A pálferi wikiből

Tartalomjegyzék 1 Hitelesség 2 Megértés, együttérzés, empátia 3 Tisztelet és elfogadás 3.1 Szeress akkor is, ha gyomorszájon váglak 3.2 Nem vagyok számodra elég érdekes 3.3 Megrökönyödsz, ha megtudod 3.4 Azt akarod, hogy változzak meg 3.5 Nem lehetek indulatos 3.6 Türelmetlen vagy velem 3.7 Közönyös vagy velem szemben 3.8 Unalmasnak találsz

Hitelesség

A 2003.11.04. és 2003.11.11. előadásban volt szó a hitelességről.

Megértés, együttérzés, empátia

A 2003.11.11. és 2003.11.18. előadásban volt szó az együttérzésről.

Tisztelet és elfogadás

A 2003.11.18. előadásban megkezdett téma folytatása.

Az elfogadásról és a tiszteletről beszélünk, oly módon, hogy a hangsúly a személy elfogadásán és a személy tiszteletén van, nem összetévesztve egy magatartásforma elfogadásával, tettek elfogadásával, és teljesítmények tiszteletével. Tehát hangsúlyozottan a személyről, annak teljességéről beszélünk, egy másik emberrel való kapcsolatunk tükrében. A célunk pedig az, hogy minél közelebb jussunk társunk, sőt önmagunk elfogadásához és tiszteletéhez. Ha erre képesek leszünk, egy nagyon személyes és eleven hit nyílik meg előttünk.

Az elfogadás nehézségeiről kilenc pontban lesz szó, amiből három szempont az előző előadásban már elhangzott. Kilenc olyan megállapítást hallhatunk tehát, amelyre a hétköznapi életünkben gyakran azt mondanánk, hogy ez a normális, miközben legtöbbször éppen ezek a jelenségek akadályozzák az elfogadást és tiszteletet. Az elmúlt alkalommal a következőkről volt szó:

Szeress akkor is, ha gyomorszájon váglak

A kulcsmondat a következőképpen szólt: vannak pillanatok, amikor a társam jobb véleménnyel van róla, mint máskor. Ez attól függ, hogyan viselkedem. És azt gondoljuk, ez így természetes. Ez azt a helyzetet írja le, amikor egymást akarjuk megváltoztatni, nevelni oly módon, hogy a nekünk nem tetsző viselkedést a szeretetteljes és elfogadó viselkedés felfüggesztésével „büntetjük.” Ám ha én veled kapcsolatban ezt tapasztalom, akkor úgy fogom érezni, hogy nem szeretsz, csupán az elvárásaidnak való megfelelést jutalmazod. Különösen a gyerekek érzékenyek erre, a kamaszok pedig egészen szélsőséges viselkedésre is képesek, csak azért, hogy kicsikarják belőlünk a viselkedésüktől független szeretetet.

Nem vagyok számodra elég érdekes

Ha olyasmit teszek, ami a társam értékrendje szerint tetszésre méltó, akkor érdekes vagyok számára, és viszont: ha te számomra érdekes dolgokkal foglalkozol, akkor odafigyelek rád, egyébként nem érdekelsz. Arról is beszéltünk, hogy a televíziós műsorok és általában a média milyen erős konkurenciát jelentenek, amikor társunk számára érdekesnek kell mutatkoznunk.

Megrökönyödsz, ha megtudod

A társam néhány dolgot kedvel bennem, más dolgokat nem. Ezzel akkor találkozhatunk, ha társunkban valamilyen idealizált elképzelés élt rólunk (akár csak egy sztereotípia nyomán, akár azért, mert magunk is hozzájárultunk ennek kialakulásához), és azzal kellett szembesülnie, hogy nem mindenben felelünk meg várakozásainak.

Azt akarod, hogy változzak meg

Társam azt kívánja, hogy megváltozzak, viselkedésem olyan legyen, ami szerinte megfelelő, és ezt az elvárását ki is fejezi valamilyen módon. A gyermekkorában kapott szülői parancsoknak megfelelően, szavakkal, tettekkel, nehezteléssel, de rendszeresen a tudtomra adja: azt szeretné, hogy az általa megkívánt fajta személyiség legyek.

A következő történetet egy apuka mesélte, aki egyszer az egyik lányával elment uszodába. Miközben a kislánya ment a nagymedencébe, kismedencébe, ide-oda, addig az apuka leült, és – más dolga nem lévén – nézte a kislányát. Egy idő után azt vette észre, hogy a lánya viselkedése látványosan eltér az átlag gyerektől: például felismerte, hogy az ő kislánya sajátos módon akármilyen helyzetbe is kerül az uszodában, mindent élvez. Ha hideg vízbe mennek, akkor azt élvezi. Ha melegbe, akkor azt – mindegy, akármi is történt vele, nagyon élvezte, és ezt látványosan ki is fejezte, pancsolt, fröcskölt, sikongatott. Ekkor őbenne, mint egy rendes apukában, jöttek elő a szokásos mondatok: „fejezd már be kislányom, türtőztesd magad, ne légy feltűnő, viselkedj rendesen és visszafogottan,” de nem mondhatta ki ezeket a mondatokat, mert nem volt olyan helyzetben: nem ő foglalkozott a gyerekekkel. Ebben a kényszerhelyzetben (hiszen nem tudta móresre tanítani a kislányát), azt kezdte figyelni, hogy a környezetét zavarja-e az, ahogyan a kislánya az uszodában viselkedik, és arra jött rá, hogy egyáltalán nem. Sőt: az embereknek megakad a szeme a gyereken, és reakciójuk, arckifejezésük, viselkedésül arról árulkodik, hogy nagyon aranyosnak tartják.

Miután az apuka még jó darabig nem tudott odamenni a kislányához, ezért tovább volt kénytelen gondolkodni. Rájött arra, hogy a felesége is nagyon gyakran viselkedik ugyanúgy, ahogyan a kislánya, és ő szinte minden ilyen alkalommal rendreutasítja a feleségét. Mindössze másfél óra uszodai ücsörgés alatt eljutott arra a felismerésre, hogy sokéves kapcsolatuk során, amikor a felesége önfeledten viselkedett, ő mindig beszólt neki és letorkolta.

Erős törekvés él bennünk, hogy a házastársunk személyiségét megváltoztassuk mégpedig olyan erősen, hogy nem csak a házasság előtt és alatt, de még a házasság után sem adjuk fel. Merthogy a megváltoztatásra vonatkozó kitartó igény sajnos ide szokott vezetni: ha nem tudunk lemondani arról, hogy társunk személyiségét az általunk helyesnek tartott formára szabjuk (a legváltozatosabb eszközökkel), az nagyon gyakran a kapcsolat tönkremenéséhez vezet. Egyszer valaki mesélte a válóperes ügyvédtől jövet: „képzeld el: nem elég, hogy négy évig vártam. hogy megkérje a kezem, és negyven évig küzdöttem azzal, hogy sosem készül el el időben, de még erről a tárgyalásról is elkésett!” A hölgy talán azt várta, hogy a férfi negyvennégy év elkésés után a válóperes tárgyalásra érkezve így szólal meg: „Drágám, most végre megértettem, mennyire zavar téged, ha kések, ezért úgy döntöttem, hogy utolsó találkozásunkra pontosan érkeztem.”

Egy kedves házaspár férfi tagja meséli, hogy a feleségének van egy rossz szokása: sosem húz papucsot. Bár gyakran küszködik megfázással, de ennek ellenére sem látja be, hogy papucsot kellene húznia. Ez már házasságkötésük előtt feltűnt a férfinak, hogy a kedvese nem vesz fel papucsot, pedig náthás. Ebben éltek már huszonvalahány éve, amikor egy alkalommal Pál Feri becsöngetett hozzájuk. Hallotta, hogy jön ki a feleség ajtót nyitni, még zörög a kulcs a kezében, amikor a férj kikiabál a szoba felől: „drágám, fölvetted azt a rohadt papucsot?”

Durva általánosításként kimondhatjuk: ha még a házasságkötés előtt látom, milyen a társam, jobb ha felkészülök arra, hogy ez már csak romlani fog. Ekkor, a jegyesség idején azt még nem lehet pontosan tudni, hogy csak egy kicsit fog romlani, vagy nagyon – de ha a helyzet esetleg jobb lesz, azt leginkább csodának kell tekinteni.

Ha ezek a példák még mindig nem lennének elegendőek arra, hogy magunkra ismerjünk, íme néhány klasszikus kívánság, ami társunk megváltoztatására vonatkozó – általunk természetesnek tartott – elvárást fejez ki. Ezeket a mondatokat hosszú évtizedeken keresztül ismételgetjük, hogy megváltoztassuk azt az embert, akit saját, hangosan kimondott szavaink tanúsága szerint elvileg a világon legjobban szeretünk. Ilyeneket szoktunk mondani a társunknak (a házasság előtt, alatt és után):

– Legyél drágám nőiesebb.
– Legyél határozottabb.
– Legyél komolyabb.
– Jobban érdekelhetne a munkám. (Érdemes tudomásul venni, hogy nem a munkáddal kötött házasságot.)
– Azt szeretném, ha végre optimista lennél. (És ezt olyan módon fogalmazzuk meg: „drágám, ha te igazán szeretsz, akkor ezt az apróságot megtehetnéd, hogy kicsit optimistább leszel, vidáman tekintesz az életre, semmit sem veszel a szívedre, boldog vagy és mindig mosolyogsz, ha hazajövök.”)
– Azt szeretném, ha kevesebbet sírnál...
– Mutasd már meg az érzelmeidet...
– Sosem nő be a fejed lágya?
– Nem lehetne más a szagod?
– Ne legyél olyan hangos.
– Ne ahhoz legyen kedved.
– Ne bőgj utána.
– Ne aludj utána.

Amikor Pál Ferit kirúgták a papnevelő intézetből (bár egy barátja rendszeresen megkéri arra, hogy ne használja ezt a szót, hogy „kirúgták”), kapott egy pecsétes papírt, amiben felsorolták kirúgásának indokait. A változz meg gondolatmenetet követő elöljárók egyik pontja a listából: „hangosan nevet az ebédlőben.” Feri atya meséli:

... A papnevelő intézet egyébként nagyon jó hely. Ha akartok életre szóló barátságokat kötni, menjetek el papnak, kegyetek ott négy, négy és fél évet, majd jelentsétek be, hogy inkább mégse.

Volt két paptársam, akik megpróbáltak engedelmeskedni a „változz meg” parancsnak. Az egyik olyan eredményesen és készségesen alkalmazkodott az elvárásokhoz, hogy felvették a római diplomataképzőbe. Ez a csúcs, aki karrierista, ennél jobb helyre nem is kerülhet, hiszen Vatikánvárosban van az elit. Egyik nap aztán arra ébrednek a többiek, hogy a srác kint ül a sokadik emeleten az ablakban, lábát lógatja kifelé, és heavy metalt bömböltet ezerrel. Vatikánváros, diplomatakézpő. Ő volt az, aki megpróbált megváltozni, és neki eddig sikerült, ezen a ponton érezte úgy, hogy talán ez egy kicsit sok. A másik, szintén papnövendék barátom megpróbálta a szexualitását rendezni – ennek egyik állomásaként a rózsaszín borítójú könyveket gerincükkel befelé rakta a könyvespolcra hogy ne irritálja őt ez a szín.

Érdemes észrevenni, ha egy párkapcsolat elején megpróbálod rávenni a társadat arra, hogy változzon meg. Ha a kedvedért minden erejét összeszedve megpróbálkozik, hogy megfeleljen az elvárásaidnak, akkor később derül ki, hogy mekkora baj van – és ez ritkán sül el jól. Akkor jársz jobban, ha az elején azt mondja, hogy „nem”. Tudod, hányadán állsz.

Sławomir Mrożek Az oroszlán című novellája zárta ezt a pontot.

Nem lehetek indulatos

Akkor érzek haragot, ha valamilyen helyzetben nagyon erősen számítok valamire, szeretnénk megtenni vagy elérni valamit, de ez nem sikerül, és tehetetlennek érzem magam (vagy fordítva: rákényszerülök, hogy megtegyek vagy elviseljek valamit, amit nem akarok).

Ilyenkor nagyon könnyen szembefordulok azzal, akit vétkesnek látok a sikertelenségben – gyakran az első emberrel (vagy tárggyal), ami elém kerül. Egy párkapcsolatban vagy szülő-gyerek kapcsolatban ez többnyire olyasvalaki, akit egyébként nagyon szeretek – ám aki esetleg támadásként éli meg az indulataimat.

Néhány egyszerű péld arra, ha a társam nem tud engem elfogadni:

• Rögtön kikéri magának: Mit képzelsz, hogy itt dühöngsz?
• Visszavág: Még te vagy mérges? Én lehetnék mérges!
• Megsértődik, elvonul: Te velem ne kiabálj! Majd megtanulod, kivel kiabálj! Három nap mosolyszünet.
• Elkezd védekezni: Bocsáss meg... tényleg, mindenért én vagyok a hibás...
• Le akar állítani: Ne kiabálj már! Ne legyél ilyen kultúrálatlan, hangos!

Tehát ha kimutatom, hogy mérges vagyok a társamra, ő is mérges lesz rám és meg lesz sértve.

Vagyis ezekkel a reakciókkal a társam megtiltja nekem, hogy a bennem forgó érzéseket kifejezzem. (Ugyanez fordítva is előfordul, amikor valaki velem szemben fejezi ki azt, hogy mérges, és én nem tudom őt elfogadni.)

A tehetetlenségből fakadó düh is egy olyan érzés, amiért önmagában nem vagyunk felelősek. Legtöbbször nem is tudjuk, hogy milyen régesrégen belénk égett lelki ösvények vezettek el oda, hogy a kívülálló számára jelentéktelennek látszó konfliktus ilyen indulatokat ébresztett bennünk.

Amikor elönt a düh, egyúttal nagyon kiszolgáltatottá is válok: ledobok minden álarcot, viselkedésemet alig uralják a begyakorolt illemszabályok. Többé-kevésbé egészséges emberben ez az érzelmi hullám viszonylag hamar lecseng – ha a környezete elfogadja ezt az érzést és megérti annak kiváltó okait. Ez nagyon sajátos módon, ha környezetem (esetleg haragom célpontja, „áldozata”) megengedi nekem, hogy mérges legyek (nem tiltja a düh mint érzés megjelenését), és nem használják ki, hogy ilyenkor mennyire sebezhetővé válok, akkor kerülhetek fokozatosan közelebb annak a megértéséhez és feldolgozásához, hogy miért érintett engem különösen fájdalmasan az adott helyzetben ez a csalódás.

Magáért érzésért tehát nem vagyunk felelősek – de azért igen, hogy a dühöt milyen módon fejezzük ki. A düh kiélése, amikor az indulatok pusztító erejű hullámokban fordulnak valaki vagy valami ellen, már nem az érzések kifejezése.

Amikor váratlan helyzetbe kerülünk, a szervezetünk – százezer év alatt kialakult mechanizmusokkal – segíteni próbál abban, hogy leküzdjük az elénk került akadályokat, vagy elmeneküljünk a fenyegetés elől: a vésztartalékokat mozgósító anyagok szabadulnak fel. Erősebb, gyorsabb és hangosabb leszek. Ezek a stresszfehérjék a stresszt kiváltó helyzet tényleges megoldásakor, valamilyen intenzív mozgás során bomlanak le. Modern életformánk során azonban rengeteg olyan helyzetben ér minket stressz, amit nem oldunk fel fizikai erőkifejtés révén. Ilyenkor ezek a "belső doppingszerek" túlságosan hosszú ideig hatnak, és ártalmassá válnak.

A harag és a düh gyakori kiélése súlyosabb személyiségzavar egyik tünete is lehet.

Türelmetlen vagy velem

Kapcsolataink hétköznapjaiban teljesen elfogadhatónak tartjuk, hogy bizonyos esetekben türelmetlenek vagyunk egymással, ami gyakran azt az üzenetet hordozza, hogy fejlődj már, értsd már meg, változz már meg.

Pál Feri saját sportolói múltjának tapasztalatain keresztül próbálja megvilágítani, hogy ezzel a hétköznapi, „józan paraszti” gondolkodással szemben, amely a változásra ösztökél, éppen a türelem és elfogadás az, amelynek nyomán elképzelhető a fejlődés.

Tizenhat évet atletizáltam, elfogyasztottam jónéhány edzőt. Ezek az edzők egytől egyig hihetetlenül türelmesek voltak velem. Sehova nem jutottam volna, ha nem olyan végtelenül türelmesek, mint amilyenek voltak. Tudni kell, hogy az edző a sportolóból él, anyagilag is, de siker és megbecsülés szempontjából is. Tehát az edző az életét a sportolóra teszi fel. Néhány példa arról, hogy milyen sportsérüléseim voltak, és ezek az edzők milyen türelemmel viselték mindezt.

Magyar atlétikai bajnokság előtti felkészülés. Pál Feri ekkor 15 éves, magasugrásban ő az esélyes a bajnoki címre. Az edzőtáborban az egyik edzés után még buzgott annyi erő a fiúkban, hogy elkezdtek tigrisbukfencezni. Pál Feri a magyar bajnokság előtt két héttel, tigrisbukfencezés közben eltörte a csuklóját.

Sikerült egyszer megsérülni bemelegítés közben. Az egész évet végigdolgoztuk, kőkeményen. Az edző azt mondta, három héttel a bajnokság előtt menjek el oda, ahol a bajnokság lesz és edzzem végig ezt a három hetet. A bajnokságon két számban kell indulni, gátfutás és magasugrás. A gátfutásban legyek első háromban, a magast nyerjem meg. Akkor úgy nézett ki a helyzet, hogy kb. tíz centivel voltam jobb az összes többi versenyzőnél. A gátfutás előtti bemelegítés közben elszakítottam a combizmomat. Másnap a combom annyira fájt, hogy nem bírtam lehajolni, az edző jött be a szobámba és bekötötte a cipőmet – aznap, amikor nekem simán meg kellett volna nyernem a magyar bajnokságot. És míg az edzéseken én sorra ugráltam a 180 centiket, az edzővel együtt végig kellett néznünk, ahogy a magasugrás döntőjét 165 centivel nyerték meg.

Aztán sikerült megsérülnöm járás közben. Az olimpiai csarnokban a 4x60 méteres váltó után, miközben sétáltam vissza a rajtvonalhoz, sikerült lábközépcsont-repedést szereznem. Ezek a sérülések olyan hírhedtté tettek, hogy az edzők már kezdték átadni tapasztalataikat egymásnak. Az edzések után gyúró vett kezelésbe, edzések között szauna, gőzfürdő – hátha ezek valamit javítanak a helyzeten. Így történt, hogy egy alkalommal két edzés között, a gőzfürdőben is sikerült megsérülnöm: a medencében elcsúsztam a lépcsőn, és úgy bevertem az elugró lábam sarkát, hogy hat héten keresztül nem tudtam ugrani – a fedettpályás atlétikai versenyszezon közepén.

A legszebb sérülést akkor szereztem, amikor már megtérőfélben, tíz nappal a junior bajnokság előtt egy lelkigyakorlaton vettem részt. És a lelkigyakorlaton, a széken ülve ülőideg-gyulladást kaptam, aminek következtében napokon át gyakorlatilag mozogni is alig bírtam. Végül a tizedik napra annyira sikerült összeszednem magam, hogy összeszorított foggal, de elindultam a versenyen, és (azonos eredménnyel) a második helyet sikerült megszerezni.

Mindez csupán néhány példa volt; az edzők ezeket a sérüléseket végtelen türelemmel viselték, és bár az egyik különösen sűrű év után alapítottak egy díjat (aranyszínű 13-as szám, fekete háttér előtt), ez volt a „bakfitty-díj,” aminek örökös birtokosa lettem, tény: ahhoz, hogy ebből a különösen szerencsétlen fiúból bármilyen eredmény kijöjjön, az edzők hosszú sorának végtelen türelme elengedhetetlen volt.

Közönyös vagy velem szemben

Vannak élethelyzetek, amikor kiszolgáltatottá válunk. Például ha kórházba kerülünk, de kevésbé drámai esetben akár egy hivatali ügyintézés során is. Ilyenkor különösen érzékenyen reagálunk arra, ha valaki emberként tekint ránk – vagy épp ellenkezőleg: közönyös.

Pál Feri ezzel kapcsolatban elmeséli egy pozitív és egy negatív élményét:

Elvesztettem a TB kártyámat, ami egy nagyszerű élménynek nyitott teret. Az történt, hogy egy csomó iratomat otthagytam egy telefonfülkében, és mire észrevettem, persze már semmi nem volt ott. Elkezdtem az iratok pótlását, hivatalról hivatalra járni, akinek volt már része hasonlóban, tudja, miről beszélek. A TB kártyát a budapesti, Teve utcai OEP ügyfélszolgálaton lehet pótolni. Az ügyintézés meglepően gyorsan zajlott, alig húsz percet töltöttem ott – és egy istenélménybe torkollt. Pedig mindössze az történt, hogy amikor beadtam a kitöltött igénylőlapot a hölgynek, ő rápillantott és visszamosolygott: „Nahát, az édesanyjának néhány nap múlva lesz a névnapja!” Édesanyám már meghalt, de ez nem változtat semmit azon a tényen, hogy a hölgy képes volt ügyfél helyett emberként tekinteni rám. Ebben a helyzetben ez az egyetlen mondata annyira megnyitott, hogy egy pillanat alatt bizalmamba fogadtam, bármit el tudtam volna neki mondani. Egyetlen mondat, ami annyira jólesett, hogy több napon át fel voltam dobva tőle.

Van persze negatív élmény is, ami egy katonatörténet. Civilben is élsportoló atlétaként vonultam be, sportszázadban teljesítettem szolgálatot és egy év után, augusztusban sikerüt is a magyar néphadsereg bajnoka címet megszerezni. A bajnoki cím elismeréseként pedig szeptemberben kirúgtak a sportszázadból. Ennek az volt az egyetlen oka, hogy a néphadsereg bajnoka címet csak nyáron lehetett megszerzni. Pál honvéd azonban februárban készült leszerelni, így a következő nyáron már nem szerezheti meg a címet. Jogos felháborodásomban panaszhoz fordultam az illetékeshez: miért bánnak velem ilyen méltánytalanul, hiszen dicsőséget szereztem a sportszázadnak, de hiába, az illető lerázott mint kutya a vizet.

Ha van mellettem néhány olyan ember, akit érdekel, hogy velem mi van; akihez odamehetek, és elmesélhetem ami bennem forgolódik; akinek egy-két órát beszélhetek magamról; aki nem kezdi rögtön elmondani, hogy ővele mi történt, hanem aziránt mutat érdeklődést, amit én mondok el – tehát ha van ilyen ember a környezetemben, attól ki tudok virulni. Nem is kell több, mint három ilyen név a noteszemben, aki nem ad tanácsot, nem tol le, hanem egyszerűen csak érdeklődve és odafigyeléssel meghallgat.

Aki segítőként dolgozik, gyakran találkozik olyan helyzettel, hogy egy-egy részlet jobban érdekli abból, amit a hozzá fordulók elmesélnek. Egy támogató kapcsolatban kifejezetten óvakodni kell attól, hogy a segítő az őt érdeklő témákra terelje a beszélgetést. Ez bizonyos fokban egy párkapcsolatban is megjelenhet: amikor meghallgatom a társamat, akkor nem az a fontos, hogy engem mi érdekel az általa elmondottakból. Lehet, hogy szívesen belekérdeznék, de jobban járok, ha ilyenkor megengedem neki: azt mondja el, ami őt foglalkoztatja. A társam akkor fogja érzékelni a jelenlétemet és figyelmemet, ha hajlandó vagyok aszerint haladni a beszélgetésben, ami számára lényeges.

Nyilván lehetetlen napi huszonnégy órán keresztül kíváncsi és érdeklődő figyelmet mutatni egymás iránt, de biztosan lehet valamilyen rendet tartani, ami kettőnk időbeosztásába belefér. Ha ebben megbízható partner tudok lenni, akkor ez az idő nagyon értékes lesz társam számára.

Unalmasnak találsz

Legtöbben árnyalt, színes, érzelemgazdag egyéniségnek tartjuk saját magunkat (még ha ezt hangosan nem is szoktuk kimondani). És ez így is van: valóban mindannyian érdekes személyiségek vagyunk. Hogyan történhet meg, hogy valaki mégis unalmassá válik számomra...? Úgy, hogy kizárólag a saját hipotéziseim, teóriáim, szemüvegem, nézőpontjaim alapján látom őt.

Ha nem téged látlak, hanem beraklak egy elméletbe, egy szerepbe, ha diagnosztizállak és belehelyezlek egy típusba, hogy te ki vagy, és minden reakciódat aszerint értékelem, hogy „aha, igen, most az következik, hogy ...” – akkor már semmit nem fogok látni belőled, mindig csak a típust a maga sematikus jellemzőivel. Unalmasnak és érdektelennek talállak. És ha sikerül ezt az érzést is közvetítenem neked (márpedig az unalom kifejezéséhez nagyon értünk), te azt fogod átélni, hogy nem fogadlak el, nincsen bennem tisztelet irántad.

De egy ilyen kapcsolatban honnan is tudhatnám, hogy te valójában ki vagy...? Ha unlak téged, akkor az azért van, mert már régen nem látlak téged. Lehúzódott a függöny. Már csak az a sémát látom, amit rád illesztettem.

Vannak családterápiás iskolák, amelyek azt a kulcsmondatot tanítják a terapeutáknak, hogy „keresd a különbséget.” Például jön egy házaspár, és azt mondják, hogy három éve nem tudtuk egyetlen konfliktusunkat sem megbeszélni. Minden alkalom rögötn veszekedésbe torkollik. Ilyenkor a terapeuta például azt kérdezheti: – „Vissza tudotok-e emlékezni bármilyen helyzetre, amikor bármilyen konfliktust mégiscsak sikerült valahogyan megoldani? Hogy ment akkor, abban az esetben?” – Vagy egyszerűen csak elkezdenek beszélgetni, és a segítő figyeli, hogy mi az, amit néha másképpen csinálnak, másképpen reagálnak egymásra, mint amikor idejöttek, vagy ahhoz képest, amit elmondtak magukról.

Sajnos vannak párok, akik annyira vakok már a különbségekre, hogy azt sem veszik észre, amikor a társuk megpróbál kilépni a függöny mögül, ezért sok esetben a jószándék hiábavaló marad. Eljön a segítőhöz az egyik fél, és belátja, hogy neki mondjuk nem kellene rögtön ledorongolni a másikat. Hazamegy, és egy hétig gyakorolja amiben megállapodtunk – a társa pedig ebből esetleg semmit nem vesz észre. Érthető, hogy amikor az első visszajön, teljesen le van törve: „Egy hétig nyűglüdtem, hogy másmilyen legyek, és még csak észre sem vette...”

Ha már szinte beletörődtél abba, hogy a másik ember unalmas, érdektelen, reménytelen és nem lehet semmit tenni, akkor próbáld meg keresni a különbséget. Van-e olyan helyzet, amikor kicsit másképpen működik, mint amit már régóta utálsz? A válasz majdnem mindig IGEN. Ezeket a helyzeteket meg lehet beszélni – mi történt, amiért sikerült ekkor és miért nem sikerült máskor.

Valaki egyszer elment Feri atyához és arról beszélgettek, hogyan tudná elmondani a feleségének, hogy épp hogyan érzi magát. Az illető egyébként kimagasó érzelmi intelligenciával rendelkezik: felismeri saját érzéseit, képes is kifejezni azokat (a segítővel kapcsolatban), és dolgozik rajtuk. Egy alkalommal Pál Feri azt mondta az illetőnek:
– Ha csak a negyedét el tudod mondani a feleségednek, amit nekem, akkor nyertél.
Ösztönös válasza:
– Na ja, de benned még nem csalódtam...
Ennyit arról, hogy mit jelent az, amikor már lehúzódott a függöny, és akkor már csinálhatsz akármit. Úgy tűnik, egymásra régóta vak és süket párok esetében gyakran csak egy közös katartikus élmény nyithatja meg újra a figyelmüket egymás felé.

Amikor egy barátommal beszélgetve képes vagyok úgy figyelni a szavaira, hogy nem a saját gondolataimba, elvárásaimba, erkölcsi mércéim kategóriáiba illesztem be az általa elmondottakat, hanem „kitakarítom a fejemet” számára, akkor a beszélgetés azt az élményt adja majd neki, hogy valaki odafigyelt rá és elfogadta – előttem pedig egyre mélyebben megnyílik egyénisége minden apró vonása, így soha nem válik unalmassá számomra.