2003.11.18.
A pálferi wikiből
Hitelesség
A 2003.11.04. és 2003.11.11. előadásban volt szó a hitelességről.
Megértés, együttérzés, empátia
A 2003.11.11. előadásban megkezdett téma folytatása.
Ahhoz, hogy kapcsolatunk elmélyüljön, az együk kulcsfontosságú dolog a hitelesség. Nagyon nehéz azonban hitelesen kifejezni érzéseinket, ha társunktól nem tapasztaljuk azok megértését. Hét pont az együttérzés gátjairól, amiből három az előző előadásban már szerepelt, ezekről pár szó ismétlésként:
Bár megérti szavaimat, nem érti meg az érzéseim jellegét
Carl Rogers ezt úgy fogalmazta meg, az együttérzés nem egyszerűen az, ha megértem a róla szóló dolgokat.
Amit mondok, azt saját szemszögéből szemléli
A klinikai halál állapotából visszatért embereknek közös élménye, hogy életük filmjét, egyes eseményeit annak az embernek a szemén keresztül látják, akivel éppen kapcsolatban voltak, örömet szereztek neki vagy megbántották.
Saját viszonyulása olyan dolgokhoz, amelyeket mondok vagy teszek, akadályozzák a megértésben
Slawomir Mrozek Gyerekek című novellája zseniálisan karikírozza saját viszonyulás torzító hatását.
Néha azt gondolja, hogy én bizonyos módon érzek, mert ő úgy érez
Pál Feri atya elmesélte, hogy édesapja nagyon szeretett kirándulni, és fiait – Ferit és ikertesóját – négy-öt éves koruktól magával vitte kalandtúrákra, bátorságpróbákra. Mivel az apa tényleg nagyon élvezte a kirándulást, azt azt godolta, hogy ezt csak élvezni lehet, fel sem merült benne, hogy valaki nem élvezi. Az ilyen kirándulások során gyakran messze előttük haladt, és a lemaradozó, fáradtságtól botladozó fiúkat „csak bátran fiaim, ne légy punnyadt, Feri” kiáltásokkal biztatta. Az úticélt elérve édesapa azzal foglalta össze a kirándulást, hogy „ez csodálatos, ugye megmondtam, hogy nagyon fogjuk élvezni.” Mit mondhat ilyen helyzetben egy kiszolgáltatott gyerek, aki egyedül nem talál haza? Kénytelen igazat adni az apjának, ronggyá ázva, hullafáradtan, koszosan: „igen édesapám, mi is nagyon élveztük.” Az ikertestvére keményebb legény volt, ő egyszer egy ilyen alkalom után közölte, hogy ő soha többet nem megy kirándulni, az ifjú Pál Feri azonban meghajolt, betört és megszerette a kirándulást és a bátorságpróbákat. Ennek most a gyerekek isszák meg a levét elsőádozó táborban.
Különös helyzet állhat elő, amikor a segítő beszélget egy emberrel, aki eközben lassan megnyílik és rég eltemetett dolgokról kezd mesélni. A segítő egyszer csak így szól: „nahát, milyen érdekes!” Az ember ekkor megdöbben: éppen egy számára fájdalmas részletet mesélt el az élete mélyéről. A segítőnek viszont az járt a fejében, hogy a kisebbrendűségi komplexusnak ezzel a különleges változatával még nem találkozott. Ám ami a segítőnek csupán érdekes, a hozzá fordulónak az élete, és rosszul esett neki, hogy a segítő rögtön el is mondta az övétől különböző érzéseit.
Egyik alkalommal egy házaspár beszélgetett Forma 1-es élményeiről. A férfi hihetetlen lelkesedéssel mondta:
– Mi annyira szeretjük az autóversenyzést, ugye drágám?
Felesége erre csak mosolygott, a férfi közben folytatta:
– ... az a csodálatos hangorkán, ahol elsüvítenek az autók alig néhány méterre...
A férfi ezután még – mély átéléssel – elmondta azt is, hogy miért érdemes a szabadedzésekre is ellátogatni (kifizetve a több ezer forintos jegyet). Ebben a kapcsolatban a feleség egy túlélési stratégiát választott: elfogadta, hogy igen, a Forma 1-et mind a ketten nagyon élvezik.
Abból, amit gondolok, amit érzek, sok mindent nem vesz észre
Elgondolkoztató az a látszólag jelentéktelen mondat a múlt vasárnapi evangéliumból (Márk 12:41-44), amikor Jézus leült a templomban és nézte, ahogyan az emberek a perselybe pénzt dobnak. Nem gyógyított, nem tanított, csak ült. Ennek a figyelemnek a kontrasztjaként hallhatunk néha olyan történeteket, amikor valaki képes úgy eltitkolni az áldott állapotát a környezete elől, hogy megszüli a kisbabáját és ezt senki nem veszi észre, még a tulajdon szülei sem. Közvetlen környezetünk, társunk iránti figyelemről szól az a vicc, amikor a feleség odaáll a férje elé:
– Drágám, valami más rajtam, mint szokott, kitalálod?
– Befestetted a hajad!
– Nem-nem, próbálkozz még.
– Talán... kirúzsoztad a szád...?
– Nem, ez sem talált.
– Most látom, másik nyakláncot vettél.
– Nem...
– Hát persze, kiszedetted a szemöldököd!
– Nem, de már langyos...
– Sajnos nem tudom kitalálni, szabad a gazda.
– Drágám, hát gázálarc van rajtam!
Élhetünk egymás mellett – és olyan dolgokat nem veszünk észre egymáson hétszámra, ami ordít. Egy alkalommal egy házaspár érkezett Feri atyához, és kipróbálta rajtuk azt a közvetítési módszert, amiről Rogers kapcsán már volt szó. Ez a férj és feleség már egyáltalán nem tudtak szót érteni egymással, de mivel eljöttek a beszélgetésre, megvolt bennük annyi jóindulat, hogy készek voltak követni az alapszabályt:
először meg kell hallgatnod a másik véleményét. Amikor meghallgattad, próbáld meg összefoglalni, hogy milyen gondolatokat és érzéseket értettél meg. Addig kell összefoglalnod a másik gondolatait és érzéseit, ameddig ő azt nem mondja, hogy „valóban ezt gondoltam és ezt éreztem”. És csak ha idáig sikerült eljutni, akkor mondhatod el a saját álláspontodat, véleményedet.
A beszélgetés során volt egy pillanat, amikor azt mondta a feleség: „Nahát, órákig ülhettem volna, akkor sem jöttem volna rá, hogy te ezt gondolod.” A végén a feleség a következőképpen foglalta össze tapasztalatát: „úgy kellene beszélgetnünk a férjemmel, mintha még sosem beszélgettünk volna”, ugyanerről a férj: „ne csak a szavaira figyeljek, hanem az érzéseire is.” Ezeket a kulcsfontosságu gondolatokat nekik kellett felismerniük és kimondaniuk – és ehhez elég volt egy óra.
Nem veszi észre, hogy érzelmileg mennyire érintett vagyok azokban a dolgokban, amiről beszélgetünk
Kijelentései gyakran sablonosak és merevek
A sablonos, merev, előregyártott mondatok pillanatok alatt meg tudnak akasztani egy beszélgetést. Ilyen sablonokba kapaszkodhatom én is, amikor magam is megijedek attól, hogy a számomra legérzékenyebb témáról készültem kimondani valami fontosat. Még fájdalmasabb, ha (nagy nehezen) eljutok addig, hogy mélyen eltemetett érzéseimről beszéljek, és a társam ítéletet mond fölöttem (moralizál), kioktat és magyaráz (dogmatizál), jelentéktelennek látja azt, amit én átéltem (bagatellizál) vagy esetleg hangosan elemezni kezd (diagnosztizál) – miközben én csupán együttérző meghallgatásra vágytam.
Pál Feri atya fiatalokkal végzett egy olyan gyakorlatot, hogy néhány perces jelenetet kellett előadniuk, amelyekbe közismert sablonos mondatokat kellett beépíteniük. Volt olyan jelenet, amibe nehézség nélkül 15-20 ilyen mondatot be lehetett tenni – a frázisok ilyen tömegét a hallgatóság kacagva fogadta. A bemutató végén azonban valaki azt találta mondani: „Az volt a félelmetes, hogy ezeket a mondatokat én használom az életben is...” A gyakorlat során előfordult sablonokból áll az alábbi párbeszéd. Ha ketten adják elő, még humorosnak is tűnhet. De az alább olvasható, hihetetlenül lapos frázisok, sztereotíp, moralizáló, okoskodó, kioktató, általánosító, lekicsinylő megjegyzések egy párkapcsolatban olyan hatást gyakorolnak, hogy a másik ember teljesen eltűnik.
– Na így van ez. – Senkinek se könnyű. – Szomorú dolgok ezek... – Szedd össze magad! – Mi ez az örökkévalósághoz képest...? – Minden megváltozott. – Én már semmit sem értek... – Mikor érted már meg végre? – Hova vezet ez mondd meg? – Ez semmi, ezt hallgasd meg. – Minden rajtad múlik. – Semmi sem múlik rajtunk. – Légy már végre önmagad egyszer – Na, ez vagy te... – Remélem, tanultál az esetből. – Te sose változol meg. – Hányan vannak rosszabb helyzetbe mint te! – Nem értem miért kell bőgni – Keresztény ember nem érezhet így. – Mit akarsz azzal a késsel? – Azt hiszed, ettől bármi is jobb lesz? – Mindennek van határa. – Te teljesen beszűkültél. – Kezdj már valamit magaddal. – Mondjál már valamit. – Te ne beszélj! – Csinálj már valamit! – Mindent elrontasz. – Hányszor megmondtam, hogy ez lesz a vége. – Ne add fel! – A remény hal meg utoljára. – Csak akarni kell. – Ezt jól megcsináltad. – Én előre megmondtam, de te nem hallgattál rám. – Nem értelek, neked semmi se jó. – Ez tipikus hiszti, nem szabad sírni. – Senki nem kap nagyobb terhet mint amit el tud viselni. – Most mitől készültél ki ennyire? – Ezt nem gondolhatod komolyan. – Most miért nem mondasz semmit? – Fogadd őszinte részvétem. – Neked már jó. – Az idő mindent begyógyít. – Emléke örökké él. – Ne is gondoljunk rá. – Ugye megmondtam, hogy minden érzés elmúlik egyszer. – Minden elmúlik.
Ha társunkkal kapcsolatban képes vagyok mindannak ellenkezőjére, amiről az elmúlt hét pontban szó volt, akkor velem beszélgetve azt fogja átélni, hogy megértem őt, együttérzek vele, mellette állok és vele vagyok. Biztonságban érzi magát, mert odafigyelek az érzéseire és nem mondok ítéletet fölötte, nem próbálom ráerőltetni saját érzéseimet és véleményemet.
Tisztelet és elfogadás
Elérkeztünk a harmadik nagy körhöz: az elfogadáshoz és tisztelethez.
Tiszteletről lesz szó, abban az értelemben, hogy a másik embert nem valamiért tisztelem, hanem egyszerűen csak azért, mert létezik, és elfogadásról, olyan értelemben, hogy nem azt fogadom el, amit tesz vagy mond, hanem elfogadom a személyt, mégpedig feltételek nélkül. Ahogy a hitelesség és az együttérzés esetében már olvashattuk, az elfogadást is úgy próbáljuk majd meghatározni, hogy megmutatjuk, milyen az a viselkedés, amikor nem tapasztalunk elfogadó viselkedést a társunktól.
Ez a nyolc pont azonban sajátosan fog hangzani. Míg a hitelesség és az empátia esetében többé-kevésbé érthető, miért fontosak számunkra egy kapcsolatban, az elfogadást olyan gyakran kötjük feltételekhez, hogy ezt már teljesen helyénvalónak tartjuk. Tehát első hallásra esetleg semmi kivetnivalót nem hallunk majd ezekben a mondatokban, mert eddig mindig találtunk okokat, hogy az adott helyzetben ne kelljen feltétel nélkül elfogadnunk a másikat.
Szeress akkor is, ha gyomorszájon váglak
A kulcsmondat a következőképpen szól: vannak pillanatok, amikor a társam jobb véleménnyel van rólam mint máskor, ez attól függ, hogyan viselkedem.
Ez nagyon jellegzetes példája annak, amikor a szeretet és elfogadás feltételekhez kötését próbáljuk társunk megváltoztatására, nevelésére használni. Ám ha az elfogadást mindig feltételhez kötöd, akkor az jön ki belőle, hogy nem fogadsz el engem. Ha elvárásokat támasztasz és a szeretetedet ezek teljesítésétől függ, akkor fokozatosan húzódnak fel közöttünk a falak.
Egy asszony mondta egyszer felsóhajtva:
Azt szeretném, hogy egyszer amikor igazán rossz kedvem van, akkor nyugodtan zsörtölődhessek. A férjem odajönne hozzám és elkezdene simogatni, és kedves dolgokat mondana nekem, mert észrevenné, hogy rosszkedvem van, és ki akarná fejezni, hogy ő szeret engem. Az lenne a jó, ha akkor én még nem állnék rögtön kötélnek, hanem még mindig zsörtölődnék, és a férjem akkor még nem hagyná abba a kedveskedést. Még kéretném magam egy kicsit és csak egy idő után adnám be a derekam, utána megnyugodnék, és jókedvem lenne. Én ezt úgy szeretném – de sosincs.
Jól tudjuk mindannyian, hogy rosszkedvűnek lenni nem jó. Nekem sem jó, és biztos, hogy a páromnak sem jó, ha el vagyok kenődve. Mégis, a legnehezebb talán az, ha nem engedhetem meg magamnak, hogy rosszkedvű legyek, hanem ezt palástolnom kell – ami nyilván rengeteg energiámba kerül. Egy kapcsolatban nagy érték lenne mindkettőnk számára, ha a rosszkedvemet kimutathatnám és a társam ezt elfogadná: biztonságban érezném magam, és az ennek révén felszabaduló energiáimat kapcsolatunkra fordíthatnám. Például arra, hogy én is elfogadjam, amikor párom érkezik haza feszültségekkel megterhelten.
A viselkedés, mint az elfogadás feltétele, még gyakrabban jelenik meg szülő-gyerek vagy pedagógus-gyerek kapcsolatban. A gyerekek állandóan kísérleteznek a felnőttekkel. Folyton-folyvást arra kíváncsiak, hogy szeretjük-e őket, ha undokok velünk. A gyerekeknek természetesen szüksége van határokra – de ha mindig csak a határokkal találkozik, és nem tudom megmutatni, hogy ezekkel a határokkal együtt is szeretlek, akkor a gyerek újabb és újabb alkalmakat keres majd, hogy kicsikarja belőlem: „szeretsz engem akkor is, ha kibírhatatlan és hülye vagyok.”
Ha a gyerek néha megbizonyosodhat arról, hogy viselkedésétől függetlenül is szeretjük és elfogadjuk, akkor nagyon sokat javulhat a helyzet. Ez a játék a bizalom keresése: szeretsz-e engem akkor is, ha beszólok, ha nem felelek meg az elvárásaidnak, szeretsz-e akkor is ha átlépek minden határt, akkor is, ha gyomorszájon váglak. Csak arra megy ki az egész, hogy bírod-e.
Néha elegendő egészen apró lépéseket tenni a feltétel nélküli elfogadás felé, hogy sikerélményben legyen részünk.
Nem vagyok számodra elég érdekes
Ha olyasmit teszek, ami a társam értékrendje szerint tetszésre méltó, akkor érdekes vagyok számára. Figyelme tehát nem az én személyemnek szól hanem a szolgáltatásnak, amit nyújtok számára. Ez a viselkedés kölcsönös is lehet: ha számomra érdekes dolgokkal foglalkozol, akkor odafigyelek rád – egyébként nem érdekelsz.
A kulcsmondat: felém mutatott érdeklődése aszerint változik, hogy mit mondok, vagy teszek.
Vámos Miklós, aki talán még a legszínvonalasabb és legnézhetőbb tévéműsorokat készítette, egyszer elmesélte, hogyan készültek ezek a beszélgetések. Először elment ahhoz az emberhez, akivel akarta csinálni a műsört és egy vagy két napot végigbeszélgettek. Utána összegyűjtötték a sztorikat, amiket hallott, és elmondta a beszélgetőpartnerének, hogy melyik történetet hozza be a műsorba, és melyiket ne. Mint tapasztalt dramaturg, még azt is megmondta, hogy hol kell befejezni a történetet, melyikből kéne valamit kihagyni, hol kellene valamit hozzátenni. Ezután mi leültünk a tévé elé és azt láthattunk, hogy a látszólag ráérős beszélgetésekben egy fordulatos, érdekes, izgalmas élet bontakozik ki. Elgondolkodtunk: velem miért nem történnek ilyenek? Miért nem bírom ilyen frappánsan elmondani? Vámos Miklós legsikeresebb műsora, a Lehetetlen arra a logikára épült fel, hogy másfél percenként kis poén, három percenként nagy poén. Ezzel a módszerrel lehetett csinálni egy nagyjából egyórás egyórás műsort, úgy, hogy az végig lekösse a nézőket – és a Lehetetlen még egy igényes műsor volt.
A televizók tehát olyan világot teremtettek, ahol az ÉRDEKLŐDÉS a középpontba került. A néző érték, ezért olyan műsort kell készíteni, amely magához köti a figyelmet, mégpedig más televíziós csatornákkal versengve. A média olyan hatást gyakorol ránk, ami semmi máshoz nem mérhető: Magyarországon a tízmillió lakos átlagát tekintve minden egyes ember naponta 4 órát tölt a tévékészülék előtt, egy érdekes világot bámulva.
Néhány évvel ezelőtt készítettek egy felmérést arról, hogy vajon hogyan tükrözi a világot a média. Felmérték a tévéműsorok szereplőinek életkor szerinti megoszlását. Az derült ki, hogy túlnyomórészt 18 és 35 év közötti fiatalokat láthatunk a képernyőn. Ennél fiatalabbakat és gyerekeket is még valamennyire, de középkorúakat és idősebbeket már alig. Ez pedig egy olyan torz képet mutat, amely mozgalmasabb, érdekesebb, mint a valóság.
Ugyanezen felmérés szerint a serdülő gimnazisták több, mint fele médiából ismert embert választ példaképül. Ez a példakép pedig egy olyan ember, akiről egy nagyon érdekes képet festettek – ám ez a példakép éppen emiatt nem lehet reális.
Egy svéd-magyar közös kutatásból kiderült, hogy a fiataloknak a két országban ugyanazok a médiaszereplők tetszenek, pontosabban nincsen különbség a fiatalok számára szimpatikus médiaszereplők profiljában. Ha ebben semmi meglepőt nem látunk, akkor már magunk is a tévé hatása alá kerültünk. A két ország között ugyanis ténylegesen nagyon jelentős különbségek vannak a társadalom szerkezetében, a történelemben, kultúrában, hagyományokban. A fiatalok érdeklődésében ebből a különbségből már semmi nem mutatkozik meg, mert a számukra érdekes emberek viselkedés modelljét valójában ugyanabból a tömegszórakoztatásból merítik, itt és ott. Ennek szomorú következménye, hogy amikor éppen nem tévét nézünk, hanem a körülöttünk levő emberekkel találkozunk, akik a mi kultúránkből nőttek ki, unalmasnak fogjuk találni őket.
Mivel személyes életemben én sem a tévé-példaképek izgalmas világát élem, barátam alkalmanként engem is unalmasnak fognak találni, ami engem csalódással tölt el. Elkezdek tehát alkalmazkodni: energiámat arra fordítom, hogy érdekesen beszéljek, érdekes dolgokat csináljak, – és amíg tart az erőm, addig az lesz a benyomásom, hogy a barátaim elfogadnak engem. Ám amikor egy ideig csak a hétköznapok világában élek, elfordulnak tőlem: átkapcsolnak egy érdekesebb műsorra.
A média torzító hatásának eredménye, hogy a fiatal lányok 90%-a elégedetlen a testével, ami rettenetes arány, hiszen a testemmel való elégedettség összefügg önmagam elfogadásával is. Buszon utazva érdemes néha lopva körbepillantani, hogy hány nő visel festetlen frizurát?
Ezeket azért fontos most elmondani, mert egy olyan világban élünk, ahol a realitásról alkotott képünket gyakran a médiából szerezzük, és ezért a hétköznapi életünkben, kapcsolatainkban, unalmas emberekkel találkozunk. A társam sokkal unalmasabb, mint bárki a tévében, és én is unalmasabb vagyok számára. Amíg csak alkalmanként találkoztunk, sokkal érdekesebb volt, de mióta összeköltöztünk, már nem olyan szórakoztató, mint amikor minden találkozásunkkor tudott mondani egy jó sztorit...
Ajánlott olvasmány: Hír (Örkény István egypercese)
Ha valakit csak akkor fogadnak el, amikor elég érdekes tud lenni -- ennek bizony elég szerteágazó és messze vezető következményei lehetnek, például sztorizik, és ha kifogy a munícióból plagizál vagy kitalál; esetleg folyton vicces baleseteket szenved el (nem is tudatosan). Saját magáról senki nem szívesen ismeri be ezt, de biztosan számtalan barátodon észrevetted már, hogy érdekes akart lenni...
Megrökönyödsz, ha megtudod
Tréfásan mondják néha, hogy a leggyakoribb válóok nem a harmadik megjelenése, hanem a középen nyomott fogkrémes tubus illetve az ágy mellé dobott koszos zokni – de ami emögött van, az egyáltalán nem tréfás. Ha két ember együtt él, óhatatlanul megismerkednek társuk életének olyan részleteivel, amelyek korábban rejtve voltak, és bizony előfordul, hogy a társam majd osztályozni fogja a tulajdonságaimat, én pedig azzal leszek kénytelen szembesülni, hogy néhány dolgot kedvel bennem, más dolgokat nem.
Ez is egy olyan szempontnak tűnik, amire azt mondjuk, hogy „naná, nyilván” – hiszen én magam is tudom, hogy vannak „rossz tulajdonságaim”, és neki is, például középen nyomja a fogkrémes tubust, hiába mondom.
Feri atyához egyszer azzal fordult egy ismerőse, hogy „beismerem, én plázázok” – és negyvenéves barázdált arcát szégyenpír mögé rejtette. Katolikusok elmerenghetnek a gyónás előtti lelki tükör kiegészítésén: „plázáztál? mennyit? kivel?” Az illető szavaiból és viselkedéséből azt a félelmet lehetett kivenni, hogy a plázázás nyomán Feri atya elítéli és már nem fogja őt szeretni.
Megrökönyödéssel tapasztaljuk, ha ismerősünk olyan módon viselkedik, ami nem felel meg a róla alkotott képnek. Kultúrkeresztény elvárás a papokkal szemben, hogy legyenek ájtatosak, magasztosak és emelkedjenek a világi hívságok fölé. Ennek persze lehetetlen megfelelni, így járt Feri atya is, amikor kétliteres kólával tartott hazafelé, és összefutott M. nénivel, aki az egyházközség erkölcsiségében kiemelkedő tagja. Összecsapja kezét: „Ferenc atya, maga kólát iszik?” A meglepetés erejétől Feri atya mentegetőzni kezdett: „csak a vendégek miatt, én csak féllitereset szoktam...” Más hívők számára az okoz megdöbbenést, hogy Feri atya szerdai szabadnapjain gyakran moziba jár (már ha a szabadnap létezését fel tudja dolgozni).
Azt, hogy Feri atya szereti a sportkocsikat és a gyorsulási versenyeket, még a megengedőbb hívők is nehezen tudják megütközés nélkül tudomásul venni:
- "Próbálom testvéreimet kiábrándítani magamból, és fokozatosan adagolom neki az érdeklődési köreimet... például sportautók. Időnként megveszem az auto trader magazint, amiben 3x4 cm-es kockákban fekete-fehér fényképek vannak autókról, mindez százötven oldalon keresztül. Amíg várok valakire, és késik, ezt nézegetem. Egyszer annyit néztem egy ilyen 3x4 cm-es kockát, hogy nem bírtam ki, és felhívtam a tulajt, mint érdeklődő... Igen, füllentettem, és ez bűn volt... mentségemre szolgáljon, hogy ez még a nyáron volt. Tessék? Hogy ezt már mondtam...? Tényleg? Nahát, úgy jártam mint Mari néni a gyóntatófülkében:
- - Ezt már hússzor meggyónta, Mari néni.
- - De olyan jó visszaemlékezni..."
Ha a társam viselkedését "jó" és "rossz" tulajdonságokra osztom, akkor könnyen olyan helyzetben kerülhetek, amikor (saját élethelyzetem miatt) a rossz tulajdonságokat már elfogadhatatlanul súlyosnak látom.
(Egy kereskedelmi tévében a vallási műsorok gazdája egy olyan atya volt, aki néha – ha például ha belebotlott egy vezetékbe vagy nem találta a jegyzeteit – erőteljes és indulatos szavakra ragadtatta magát. A tévénél dolgozó munkatársak számára éppen ez volt az, amely emberivé, hitelessé és szerethetővé tette az atyát, bár műsorát nem a nézettségi adatok, hanem a szerződéses kötelezettségek miatt tartották fenn. Ám amikor az atya viselkedése egy érzékeny fülű keresztény fülébe jutott, azonnal elítélő véleményt fogalmazott meg.)
Az elfogadás és tisztelet témája a 2003.11.25. előadásban folytatódik.
