak lenni! Mert ha érdemtelenül vagyok boldog, az azt jelenti, hogy újabb nagy szenvedések várnak rám. Ezért hogy tudok kijönni ebből a kelepcéből? Gyorsan megtiltom magamnak, hogy boldog legyek! Hülyeségnek hangzik, ugye? Milyen gáz, hogy közben meg így élünk! A boldogságra méltónak kell lenni. Aki nem méltó, az nem érdemli meg. Hát erről beszélek. És végül? Igen, ezt az előbb elmondtam, hogy tönkreteszi a saját boldogságát. Mert akkor legalább nem vár rá büntetés.

3. Nem tudom elviselni a szenvedést, a magányt, a szégyent, az elutasítottságot. Az a meggyőződésem, hogy ezt képtelen vagyok elviselni. Mondjuk szakítasz a barátoddal, és egy hét múlva összejössz egy másik pasival. Szakítasz a barátnőddel, két napig rosszul vagy, s a harmadik nap, hát, azért vannak más nők is, nézzünk csak körbe, tényleg, mennyi nő van itt! Mindemögött az van, hogy képtelen vagyok egyedül lenni. Az nekem nem megy. Egyedüllét egyenlő halál. Ugye elhitetem az emberekkel, mondta a félelem, hogyha szembenéznek velem, akkor meg kell halniuk. Ha egyedül kell lennem, bele fogok dögleni. Ha valaki elutasít, bele fogok dögleni. Na. Ha szenvedek, abba is bele fogok dögleni. Ezért a szenvedést mindenképpen enyhíteni kell valahogy. Ezért, ha már úgy érzem, hogy a szenvedést nem bírom enyhíteni, elviselni, akkor lemegyek a játékterembe, s a félkarú rablóval játszom. S ahogy ott húzogatom a fél karját, szegény, már a rabló, érzem azt az enyhületet. „Jól van, mégiscsak azért egy kicsit…ez most így jó. igaz, most vesztettem el 10.000 Ft-ot, de kicsit jobban vagyok. 15.000, nem baj, de megéri!” Az ilyen fajta enyhületnek aztán ezer formája van. Ezt nem akarom tovább ragozni.

Azt hiszem, egyszer már elmeséltem nektek, édesanyám együtt szült egy másik nővel. Nem teljesen együtt, tehát mindenki tette a maga dolgát, de mindenesetre együtt gyüttek elő a gyerekek. Aztán betolták őket a kórterembe. Tehát visszakerültek. Mellette meg feküdt egy hölgy, s a hölgy a következőt csinálta. Anyukám nagyon büszkén mesélte el mindig ezt a történetet. Feküdt a hölgy, s azt mondja: ’Levegőt! Levegőt!’ Hát én nem szültem még, tehát igazából hihetetlenül semmilyen jogom nincs bármilyen történetet elmondani, mindenesetre anyukám virult, a másik hölgy pedig… Erre bejött a nővér. Erre, hogy mindenképpen hallja a nővér: „Levegőt!!!” A nővér a következőt reagálta: „Van itt levegő, csak venni kell!” És képzeljétek, meggyógyult! Rögtön lett levegő, jött ez élet,fölment a pulzus, minden. Ez párhuzama annak, hogy azt gondolom, mindjárt beledöglök.

(Egészségedre! Mi van veled, Zsuzsi? Te megfáztál! Nem, allergia. Zsuzsinak hátul egy helyet kérek!) (49:10)

4. Mások felelősek az én érzéseimért. Emlékeztek, elmondtam ezt az életutat. A harag és az agresszió elfojtásával párhuzamosan az egyik legzseniálisabb módszer, hogy amikor dühöngök, és amikor olyan dolgokat mondok, amiket meg kéne gyónnom, azokat nem gyónom meg, mert azt mondom, hogy fölmérgesített a felségem. Mert értitek, akkor lenne bűn, hogy én ordibálok és a miskakancsót szétverem a házastársam fején, ha ezt minden előzmény nélkül tenném. Amolyan brutalitásból. Az bűn! De ha a feleségem előtte azt mondta, hogy ’Drágám, a nyakkendőd nem áll túl jól.’ és én erre reakcióként csinálom, ja, hát az más! És a gyónásom így hangzik: A feleségem fölbosszantott, naná, hogy szétvertem a fején a miskakancsót, szerintem atya se tette volna másképpen! Ez egy tök mókás mondat, legalább hússzor hallottam, évente kétszer. Beleszúrtam a konyhakést, szerintem atya sem csinálta volna másképpen, legföljebb a villával, de azt akkor többször. Mert mégiscsak… Ahogy nem szoktuk gyónogatni, hogy érzelmileg zsarolok, hogy a másik önértékelését, önérzetét, önbecsülését súlyosan károsító mondatokat mondok, nem szoktuk azt sem meggyónni, hogy másokat teszek felelőssé a saját érzéseimért, és az ebből fakadó tetteimért, mert hiszen azoknak oka van. Ez a felelősség áttolásának a legegyetemesebb módja, amit szerintem mindnyájan gyakorlunk. Ehhez szokott az a bődületes baromság társulni, amikor valaki a bűn súlyosságát az alapján méri le, hogy a másikra a bűnöm milyen érzelmi hatást gyakorolt. Tudjátok, hogy ez is milyen gyakori? Tehát ha a feleségem sír, akkor bűn, ha nem sír, akkor semmi. Ha a feleségem kipurcan, az súlyos bűn. De ha a feleségem az előtt, hogy kipurcanna, fogja a cuccát és elmegy, akkor gyónjon a feleségem. Mindenki, nekem úgy tűnik, hogy a saját érzéseiért…. hogy felelős-e, azt nem tudom, de mindenesetre mindenki a saját érzéseivel bánjon. Azért felelős vagyok, hogy a saját érzéseimmel mit kezdek. Hogy egy érzés jött-e vagy nem, azért nem vagyok felelős. Ugye ezt nem kell ragoznom, ez megvan nektek? Hány és hány itt ülő nőt lehetne példaként hozni arról, nem azért, mert ismerlek benneteket, hanem tudom, hogy a nőknek milyen nehéz ez, tudom. Hogy pici kortól kezdve anyukátok hányszor zsarolhatott benneteket, s mondta azt, hogy ’most anyuci nagyon szomorú!’ , s közben nem is volt szomorú, csak mondta. És te rögtön összehúztad magad kis pöttyé. ’Húú, anyukám! Mit csináltam?!’ Milyen drámai történetet hallottam! Egy első osztályos kislány. Ugye, most nincsen számokkal értékelés. Nincs! nagyszerű! Ezért az egyik pedagógus kitalálta: színekkel értékel! Értitek: ez tök más! Ezzel nagyjából látleletét adtuk a mostani pedagógiai reformnak. Hosszan tudnék beszélni arról, hogyan születnek ezek a szöveges értékelések, de most ezt hagyjuk. Tehát: nincsenek számok! Liberális pedagógia….színek: piros, zöld, sárga, narancssárga, fekete. Na most, itt van a színes értékelés. S képzeljétek el, viszi haza a gyerek, hetente kap egy színt. Szám nincs. Szín. Fél év alatt egyetlen egyszer a zöldből, ami nem ötös, a sárgába csúszott, ami nem négyes, hanem sárga. S amikor látja az anyukája otthon, hogy az ellenőrzőben, ami szintén nincs! Csak egy füzet4 mert az egész más! S viszi haza füzetet, amin angyalkák vannak, meg kisautk, mert az is egész más, az gyerekbarát. És akkor ott van, hogy sárga csík. Szülő elborzad, egy ilyen furcsa rángás, az én nagylányom, 7 éves, az én nagylányom! Súlyosan leszidja a nagylányát, hogy csúszhatott le a zöldből a sárgába! Amíg én dolgozok érted, te csak úgy lecsúszol? Ja, hogy nem engedtelek el szánkózni Annak is megvolt az oka! na szóval, lecsúszott a sárgába, jön a büntetés: azért,mert fél év alatt egyetlen egyszer lecsúsztál a zöldből a sárgába, ezért egy hétig nincs tévé! És különben meg anyu szomorú. Azaz dühös. Azaz szomorú. Azaz csalódott.

Ezért értelek meg olyan nagyon titeket. Mert a lányok nagyon könnyen megtanulják azt, hogy nem jó, ha az anyu szomorú, és felelős vagyok az anyukám érzéseiért. Mert hosszú éveken keresztül az anyukám énmiattam szomorú. De bűnös egy lélek vagyok! Elmondjam, hogy ez a kislány mit csinált? Tanulságos! Mikor egy hétig nem nézhetett tévét, akkor a pedagógus a következőt látja: a kislány ül a széken, szerintetek mit csinál? Oldja a feszültséget és a szorongást. Hogy szokott egy ilyen történet katasztrófába torkollni? Úgy, hogy a pedagógus, aki látja, hogy a kislány folyamatosan ezt csinálja (recseg a székkel), mondjuk behívatja a szülőket, s mondja, hogy ’Kedves anyuka! Sajnos én rajzoltam azt a sárga csíkot a kislány füzetébe, de most volna egy másik problémánk is.’ S amikor ezt elmondja a kislány anyukájának, mit gondoltok, ha a sárga csíkkal egy hétig nem nézhette a tévét, mit fog kezdeni a kislánnyal ezek után? És még csak 7 éves! És tulajdonképpen nincs vele semmi baj! De meg fogja tanulni azt, hogy én vagyok felelős az anyukám, apukám, nagyszüleim érzéseiért. S felnőttként, tídidídidim…

Ebből adódik az is, hogy kell nekem valaki, aki nálam erősebb, akitől függeni tudok, de akit nem készítek ki. Ugye, ha én vagyok felelős a te érzéseidért, akkor muszáj egy erős pasit választani. Nagyon erős pasinak kell lenni, hogy ne tudjam őt kiakasztani. Mert akkor egy kicsit megnyugodhatok. Ebből érdekes dinamika szokott előállni. (59:40)

5. Én vagyok felelős… na, most összezagyváltam. Mert eddig arról beszéltem, hogy én vagyok felelős mások érzéseiért, igaz? De ugye ennek a párja, hogy mások felelősek az én érzéseimért. De most ezt a kettőt egybevontam, mert erre is hoztam példát, meg arra is. Az ’én vagyok felelős mások érzéseiért’ a következőképp tud még továbbmenni: akkor ez azt jelenti, hogy engem állandóan nyugtalanítani kell, hogy teveled mi van. Állandóan néznem kell, hogy most milyen érzések annak benned. És ha olyan érzéseket produkálsz, amelyek bennem félelmet keltenek, mert azt gondolom, hogy azoknak én vagyok az oka, akkor ezeket az érzéseket megtiltom neked. Nők megtiltják a férfiaknak, hogy haragudjanak. A férfiak megtiltják a nőknek, hogy szomorúak legyenek. Ez klasszikus felállás szokott lenni. Mert a nő annál nagyobb bűnt nehezen tud elképzelni, hogy a férfi miatta haragszik. Muszáj 25 bocsánatkérő levelet írni! Hát nem haragudhat miattam! A férfi önérzetét meg mi kezdi ki? Ha a nője szomorú. Az én nőm ne legyen szomorú, mert én egy olyan macsó vagyok, az én nőmet én boldoggá teszem, jó? Boldog vagy?! Tehát nem lehet szomorú, mert ha szomorú, azért én vagyok a felelős, ne már! (61:34)

6. Irányíthatom, hogy mások hogyan éreznek irántam, és hogyan bánnak velem. Ezt tudom irányítani. Micsoda hiedelem. Ugye az egész eddigi beszédünk arról szól, hogy szinte te nem is kellesz. A másik nélküled is végigéli az érzéseknek, a hiedelmeinek, a gondolatainak mindenféle skáláját. Te csak statiszta vagy. Előző helyemen volt egy hölgy. Több gyerekes anyuka volt, aki elvált. Ez a hölgy menthetetlen szerelembe esett irányomba. Ezt úgy fejezte ki, hogy elkezdett nekem leveleket írogatni. Végtelen számú levelet írogatott, minden nap leveleket kellett kidobálnom a kukába. A legmegrázóbb az volt, hogy amikor én tízféleképpen próbáltam vele szót érteni, és tízféleképpen lehetett látni, hogy semmiféle esélyem sincs, akkor gondoltam, hogy most kipróbálom, mi lesz akkor, ha én semmire sem reagálok. Tudjátok, mi történt? Az, hogy jöttek egymás után a levelek, s már, amelyiket elolvastam, azokban ez a hölgy az érzéseknek, a gondolatoknak, a vágyaknak, a jövőképnek döbbenetes színességét írta le, miközben én semmit sem tettem. Tehát volt egy levél, ami arról szólt, hogy vegyem már el feleségül. És hogy ő már mindent eltervezett, komolyan, minden elő van készítve, júliusban házasságkötés, és a gyerekekkel is megbeszélte azt, hogy hova megyünk nászútra. Jó, hát azért ez volt az a pillanat, amikor elmentem egy pszichiáterhez, és megkérdeztem, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Nem képzelitek, hogy mindent elárulok?! Ez most csak egy példa. Jó, hát elmondhatom, hogy mit mondott, csak nem mondom el. Még azt is pontosan megadta, hogy mennyi spórolt pénze van a nászútra, s én mennyit költsek arra rá, hogy ez az új család majd el tudjon menni a nászútra. Én nem válaszoltam semmit. Odatelefonáltam a házasságkötő terembe, hogy le van-e beszélve tényleg. Szóval, egy hét múlva jött egy másik levél, az arról tudósított, hogy én egy rohadt szemét vagyok. Egy rohadt szemét, és hogy ővele még senki ennyire piszok és szemét nem volt, és ne is álmodozzak arról, hogy ő engem oltár elé vezet. Én pedig közben nem csináltam semmit. Hat levél szemétláda, hetedik kibontva. A következő: ő nagyon gyönge. Ő rájött arra, hogy nem tesz jót a gyerekeivel akkor, ha nincsen férje. Hogy a gyerekeinek nagyon szüksége van egy apukára. Ezért most már szedjem össze magam. Jó. Egy hét. Érzékeltettem ezt? El tudtak telni úgy hónapok, hogy én semmilyen reakciót nem adtam, és ő teljesen magában az egész kapcsolatot tudta fantáziálni. Az egészet. Élt a maga világában, és az én beszédeimet, mit tudom én, ahol engem látott papként, azt mind-mind a mi kettőnk úgynevezett kapcsolatára vonatkoztatta. Ne gondoljátok azt, hogy… Két dolog: nem pszichiátriai eset. Nem. Normális! Volt idő, amikor én ebbe majdnem megőrültem. Azért el tudjátok képzelni! A szélvédőmre rakosgatott állandóan izéket, a postaláda, küldött, meg lehetett tőle bolondulni. Volt egy pont, amikor rájöttem, hogy számára még talán ez a legjobb megoldás. Valami miatt képtelen megoldani ezt a férfikérdést. Nem tudja megoldani. Hogy miért nem, azt nem tudom, de nem tudja. Akkor belemehetne egy csomó olyan kapcsolatba, amit nem tudna vinni. Ezért van annyi ereje, hogy ezekbe a kapcsolatokba ne menjen bele. De ott van egy csomó érzése, mit tudom én, negyvenvalahány éves, kicsit idősebb nálam, de hát jól tartja magát, ezért inkább kitalál engem magának. Ezzel egy csomó érzését, indulatát, vágyát, mindent egy olyan irányba viszi, hogy azzal nem terheli agyon a saját gyerekeit. Amikor kezdett összeállni bennem a kép, hogy ő talán direkt egy olyan valakit választ, akivel kapcsolatban biztonságban van, akiről azt gondolja, hogy na, ez a a kapcsolat, amiből úgysem lesz semmi. Vagyis, a lehető legszélsőségesebben megélhetek minden érzést és vágyat, ösztönt és mindent, ami bennem van. Hogy az ő szempontjából, bár egy nagy sebzettsége van a férfiakkal való kapcsolatára vonatkozóan, ez a megoldás kifejezetten konstruktív. Nemcsak érthető, hanem nagyon sok előnnyel jár. És amikor ennek a gyerekekre vonatkozó hatását igazán megértettem, hogy azzal, ha én nem teszek semmit, csak ezt elviselem, hogy ő fantáziálhat nyugodtan róla, s nyugodtan gondolhat akárki rólam akármit, hogy én miért kapok levelet naponta ettől a valakitől, nyugodtan gondoljon akárki akármit, ez a gyerekeknek megéri. Mikor ez így végigment bennem, akkor azt gondoltam, hogy na jó, akkor most már nem vagyok ideges. Hát tegye, ha akarja. Szegénynek pechje volt, mert elhelyeztek onnan. S ugye, milyen érdekes, egy csapásra megszűntem férj-jelöltnek lenni. De biztos vagyok benne, hogy a következő pap sem úszta meg olcsón. Mindenesetre az utódomnak óvakodtam elmondani ezt, majd rájön… (70:25)

Ezt mivel kapcsolatban mondtam el? Ja igen, hogy irányíthatom, hogy mások hogy éreznek irántam s hogyan bánnak velem. Ez az utolsó mondatom. Egy másik dolgot is megtanultam ebből: ez pedig az, hogy szerintem mi sem vagyunk kevésbé olyanok, mint ez a nő. Vagy csak nagyon kicsivel vagyunk olyanabbak. Hogy a másikra szinte csak mint egy statisztára van gyakran szükségünk, s az érzéseknek, a vágyaknak, a hiedelmeknek, a gondolatoknak teljes skáláját átéljük egyedül is. S a másik csak valami epizódszereplője a mi monodrámánknak. Ezt is megtanultam. De ezt szívesen áthárítjuk.

Ma egy kicsit olyan nyögvenyelős voltam… Nem tudom… Na.

Van-e valakinek hirdetni valója? (71:44)