PF 2000 2001.

A pálferi wikiből

2000. szeptember 19.

Plébános atyámnak mondtam, hogy szeretnék előadást tartani és mondta, hogy jó, csak ne kedden legyen. Úgyhogy azért van fél kilenckor, mert addigra tényleg le tudom rakni a napot, és már semmi nem érdekes, és mikor mondtam neki, hogy a hitről szeretnék beszélni, akkor azt mondta, hogy „ojaaaa hát, az remek, abba bármi belefér.” Ilyen moldovai tökös-mákos rétes, bármit bele lehet gyúrni, nahát ez nekem eddig is ment. Mindegy, hogy mi volt a téma én gyúrtam, és…na szóval azért lesz szó a hitről is mindenképp, ezt megígérem. Többféle megközelítésből szeretnék szólni (ha megérjük), ami biztos, hogy a kezdetek kezdetén - mondjuk így- alulról szeretnék indulni. Emlékeztek talán, egyszer mondtam, - akivel voltunk együtt tavaly - hogy kétféle megközelítésben lehet az Isten dolgairól beszélni: az Isten felől indulunk és elérkezünk az emberig, vagy az embertől indulunk és elérkezünk, elérünk az Istenig. Hát, ez ilyen ideális eset. És én inkább az ember felől indulnék. Mert azt gondolom, hogy úgy sokkal evidensebben vannak meg a kapcsolódási pontjaink, meg a saját tapasztalatunk. Tehát, az emberből indulnék ki- lélektan, mélylélektan - szóval a legmélyéről és aztán onnan, onnan - hát próbálnánk kiverekedni magunkat. A lélektani megközelítés után lenne egy szociológiai, vagy szociálpszichológiai megközelítés, nagyon fogok igyekezni mert ez egy olyan nehéz idegen szó, és aztán még följebb mennék és akkor beszélnék a Bibliának a hitről - mondjuk, mondjuk hát nem vallott, mert a Biblia nem vall semmit a hitről, - hanem ahogy a Bibliában megfogalmazódik a hit. És a legvégén aztán ráraknánk a koronát, ez pedig, mondjuk a dogmatika, vagy teológia, ott akkor kifejezetten már az Isten felől beszélünk. De hát addig el kell jutni, és ahogy magunkat ismerem, nem tudom, hogy ez hogy’ lesz, az biztos, hogy ebből az alap megközelítésből, az ember felől szeretnék indulni.

Na most beszéltem már egy picit, lehet e hallani mindent. Ezt így lehet? Lehet. Jó. Próbálok majd hangosan (beszélni), ez biztos, hogy behatárolja a lehetőségeimet, mert egész nap beszélek. És ráadásul iskolában tanítok, és ott pedig aztán néha tényleg föl kell emelnem a hangomat. Most.fél kilences kezdés, én azt gondolnám, hogy beszéltünk erről, hogy ezt meddig lehet bírni.Ti meddig bírjátok?.(valaki bejön a terembe).Így lesznek utolsóból elsők Végre mozogni fogok. Az a „Sard” jut eszembe, hogy a magnó most korlátozza a szabadságomat. És nem mehetek el oda. Na szóval ezek a, nagyjából ezek lesznek a, na szóval úgy gondolnám, hogy az elején beszélnék arról, hogy miről nem fogok beszélni. Ez egy ilyen nulladik megközelítés és ez egyfajta fogalmi tisztázást jelentene. Tehát, olyan sokszor fogom szerintem mondani ezt a szót, hogy hit, hogy legalább…szóval ne kelljen egy évig várni míg kiderül, hogy mi az. És akkor közben mindenki gondol azt amit akar róla, hanem legalább úgy valamennyire egyrészt tisztázzuk azt, hogy mit nem tartok hitnek, legalábbis mi az amiről nem akarok beszélni a „hit” címszóval és másfelől pedig, hogy, hogy kijelölnénk egy-két útjelző táblát. Vagyis nem járnánk még be az utat, csak egy-két táblát, ami segít az eligazodásban. Szóval, nem szeretnék beszélni arról, ahogyan egyébként a „hit” szót gyakran használjuk, szinte talán a leggyakrabban, hogy mondjuk valaki azt mondja, hogy, hogy hát én azt hiszem, hogy vannak ufók, minden további nélkül ezt a szót mondjuk, mind hogyha, itt, itt az ufók és a köztünk lévő viszony leírható volna a hit szavával és azzal amit a hit tartalmaz. És én azt gondolom, hogy nem. Ez kifejezetten, ez a helyzet, ez a viszony, kimeríti a vélekedésnek, vagy a véleménynek, vagy a valószínűségnek a fogalmát. De semmiképp nem a hitét. Hiába mondjuk azt, hogy én hiszek abban, hogy van ufó vagy nincs, ez nem hit kérdés. Mert most vagy áll rendelkezésünkre elég adat arra, hogy azt mondjuk, hogy van. Akkor van. Ez tény kérdés. Nem az én véleményem kérdése. Vagy azt mondjuk, hogy annyi adat áll rendelkezésre, hogy semmilyen adatunk nincs. Akkor meg nincsen. Ami ezen túl van, (sátántól való), ami ezen túl van, az meg, az meg, hát én így gondolom. Vagy engem ezek az adatok nem győztek meg. Vagy számomra ez elég. De ez nem hit kérdés. Ez vélekedés kérdése. Az én személyes elgondolásom kérdése, vagy az én személyes butaságom kérdése. Mert az is lehet, hogy már bőven van annyi adat, hogy tudhatnám, hogy vannak ufók és én erre mégis csak azt mondom, hogy szerintem meg nincsenek. Hát akkor meg csacsi vagyok.

Tehát, az első szempontom, hogy jó, gondoljuk át úgy általában a hétköznapi logikánkat. Hogy a hit témakörébe foglalunk olyasmit is, aminek semmi köze a hithez. És adott esetben ez nagyon kritikus helyzetbe hozhat minket. Mert a mi keresztény hitünket azonosítják a puszta vélekedéssel. Vagy a véleményalkotással. Vagy egyfajta valószínűséggel. S erre azt mondják, hogy hátha ez egy ilyen dolog, hát ebből mi köszönöm nem kérünk. Mert ez,.ez számunkra nem valami meggyőző. Vagy hát te hiszel benne, én meg nem. Akkor kvittek vagyunk. A hit ennél sokkal alapvetőbb, mélyebb emberi adottságunk, nem - mondjuk így, ebből a szempontból, (de majd erről sok szó fog esni) - az Isten nem nagyon osztott nekünk lapot. Hogy ezt így most eldöntsük, hogy a hit, mint alapvető emberi adottság, óhajtjuk-e, hogy ez jellemezzen-e minket, vagy nem. Ezt, ha óhajtjuk, ha nem, ez jellemez minket, a kérdés inkább az, hogy milyen jellegű a mi hitünk. Sokkal inkább, ez a kérdés. Hogy elég érett-e a hitünk. Tehát az első, hogy nem vélemény, nem vélekedés, nem hipotézis a hit, hanem valami más.

A második. Hogy a hit nem egyenlő a hiszékenységgel. Talán ez is bárgyú kijelentés, de megint csak, hogyha, ha mondjuk nem hívő emberekkel konfrontálódunk. De persze a hiszékenység bizonyos formái, bennünket is jellemeznek. Néha nem; nehéz megtalálni a határt. Hogy hol van szó hitről, és hol van szó hiszékenységről. Hadd mondjak el egy történetet, páran már ezt hallottátok, de hát ez számomra a - nem tudom én - a nyárnak az egyik legemlékezetesebb története. Ülök a gyóntatószékben. És hát elég nehezen ülök ott, mert a lábam az csak egyenes, de ugye az egyházi törvények miatt, nem lehetett kivágni a gyóntatószék ajtaját, kiszűrődött volna sok bűn. Úgyhogy nem, de ott ülök és egyszer csak bejön egy roma kisfiú. Van legalább nyolc éves. És akkor lát..látni rajta, hogy hát fogalma sincs, hogy itt mi fog történni, azt mondja, hogy: „Jaj atyám hát vélátlánül a persályba báláesett egy huszás.”. Véletlenül! Persze! Ott ülök a gyóntató székben és...ugye ez most hit kérdés? Most én hiszek neki? Vagy, hát szóval nem. Hát ez nyílván most, nyílván való nem hiszem el, nem azért, mert hitetlen, alapvetően egy ilyen hitetlen beállítódású alak vagyok, hanem hát azért mégis csak nem szőrös a hátam, vagy nem annyira szőrös, és akkor, hát így meccsezünk egymással. Tehát így mondok - próbálok ilyenkor, de ez a legrosszabb, mert megmondta már az összes nagy lélektani szakember, hogy gyerekekkel ne küzdj, mert a gyerekek nyernek. Ugye, de én mindig beleesek ebbe a csapdába, hogy na majd én most pedagógus módjára,… és akkor-hát nézd kisfiam - ezt nem mondtam, de hát körülbelül ez a mentalitás - hát nem hiszem el azt, amit te… Ugye ez is,- nem hiszem el- hát ez nem hit kérdés, de hát ezt mondom. Nem hiszem el amit mondasz, de hát,... S akkor úgy tovább mondja, hogy, de, de csak én higgyem el, hogy ápja, ányja megverje, de úgy, hogy, izé, kolbász lesz belőle reggelire - én lelkemen szárad. Úgyhogy súlyos helyzetbe sodródom, és akkor, hát szóval látszik, hogy tök reménytelen: őt nem fogom meggyőzni arról, hogy nem esett bele véletlenül a húszas a perselybe. S akkor ugye mondom neki, hogy jó, hát ezt az egészet úgy, ahogy van, nem fogadom el, de vagyok elég jó fej - hát ezt se mondtam így csak gondoltam magamba - „Megvársz a mise után, kapsz tőlem egy húszast.” S akkor kimegy, jön egy másik gyónó, harmadik, egyszer csak visszajön a gyerek. Mi jöhet ez után?!! S akkor megint ott áll, néz rám, én vagyok lejjebb, ő följebb, mert nem térdelt le, s akkor mondja nekem. „Jáj átyám, ha jól emlékszem, hármincás esett bele ábbá á persályba!” Fölment a vérnyomásom. „Azonnal kimész a gyóntatószékből!” Ezt tényleg mondtam! S akkor megvárt a sekrestye előtt, s érezte, hogy azért egy kicsit túllőtt a célon, meg az biztos, hogy engem besorolt, a hiszékeny, ostoba, hülye papok közé, az teljesen biztos, de azért, azért látni, hogy van egy határ, szóval nem vagyok a legreménytelenebb, kiegyeztünk a húszasban. Szóval, mikor én azt mondom ennek a kisfiúnak, hogy hát nem hiszem, hogy csak úgy beleesett ott a harmincasod abba a perselybe, akkor, akkor ott ez, valóban ez volna a visszhang, hogy ez hit kérdése volna. Ha azt mondom, hogy, hogy ezt elhiszem, elfogadom, akkor hiszékeny vagyok, ha meg nem, akkor normális. De itt a hit nem kerül elő. Olvastam most valamelyik „Nemzeti sportot” - ez még az Olimpia előtt volt, mert amióta Olimpia van, nem olvasok újságot, csak nézem a TV-t (s úgy visszavittem, visszaloptam a TV-t). Az Olimpia végéig ott lesz. Bálványozom! És még mielőtt elkezdődött volna az Olimpia, akkor „Nemzeti Sporttal” próbáltam az igényeimet kielégíteni és abba megjelent egy lista, hogy a magyar olimpikonoknak, milyen kabaláik vannak. Hogy milyen cuccok, meg ez-az, meg nem tudom micsoda, lehet, hogy talán ezt ti olvastátok is; hát, mindenkinek van valami, s ebből egy listát készítettek. (Valaki közbeszól.) Az hangzott el, hogy mert a többi elveszhet és ez súlyos traumát okozna. Ugye ez megint egy érdekes, hogy ő azért nem visz kabalát, mert hogyha elveszne, az neki súlyos traumát okozna. Ugye ez megint a hit csavarja. Szóval a hitnek, vagy a hiszékenységnek meg van a vallásos vetülete, amit úgy hívunk, hogy babona. És a babonának az intézményesült formája a mágia. Most persze nagyon egyszerűen mondom ezeket. Tehát a vallásnak a mágikus gyakorlataiban, tulajdonképpen babonás eljárásokról van szó, ami a hiszékenységnek a vallásos formája. Vagy a vallásos megnyilatkozása. Tehát nagyon fontos akkor, nehogy összekeverjük, a hitet a babonával. Vagy a mágikus dolgokkal. Azt gondolom, ezt is mondtam, de számomra ez nagyon érdekes, hogy mondjuk a mágia és a mágikus szertartás, ami adott esetben, totálisan hit nélkül végezhető, ám nagyon-nagyon nagy hiszékenység, vagy babonás lelkiség, vagy hát persze, ennek az a jó kifejezése, hogy mágikus lelkiség kell ahhoz, hogy valaki ezt szívvel, lélekkel csinálja. A védikus papság, Indiában, úgy végezte el a szertartásokat, hogy az volt az előírás, hogy két papnak fölváltva kell elmondania a szertartásokkor a mágikus szövegeket, de annyira fontos volt, hogy egyetlen szót se hagyjanak ki a leírt szövegből, hogy egy harmadik papnak az volt a dolga, hogy a kettőt felügyelje. És amikor a kettő hibázott, akkor a harmadiknak ki kellett egészítenie azért, hogy egyetlen betű tévedés nélkül hangozzék el az a szöveg, amire nyílván ezt gondolták - és ez a mágikus gondolkozás, amit megint ne tévesszünk össze a hittel - hogyha az szó szerint és betű szerint elhangzik, akkor működik. Akkor megvalósul az, amiért azt a szöveget ott szó szerint elmondták. Hoztam nektek egy részletet. Ebből, emlékszem, már olvastam: Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások és imák. Hogy hogyan szűrődik be a népi hitvilágba, ugye ezt mondjuk: a népi hitvilágba, vagy a népi vallásosságba, a teljesen mágikus és mondjuk - most alkottam egy szót „vadonisztikus” - szóval, mondjuk lelkiség, vagy a csuda tudja mi ez. Azt mondja, hogy amikor ugye, már eleve ahhoz is babonás lelkület kell, hogy valaki azt gondolja, hogy ráolvasás által átok alá eshet valaki, és akkor ugye megigézetté válik. Ez az eljárás amit elolvasok, ez a megigézés elleni eljárás, keresztény emberek műve, nyílván amit csinálnak, annak semmi köze a keresztény hithez, de mégis ez virágzott és még virágzik is. Sokféle formában ma is. Azt mondja: „Egy csészébe, háromszorig merít a folyóból, lefelé amerre folyik. Bal kezével visszafelé merít háromszor, s háromszor visszaönt. Akár béviszi, kést veszen a kezébe. Keresztet vet a padlásra, ahonnan leteszi a csészét, akkor a vízre is keresztet vet és ezt mondja háromszor:… s örökké egy égő szemekkel belevinni a késsel. S közben a késsel, míg mondja az imát, kell kondorgatni.” Ki tudja mi ez, mi az a kondorgatás? Látszik, ez nekünk nem fog működni, mert nem tudjuk mi az, tehát nincs esélyetek ráolvasásra. Na utána a következőt lehet olvasni: Ez az ima, amit hozzá kell mondani: „Megindula a boldogságos Szűz Mária, az ő áldott Szent Fiával. Találta a Gonosz Igézetet. Hová mész te Gonosz Igézet? Megyek Annának szépsége látogatására, csontja hasogatására, piros vére megivására. Térj vissza te Gonosz Igézet, menj el hegyeknek, völgyeknek, kőszikláknak háta mellé. Olyan tiszta maradjon a feje, s teste, ahogy az anyja szülte a világra. Holnap harangszókor a templomban, meg ne találtassál, ha megtaláltatol, a késsel átvágom a nyakadat, ammen”. (nevetés) Az amment nem én tettem hozzá, de ez van a szövegben. Rendes keresztény ember hozzá teszi, hogy ammen. Egyértelmű. Szóval amennyire, mondjuk, túlzásnak tűnik ez, annyira fölfedezhetjük ennek a lelkiségét, nagyon sok nyomát, a mi hitünkben is. És ezeket érdemes lenne majd nagyon, nagyon éles szemmel kiszúrni. Én most direkt, ebből a megközelítésből, nem fogom elmélyíteni a témánkat, más megközelítésből úgyis rengeteg ilyen jelenségre fogok rávilágítani. Rengetegre. Úgyhogy ezt most csak ilyen útjelző táblának fogadjátok.

Aztán: vakmerő bizakodás! Ez is látszólag a hitnek valamilyen formája sőt, néha alig lehet elválasztani az elmélyült, szinte csak Istenre hagyatkozó embernek a megnyilatkozását, a vakmerő bizakodástól. Ami egyértelmű, hogy nem Istentől való, sőt bizonyos formáját, a Szentlélek ellen való bűnként nevezték meg az egyház történetében. Eszembe jut egy atya. Valahol őt sorstársnak érzem, az atya nagyon jó fej. Jól mondja a dolgokat, Szóval, nahát azért biztos van közünk egymáshoz. Hogy azt mondja az atya, hogy nem tudott ledoktorálni, meg ilyesmi, de, hogy ő ezt nem is bánja, mert, hogy attól még tud ő okos dolgokat mondani. S akkor jött egy hívő aki le tudott, s akkor mondja az atyának, hogy „Jaj atya, hát tényleg milyen nagyszerű ember vagy, de van egy nagy hibád. Hogy nem vagy doktor.” És akkor az atya azt mondja, hogy: -Hát én szerintem, pedig nem ezen múlik,-

 s  akkor  azt  mondja:-  Na  de  hát  atya,  hát,  egy   normális   papnak

közléskényszere van nem? Hát ezt te hogy csinálod doktorátus nélkül?- S akkor így fölfortyant az agyvize és azt mondja neki, hogy:- Nézd. Ha nekem közlés kényszerem van, én kiállok vasárnap és te kénytelen vagy meghallgatni.- Na szóval a vakmerő bizakodás. Mondjuk ennek, hát tipikus formája az, amikor valaki azt mondja, hogy, én annyira hiszek Isten megbocsátó irgalmában, annyira nyílván való, hogy az Isten megbocsát, hogy én ott helyben mondtam, hogy az Istennek az a foglalkozása, hogy megbocsásson. És akkor ez azt jelenti, hogy én bármit megtehetek, mert aztán, utána úgyis az Istennek kötelessége megbocsátani. Ez egyértelmű, hogy nem hit. Hanem vakmerő bizakodás. Ez egyértelmű. Miközben lehet, hogy magát úgy definiálja, hogy ő oly hihetetlen mélységben átélte a megbocsátó Isten irgalmas szeretetét, ahogy őt átöleli az ő nagy bűne után, hogy ő ebbe az Istenbe kapaszkodik. Hát ez blabla. Ez megint nem hit. Hanem épp annak az ellentéte. Az, amikor az ember kijátssza a hitet. Az igazi hívő magatartást. És lesz belőle, egy szósszal leöntött ateizmus. És ezzel a vakmerő bizakodásával, legalizálja a maga hitetlen életformáját.

Na. Ezek lettek volna a tévutak, illetve mindaz, amit nem tartok hitnek. És azt gondolom, hogy nem ez, ez nem hit. Tehát, nem hiszem azt, hogy ezek nem tartoznak bele a hit témakörébe, hanem, ez állítás. Na most, az állításnál vagyunk. Ez egy óriási téma, tényleg megint csak rá szeretnék szúrni egy ilyen útjelzőt, a hit és a tudás viszonya: János Pál pápa, illetve hát nyílván nem ő személyesen, hanem egy pápai bizottság adott ki, ha jól emlékszem tavaly, erről egy enciklikát. Nem tudom, hogy lefordították-e, mindenképp meg fogom szerezni, és majd átolvasom, meg bedolgozom az előadásba, nem akarom most ezt a mélységekig átgondolni itt, csak legalább annyit, hogy ezekben, a hiszékenységben, a babonában, a vélekedésben és ezekben, a következő jelenik meg, ami összeköti őket. Mégpedig az, hogy ezekben az esetekben, ez a látszólagos hit, egyrészt irracionális, másrészt irreális. Nagyon fontos ez a két szó. Irracionális, az azt jelenti, nem föltétlenül, hogy értelmetlen, hanem, hogy adott esetben az értelmen túli. Egyszerűen a természete nem olyan, hogy pusztán a racionalitással megközelíthető legyen. Ez nem azt jelenti, hogy hülyeség. Más a természete. Irracionális. Az, hogy ezeknek a jelenségeknek a természete irracionális, ez egyáltalán nem probléma. Azért, mert a keresztény hitnek is van irracionális vetülete. Van. Nem lehet belőle kipusztítani. Ha megpróbálnánk belőle kivenni az irracionálisat, akkor megszűnne hitnek lenni. Megszűnne. Hát nagyon fontos, a hit irracionális mozzanatokból is áll. Viszont, a keresztény hit és a hit egyébként is mint emberi adottság vagy jelenség, az reális. Reális. Ha a hitünk nem reális, hanem fölfedezzük, hogy irreális mozzanat van benne, akkor már tévútra mentünk. Ez egy nagyon jó ellenőrző pont lehet. A hit irracionális is; racionális és irracionális együtt, de reális és nem irreális. Míg a babona irreális. A hiszékenység is irreális. A vakmerő bizakodás is irreális, mert se az Isten nem olyan, se az ember nem olyan. Hogy az ember megtehetné azt, hogy az Isten milyen, satöbbi. Tehát, amikor a hit és a tudás viszonyáról beszélünk, akkor nehogy abba a csapdába essünk, amit nagyon sokan ilyen egyszerűen látnak, hogy a tudás az racionális, és reális, a hit pedig irracionális és irreális. És, hogy a kettő között ez volna a kapcsolat. És sokan azt mondják, hogy- miután én egy racionális ember vagyok, vagy minden ember racionálisan is él, ezért nem tudok mit kezdeni a hittel, mert az irreális- Ugye nagy probléma van ezzel a mondattal? Ha ő azért nem tud mit kezdeni valakinek a hitével, vagy a hittel, amit ő hitnek gondol, mert az irreális, akkor erre mi is bólogatunk, s azt mondjuk, hogy ezzel mi se tudunk mit kezdeni. Tehát, az irrealitás probléma, az irracionalitás nem Ezért a hit és a tudás nem hogy nem kibékíthetetlen viszonyban vannak egymással, hanem átszövik egymást, átjárják egymást, szükségük is van egymásra. Semmi problémája nincs a realitásnak és a racionalitásnak a hittel.

Aztán. Ugye ilyen mondatokat írtam le, hogy hányszor hangzik az el, hogy nahát, ebben már csak hinni tudok. Vagy: na, ebben már csak hinni lehet. És e mögött nagyjából az van, hogy ez már teljesen irreális, hát akkor higgyünk benne. Hát, hogyha egyáltalán nem valószínű, hogy van Isten, hát akkor hiszünk benne. Vagy szerinte nincs Isten, tehát akkor hiszek benne, vagy nem hiszek benne. Vagy pedig a másik ilyen mondat, hogy hát amit nem értünk, azt hisszük. Szó sincs róla. Ez nem így van. Még a legirracionálisabb, mondjuk, világba futó hitjelenségnek is megvannak a racionális alapjai és gyökerei. Mert, hogy az embernek is megvannak ezek a gyökerei. Na most. Tehát erről majd fogok beszélni, ez egy nagyon nagy téma, bár arról nem fogok beszélni, mert azt unnánk, hogy most a tudományok összeegyeztethetőek-e a kereszténységgel, mert ez, hát erről három mondatot szívesen beszélek, többet nem, mert már úgy lerágott csont, már csont sincsen.

Szóval a következő ilyen nagy egység - és akkor kijelöltem az összes ilyen akármit - hogy a vallás és a hit viszonya. Itt megint nagyon sokan vannak, akik a kettőt azonosítják. És azt mondják:- te egy vallásos ember vagy. És közben azt gondolják, hogy ő egy hívő. Vagy:- te hívő ember vagy. És azt gondolják, hogy ő vallásos. A kettő között alapvető különbség van. Szeretném ezt egy picit bemutatni, hogy mi. Amikor valaki elmegy szentmisére, valaki havonta gyón, valaki képeket vesz. Mit tudom én! Az összes ilyen. Rózsafűzért mond, meg tizedet, azért mert egyszer azt megfogadta és azt nagyon jónak tartja és mit tudom én. Ezek vallásos megnyilatkozások. Vagy, tanítok a gimnáziumban, katolikus iskola és mesélik, hogy nagy botrány volt tavaly. Az egyik osztály, osztály kiránduláson, ezek tizenhat éves emberek, megittak egy üveg bort. És lebuktak. És tetemre hívták őket és botrány lett. Hogy egy liter bort nem kellett volna meginni. Megitták a liter bort és akkor a következő penitenciát kapták, hogy minden rorate misén ott kell lenniük. És most jön a poén, hogy ott is voltak. Ott is voltak. Na most. Ez milyen megnyilatkozása ezeknek a fiatal embereknek? Nem gondolnám, hogy hívő megnyilatkozás, jó esetben van az is benne. A legprofibbak esetleg hittel is ezt el tudták fogadni, de a legtöbbjük esetében ez, azt nem mondanám, hogy éppen kényszer, mert maximum nem megy el, hát vagy mit tudom én, azt is meggyónja, hogy nem ment el, hát szóval… Ez, ahogy elment és végigcsinálta, sokkal inkább vallási megnyilatkozás. Vallásos gesztus. Nagyjából a vallás és a hit úgy viszonyulnak egymáshoz, mint forma a tartalomhoz. A vallás a forma, a hit a tartalom. Vagy mint test a lélekhez. A test a vallás, a lélek a hit. Ebből az is látszik, hogy - most lehet, hogy picit, mondjuk, lekezelően beszéltem a vallásos megnyilatkozásokról, de szó sincs erről - a vallás a test. A vallás a forma. A vallás az anyag. Az embernek szüksége van testre, szükségünk van anyagra, meg világra, meg kézzelfogható dolgokra. A vallásra az embernek szüksége van, még a hívő embernek is. Ezért a keresztény ember, ugye én az első áldozó gyerekeknek megtanítom ezt a hosszú, hosszú mondatot, hogy mi hívő, római katolikus vallású keresztények vagyunk. Nem, nem katolikus vagyok, ha azt mondom, hogy katolikus vagyok, azt jelentette, hogy a vallási besorolásomat mondtam el. Pusztán ennyit mondtam. Azt, hogy adott esetben megkereszteltek csecsemő koromban, ezért, adminisztratíve katolikusnak számítok és én ezt el is fogadom. Ennek a hithez adott esetben, égvilágon semmi köze sincsen. Hát, mi vallásilag vagyunk római katolikusok; szóval az, hogy római katolikusok vagyunk, ez inkább a vallási hovatartozásunk, a keresztény szóval itt már vigyáznék. Azért, mert az, ha valaki keresztény, ezt megélheti vallásként, de megélheti hitként is. És valaki azt mondja, hogy én keresztény vagyok, és ezzel azt akarja kifejezni, hogy én vallásos vagyok. S a másik is azt mondja, hogy én keresztény vagyok, és ezzel azt akarja kifejezni, hogy hívő vagyok. És lehet, hogy a kettő között a tartalom ég és föld. Hihetetlen különbségek vannak. És itt kanyarodnék vissza oda, ahogy mondtam, hogy az egyetemista korosztály azt mondta, hogy szeretnék, hogyha a hitről beszélnék. Miért? Azért, mert Rákoskeresztúr egy nagyon, hagyományosan, tradicionálisan, egy „ehte Tod” vallásosságban élő kereszténységet mutat föl. Tehát, ott sokkal inkább vallásos emberek járnak templomba, legalábbis úgy tűnik, és a hitüket, sokkal inkább, mondjuk- egy tradicionális, vallásos világban fejezik ki. Jó esetben! Rossz esetben alig- alig van hit mögötte. Nem véletlen, hogy azok, akik; hogy meg lehetett csinálni tizenhat éves fiúkkal, hogy minden rorate misére elmenjenek, a két korty bor miatt, ezt meg is csinálták, ez számomra azt jelenti, hogy nagyon erős tradicionális vallásosság van jelen, ami mondjuk- tizenkilenc, húsz, huszonegy éves korban szinte tökéletesen elégtelen ahhoz, hogy valaki hívő keresztényként éljen. És ez a jelenség, ez ordítóan előjön, és amikor, elmondják mi a legnagyobb problémájuk, akkor éppen ez. Kifúj ez a vallásosság. És ebből a szempontból itt már nagyon rokonok lehetünk egymással, mert ki többé, ki kevésbé kaphatott ilyen vallásos indíttatást, adott esetben hívő indíttatást meg nem. Vagy épp abból csak keveset. És, mondjuk, kezd kifújni belőle ez a vallásos lendület, és szép lassan minden értelmetlenné válik, vagy minden egyszerűen már zörög, már, már csak tényleg egy ilyen váz van. A forma még van, csak már nincs benne semmi, és ezzel te nem tudsz azonosulni. Adott esetben nagyon helyesen. Mert amivel azonosulni tudnánk, az a tartalom. Amiben hinni lehetne. És akkor egy picit visszakanyarodnék oda, hogy közben pedig, miközben én szeretném a hitnek a keresztény formáját élni, mert a hitnek nagyon sok formája van és van egy tipikusan keresztény formája a hitnek, hogy miközben ezt szeretném élni, azt gondolom, hogy ezt a hitet, vallásos formában is fontos, hogy kifejezzük. És ezzel szeretném egy picit megkérdőjelezni azoknak a magatartását, akik azt mondják, ők már fölfedezték azt, hogy a vallás és a hit, különböző dolog. És azt is megértették, hogy a hit a lényeg. Míg a vallás, forma és keret, - bár nem lényegtelen. Nem tudom, hogy valaki mondjuk, hogy tudja kifejezni a szeretetét úgy, hogy mindig csak ..., a gondolatnak is van anyaga, csak nagyon finom anyaga van. Hát az imádságnak is van valamiféle anyaga, ahogy elérkezik a másikhoz, ahogy elérkezik az Istenhez, ez izgalmas dolog, nem olyan anyag ez persze, ami megfogható. Szóval, az emberi létnek az az adottsága, hogy anyag nélkül nem megy. A legfontosabb dolgok sem mennek, úgyhogy... Na most azért akarom ezt mondani, hogy tiltakozzunk az ellen, hogy valaki azt mondja, hogy ő szakított mindenféle vallásos megnyilatkozással. Ami többek közt azt is jelenti, hogy ő már nem is imádkozik. Hát ő már semmit nem csinál, mert „minek”. Hát ezek mind a valláshoz tartoznak, Isten van, ő azt hiszi és kész. És a dolgok tök jól mennek. Nahát ezt kétlem! Vagy, hogy egyszerűen elég lenne csak a hitet egy nem-megfelelő formába önteni. Hát, valamilyen formája lesz a hitének, ez nyílvánvaló. Vagy arra hivatkozik, hogy őneki nincs szüksége az egyházra, nincs szüksége a kereszténységre, Jézus Krisztus nem is akart vallást alapítani, és a kereszténység kétezer évig tévúton járt és vagy most, a jólétben, a lélek szerint imádjuk az urat. Na jó, hát ez azt jelenti, hogy ő egy teljesen amorf, formátlan, megragadhatatlan, keretek között csinál valamit. Hát, mert valamilyen kerete akkor annak van, mégpedig az, hogy nála akkor rendetlenség van. Meg kiforratlanság, meg formátlanság. Az van akkor nála. És a többi az meg inkább csak duma. Bár lehet jó szándékú. Tehát, nem akarom ezt lesöpörni.

Nagyjából ez akart lenni, a bevezetőm, még egy picit dumálok. Hogy van- e most ezzel kapcsolatban kérdésetek. Vagy kételyetek, vagy bármi. Igen. A kérdés az, hogy akart e Jézus vallást alapítani, vagy nem. Szerintem Jézus sokkal bölcsebb volt annál, Isten fia lévén, hogy ne tudta volna, hogy ő amit átad, az vallásos formában meg fog jelenni. Szerintem nem is, nem jó a kérdés. Most nem arról van szó, hogy ez hülyeség volt, hanem, hanem az, hogy szerintem ez nem így működik. Ilyen mai szóhasználattal. Tehát képzeljük el az Isten Fiát. Valamit örökségül hagy. Azt akarja, hogy ez továbbmenjen. Hát nyílván most még emberileg nézve is, lehetett annyi tapasztalata, hogy tudja, hogy ez, az adott korban, valamiféle vallásnak a formáját fogja ölteni. Hát szerintem ez nem, szóval ez így normális és természetes. Hát nem arról van szó, hogy most akart e vallást, vagy nem. És, hogy most mi akkor járunk jól, hogyha, ha vallástalanítjuk a kereszténységet - egyszerűen nem is ilyen kérdés ez. Hogy nagyon tisztán lássunk, az fontos. Hogy tudjuk, hogy ez most mi, hogy hova kerül, és mit kell vele tennünk. Az nagyon fontos. De nem gondolom, hogy ezáltal bárki megreformálhatja a kereszténységet, ha elkezdjük vallástalanítani. Mert azt gondolom, hogy ezzel nagy kárt okoznánk. Arra kellene törekedni, hogy élje meg a keresztény hitét, a lehető legmegfelelőbb formákban. És a keresztény hit megfelelő formájához hozzátartozik hitem szerint, hitel szerint, vagy véleményem szerint, meg hiszékenységem szerint, az egyházhoz való tartozás is. Ez lehet, hogy valakinek forma, vagy lélektelen, számomra nem az. Azt gondolom ebből adódóan, hogy a hitnek azt a formáját kellene tehát megtalálni, ami belül van a katolikus egyháznak. Lehet, hogy annak a szélén van. Ezt megengedhetjük magunknak. De legyen belül. Ezt többször mondtam nektek, ez a kép egyszerűen nagyon erőteljesen fölmerült bennem, amikor… én gyakran kerültem a szélére. Ezt őszintén megmondom nektek. És mikor ott ingadoztam, hogy most na puff, erre, vagy arra, akkor, akkor egy ilyen helyzetben jutott eszembe, hogy a helyzetem olyan, mint azé a hivatásos bokszolóé, aki bent van a ringben és éppen egy ilyen végeláthatatlan meccset vív. És akkor kívülről bekiabálják neki, hogy: „bedobjuk a törülközőt.” Gyere ki és kintről fújolj az ellenfeledre! Milyen undorító, gusztustalan! Hát nem kell vele harcolni, hát ne - most nem az összetűzés a lényeg itt, hanem, ne egy porondon legyél vele. De valahogy, valahol ilyennek érzem ezt. Tehát én eldöntöttem azt,- lehet, hogy hülye a kép- hogy én benne vagyok a ringben. És lehet, hogy kiütnek, de akkor én kaptam az ütést, nem én akartam kiszállni. Szóval lehet, hogy a fejem „kibucskázik” oldalt, de és ha kiesik, akkor is visszamászok. Tehát azt megengedem…hát azért ennyire nem vészes a helyzet, meg én sem vagyok annyira nagy szám, hogy …, szóval azt megengedem az egyháznak, hogy engem, mondjuk, kiüssön. De vissza fogok menni. Nem pedig azt mondom, hogy kiszállok, és akkor onnan fújolok.

(Egy kérdés a hallgatóságtól) Erről, erről nagyon sokat kell beszélnünk. De tényleg, lesz egy olyan, legalább négy, öt alkalom, amikor csak arról fogok beszélni, hogy a mai világban egész konkrétan, egész gyakorlatiasan, hogyan éljük meg a hitünket, milyen lehet a világban a hitünk, egészen sajátosan ebben a világban, mert a középkorban is volt egy nagyon sajátos hit, de az nekünk ma nem jó. Hit volt az, de az a fajta hit, ami nem jó. Nekünk meg kell a megfelelő..., na és ez az első, hogy a hitünk legyen reális. A hit kitágítja a realitásnak a határait. Biztos voltál már ilyen helyzetben, az élményeinkhez szokott kötődni ez, amikor valamire azt mondjuk, hogy ez, ez irreális. És megtörténhet. És ettől a pillanattól kezdve, ha már irreálisnak tűnik, az már realitás. Annyit legalábbis el tudunk dönteni, hogy nagyon sok minden van, ami irreálisnak tűnik ma és lehet, hogy reális. Ez egy nagyon fontos kijelentés. Ez máris kitágította a hitnek a kereteit. Vagyis egy csomó dologba nagyon őszintén és nyitottan kell ezután belemennünk, mert legalábbis, azzal a gyanúval élhetünk, hogy ez is beletartozik a realitás keretébe. Fogok majd egy történetet mondani. Vagy mondjam most? Miattad!- Egy haszid történetet. Következő: A „reális”, „felvilágosult”, „szuper” hős, az totálisan elveti Isten létét. És ezt a kételyét - már aztán nem kétely, hanem bizonyosság, legalábbis ő azt gondolja. Szóval ezt az alapállását megosztja, emberekkel és tudósokkal, hittudósokkal. És akkor elmegy a leghíresebb rabbihoz, aki a városban él, azért mert azt gondolja, hogy ez az utolsó esély. Most ez a rabbi vagy, vagy elmondja neki, hogy tényleg van Isten, vagy nem és akkor a dolog el van intézve. Bekopog a rabbihoz, és a rabbi éppen egy könyvet fog a kezében és nagyon elmélyülten sétál a szobájában. Látszólag nem is veszi figyelembe azt, hogy belépett ez a nagyon okos ember. S a következőt ismételgeti magában: „Talán mégis van. Talán mégis van.” S elmegy fél óra, s az ürge meg csak áll: „Mi a csuda?” S a végén megáll, lerakja a könyvet a rabbi, s azt mondja: Nézd, én ismerlek téged. Nagyon sok bölcsességet hallgattál az én hittudó barátaimtól, de neked ez nem volt elég. Én csak egyetlen dolgot tudok neked mondani: talán mégis van.

Kirkegard írja ezt a történetet a 19. században, tehát mondhatjuk azt, hogy a világ azóta ebből a szempontból ugyanabban a cipőben jár, hogy nem is olyan ismeretlen a történet, ugye ő teológus is volt, nem is akármilyen, és azt mondja, hogy a keresztény embernek a helyzete a XIX. század közepén olyan, mint a bohócé. Dániában egy ilyen nagy mutatványos előadás készül, van benne bohóc is, cirkusz. És akkor a cirkuszban tűz üt ki. És a cirkusz nagyon közel van a faluhoz. És nyár van, szárazság van és a cirkusz igazgató elszalasztja a bohócot, aki már beöltözött a maga szerepébe, hogy szaladjon már át a faluba, és mondja meg mindenkinek, hogy ég a cirkusz. És mindenképpen jöjjenek és segítsenek, mert az is baj hogy ég a cirkusz, de át fog terjedni a falura a tűz. Rohan a bohóc, hogy: Emberek! Ég a cirkusz! És akkor, hogy: Hú, hát ezt jól kitalálták, és juszt sem mennek. És ugye a tűz továbbterjed, és leég a falu is. Szóval a helyzetünk egy picit ilyen. Amikor az Istenről, vagy a hitről akarunk beszélni, a pap helyzete a ma világában tényleg ilyen. Bohóc ruhában vagyunk. Ki nagyon ki van festve, kin néha egy pici normális is kilátszik, bár ezzel nem a hölgyeket akarom ilyen indirekt módon kritizálni, szóval nem is tudom. Egészséges női báj, az nem is tud…

Eszembe jut erről egy történet. Hetedikeseknek tanítom az Ószövetséget. És hát próbálom értelmezni azt, hogy mi a teremtés történetének a mondanivalója. És akkor kérdezem tőlük, sokkolom őket ezzel a kérdéssel, -fele fiú, fele lány-, hogy tegye föl a kezét az, aki azt mondja, hogy a férfi az Isten képmása. Az összes férfi föltette a kezét, mást nem is láttam, a nőknek háromnegyede jelentkezett még. Mondom, jó köszönöm szépen, tegye föl a kezét, aki azt mondja, hogy a nő az Isten képmása. Egy fiú egy kicsit úgy félénken…, úgy nagyon nem akartam őt kiemelni mert még hülyének nézik, s akkor azt mondom nekik, hogy: Látjátok, már el vagytok rontva. Nem is tudtok róla, de máris azt gondoljátok, ti hölgy társaim,- hát most nem a hölgységben, hanem az emberségben,- hogy ti nem vagytok az Isten képmásai. Legalább annyira, mint a férfiak. Szóval ez számomra megdöbbentő! Hogy társul egy totálisan nem a kinyilatkoztatásból, nem az Istenből, nem az egészséges hitből és emberből fakadó látszatigazság, egy tizenhárom éves embernek a fejében a kereszténységhez. És akkor ugye mondom nekik, hogy kedves hölgyek, amikor belenéztek a tükörbe, fedezzétek föl Isten képmását, nem kell férfiak után rohanni rögtön, hogy azt nézzétek. Nézzetek nyugodtan tükörbe. Nem azt mondtam, hogy hiúak legyenek, a következő órán az összes lány így jött be: (mutat valamit). Nem, nem így történt, de nagyon megkedveltek. Na szóval, átjátok, a bohóc ruhájában vagyok, mert csak így emészthető. Szóval tényleg, tényleg ez igaz a papra, főleg ha, hogyha a hagyományos szavakkal, a hagyományos szemlélettel, a tradicionális vallásosság eszközeivel hirdeti ma a keresztény hitet, akkor bohóccá válik. Hát a legtöbb helyen. Vagy pedig éppen még megy előre a szekér, mert meglökték nagyon kétezer évvel ezelőtt, vagy nem tudom. Szóval előbb-utóbb a világ bohócaivá válunk, hogyha olyasmihez ragaszkodunk a múltból, olyan vallásos keretekhez, vagy a hitnek lejárt formáihoz, amelyektől el kell szakadnunk, éppen a hithez való hűség miatt. Ugye a hűségnek éppen az az egyik jele, hogy képes vagyok megújulni. Különben mindenki elválhatna. Mert azt mondaná, hogy ne haragudj, én nem ehhez a nőhöz mentem hozzá. Mert húsz évvel ezelőtt sokkal csinosabb voltál, keresek egy pont olyat. Én hűséges leszek az akkori képhez, amit megszerettem. Olyan csinos, fiatal, húszéves nő voltál! Mondjuk a hűség nem a régi formához való, kerethez való ragaszkodást jelent, hanem, hogy képes vagyok változni. Azzal, hogy az élet változik. Na. Szóval a helyzetünk nehéz. Azoknak a rákoskeresztúri fiataloknak is, nekik talán nehezebb, mint nektek. De nektek is nehéz, mert bizonyos szempontból, ha máshol nem, hát magunk előtt néha bohócnak tűnünk. Velem nem egyszer megtörtént, hogy egy-egy olyan, talán nem pusztán vallásos, hanem hívő megnyilatkozásom után, úgy leültem, és úgy elgondolkoztam rajta: hogy ez most nem röhejes amit csináltam? Hogy vagyok én egyáltalán önmagammal? Vagy, valamennyi ilyen vallásos megnyilatkozásommal. Nem tök nevetséges ez? És adott esetben olyan dolgokra is néha ilyen érzetem támad, ami egyébként teljesen hétköznapi, normális, természetes papi megnyilatkozás. Mondjuk, most volt a búcsú nap ugye Rákoskeresztúron, a szent kereszt fölmagasztalása, és fél négykor eljártuk a keresztutat. És volt egy-egy olyan pillanat, mikor azzal a számomra elviselhetetlen fordítású énekkel énekeltem valamit; olyan szöveget kellett…, hogy „ihaj”; hogy ott álltam beöltözve egy ilyen, hát számomra nem túl nagy művészi értékkel rendelkező keresztúti ábra előtt, és úgy, szóval úgy nehezen tudtam magamat hova rakni. Most lehet, hogy megbotránkoztat valakit, amit mondok. Nem, nem ez a célom. De, hogy ez papként is totálisan fölmerült bennem, hogy most az utcáról jönnék be, és látnék egy olyan normálisnak tűnő ürgét, aki ilyesmiket énekel, hamisan ráadásul, akkor, szóval úgy… Hát hányan mondták ezt nekem (én nem értek velük egyet, hát megvan ennek a gyönyörűsége), hogy én számomra például a katolikus vallásban az, amikor komoly felnőtt emberek litániát mondanak, az számomra nemcsak hogy nevetséges, hanem visszataszító. Hogy ülnek komoly értelmiségiek, vagy térdelnek a padban, és akkor: kérünk téged hallgass meg minket, kérünk téged hallgass... könyörögj érettünk... Normális embernek való dolog? Nem értek ezzel egyet, mert meg van annak a szépsége. Meg van. Csak nem kell azt annyira kinevetni. De biztos, hogy vannak közös élményeink. Vagy éppen csinálunk valamit, és azt mondjuk, hogy de jó, hogy ezt nem látta senki. Hát ez tök égés volt. Jó, hát mondjuk a pap nem nevette ki, de egyébként a haverjaimnak nem dicsekszem vele. Aztán, s ezzel akkor befejezem. Jó? Most nem azt várom, hogy ne, ne, ne, mert ez egy nagyon szép dolog, és ilyen, ilyen hazamenetelre pont jó. Hogy Paul Claudel, aki több, mint húsz éven keresztül totál hitetlenségben élt, megkapta a maga vallásos indíttatását, a megtérésének a történetét legközelebb elfogom olvasni, ebből és most csak azt, ahogyan ő - nyílván tapasztalatából kiindulva - megfogalmaz valami hallatlanul emberit, ahogy a keresztény ember tusakodik azzal, hogy ő most hívő emberként bohóc-e, vagy nem. Normális-e vagy nem. Hogy egyáltalán van-e ennek tényleg realitása, vagy nincs. Szóval, ténylegesen ez fölmerül! Úgy ahogy van, ez reális-e vagy nem. Mert ebben ténylegesen az a drámai, hogyha mondjuk csak annyit tévedünk, hogy nincs Isten, akkor az egész romba dől. Szóval, még kis tévedés is elég ahhoz, hogy az egész totálisan nevetségessé tegyen minket és értelmetlenné az összes megnyilatkozásunkat. Márpedig az, hogy van-e Isten, vagy nincs, ez legalábbis kételyként minden normális keresztény emberben fölmerül. Tehát azt kell mondanunk, hogy normális az, ha valaki hívő keresztényként elmondja a kételyét. Hogy egyáltalán van-e Isten. És akkor ez azt jelenti, hogy egész életünk és egzisztenciánk megkérdőjeleződik. Na és ezt írja le nagyon jól a költő, író, azt mondja: ez a „Selyemcipő”. Azt mondja: így van a „Selyemcipő” című dráma, a kikiáltó ezt mondja, ezzel kezdődik a dráma. Fantasztikus jó, szóval olyan „In medias res” ahogy az angol mondja:

„Testvéreim, szegezzük most szemünket az Atlanti óceánnak erre a pontjára, amely néhány fokkal az Egyenlítő alatt fekszik, egyenlő távolságra az ó és új világtól. Itt egy árboc, a vesztett hajóroncs tökéletes utánzata látható, amint a hullámok játékszereként hányódik ide- oda. A két féltekének összes nagy csillagcsoportjai, a –Nagy Medve, -Kis Medve, a -Kassziopeia (az Orion), a Vérkereszt rendben fel vannak függesztve az égen körös-körül. Mint roppant gyémántfüggők, vagy mint óriási fegyvergyűjtemények a falon. Elérhetők… itt az égen körös-körül. És ha egy földi festő, aki a kalóznak, vagy mint az angoloknak művét akarná ábrázolni, amit véghezvittek ezen a szegény spanyol hajón, hát éppen ezt az árbocot rajzolná le, a vitorlafákkal és a kötélzettel, amint a fedélzet közepére zuhan. Ezekkel a felforgatott ágyúkkal, nyitva hagyott csapóajtókkal; vérfoltokat, hullákat minden felé, különösen pedig a szerzetesnőknek ezt a kis csoportját, amint egymásra hullva, holtan nyúlnak el. A nagy árbocnak csonka oszlopára egy jezsuita atya van kötözve, amint láthatjátok is. Roppant nagy növésű és sovány. Csupasz válla kilátszik az elszakadt reverenda alól. És íme, most beszélni kezd ilyen formán: Uram, köszönöm, hogy így megkötöztél.- Meglásd, majd elmondja ő maga. Figyeljetek jól oda, ne törődjetek és ne próbáljatok kicsit meg is érteni. Amit nem fogtok megérteni, az ám a legszebb! Ami a leghosszabb, az a legérdekesebb, és amit unalmasnak találtok, az ám a legmulatságosabb. És kimegy. S akkor,- el tudjuk képzelni ezt a jelenetet,- s a jezsuita atya azt mondja: Köszönöm, hogy így megkötöztél. Megtörtént néha, hogy nehezemre estek parancsaid. És akaratod, végzésed ellenében, megdöbbent és vonakodó maradtam. De ma nem is tudnék szorosabban simulni hozzád. És hiába nézem tagjaim, egyetlen egy sincs, amely egy parányit is el tudna távolodni tőled. Csakugyan a kereszthez vagyok kötözve. De a kereszt, amely így megfeszít, nincs kötve semmihez. A tengeren lebeg. - Ebből a mélységből indulunk. Még lehet, hogy azt mondjuk, hogy a kereszten feszülünk, de az a kereszt már a semmiben lóg. Tehát, a te kérdésedből indulunk ki. És ha ez most reális, vagy ha nem, ennek a mélységnek az indítópontja számotokra, akkor is innen indulunk. És próbálnám ebből a tényleg abszolút nulla pontból fölépíteni mindazt, ami az én befogadóképességem szerint kibontható. Köszönöm a figyelmeteket!

2000. október 3.

Elhatároztam, hogy azzal kezdem, amilyen érzéseim voltak múltkor, mert ezek az érzések nagyon meghatározzák azt, és megadják annak a jellegét annak, ahogy tudok hozzátok szólni. Úgyhogy az érzések nagyon fontosak. És nagyon sokféle érzésem volt. Elég ambivalens érzések, és főleg a negatív érzéseken töprengtem el, hogy miért vannak bennem. Most, hogy itt vagyok megint, egy picit jobban érzem magam, mint abban a nagyon és túlzottan – számomra – előadói helyzetben; az nem esett jól nekem. Azért, mert még amikor a Terézvárosban szóltam, vagy találkoztunk, akkor mindig volt bennem egy olyan gondolat, hogy ez tulajdonképpen nem is előadás. Én nem akarok előadásokat tartani, hanem elsősorban együtt vagyunk, ez egy közösség, és ennek a közösségnek egy eseménye ez, aminek éppen ez most egy ilyen formája, de a szó szoros értelmében ez semmiképpen sem előadás. És most viszont, hogy itt vagyok, és nem vigasztalhatom magamat azzal, hogy ez most egy közösségnek - a szó eredeti értelmében vett közösségnek - a programja, ezért kénytelen vagyok valamiképpen előadásnak tartani, és ezt a kényszerérzetemet csak erősíti az, hogy egy jó páran vagytok olyanok, akiket nem ismerlek. És ez aztán még hangsúlyozza azt, hogy hát akkor ez nyilván egy előadás. És nekem akkor elő kell adnom valamit. Ettől pedig rossz érzéseim lesznek. Azért, mert nem szeretnék ilyen klasszikus vagy akadémikus értelemben előadni. Nem szeretnék hallatlan tudományos lenni. Szeretnék megfelelni a tudományosság igényeinek – természetesen – és mindent az igazsághoz hűen akarok előadni, de nem akarok akadémikusan, tudományosan beszélni. Erre mondhatnátok azt, hogy nem is kért föl senki erre, viszont mondjuk, hogy egy nyilvános fórum, esetleg jön valaki, aki azt mondja, hogy "hát itt valami keresztény megközelítés, vagy tanítás van" és én meg ehelyett, mondjuk, bohóckodok. Úgyhogy a másik oldalon meg nagyon szívesen adom magam, meg ahogyan én élem a hitemet, azt nagyon szívesen mutatom, akkor meg az a félelmem, hogy esetleg valaki előtt egy nagyon torz képet festek arról, amit pedig roppant fontosnak tartok. Egy családban az ember elengedheti magát, hogyha vendégek vannak, azért egy kicsit moderáljuk magunkat. Ugye volt az a vicc – talán nem mondtam még – egy kép: és ott az van, hogy fogják a fejüket a házigazdák, teljesen le vannak strapálva, és akkor az a kép aláírás, hogy érezzék magukat otthon. Szóval ezt a helyzetet tanulom. Száz szónak is egy a vége, hogy próbálom így magamat elhelyezni, és próbálok megfelelni azoknak a megváltozott körülményeknek és igényeknek, amivel most itt találkozom. Úgyhogy nézzétek el nekem, hogyha van ebben egyfajta útkeresés a részemről.

Aztán azt tapasztaltam magamon, hogy vannak dolgok, amelyeket ismétlek. Újból és újból elmondom, meg talán ez nálad unalmasnak is tűnik, hogy most miért mondtam el harmadszor is ugyanazt a szempontot. Van egy meggyőződésem, hogy az alapvető szempontokat többször el kell mondani, és hangsúlyozni kell ezeket. És érdekes módon összejöttünk – most ahol vagyok, Keresztúron – a házasokkal. És kérdeztem tőlük – Keresztúron még soha nem volt házas közösség – és kérdeztem őket, – felnőtt emberek mind, talán én vagyok a legfiatalabb – hogy ha van valami témánk, akkor miről beszéljek. És egymás után azt mondták, hogy "Atya, az alapokról beszéljen! Ne-ne-ne tartson nekünk itt továbbképzést meg ilyen... Nem!", azt mondja, "Az alapokat mondja!". És ma, vagy tegnap összejöttünk a felnőtt katekézis csoporttal, ötven-hatvanéves emberek. És tőlük is kérdeztem, hogy hát amennyire megy nekem, próbálok arról beszélni, ami őket érdekli, és akkor azt mondták, megint csak ezt hangsúlyozták (ami szerintem őnekik alapvető hiányosságuk lehet), hogy biztos jól ismerem azt, hogy melyek azok az alapvető problémák, ami őket jellemzi, és hogy én erről beszéljek, ne nagyon okoskodjak. És ez engem nagyon meggyőz arról, hogy tényleg érdemes erről beszélni, és ezeket ismételni.

Na és erre jönnek az iskolás élményeim. Mondjuk az egyik, hogy beszélek, mondom, ott áradozok, nyolcadikos gyerekeknek, és akkor megkérdeztem, hogy van-e valakinek kérdése. Egy gyerek jelentkezett, hogy "Tanárúr! Mi a cím?" Én nem tudom őket kárhoztatni, mert egy lényegbevágó dolgot felejtettem el. Igazuk van teljesen. A másik meg: tanítottam a hetedikeseket az Ószövetségnek a vízözön történetére, és megint csak jól a fejembe vésték, hogy hogy kell modernül értelmezni. Én is csak ott elmondtam nekik, hogy ezt hogy kell modernül érteni. Van-e valamilyen kérdés? Jó, azért érthető volt, de... És akkor megint egy gyerek jelentkezett, és azt mondja, hogy

"Én azt nem értem, hogy az Úristen miért személyválogató?",

"Miért volna személyválogató?"

"Azért, mert a bálnáknak nagyobb volt a túlélési esélyük!"

A hetedikes osztály! Úgyhogy kénytelen voltam még egyszer elmondani nekik azt a nagyon modern megközelítést. Attól nem tágítottam, hogy mi ebben a lényeg, de láttam, hogy: semmi. Úgyhogy a következő órán azt mondtam, hogy ha valaki képes elmondani úgy nagyjából, amit múlt órán kétszer is elmondtam, az ötöst kap, de rögtön. Egyvalaki jelentkezett, úgyhogy… Tehát mondom a címet:

A cím az az, hogy, amit az a Havel nevű okos ember kísérletei és mélyinterjúi nyomán hosszan-hosszan igazol és bizonyított is, amiről beszélek, hogy a hit, mint semmi másra nem visszavezethető általános emberi adottság és jelenség, milyen fő ismérvekkel rendelkezik. És az egyiket elkezdtem már mondani, de aztán rájöttem, hogy rossz módszert választottam. Elmondom most mind a négyet, és aztán utána kezdem el részletezni.

Ugye az első, amit mondtam, hogy a hit, mint általános emberi jelenség – ugye a hitről most nem mint vallásos hitről beszélünk, főleg nem mint keresztény hitről, hanem mint minden emberre jellemző adottságról, vagy lehetőségről – hogy a hit elszakíthatatlan az emberi kapcsolatoktól. Kapcsolatokból születik és formálódik alapvetően, és aztán a kapcsolatokban mutatkozik meg és abban él tovább. Ez volt az egyik, erről majd még egy-két szempont, aztán megyünk tovább.

A másik, hogy a hit mindenképpen megjelenik valamiképpen a fantáziában. A hit olyan jelleget ölt, amit leginkább a fantáziával tudnánk megközelíteni, vagy a fantáziával is, az éleslátással, a leleményességgel, ahogy valaki értelmet, vagy színt ad a dolgoknak maga körül. Mi ez a szó, ami most nem jut eszembe? Képzelőerő! Ez a szó jobban tetszik, mint a fantázia, mert a fantáziának van egy pejoraív csengése, hogy valaki fantáziál, vagyis elrugaszkodott a való élettől. De a képzelőerő, tehát, hogy a hitben valamiképpen van egy teremtőerő, egy képzelőerő.

Aztán a harmadik, hogy a hit mindig egyfajta "egészlátást" ad az ember életének. A hit teremti meg az összefüggéseket az élet tapasztalataiban, vagy a tapasztalataiból teremt összefüggést és egy egészet teremt. Egy szemléletmódot, vagy egy stílust ad. Megjellegzi az embernek nemcsak az életszemléletét, hanem a magatartásmódját. Tehát egy egységben látó, vagy látást biztosító erő.

 És a negyedik, hogy a hit egy mindenképpen dinamikusan fejlődő  emberi

adottság, ami változik és jó esetben fejlődik.

Tehát ez a négy. Ezt a négyet röviden elmondom, mert ezek nagyon fontosak, és aztán pedig belemegyünk abba, hogy hogyan írhatjuk le a hitet akkor, amikor fejlődő, dinamikus valóságként beszélünk róla.

A kapcsolatról már beszéltem, hogy mit jelent ez, amikor a hit alapvetően az emberi kapcsolatainkból születik meg. És akkor így egészen a csecsemőkorig, sőt a magzati korig kell visszamennünk, erről sokat fogok majd beszélni. És eszembe jutott az az élményem, hogy feküdtem a kórházban. Nyilván a hitről beszélünk itt valamilyen megnyilvánulásában kezdeti kapcsolatainkból fakadva, ugye később is a kapcsolataink színterében játszódik le. És ott feküdt néhány ággyal mellettem egy katona. Hivatásos katona volt és ejtőernyőzés közben szakadt el a térdszalagja. És keresztszalag műtétre vitték be a műtőbe. Jött vissza, akkor engem már két napja megműtöttek, úgyhogy én már viszonylag ottan tudtam menni. És mikor úgy túl volt a kábulaton, akkor bejött az orvos és úgy a következőt mondta neki néhány mondatban: "Hát én ilyen lestrapált térdet huszonéves embernél még életemben nem láttam. Hát ez a térd ez semmire se jó, meg se tudtam magát műteni. Ehhez a keresztszalaghoz ilyen térd?! Hát nem lehet ehhez hozzányúlni. Hát ez teljesen tönkre van menve; hát magának a porcai is összevissza álltak a térdében, az egyiket kivettem, magának vissza kell jönnie néhány hónap múlva, dehát így ilyen fiatalon ilyen térddel?!..." És elment... Ha nem látom és hallom, nem hiszem el. Tehát: fehér köpeny be, néhány mondat ki, aztán fehér köpeny is ki, és ez az ember, hát ez, ha gyomron rúgják, nem néz úgy ki, az biztos. Az ahogy a műtét után kinézett, az tubarózsa ahhoz képest, amilyen arcot vágott, és –mondjuk meg se tudott mozdulni – feküdt az ágyban, és nem tudta, hogy hova került. És akkor ösztönösen mit csinál az ember egy olyan helyzetben, amikor szinte mindent elvesznek tőle: hát ebből él, ez a kenyere, ez a hivatása, és akkor azt mondják neki, hogy az nem emberi szinte és különben is szégyellje magát. Tehát egy hihetetlen helyzet és akkor nyúlt a fiókba és elővette a rádiótelefonját. És akkor mániákusan elkezdett telefonálgatni. "Helló Töfi. Most volt bent az orvos…" és akkor elmondta a történetet, hogy "…azt mondta, hogy az én térdem egy ramaty ... dehát én nem így jöttem be... dehát nem műtött meg, csak..." És akkor lerakta, és öt perc múlva egy újabb ember. És akkor nem tudom vagy órákon keresztül legalább négy-öt telefon. Akivel olyan kapcsolatba volt, egymás után fölhívta, és ugyanazt elmondta nekik. És akkor utána ilyen lebénultan, ilyen megigézetten feküdt szerencsétlen tovább. Ebben olyan nagyon-nagyon meglátszódott az, hogy amikor az ember egy olyan helyzetbe kerül ahol a hite, meg a reménye – most nem vallásos hitről beszélünk – az, ahogyan ő egyáltalán képes volna tovább élni, ahonnan az erői származnak az gyökerében megrendül. Hát mi mást tudunk csinálni: valahogy kapaszkodunk, akibe csak lehet. És a kapcsolataink tudnak újból erőt adni ahhoz, hogy képesek legyünk a magunk módján újból hinni az életben; vagy hinni saját magunkban, vagy abban, hogy érdemes tovább élni, másnap reggel fölkelni. Ennyit akartam a kapcsolatokról... meg még egyet. Hogy, ugye, bizonyára – főleg a férfi testvéreim – legalább harminchét amerikai filmet láttunk már, ahol a főhős mondjuk bokszmeccset vív, vagy karate mérkőzést vagy teljesen mindegy, és akkor amikor már majdnem padlón hever, vagy ténylegesen padlón hever, akkor ugye kinéz a szerelmére. Vagy kinéz az edzőjére, vagy a barátjára és teljesen már péppé van verve. Ha nem láttunk volna már előtte harmincszor ugyanilyen filmet, akkor azt mondanánk, hogy „itt biztos vége lesz a filmnek”, meg „innen nem lehet fölállni”, és akkor jön az a varázsos pillanat, amikor kitekint az edzőjére, és az elmondja neki a mágikus mondatot, hogy... Nem tudom, mit mond... Ezt a fantáziátokra bízom, és akkor ugye föláll és megcsillan valami a szemében és akkor mégiscsak ő veri péppé a másikat. De közben az áram is agyoncsapja és a hátába is beleszúrnak valamit, ami itt jön ki. Teljesen ugye ilyen klisészerű jelenet, de a kulcsa, az a pillantás, amikor a majdnem péppé vert főhősünk egy másik szempárra tud tekinteni, és onnan erőt merít. Na hát ezt csakúgy mellékesen.

A következő: a képzelőerő. A képzelőerő, ahogy azt a kutató leírja, azt teszi lehetővé, hogy az ember olyan tapasztalatokat és élményeket is össze tudjon kötni, vagy olyan jelenségeket is egészben tudjon látni a maga képzelőereje által, amelyek addig esetleg csak külön léteznek. Például: hogy az ember a racionális és irracionális dolgokat képes legyen az életében összekötni. Mert mondjuk egy jegyespárral beszélgetek, vagy házaspárral, teljesen mindegy, és kiderül az, hogy a férfi nagyon féltékeny, a nő nagyon nőies. A férfi mindent racionálisan közelít meg, a nő mindet – na azt nem mondom, hogy mindent, de nagyon sok mindent – irracionálisan közelít meg; és ezzel sok probléma nincs, a probléma ott van, hogy a kettő nem találkozik. És szükséges némi fantázia, képzelőerő, hogy a másiknak a szemléletmódját képesek legyünk egyáltalán fölfogni, megérteni, vagy elfogadni, és azzal együtt élni. Különben a két ember nem tud együtt létezni. És így vagyunk mi is, hogyha ez a képzelőerő, a hitnek ez az összetevője nagyon gyönge, akkor ez azt jelenti, hogy az életben is nagyon gyöngék leszünk, mert nagyon csak egyoldalúan leszünk képesek élni az életet, az meg nem az életről szól. És akkor előbb-utóbb ellentmondásba, hazugságba, vagy önámításba kerülünk. Ezért ezeknek a látszólag ellentétes, vagy ellentmondásos tartalmaknak az összekötése a fantázia által nagyon alapvetően a hitnek a jellemzője. Például, ugye, szóltam arról, hogy a hit az reális, de adott esetben irracionális. És a hitnek éppen az az egyik jellemzője, hogy az ember átéli azt, hogy az életben – ráadásul nagyon fontos – dolgok irracionálisak. És evvel együtt az életét értelmesnek tartja. Ezzel együtt azt mondja, hogy miközben nagyon sok mindent nem tudok észszerűnek tartani, nem látom ezeket a dolgokat racionálisnak, ezzel együtt az életemet értelmesnek tekintem. Ezzel együtt az életem élhető és normális. Miközben tele van egy csomó olyan dologgal, ami irracionális. Ha valaki az életnek ezt az irracionális, adott esetben misztikus, vagy titokzatos, kiszámíthatatlan, vagy megérthetetlen voltát képes elfogadni, és ezzel együtt élni – ehhez nyilván nagyon nagy képzelőerő és fantázia kell – az azt jelenti, hogy őneki erős a hite. A hétköznapi ember nyilván így van, amikor valaki egy teljesen lehetetlen helyzetben, amikor már csak irracionális szempontok adhatnak valakinek erőt, képes azt mondani, hogy én ezek szerint a szempontok szerint is tudom tovább élni az életemet, akkor az az ő képzelőereje által lehetséges. Amit be tudott vonni az életébe.

Hozok nektek történeteket, amelyekben nagyon-nagyon jól megfogalmazódik mindez. Van egy kedvencem. Megjelent már négy ilyen kötet: "Erőleves a léleknek". Azért tanulságos, mert semmi köze a hívő ember világához, abból a szempontból, hogy nem ilyen ihletettséggel készült, de az volt a célja a szerzőknek, hogy lélekemelő történeteket szedjenek össze, vagy írjanak le. Ezért hoztam el ezeket, mert most ezek nem a vallásos hitnek a megnyilatkozásai, hanem egyáltalán az emberi hitnek. Ebben az esetben a hit jelenik meg, mint ami képzelőerőként, vagy fantáziaként mutatkozik meg.

A címe ennek az írásnak, hogy "Fejbengolf".

"Az őrnagy arról álmodott, hogy megjavítja golf eredményeit, és a cél eléréséhez egyedülálló módszert dolgozott ki. Annakelőtte átlagos vasárnapi golfozónak számított. Többnyire 95, jó esetben 90 ütéssel talált be mind a 18 lyukba. Azután hét esztendőre teljesen fölhagyott a játékkal. Egy ujjal sem nyúlt az ütőhöz. Soha nem tette lábát a zöld gyepre. Bármilyen különös, éppen e hétéves játékböjt alatt eszelte ki elképesztően hatásos módszerét golftudása fejlesztéséhez. S ebből mindnyájan tanulhatunk. Amikor a hosszú kihagyás után először a pályára lépett, döbbenetes, 74 pontos eredményt ért el. 20 pontot faragott le korábbi átlagából anélkül, hogy a hét év során egyszer is meglendítette volna valamelyik ütőjét. Hihetetlen, kivált, hogy a hét év folyamán még romlott is a fizikai állapota. Hogy miben rejlett az őrnagy titka? A képzeletben. Ezt a hét esztendőt ugyanis Észak-Vietnámban töltötte, mint hadifogoly. Hét éven át, egy körülbelül 130 cm magas, és másfél méter hosszú cellában raboskodott. Majdnem végig ebben az odúban sínylődött és egy lelket sem látott, egy szót sem beszélt senkivel és semmiféle testmozgásra nem volt lehetősége. Az első néhány hónapban gyakorlatilag semmit sem csinált, csak reménykedett és imádkozott kiszabadulásáért. Azután fölismerte, hogy találnia kell valamiféle elfoglaltságot, máskülönben beleőrül az elzártságba, vagy talán bele is hal. Ekkor tanult meg fejbengolfozni. Gondolatban kiválasztotta kedvenc golfpályáját és játszani kezdett rajta. Minden nap lejátszott egy teljes, 18 lyukas menetet a képzeletbeli golfklubban. Látta magát golföltözékben. Érezte a lombok és a frissen nyírt pázsit illatát. Különféle időjárási viszonyok között játszott az álompályán. Szeles tavaszi napokon, borús télieken és napsütötte nyári délelőttön. Képzeletében megjelent az indítógomba minden részlete. Minden egyes fűszál, a fák, a mókusok, az énekesmadarak, szinte kézzelfogható valósággá vált a pálya elrendezése. Tenyere az ütő nyelét markolta. Instrukciókat adott magának, miközben gyakorolta az egyenletes lendítést, majd tekintetével követte a labda röppályáját. Valóban, életében semmi sem siettette. Sehová sem kellett mennie. Így hát ráért gondolatban a labda után ballagni, mintha ténylegesen a pályán feküdne. A 18 lyuk megjátszása ugyanannyi ideig tartott, amennyit a valóságban vett volna igénybe. Egyetlen mozzanatról sem feledkezett meg, és nem hagyott ki soha egyetlen ütést, se kicsit se nagyot. Egyetlen begurítást sem. Hétfőtől vasárnapig, napi négy órát játszott. 18 lyukat. Hét éven át. Így javított húszütésnyit. És így ért el 74 pontot."

Nem akarom kommentálni semmivel. Nagyon jól kifejezi azt, hogy mit jelent a hit, abból a szempontból, hogy a hit a fantáziában, ebben a teremtő erőben jelenik meg egy teljesen – mondjuk – terméketlennek tűnő helyzetben. És most jutott eszembe az, amit előbb szerettem volna mondani: tudjátok mondtam azt, hogy a hit, mint alapvető emberi adottság, az valamiképpen le is buktat bennünket. Azért mert amiért az ember a hétköznapi életben él-hal, tulajdonképpen abban hisz. Az vezeti valamiképpen az életét. Az által rendeződnek a hétköznapjai. És én sokat játszottam azzal a gondolattal, hogy mi lenne akkor, hogyha egyszer – nem tudom – eszméletlen volnék. Vagy magamon kívül lennék. És hogy akkor mit mondanék. Hogy arra nagyon kíváncsi lennék, és így mindig vakartam a fejem, hogy remélem nem káromkodnék mondjuk, vagy valamit nem beszélnék csúnyán, vagy ilyesmi. És milyen fontos tanulság lenne a részemről. És most megadatott az, hogy tényleg egy kicsit ilyen önkívületi állapotba kerültem, amikor a második műtét után betoltak az ágyba, és akkor én teljesen, egyáltalán nem emlékszem, hogy mi történt akkor, és akkor jött két látogatóm. És arra emlékeztem, hogy ők jöttek látogatni. Erre az egyre. De hogy mit beszéltünk vagy mi történt, teljesen kitörlődött és akkor sem voltam magamnál. És ők bejöttek és látták, hogy tényleg kicsit zűr van velem, és nem ment ki még semmi altató meg semmi érzéstelenítés, és kérdezték, hogy "Na Feri, hogy vagy?" És nekem egyetlen mondatom volt, az pedig a következő volt: "Mit szólnátok egy golfmeccshez?" És utána befordultam az ágyba és aludtam tovább. Ez onnan adódik, hogy van két barátom, akikkel rendszeresen minigolfozni szoktunk. Van minigolf ütőm, sőt három golf labdám is, és egymást puhítjuk ezekkel, de csak a pályán, nem igazából, és én azt hiszem, hogy nagyon vágytam már valamilyen ilyen hihetetlen aktív, férfias sportra. Mint a minigolf. A képzelőerő. És a képzelőerőhöz még az is társul, hogy megfigyelhetjük, hogy azok, akikben nagyon nagy életerő van, akikről azt mondjuk, hogy tele vannak hittel, hogy a képzelőerő nemcsak fantáziában jelenik meg, valamiképpen ezek az emberek érdekesnek tartják az életet. Szóval tudnak fényt vinni a szürkeségbe is. És néhány nappal ezelőtt jött hozzám egy pedagógus, aki most már nyugdíjas. És a következőt mondta nekem: "Atya! Járok ide hétköznap is a misére, és valahogy engem nagyon megérintenek ezek a beszédek. Igaz, hogy csak három percet beszél, de az pont jó, és amikor – hát igen, az pont jó – mert, ugye, én vagyok ez – most már kialakultak a szerepek – , a másik atya a 45 perces, én meg az egyórás, és akkor ő a jó, én meg a rossz. És akkor azt mondja ez az asszony, hogy állandóan gondolataim támadnak és engedd meg azt nekem, hogy én vezessek egy füzetet, és akkor leírom azt, amit a beszédek nyomán ez bennem kelt. És tényleg, eltelt egy hét, és hozta a füzetet: húsz oldal. Valami teljesen irodalmi, valahol elmélkedik, van, ahol imádság, egy nagyon érdekes, teljesen... megkapó amit írt. Van egy-két olyan írása, hogy ha Gyökössy Bandi bácsi írta volna, simán elmenne annak. Nagyszerű. És akkor beszélgetünk, és a következőt mondja: "Érdekes, valahogy én az irodalmat mindig úgy szerettem, és volt egy tanárom, aki egyszer azt mondta nekem, hogy „Jaj, Marcsi, én azért szeretlek téged, mert amikor te felelsz, és beszélsz egy íróról vagy költőről, teljesen úgy adod elő, mintha ismernéd. Mintha találkoztatok volna.””. És tényleg, ezen az asszonyon – most már közel van a hetvenhez – pontosan érződik ez. Elmond valamit, és tele van színnel meg fantáziával. És azt mondja: "Tényleg így van, egyszer elmentem Szegedre és akkor ott volt Kisfaludynak a szobra. Láttam ennek az embernek a szobrát, és én elbőgtem magam. Elsírtam magam, mert arra jöttem rá, hogy ez is olyan ember volt, mint én. Ahogy láttam ott életnagyságban." És tényleg, ha egy ilyen emberrel találkozunk, akkor nem lehet unni, nagyon sokat kell ahhoz beszélni, hogy unalmas legyen, amit mond. Mert miközben beszél, aközben valahogy minket is hozzásegít ahhoz, hogy fantáziáink legyenek. Hogy új dolgok alakuljanak ki bennünk. Na, ez lett volna a második szempont. Az első a kapcsolat, a második a képzelőerő és a fantázia.

A harmadik, hogy a hit egységbe foglal. És úgy is mondhatnánk, hogy amilyen a hitünk, olyan lesz az az egységem vagy olyan lesz az a kép, ami kialakul bennünk a világról. Ugye, ezt ahhoz lehetne hasonlítani – talán ezt már mondtam is, ne haragudjatok ezért – hogy az élet hangokat ad nekünk. És mi magunk komponáljuk abból a zenét. És van, aki az egész életén keresztül a belső hallásával, a fülében gyönyörű szép dallamokat hall. A másik pedig állandóan valami kesergőt. Folyton-folyvást, miközben ugyanazokat a hangokat kapták. Nem más hangokat kaptak, ugyanazokat! Csak más dallammá ált ez össze bennük. Vagy színek. Megkaptuk a színeket, de hogy ki milyen képet fest belőle, ez tökéletesen rajtunk múlik. És, hogy milyenné alakulnak a hangok, meg a fények, a mi egész-látásunk alapján, ez rajtunk múlik. Ez az, amilyen a mi hitünk. Mondhatnám azt példának, amit erre is akarok nektek történetet mondani: hogy miért lehetséges az, hogy van valaki, akit elvisznek a fogolytáborba, és ott átél egy csomó borzalmat. És utána kijön onnan, és azt mondja, hogy a hitem elmélyült és megerősödött. És van másik, mondjuk az ő cellatársa, pontosan ugyanazok a benyomások érik, és öngyilkos lesz. Mert azt mondja, hogy így nem lehet élni. És elvesztettem a hitem. Hogy miért lehetséges az, hogy ugyanazokat kapjuk, vagy lehetséges, hogy két ember ugyanazt kapja és egészen más kép alakul ki bennük az életről. Ennek szeretnék majd a nyomába lépni. Mert igazából ez a fontos. Vagy nem úgy mondom, hogy ez a fontos, mert amit mondtam az is fontos – remélem – hanem, hogy az gyakorlatias. Olyan amivel tudunk aztán dolgozni, hogy mi miért komponáljuk azt a zenét, amit komponálunk. Hogy miért állandóan a szürkéhez nyúlunk, amikor festünk. Ott van a piros is meg a sárga. De ahhoz sose nyúlunk, pedig ott van. És azt mondjuk, hogy ha valaki pirossal meg sárgával fest, hogy "Hát az irreális". Vagy az fantáziál, vagy nevetséges, vagy nem reális, vagy nem látja az életet. Miközben ugyanazt az életet éli, mint mi. Csak másképpen fest.

Másik kedvencem, az egészlátásról, és arról, hogy hogyan állnak össze a mozaikok a mi ösztönös és nem tudatos tevékenységünk által nagyon sok esetben. Amikor itt vagyunk, akkor tulajdonképpen van egy olyan nem titkolt szándékom, hogy mindaz, ami eddig talán, túlnyomó részben nem tudatosan működött bennünk, ahogyan összeraktuk a képeket – ez nem tudatos, túlnyomó részben nem tudatos. Az ember azt gondolja, hogy ahogyan ő látja a világot, a világ olyan. Ez pedig óriási tévedés. De képesek vagyunk egy életet ebben az illúzióban leélni. Hogy a világ alapvetően olyan, amilyennek én látom. Hát elég nevetséges, hogy hát akkor ez azt jelenti, hogy egy csomó, sok milliárd ember él a földön, és mindenki alapvetően abban a tévedésben él, hogy a világ pont olyan, amilyennek ő látja. De mégis ebben a tévedésben élünk. Emlékeztek arra a zseniális ábrámra. Fölírtam, hogy valóság és az volt egy kör. És fölírtam, hogy a valóságról alkotott képünk, és az volt egy kocka. És ez most megjelent előttetek, ahogy mondtam, és a kettő között óriási különbség van. Mindig fönn kell tartanunk a kritikát önmagunkkal szemben, hogy amit mi valóságnak gondolunk, az nem az. Csak az, ahogyan mi látjuk. És ez érvényes a gondolatainkra, az eszméinkre, az érzéseinkre és az érzelmeinkre, ugye erről beszéltem sokat: még az érzéseink sem a mieink. Még az érzéseink sem a valóság. Pedig aztán a legtöbb ember, amikor tényleg elbizonytalanodik, akkor ösztönösen is azt mondja, hogy ha a racionális világ kifújt, az eszményeim vagy az ideáljaim letörtek, akkor maradnak az érzéseim. És ha most kutya rosszul vagyok, akkor már semmi másom nem maradt, akkor azonosítom magam azzal, hogy kutya rosszul vagyok. Miközben ezt is nagy kritikával kellene fogadnunk. Mert azt, hogy valaki egy helyzetben kutya rosszul van, ez nem a világtól van, hanem őtőle. De ezzel most egy kicsit ismételem a tavalyi dolgot, de sokan nem voltatok tavaly.

Na jöjjön: az az írásnak a címe, hogy: Nézőpont.

"Aki autópályán vagy híd előtt járt már fizető kapunál, tudja, hogy az ott szolgálatot teljesítő pénzbeszedővel nem a legbizalmasabb kapcsolatba fog kerülni. Szinte észre sem veszik egymást; az ember benyújtja a pénzt, alkalmasint visszakapja az aprót, aztán továbbhajt. Részemről több ezerszer áthaladtam már az Oakland és San Francisco között az öblön átívelő híd mind a tizenhét fizető állomásán, de soha egyetlen megjegyzésre érdemes szót sem váltottam senkivel. (Azért ez jó, nem? Aki ezt fordította, csókoltatom a nagymamáját.) Azt mondja: 1984 egy késő délelőttjén ebédelni indultam ’Ciscoba. Ahogy megálltam a fizetőhelyen, hangos zenét hallottam. Akár valami estély, vagy Jackson koncert. Körülnéztem. Sehol egy letekert ablakú személygépkocsi, vagy teherautó. A fizetőállomás bódéjában álló férfi táncolt az ablak mögött.

"Maga meg mit csinál?", kérdeztem.

"Bulizok!"

"Na és mi a helyzet a többiekkel?", intettem a másik 16 állomás felé, ahol senki sem mozdult.

"Nincsenek meghívva."

Még vagy egy tucat kérdést föltettem, de mögöttem a sorban valakinek nagyon sietős lehetett, mert nyomni kezdte a dudáját, mire elhúztam. Mindenesetre megjegyeztem magamnak ezt a fickót és elhatároztam, hogy újra megkeresem. Volt valami a szemében, ami arról árulkodott, hogy ez a bódé nem akármilyen hely. Hónapokkal később láttam viszont, változatlanul hangos zene mellett, tehát még mindig bulizott.

"Mit csinál?", kérdeztem ismét.

"Emlékszem magára a múltkorról! Még mindig ugyanazon a bulin táncolok!"

"Na ne mondja! És mi a helyzet a többiekkel?"

"Állj! Maga mit lát, ha odanéz?", bökött az emberem a fizetőhelyek sorára.

"Hogy mit? Hát fizetőbódékat."

"Magának semmi fantáziája!"

"Rendben, feladom. Maga mit lát?"

"Függőleges koporsókat."

"Miket beszél?"

"Na mindjárt bebizonyítom! Minden reggel fél kilenckor élő emberek sétálnak be oda, aztán nyolc órán át halódnak. Fél hétkor föltámadnak halottaikból, mint Lázár, előmásznak és hazakocognak. Nyolc órán át jégen az agyuk, csak a kezük jár gépiesen."

Erre elképedtem. Ez a pasas megideologizálja a munkáját. Nem bírtam magamba fojtani a következő kérdést:

"Magánál miért van ez egészen másként? Szemlátomást remekül érzi magát!"

"Sejtettem, hogy ez fogja érdekelni. Tudja, táncosnak készülök. A főnökeim", mutatott az irodaépület felé, "fizetik a próbámat!"

Szóval tizenhatan élőhalottként dolgoznak, a tizenhetedik meg hajszálra ugyanolyan körülmények között kitalálja, hogyan lehet mégis igazán élni. Ez az ember bulizott ott, ahol én, vagy más, valószínűleg három napig sem bírná. Belepusztulnánk az unalomba. Később együtt ebédeltünk, és kijelentette:

"Nem értem miért gondolják, hogy unalmas a munkám. Csupa üveg, sarokirodában dolgozom. Előttem a Golden Gate. San Francisco. Ide jár nyaralni a fél világ. Én meg csak beballagok mindennap, aztán gyakorlom a táncot.""

Ez volt a másik kedvencem. És ebben nagyon jól összetalálkozik a fantázia, a sajátos szemléletmód, ahogyan valakiben összeállnak a mozaikok, lehet, hogy egészen másképp, mint a többiekben. És mondjuk, ha ez egy hívő ember lenne, és nyakon öntenénk valami rózsaszín, katolikus szósszal, akkor nagyon könnyen tudnánk belőle egy ilyen tipikus gyönyörű történetet találni, hogy egy "hívő ember hogy találja meg a legreménytelenebb helyzetben a reménység ajtaját?!" Mondjuk, tudnánk belőle egy ilyen történetet kiagyalni, de nem érdemes. Mert nagyon jól járunk azzal, hogyha a hitről, mint ilyen alapvető emberi adottságról beszélünk és meglátjuk azt, hogy valaki, aki ebben az esetben egyáltalán nem hivatkozott az Istenre, hogyan tud hihetetlen hívő emberként élni. Mert hiszen ő így rakja össze a mozaikokat.

Van még egy történetem. Ezt még hadd olvassam el, aztán nem lesz több történet, mert belekezdek egy kicsit olyan szisztematikusabb dologba.

Ennek pedig az a címe, hogy "Az optimista". Ez csak háromnegyed oldal.

"Ismerek egy történetet egy egypetéjű ikerpárról. Az egyikük tántrotíthatatlanul optimista, aki szerint az élet igenis habostorta. A másik viszont megkeseredett pesszimista, aki hangoztatta, hogy Murphy törvénye csöpög az optimizmustól. Szüleik a fejüket csóválták, és mindkettőjüket pszichológushoz vitték. A szakember azt tanácsolta, hogy próbálják kiegyensúlyozni a két gyermek személyiségét. A legközelebbi születésnapjukon külön-külön szobában bontassák ki velük ajándékaikat. A pesszimistának vásároljanak össze szebbnél szebb játékokat, az optimistának pedig adjanak egy doboz trágyát. A jóemberek, történetünk főhősei tartották magukat az útmutatáshoz, és feszülten várták a végeredményt. Amikor bekukucskáltak a pesszimistához, hallhatták, hogy az megállás nélkül zúgolódik: "De ronda ez a számítógép. Fogadjunk, hogy ez a videojáték mindjárt összetörik. Hát ezeket utálom. Láttam már ennél nagyobb távirányítós autót is." Lábujjhegyen a másik ajtóhoz lopakodtak, s a kulcslyukon át látták, hogy az ő kis optimistájuk sugárzó arccal labdázik a lócitromokkal. "Úgysem csapnak be! – kuncogott - Ahol ennyi trágya van, ott egy póninak is kell lennie!"

A hívő gyermek. Szóval most akkor lépek, csak talán egy kicsit másmilyen lesz. Most belekezdenék ebbe a hét állomásos folyamatba, ahogyan ez a kutató leírta azt, hogy hogyan mélyül el az ember hite, hogy ezekben a fázisokban megvan az, amit az embernek el kellene, vagy el lehetne, vagy el tudna sajátítani, ahhoz, hogy egy következő fázisba érjen, vagy lépjen, és hogy hol történhet a megakadás. Mi lehet ennek az oka. Ma belekezdek ebbe az első fázisba, nem fogom tudni befejezni, de ez nem baj egészen, mert érdemes ezzel azért alaposan foglalkozni.

Az első fázist így határozta meg: hogy "nem differenciált". Differenciálatlan hit, és ez az embriótól kezdve van a kilencedik hónapig. Ugye érdekes módon a hitnek ezek a fázisai az elején még nagyon jól megfeleltethetők a személyiség fejlődésnek a különböző fázisainak és korszakainak. Később pedig nyilván ez már nem lehetséges, mert valaki lehet, hogy végigmegy ezen az úton – nagyon kevesek; a teljes személyi érettségre nagyon kevesek jutnak el. Tehát törvényszerűen mondhatjuk azt, hogy az emberek legnagyobb többsége ezen az úton valahol meg fog állni. És sokkal többet fog eltölteni [időt] valamelyik fázisban. Néha esetleg visszacsúszhat. Lehetséges, hogy valaki egy életen keresztül az egyik fázisból, ahol megállt, nem fog átmenni egy másikba. De akik ezzel foglalkoznak, azt mondták… Ugye ez olyan, mint amikor a püspök jön bérmálni. És akkor nem harangoznak. Fölháborodik, hogy miért nem szól a harang, ahogy ő jön bérmálni? És akkor a plébános azt mondja, hogy: "Hát ennek két oka is van. Az első, hogy nincs harang." A többit meg már nem mondja. Szóval, hogy van ez a nem differenciált hit, amivel azt akarja kifejezni – mutatom –, hogy azért nem differenciált, mert alapvetően az édesanyára a szülőkre vonatkozik, de még nincs különösebb távolságtartás a szülő meg a gyerek között, akiben még csak kialakul ez az adottság, vagy készség, miközben a képesség megvan. Számára az egész külvilág alapvetően csak az édesanya aztán a szülők, de hogy ez még nem árnyalódik. Tehát ilyen értelemben differenciálatlan. Most ugye tudjuk azt, hogy erről rengeteg minden szól. Hogy a magzati kor, meg a csecsemőkor az milyen hihetetlen módon meghatározza a későbbi életünket. Szeretnék most egészen konkrét példákat, kutatásokat, eredményeket hozni, azért, hogy ennek meglegyen tényleg a tudományos alapja, és azért, hogy most valóban abból a szempontból kísérjük végig ennek az időszaknak a fejlődésre és a kisbabára gyakorolt hatását, hogy később a hit fejlődése szempontjából milyen következményei vannak. Ez a sajátos nézőpontunk most.

1961-ben egy pszichiáter négy éves néger kislányokkal foglalkozott. Ez Virginiában történt, délen, ott, ahol a nagy többség ebben az országban fehér volt. És a négy néger kislány állandó diszkriminációnak volt kitéve. Állandóan bántották őket, állandóan lehetetlen helyzetben voltak, és ezt a pszichiátert az döbbentette meg, hogy a gyerekek ennek ellenére egészségesen fejlődtek. És nem tudta, hogy mi lehet ennek az oka és elment a szülőkhöz. És ott azt látta megdöbbenve, ami nem volt jellemző az ottani fehérek magatartásmódjára, hogy amikor a gyerekek hazamentek, akkor teljesen ösztönösen odabújtak az anyjukhoz, négyévesen is, nagyon sokat töltöttek [időt] az édesanyjuknak a fizikai közelségében. És aztán az anya is, miután a nagy család élt együtt, teljes természetességgel odament a saját édesanyjához, a gyerekek nagymamájához, és a nagymama is ugyanúgy, mint szinte pici korban, átölelte a már 35-40-45 éves lányát. És hogy ez a nagyon szoros fizikai kapcsolat, ami újból és újból a bizalomnak a világát teremtette meg – mert hogy érdemes élni – volt képes arra, hogy az egyébként a nap közben órákon keresztül rájuk gyakorolt negatív hatásokat képesek legyenek ellensúlyozni. És képesek legyenek másnap is elmenni abba a közegbe, ahol látszólag reménytelen és értelmetlen… és lehetne mondani a hittel szembenálló fogalmakat.

Aztán. 1915-ben egy New York-i gyerekorvos azt vette észre, hogy tíz gyerekkórházból kilencben - 1915-ben volt - a két év alatti csecsemők gyakorlatilag 100%-ban meghaltak. Nincs túlélő. És egyetlen kórházban volt valamiféle túlélési esélye a már olyan súlyos [beteg] gyerekeknek, akiket valóban kórházba kellett vinni. És akkor elkezdett járni más országokba, hogy más helyeken van-e más ilyen tapasztalat. És akkor eljutott Németországba, ahol az egyik kórházban ez a túlélési arány szinte megegyezett az átlag túlélési vagy hát halálozási aránnyal. Akkor napokon keresztül ott volt és próbálta a különbségeket föltárni. És azt írta le, hogy nagyjából nem talált különbséget. Míg nem egyszer csak azt látja, hogy egy nagyon beteg baba szobájába benéz egy idős asszony, aki láthatóan se nővér nem volt se orvos nem volt, se ottani személyzet nem volt, és teljes természetességgel fogja a kis babát, elkezdi dajkálni, puszilgatni és úgy bánik vele, mint a sajátjával. És akkor kérdezi, hogy ez az asszony ki? És akkor 1915-ben az ottani orvos azt mondta, hogy ez Anna néni. És Anna néni nagyon ráér, nyugdíjba ment már, nagyon szereti a babákat, és egyszer megkérte, hogy hadd jöhessen ide be a kórházba, és ő úgy szereti dajkálni ezeket a piciket, hát nem járnak be, valakihez nem járnak be egyáltalán, és hát megengedtük neki. És aztán ez az orvos azt mondja, hogy számára egyértelmű, hogy a két kórház közt a lényegi különbség az Anna néni volt. És az orvosok elmondták, hogy a legreménytelenebb eseteket adták oda Anna néninek. Tehát amikor már azt lehetett látni, hogy az orvosi segítségnyújtás nem hoz eredményt, azokat a gyerekeket újból és újból küldték Anna nénihez. És az nem sokat foglalkozott egy gyerekkel, de azt nagy szeretettel csinálta. És akkor visszament az Egyesült Államokba – ez ugye a tízes évek – visszament ez az orvos és azt mondta, hogy hát ezt kellene nekünk is bevezetnünk. És egyszer azt csinálta, hogy fölvett aktivistákat. Olyan hölgyeket, akik hajlandók voltak puszilgatni, meg dédelgetni azokat a kicsiket, akiknek nem volt túl sok esélyük. És nem hosszú idő telt el, és az arányok hasonlóak lettek, mint abban a német kórházban és hasonlóak, mint amilyenek az átlagos gyermek-halálozási arányok. Most ebből kiindulva Kolumbiában kialakították, vagy kidolgozták a kenguru módszert. Azokat a koraszülött gyerekeket, akik hát nagyon-nagyon nehéz helyzetben születtek, és ilyen élet-halál között voltak, azokat odaadták a szüleiknek, és azt kérték tőlük, hogy négy-öt hónapon keresztül folyton-folyvást tartsák őket a szívük fölött. Ne rakják őket le, ott legyen. És hogyha az édesanya aludt, vagy elfáradt, akkor az apának kellett átvenni és az inge alá tenni ezeket a babákat. Az adatok a következők. Ez már a hatvanas években volt. Eredetileg a koraszülött csecsemőknek a 66%-a meghalt. Azok a csecsemők, akik részt vettek a kenguru projektben, azoknak pedig mindössze öt százaléka. És akkor ebből kiindulva próbálták normalizálni ezt a dolgot, hogy ne legyen ennyire húzós és akkor eljutottak, levitték egészen 15 perc masszírozásig.

                                ***

Az oka, az a magzati korban, vagy legkésőbb a szüléskor bekövetkező traumában keresendő. Tehát a súlyos lelki zavarok gyökere legkésőbb a születésig megtörténik. Az enyhébb lelki zavarok, neurózisok azok vezethetők inkább vissza a csecsemő, vagy későbbi korra. A kisgyermek korra. És akkor a következő – ezek aztán tényleg megdöbbentettek – tényeket szedtem össze. Volt egy pszichiáter, aki próbált utánamenni annak, hogy három kliense miért követett el újból és újból több esetben öngyilkosságot ugyanabban, vagy ugyanazon a napon. Tehát évfordulókon követtek el öngyilkosságot. És visszament végig-végig a születés időpontjáig és a komoly kutatás sem igazolta azt, hogy a születésig történt volna valami olyan esemény, ami indokolná azt, hogy többszöri öngyilkosság ugyanabban az időben, vagy napon. És akkor továbbment és kiderült, hogy mind a három kliense a második, harmadik hónapban, amikor ő magzat volt, az édesanya abortuszt akart elkövetni különböző módszerekkel. Ezek a csecsemők ezt túlélték, de az az időpont, amikor ők öngyilkosságot akartak elkövetni azzal az időponttal vág egybe, amikor az édesanyjuk akarta őket megölni. És az összefüggés olyan megdöbbentő, hogy még az öngyilkosság nyilvánvalóan nem tudatos módszere is hasonlított ahhoz a módszerhez, ahogy az édesanya akarta megölni a gyermekét.

Aztán. Volt egy másik eset, amikor nagyon súlyos konfliktus volt a kismama és az édesapa között. Brutalitás, verték, stb. És akkor próbált elszakadni az édesanya a férjétől, de a férje megfenyegette, mittudomén gyilkossági kísérlet, tehát egy ilyen egészen… hát embertelen közeg, és amikor a kisbaba megszületett, akkor a születésekor vért hányt, húsz órán belül meghalt, és amikor fölboncolták, akkor három gyomorfekélyt találtak a szervezetében. A kisbaba szervezetében. A többi – már általatok is únos- úntalanig olvasott, vagy esetleg ismert – dolgokról nem beszélek. Hogy az édesanyát érő stresszhelyzetek... Ezeket nem mondom, mert ezt tényleg nagyon-nagyon tudjuk, azért mondtam azt, hogy a jéghegy csúcsát, ezeket a legmarkánsabb, szinte már hihetetlen, vagy elképzelhetetlen dolgokat, hogy ez egészen ilyen szintig érvényes és kihat ránk is. És akkor most egy – mondjuk – kiegészítő szempont, hogy nehogy nagyon megrémüljünk attól, hogy szinte semmi sincs a mi kezünkben, hogy mire mi felnövünk, már teljesen készek vagyunk. Vagy, hogy – mondjuk – egy szülő, aki fölismeri, vagy akár egy nagyszülő, aki fölismeri, hogy mit rontott el az akkor, azt kelljen mondania, hogy "hú hát akkor a csuda megette már az egészet!". Hogy például a koraszülött gyerekek, akik egy hatalmas hátránnyal indulnak, és akiknek a fejlődése másfél kétéves korig kimutathatóan mindenképpen még ezekben a hátrányokban telik, hatéves korukra, ha a környezet megfelelő, ha megkapják azt, ami adott esetben nekik hiányzott, akkor még a szakember számára sem megkülönböztethető állapotba kerülnek. Tehát ugyanolyan egészségesek már hatéves korukban, mint a társaik, akik teljesen – ebből a szempontból – megfelelő helyzetben tudtak a világra jönni. Igen.

Most egy másik személyes dolgot hadd mondjak, ami ehhez kapcsolódik. Mégpedig azt, hogy van énnekem egy sajátos élettörténetem, mint ahogy mindnyájatoknak van. Van egy nagyon sajátos – én úgy is mondanám – személyes üdvösségtörténetünk. Az embernek nem élettörténete van szerintem, hanem személyes üdvösségtörténete. De ebben a személyes életútban, én mikor egyre inkább próbáltam elkötelezett keresztény ember lenni, akkor egyre inkább azt éreztem, – ez még a 22-23-24-25 éves koromban – hogy nem az egészséges emberek felé kell fordulni, hanem az egyre betegebbek felé, az egyre hátrányos helyzetűbbek felé, akik aztán tényleg a legnagyobb fizikai, vagy lelki nyomorban vannak. És akkor szép lassan az időmnek tényleg a legnagyobb részét mozgás és légzésbénult fiatalok között töltöttem, értelmi fogyatékos gyerekekkel, ilyen idősekkel, hajléktalanokkal, szóval tényleg ott, ahol a leginkább azt éltem meg, hogy halmozottan hátrányos helyzetű emberek, mert hiszen nekik van erre a legnagyobb szükségük. És amikor fölszenteltek pappá, akkor is ebben a lendületben voltam. És érdekes módon most az utóbbi öt évben kezdek megfordulni. És mégpedig a rengeteg személyes tapasztalat és olvasás által. Mert ahogy fordultam az egyre nehezebb sorsú emberek felé, úgy egyre inkább kiderült az, ahogy próbáltam nekik segíteni, nyilván mindig a háttérrel együtt a közeggel, mindennel együtt kellett foglalkozni, nem volt elég tüzet oltani, vagy hát azzal kellett kezdeni, ugye hát utána valamit építeni is kellett, hogy a gyökerekkel van a probléma. A háttérrel van a baj. A születéssel, a gyerekkorral, sőt az ő szüleikkel van, a társadalom egészével, szóval a személyiségnek a mély rétegeivel. Tehát kezdtem valahogy a háttér dolgokra összpontosítani, mert láttam, hogy hihetetlen energiákat fektetek be, hogy mindent beleadok, már az életem ott telik, hogy próbálok segíteni és hasztalan. Hasztalan, mert a tűz újból föllobban és épp csak, mintha, tényleg minthogyha semmi mást nem csinálnék, minthogy annak aki az éhhalál szélén van adok egy szelet kenyeret. Továbbra is azt gondolom, hogy nagyon nagy szükség van azokra az emberekre, akik megteszik, hogy az éhhalál küszöbén lévőnek kenyeret adjanak és tulajdonképpen mindnyájan ilyen helyzetben vagyunk. Tehát ezt zárójelben. De a figyelmem egyre inkább a háttér dolgok felé fordult és ma eléggé eltávolodtam így az ilyen értelemben vett intézményesült szociális érzékenység világától, és sokkal inkább az egyes ember, és az egyes embernek a belső világa köt le azért, mert azt látom, hogy legalább idáig, vagy ennyire vissza kell mennünk ahhoz, hogy az a gyógyulás, ami aztán valóban eredményt hoz és tényleg gyógyulás, az bekövetkezhessen. És ezért beszélek talán most ezen az alkalmon túlzottan is ilyen lélektani dolgokról, mert azt látom, hogy mehetnénk csak kevésbé vissza, de akkor lehet, hogy gyökeresen lényeges dolgokról nem ejtettünk szót. És próbáljunk a lehető leginkább visszatérni, mert aztán a jelenségek mindenképp visszavezethetőek lesznek ilyen mély rétegekre. Azért volt ezt fontos lemondani, mert ez az első kilenc hónap, vagy hát tulajdonképpen – mondjuk – kétszer kilenc hónap a világ egyik felén meg másik felén, alapvetően meghatározza azt, hogy képesek vagyunk-e bizalommal lenni egy másik ember felé. Képesek leszünk-e az önbizalomra. Képesek leszünk-e az Istenben bízni, vagy az Istenre hagyatkozni. Képesek leszünk-e az önátadó szeretetre, vagy a másik ember elfogadására. Vagy egyáltalán képesek leszünk-e a hitnek a különböző formáira. Akár vallásos, vagy akár keresztény, vagy akár nem vallásos hitre. Mert a kezdeti korszakban bennünket ért tapasztalatok és benyomások – tudom, mindjárt befejezem a mondatot, mert tényleg már a csapból is ez folyik, és már mindenki tudja, csak ez a jelentősége nem érlelődik meg az emberben eléggé, életet alakító módon – hogy ez alapvetően befolyásolja azt, hogy egyáltalán képesek leszünk-e hinni, hogy egyáltalán bennünk kialakulhat-e, mondjuk, egy bensőséges istenkapcsolat. Sajnos ki kell mondanunk azt, hogy a kezdeti korszaknak az élményei adhatják ezt, hogy az ember képtelen lesz belsőséges kapcsolatot teremteni emberrel és Istennel egyaránt. Nem lesz rá alkalmas. És mi akármit csinálunk, nem lesz rá alkalmas. Lehetne hozni a hasonlatokat, hogy ugye olyan gyerekek, akik valamiképpen emberi közeg nélkül, de fölnőttek, ugye van egy-két ilyen Maugli történet. 7-8-9-10 éves korban kerültek emberi közegbe, nem tudtak már megtanulni beszélni. Akármit is próbáltak nekik adni és segíteni, már ez nem volt lehetséges. Vagy például egy nagyon súlyosan elhanyagolt csecsemő, aki állami nevelőintézetben nőtt föl egészen pici kora óta, és az alapvető szeretet mennyiséget és minőséget se kapja meg, az szinte tökéletesen közömbös lesz a külvilággal, az embertársaival és egyáltalán bármiféle dologgal kapcsolatban. Közömbös lesz. Ez, ahogy ugye volt tapasztalatom állami nevelőintézetben is fiatalokkal. És egészen megrázó élmény, hogy ami egy egészséges közegben hat, ott az tökéletes közömbösséget vált ki. Azt érzem, hogy kitettem a lelkem és semmi... meg se rezdülnek, vagy alig. A társadalom szintjén is erről a jelenségről van szó. Kiépül egy nagy hálózat, próbálunk ilyen gyerekeknek segíteni, adott esetben iszonyatos pénzeket pumpálunk abba bele – pumpálunk... hát én nem pumpálok, de mondjuk, aki adót fizet, az pumpál bele – azért, hogy – azért én is fizetek adót, csak nem sokat – hogy ezek az emberek képesek legyenek beilleszkedni a társadalomba, és nem képesek. Nem képesek. És kiderül az, hogy ez már nem a szociális szinten megvalósítható probléma, hanem egyszerűen ennek a problémának a kezelése egészen máshol kell hogy történjen. És nekem úgy tűnik, hogy ma Magyarországon nagyon sok ilyen dolog van. Rengeteg ilyen dolog. Amit csak a jelenség szinten próbálunk kezelni. És természetesen iszonyatos pénzek folynak el és nincs eredmény. Én ezen egyáltalán nem csodálkozom. És ezért próbálok, mondjuk, szívvel-lélekkel ebbe a mentálhigiénés – nemtudomén – mozgalomba bekapcsolódni. Azért, mert ott az egyénnek és a társadalomnak a szintjén is az okokig próbálnak ma elmenni azok, akik ezzel foglalkoznak, és úgy tűnik, hogy ez most egy kicsit ilyen mágikus szó lett. MENTÁLHIGIÉNIA. Bemegyek a szociális otthonba ott Keresztúron, és akkor van egy kis szoba, és rá van írva, hogy MENTÁLHIGIÉNÉS SZAKEMBER. És akkor ott ül egy fiatal lány és semmi mást nem csinál, minthogy lődörög ott a betegek között és jóba van velük. Egy mentálhigiénés szakember. De tényleg az, mert azt csinálja pont, mint az az Anna néni. Amit kell neki. Csak nyilván ez is már bizonyos szempontból csak tűzoltás.

Most megkértek engem arra, hogy ki akarják dolgozni annak a képzésnek a menetét, illetve szeretnék tökéletesíteni, hogy hogy kellene a mentálhigiénét tanítani bárkinek. Orvosnak, pedagógusnak, jogásznak, gyógytornásznak, és teológusnak, mindegy. És arra kértek meg, hogy próbáljam bevinni ebbe a képzésbe azt, hogy mi az, amit a Katolikus Egyház tud hozzátenni. Mi az a sajátos örökségünk, az a sajátos kincsünk, ami az egész magyar társadalom számára a testi-lelki, egyéni és társadalmi közegészséget szolgálhatná. Tehát nagyon érdekes, hogy ennek most van keletje és megkérdeznek bennünket. És azt mondják, hogy "Nektek 2000 éves múltatok van, meg még amennyivel több. Hatalmas lelki tapasztalat. Egy csomó dolog a kezetekben van. Adjátok át nekünk!" Majd erről akkor fogok beszélni, talán év vége felé, amikor a teológia felől, meg a mi sajátos egyházi kincsünk felől közelítek a hithez. De hogy létezik ez, és ez fantasztikusan jó dolog. Nagyon büszkék lehetünk magunkra. Van egy komoly örökségünk! Vége. Köszönöm a figyelmeteket! Mondjunk el egy imádságot!

2000. október 10.

Ott szeretném folytatni, ahol abbahagytam ezt múltkor. Vagyis azzal, hogy mit jelent egy pici ember számára - és fõleg a pici ember számára, amikor már nem pici, hanem megnõ - az, hogy milyen lehetõségek és adottságok között nõtt föl a mínusz kilenc hónapban, meg aztán az elsõ plusz kilenc hónapban.

És most egy kicsit elszakadnék már attól, amit hosszan ragoztam a különbözõ példák segítségével, hogy a konkrét, akkori élethelyzetben és életkorban milyen hatásai lehetnek annak, hogy valaki nem kapja meg azt a megfelelõ hátteret, amiben kialakulhat õbenne a bizalom. A bizalom nem csak emberekkel kapcsolatban, hanem úgy egyáltalán a világgal kapcsolatban és önmagával kapcsolatosan. Mert hiszen egy kisgyerek élete - fõleg egy csecsemõnek, egy egészen nulla éves emberkének az élete - nem differenciálódik abból a szempontból, hogy mondjuk én egy jófej kis csecsemõ vagyok, édesanyám közepes, apukám egész jó, a világról még nem tudom, de majd kiderül. Tehát egy kis csecsemõ teljes egységben éli meg azt, ami õ, meg azt, ami az édesanyja, meg az édesapja, meg a környezete és azt, amit a tárgyak vagy a körülötte lévõ világ alkotnak. Ez számára egyetlen egy egység. Nem különül el ÉN-re meg TE-re, meg világra az õ világa, hanem ez egy világ.

És azért nagyon fontos, hogy ezt elvileg lássuk, mert ennek olyan gyakorlati következményei lesznek, hogyha egy kisbaba mondjuk hosszú távon ebben az idõszakban nem kapja meg azt, ami az õ alapvetõ szükségletei kielégítésére kell, akkor õ nem azt a következtetést fogja levonni, hogy én egy nagyon normális kis csecsemõ vagyok - sírtam, ami belefér, tehát átadtam szüleimnek az üzenetet, hogy ezt meg ezt meg ezt kérem, csak a szüleim erre nem adták a megfelelõ választ. Nem azt fogja mondani, hogy én O.K. vagyok - emlékeztek erre talán: a szüleim nem O.K.-k, a világ meg, mondjuk semleges, de jött egy-két rokon és azok nagyon jófejek voltak, tehát inkább pozitív -, hanem egy kisgyerek számára ez az egész egy nagy, összetett negatívum lesz. Tehát, mondjuk, a gyereket nem teszik tisztába elégszer és rendesen, és nem kap enni, és hogyha sír, rendszeresen nem törõdnek vele, akkor ez a fejében a következõképp fog összeállni, amikor már ezt megfogalmazhatná – és tudjuk, akkor már szinte régen rossz -, hogy az én vágyaim valahogy nem stimmelnek. Ezek biztos, hogy nem jó vágyak azért, mert hiszen nem kaptam meg rá a megfelelõ választ, ez azt jelenti, hogy a szüleim sem túl O.K-k, ez az egész házasság, meg család nem túl jó dolog, sõt az egész világ egy elég nem túl bizalomkeltõ hely, és hogyha az Isten sokféle vonatkozásban összefügg velem, meg a szüleimmel, meg a világgal, akkor az Istenrõl sem mondhatok túl sok jót. És ez az egész egyetlen egy egységben jelenik meg benne és késõbb, felnõtt korban, persze mindez árnyalódik. De az az örökség, amelybõl kiindultunk - és ezek a gyerek számára tökéletesen logikus összefüggések, amelyek egy felnõtt számára természetesen nem logikusak de egy gyerek számára teljesen egyértelmûek -, na ezek meghatározzák alapvetõen az életünket. És viszont is. Hogyha az én szükségleteimre pozitív válaszokat kaptam a világ részérõl, akkor ez a következõ, nagyon egyszerû következtetéshez fog engem elvezetni, hogy velem minden rendben van. Az én vágyaim teljesen jók, hiszen megkaptam rájuk a választ, nyilván azért, mert a vágyaim is helyesek, és ebbõl pedig az következik, hogy nem csak a vágyaim voltak helyesek, hanem én egy normális, rendes, klassz ember vagyok. És természetesen az ilyen ember számára nem olyan nagyon megerõltetõ a világot is jónak látni.

Ebbõl a szempontból a teremtéstörténetnek nagyon fontos üzenete van. Az a refrénszerû kijelentés, hogy ebben a világban minden jó, ez lehet nagyon naivnak, vagy ábrándosnak tûnõ megfogalmazása valaminek, mégis hallatlanul fontos üzenetet hordoz. Hogyha valaki úgy nõtt fel a különbözõ tapasztalatai által, hogy sem az Isten nem jó, sem a világ nem jó, sem a szüleim olyan különösebben nem jók és ez által én sem vagyok jó - nem vagyok se szeretetre-méltó, se értékes -, akkor éppen a kinyilatkoztatás segíthet valakit ahhoz, hogy alapvetõen, mondjuk így, bár tudom, hogy ez már a kinyilatkoztatás elfogadása által lehetséges, az Isten nézõpontjából szemlélve önmagamat, a világot, és sok mindent, azt mondjam erre, hogy jó. Még akkor is, ha a saját tapasztalataim ezt nem igazolják. Ez lehet egyébként a keresztény hitnek a gyógyító ereje - hogy képes a mi személyes tapasztalatunkat valamiképpen fölülírni. Ha az ember legalább azt az egy- két piciny lépést megteszi a hit útján az Isten felé, hogy a kinyilatkoztatás számára eligazító érvénnyel rendelkezik, akkor saját negatív tapasztalatainkat képesek vagyunk egy tõlünk független, most nem akarok ennek az értelmezésébe belemenni, mondjuk csak így, tõlünk független, nálunk magasabb szempont által gyógyítani.

De most még nem akarok ennyire elõreszaladni, ezt csak bevezetésnek szántam, mert még szeretnék arról beszélni, hogy az élet késõbbi szakaszaiban, fõleg, mondjuk, ami benneteket érint, mire figyelhetünk föl a rossz örökségünk miatt. Elõször is lesz ennek egy olyan következménye, hogy amikor nagyon nehéz helyzetbe kerülünk az életben – mondjuk, a házastársatok vagy a jegyesetek vagy a barátotok vagy barátnõtök megcsal, vagy kiderül arról a munkahelyrõl, amibe hatalmas reményeteket vetettétek, hogy hát az is csak olyan, mint a többi, vagy volt egy nagyon jó barátotok, akirõl öt év múlva kiderül, hogy hú hát mégsem olyan, mert egy nagyon kényes szituációban nem állt ki mellettetek, és mondhatnám ezeket, majd fogok is ilyen dolgokat mondani -, ezek az események arra vezethetnek titeket, hogy azt mondjátok, hogy most megtört bennem valami. Most vesztettem el a hitemet. Most ábrándultam ki a világból. Mostantól kezdve nem vagyok hajlandó emberekben bízni. Tehát lehetséges, hogy többé-kevésbé zökkenõmentesen nõttök fel és egyszer csak - ez lehet, hogy felnõttkor, lehet, hogy serdülõkor, lehet, hogy gyerekkor, tök mindegy, de a késõbbi fejlõdésetek egy pillanatában - ér benneteket egy olyan esemény, ami nem föltétlenül kellene, hogy oda vigyen benneteket, hogy kiábrándultak lesztek, vagy valamiféle negatív reakciót adtok erre az eseményre. De mégis, ti sebzettek vagytok, mert ott, a kezdetek kezdetén ez a bizalom és ennek a kialakulása nem volt elég erõteljes. És ez az esemény benneteket megfektet.

A kérdés az, hogy mit kezdünk egy ilyen esemény vagy események után. Emlékeztek talán, idéztem a dogmatika professzoromat, Fila Bélát, aki talán az egyetlen olyan tanárunk volt, akire emberileg is messzemenõen föl tudtam nézni - ezzel a kijelentésemmel nem vagyok túl kritikus -, õ mondta ezt mindig, és én ezt nagyon szeretném átadni nektek, hogy “az élet akkor kezdõdik, amikor az ember a halálos sebet megkapta”. Igazából az életünk nagy kérdései akkor fognak fölmerülni, amikor ki-ki eljut arra a pontra, amikor azt éli mag, hogy nincs tovább. Hogy elvesztette a bizalmát, vagy az életkedvét, vagy valami totálisan reménytelennek tûnik már. Nincs kedve élni, vagy nincs kedve bízni, vagy nincs kedve valakire rábízni az életét, nincs kedve megházasodni, mert… Ismerjük, hogy ez milyen. Az élet igazából ekkor kezdõdik. Az “igazából” szó azt jelenti, hogy itt jön egy olyan kihívás, aminek a megválaszolása csak a hit elmélyítése által lesz lehetséges.

Mondanék nektek olyan eseményeket, amelyek kiváltó okai lehetnek annak, hogy elkezdünk negatív válaszokat adni az életre. Hitünket vesztjük, most a szónak nem vallásos értelmében. Adott esetben pedig keresztény értelmében. (Többé-kevésbé mindnyájan sebzettek vagyunk. Majd fogom azt mondani, mitõl lehet, ha valaki nem sebzett. Az nagyon nehéz örökség. Majd arról is lesz egy-két mondatom. Ne örüljél! Ha most te azt gondolod, hogy “á, én nem”, akkor hú de nehéz dolgod van. Majd azt is elmondom, hogy miért.) Szóval fölirkáltam egy csomó ilyet. Amit fontos ezekrõl tudni: aki egy ilyenbe belekerül és egy ilyet átél, az nem fogja azt gondolni, hogy az õ tapasztalata és élménye egy viszonylagos élmény. Az érzelmeink, a kríziseink éppen azért olyan hihetetlenül embertpróbálóak, mert teljesen beléjükzuhanunk. Ott pedig azt éljük meg, mintha ebben az esetben törvényszerûen mindenkinek be kellene dobnia a törülközõt. Tehát, mondjuk valakit elhagy a szerelme, vagy valakinek meghal az édesanyja és õ azt éli meg, hogy ebbe törvényszerûen bele kell dögleni. Közben nem kell! De õ ezt éli meg. Kinek-kinek eljönnek ezek a pillanatok. A gyógyulásnak az már egy komoly lépése, amikor képes vagyok viszonylagossá tenni a saját, ezzel kapcsolatos élményemet és tapasztalatomat. Én azért mondom ezeket, mert ha még nem estetek bele ilyenbe, vagy beleestetek és még mindig ott vagytok a mélyén - már öt éve, ötven éve, tök mindegy… Na neki nem, de az elõadás szempontjából igen -, akkor egy nagyon fontos lépés az, hogy picit eltávolodom ettõl az élményemtõl és azt mondom, hogy a szomszédom ebbe nem döglött bele. És ez nem azért van, mert az õ füve zöldebb, vagy ott mindig esett, amikor nálam szárazság volt. Nem azért, mert a külsõ események voltak másmilyenek, hanem az én reakcióm volt másmilyen. Tehát: viszonylagossá kell tennünk ezeket az élményeinket, és azt kell mondanunk - persze nem kell, de lehet és érdemes -, hogy miközben ezeket viszonylagossá tesszük és föléjük emelkedünk, megnézzük azt, hogy hogyan tudnánk kimászni belõle. Ez nagyon nehéz folyamat, mert érzelmileg hihetetlenül érintve vagyunk. De aki azt mondja, hogy én már beleestem ebbe és innen nincs kiút, az téved, mert van kiút. Csak nem szabad, hogy általánosísuk ezt a tapasztalatunkat és azt mondjuk, hogy ebbe mindenképp bele kell dögleni. Na mondok ilyeneket.

Például kisgyerek korban lehet ilyen élmény, amikor az ember elveszti ezt az õsbizalmát és bizalmatlanná válik mindennel szemben, hogy látja a szüleit hazudni. Látszólag egy roppant egyszerû dolog. Ugye a szülõknek föl sem tûnik, hogy éppen most következett be az a pillanat, amikor a gyermeküket halálosan megsebezték. Nem kell, hogy a szüleinket mi emiatt okoljuk vagy bántsuk, mert majd mi is megadjuk ezeket a sebeket a gyerekeinknek. Jó ha tudjuk! Nekem például ilyen élményem volt - hogy még mindig emlékszem rá, az arra utal, hogy ez milyen sebzõdés lehetett -, hogy egészen pici fiú koromban, amikor hallottam, hogy édesanyám fölveszi a telefont és hangosan azt mondja: “Szervusz Pisti! De örülök, hogy hívtál!”, és apukám a foteljébõl integet. Természetesen Pisti apukámat keresi, és akkor anyukám azt mondja, “Ó, hát a Zoli nincs itthon. Nem tudom. Honoluluban van.” (És lehet, hogy tényleg ott van, ez benne a legdrámaibb, mert édesapám pilóta volt, úgyhogy erre nem nagyon lehet mit mondani. Honolulu az Honolulu.) És bennem ez nagyon hosszú ideig tökéletesen feloldhatatlan ellentmondást teremtett. Hogy lehet az, hogy az én szüleim, nem így mondtam. hogy a szemem láttára, de képesek hazudni? Ez hogy lehetséges? A gyerek megint csak sokkal inkább egységben látja a dolgokat, mint a felnõtt. Ez bennem a következõképp áll össze: ha az én édesanyám és édesapám összejátszanak egymással azért, hogy egy harmadik személyt becsapjanak, engem miért ne csapnának be. Persze az egész folyamat nem tudatos. Ezt én kiskoromban nem fogalmaztam meg, nem is tudtam megfogalmazni. De ez egy olyan élmény volt, amely engem három lépés távolságra “penderített” a a szüleimtõl. Aztán persze sokszor átléptem ezt a távolságot, de máig érzem az ezáltali sebzettségemet.

Másik: amikor például a szülõk elárulják a gyerekeiket. A gyerek azt tapasztalja, hogy az édesanyja vagy az édesapja az egymással való kapcsolat érdekében nem tartja be a szavát, amit a gyerekének igért. Ekkor, megint csak, egy felnõtt számára irreális, vagy mindenesetre irracionális következmény jön. A gyerek számára azonban mindez tökéletesen logikus és a gyerek eljut egészen odáig, hogy a saját létét fogja megkérdõjelezni. Azt mondja: nyilván a szüleim azért hazudnak nekem, vagy azért árult el engem az apám az anyámnak, mert én rossz gyerek vagyok, mert én erre rászolgáltam. Egy gyerek ebbõl a szempontból, egyrészt hihetetlenül sebezhetõ, másrészt tökéletes naivitással rendelkezik. És miután az élete abból áll, hogy a szülei fönntartják-e õt, vagy nem, számára ez a bizalom létkérdés. Mert, ha a szülei nem nevelik föl és nem adnak neki ételt meg italt meg ruhát, akkor neki annyi. Tehát ebbõl az adódik-megint csak nem racionálisan-, hogyha a szüleim ezt velem megcsinálják, ennek egyetlen oka lehet: nem az, hogy a szüleim rosszak, hanem, hogy én rossz vagyok.

Na aztán mondok még ilyeneket. Például, ezt azért mondom, mert tapasztalom, gyakran… “Gyakran”, szóval rendre, újból és újból jöttök, vagy jönnek, vagy kerülök ilyen probléma elé: gyerek látja a szüleit testi kapcsolat közben, szexuális együttlét során. Számára ez az élmény vagy ez az esemény tökéletesen érthetetlen és értelmezhetetlen. Mert, mondjuk, ez úgy közvetítõdik felé, hogy apa bántja anyát. És nem érti ezt az egészet, és legszívesebben, mondjuk, kettejük közé feküdne, szétválasztaná õket, és megmentené az anyját a brutális apjától. Vagy pedig valami olyasmi történik, amit õ eleve egyáltalán nem képes érteni, és hogyha egy picit is ezt szóba hozza, akkor ,ugye, ez tabu, meg nem tudom én mi, errõl nem lehet beszélni. És megint csak arról arról van szó, hogy itt megint, szép lassan ez az élmény rávetül a saját életére. És önmagát kezdi el negatív színben látni. Ezek nagyon furcsa következmények, és mégis, a dolog így mûködik. Vagy pedig a következõ történik: mondjuk egy rendes kisfiúról van szó, aki három évesen egy hõs és egy grállovag. És eldönti, természetesen nem tudatosan, hogy ez az a pillanat, amikor a szülei között választani kell. És, miután édesanyja volt alul, és minthogyha õ nyögött volna jobban, ezért bizony anyja a vétlen fél, akit bántanak, és ezért õ elkezd az édesapjával szemben élni. És ez az egész egy hihetetlenül hasadt helyzetet teremt, megint teljesen nem tudatosan. És megpróbálja az édesanyját megvédeni és az édesanyjának valamiképpen a férjévé lenni. Ez lehetetlen helyzetbe hoz egy kisgyereket - ez nyilvánvaló - mindaddig, amíg erre a helyzetre tudatosan rá nem tud nézni.

Aztán, monjuk, szeretne a szüleivel beszélni. Számára, adott esetben, egy problémájának az elmondása, hogy miközben játszott a dzsippel, eltörött a kocsinak a tengelye, ez számára élet-halál kérdés. Ezt mindenképpen el szeretné mondani az apukájának, esetleg abban a reményben, hogy van még egy dzsip valahol, de sajnos se dzsip, se idõ nincs arra, hogy õ ezt, mondjuk, elmondja. Valakitõl hallottam egy olyan jó történetet. Már iskolás volt, amikor kapott egy autót, és az autó egy olyan dobozban volt, ami annak az autócsaládnak más gyártmányait is ábrázolta. Õ egész éjszaka könyörgött a szüleinek, hogy azt a tûzoltó autót vágják ki a dobozról, mert meggyõzõdéssel hitte azt, hogyha kivágják a dobozról a tûzoltó autót, akkor az ott meg fog jelenni és ugyanolyan lesz, mint az az autó, amit õ ki tudott venni a dobozból. Ez egy már iskolába járó gyereknek a fantáziája. Hogy erre õ emlékezett, és el tudta mondani, ez azt jelenti, hogy benne ez egy hihetetlenül negatív élmény volt: kivágták neki azt az képet és az az autó két dimenziós maradt. Ez egy trauma a gyerek számára, és a szülõk lehet, hogy ezt mosolyogva veszik, mindnyályan ilyen bizalmunkat alapvetõen megkérdõjelezõ helyzetek által vesztjük el a hitünket, vagy kérdõjelezzük meg a bizalmunkat.

Mondok még ilyeneket, csak azért, mert hátha pont rád illik. Lehetne még ötvenet mondani, de csak a legfontosabbakat. Például meghal az állat, amit õ kapott. Az az övé. Az õ tengerimalaca, az õ hala, az õ nyula,az õ poloskája - teljesen mindegy -, az övé, és úgy ugrik, ahogy õ szeretné. Vagy ha nem, akkor õ nyomhatja el, de a lényeg, hogy az övé. És akkor ad neki enni, meg inni, és az átkozott tengerimalac jobblétre szenderül. Az a “dög disznó”. De a kisgyerek nem azt éli meg, hogy “dög disznó”, hanem legalább is, jó esetben, temetési szertartást rendel a szüleinél. És a szülõknek kutya kötelessége ezt a temetési szertartást megtartani. Jobb esetben papot is hívjanak! Ugye, tudjátok, mi volt ez a, ez a … (valaki bemondja: tamagocsi) … tamagocsi. Ugye, katolikus papot hívtak a tamagocsi temetésére. Ez megtörtént. Kicsiny hazánkban. És, hogyha egy gyerek hívta, akkor jól tette. És, ha a pap elég jófej volt, legalább is egy imát mondott érte. (Valaki bemondja: “A gyerekért” - nagy nevetés.) Ha a tamagocsiért már mondott, akkor a gyerekért már nem kellett. Mert ezek a dolgok így mûködnek. Nem csak állat lehet ilyen, hanem akár egy tárgy is. Egy tárgynak az elvesztése, ami õt nagyon szorosan összefûzte a szüleivel.

Tegnap, vagy tegnapelõtt belebambultam a tévébe. Volt ez a… ez az amerikai film… Fegyecjárat, vagy mi? Az ugye? Az. Na, és akkor a mi fegyenc fõhõsünk mit hurcolt mindenen keresztül? A nyuszit! És a fõ jelenet, amikor a kisgyerek elfogadta a nyulat. Szóval, még egy…

Na mondom tovább. Például, egy gyerek nem kap meg valamit, amit nagyon- nagyon szeretne. És adott esetben a szülei megigérik. Az amerikai filmeknél, szerintem, legalább három pszichológus, meg két pszichiáter vesz részt azért, hogy eladható legyen, meg benyaljuk, meg az összes többi, de abból a szempontból is, hogy, mondjuk, minden második amerikai filmben ugye van kutya és gyerek, de az egyik biztos, hogy van mindegyikben. És akkor abban milyen általános jelenet, hogy az apa tudja, hogy elmegy fölfedezni a… nem tudom én… a “Keleti-sarkot”. Ez egy nagyon-nagyon hosszú út lesz, és a gyerekének megígéri – ugye, szinkronizálatlan változatokban “promise”, (nevetés) promise a gyerekének, hogy visszajövök, és hozok egy követ a “Keleti-sarkról”. Ezt megígéri. És akkor tudjuk, hõsünk hihetetlen kalandokba keveredik, levágják mind a három lábát, és az összes többi ilyen, de a “promise” az “promise”. És akkor jön, nincs lába, teljesen mindegy, de hozza a követ. Mert az amerikai filmekben nyilvánvaló, hogy hozni kell a gyereknek követ, mert különben baj lesz. És tényleg baj lesz.

Aztán, hogyha például, ez most már egy felnõtt ember esetében, egész jól mennek a dolgok, és a gyereke megbetegszik. Mondjuk, a gyermeke nagyon súlyosan megbetegszik, egy egész életre szólóan. Ez egy felnõtt embert alapvetõen kizökkenthet az addigi bizalmából. Egy gyerek esetében meg fokozottan. Ezt megint nagybetûvel szeretném fölírni: a gyerek átéli nagyszüleinek, vagy szüleinek a halálát. Ezt kibírni gyerekfejjel! Hihetetlen jó környezet kell ahhoz, hogy valamennyire egészségesen és a bizalomnak valamilyen fokával tudjon az a gyerek továbblépni. Szinte megemészthetetlen ez gyerekfejjel. Ezért nagyon mondom nektek, a gyerekeket el kell vinni a temetésre. Nem lehet, el kell vinni! Oda kell állítani õket a koporsó mellé és elmondani, hogy ott fekszik most a nagymamából az, ami megmaradt belõle. Ezt lehet szebben is mondani. De akkor is oda kell állítani. A gyerek roppant naturális. Nincs neki ezzel semmi baja. El kell mondani: nagyon hideg a nagymama, nagyon hideg és nem fog fölkelni. És a gyerek számára ez érthetõ lesz. A maga módján. Elég néhány mondat, nem kell ezt túlragozni. De át kell hogy élje, hogy elbúcsúzik a nagyszüleitõl, a keresztanyutól, a szülõjétõl… Reméljük, nem így van, de hátha. És akkor is! Mert megy tovább az élet, és senki nem gondolja, hogy ott, a szívében nõ az a seb, de van seb. Van. És adott esetben, monjuk, a párválasztásában ez kijön. De a kettõ soha nem kerül összefüggésbe addig, amíg te rá nem jösz, hogy itt összefüggés van. Mert én itt most mondok általános dolgokat, de a munka a tiéd. Az én munkám az, hogy én a saját életemmel foglalkozzam, meg hogy ezt elmondjam nektek. De a munka java az a tiétek.

De mondok még. Hívõ embereknél tipikus, fõleg akkor, hogyha a hitüket összefüggésbe hozzák a jótettekkel. Tehát számukra a hit egyenlõ az erkölccsel. Emlékeztek erre, mondtam, hogy nem, de ez nagyon általános. Mondjuk a “jó ember” barátjuk meghal. A legjobb barátjuk, a legjobb ember, akit ismernek, meghal. Mondjuk negyven évesen. Mondjuk autóbalesetben, vagy rákban. És akkor azt mondják, hogy ebbõl nem lehet fölállni. Ettõl a pillanattól kezdve nincs alapja az Istenbe vetett bizalmamnak. Lehetne, ha volna erõtartalék. A kérdés mindig az, hogy van-e elég erõtartalék vagy a gyerekkorból, vagy a már tudatos, felnõtt munkámból, ami egy ilyen helyzetben bennünket meg tud tartani.

Aztán a háború. A tévében többször is leadták azt a dokumentumfilmet a délvidéki háborúról. Azoknak az embereknek a beszámolóit. Megrendítõ. Szóval, hogy azt valaki ép ésszel és a bizalom megõrzésével képes átélni! Képzeljük el, hogy a mi kultúránkban a nagyszülõkig visszamenõen nem telt el idõszak úgy, hogy a háború valamiképpen ne hatott volna a következõ generációra. Nem létezik ilyen nemzedék ezer éve Pannóniában. Ez pedig azt jelenti, hogyha nem is a szüleink, vagy nem is a saját tapasztalataink által, de legalább is a nagyszülõk tapasztalata által – ami persze ott van a szülõkben - hat ránk ez a krízishelyzet.

Aztán, például a tanár vagy a pap, aki nem szülõ, de olyan szerepben van, hogy mindenképpen bizalommal viseltetünk iránta, vagy pl. az orvos, méltatlannak bizonyul erre a szerepre. Vagy azt gondoljuk, hogy méltatlannak bizonyult. Ugye, ti sokat beszéltetek már arról, hogy az a pap, akiben ti bíztatok, egyszer csak megházasodott. Vagy nem “egyszer csak”, hanem hosszú folyamat révén. (nevetés) Annyira nem rossz a helyzet, hogy “egyszer csak”. Szóval megházasodott, és akkor nagyon sokan azt monják, hogy “itt vége a világnak, az a pap, aki nekünk a hitet, meg az Istent, meg minden, az megházasodott…”. Nincs vége a világnak! A hitednek van vége. A hitednek ebben a formában vége van. Vagy a bizalmad itt megrendült, de nem kell, hogy vége legyen se a világnak. Se a hitednek, se a kereszténységnek nem lesz vége. Például ez egy olyan helyzet, amit sokatoktól hallottam, szintén ez a jelenség, hogy abszolútizáltátok ezt a tapasztalatot. És azt mondtátok, hogy na ettõl kezdve a papoktól tartsunk távolságot.

Aztán, ezt már szinte csak utószóként mondom, mondjuk, az elsõ gyerek. Minden elsõ gyerek, akinek tökéletesnek kellett lennie, akinek, természetesen, mindenét oda kellett adnia a kistesóinak, akinek példát kellett mutatnia azoknak a piciknek, akik még gyámoltalanok és még nem eléggé nõtt be a fejük lágya, ti-di-di-di-di-di-di… Ez is elég lehet ahhoz, hogy valaki kipurcanjon. (nevetés) Vagy a középsõ gyerek, az összes középsõ, aki nem utolsó és elsõ. Ezek mind középsõk, akiket elhanyagoltak, aki nem elsõ és nem is a legkisebb, mind középsõ. És végül a legutolsó… (általános nevetés) …Ugye, milyen reménytelen? A legutolsó, akit meg nem hagynak felnõni. Ez kulturális gyakorlat volt ilyen “macho”-s országokban. Az elsõ huszonhetet elengedték, de a huszonnyolcadik, az a pici, az otthon maradt ápolni a beteg szülõket. Ha tetszett nekik, ha nem…

Most arról beszélnék, hogy milyen következményei vannak annak, ha itt, a kezdetek kezdetén ez a bizalom megtört, vagy pedig, hogyha ez a bizalom valamikor a fejlõdésetek során megtört. Próbálok megint nagyon gyakorlatias lenni és a ti élethelyzeteteket alapul venni. Egy pozitív példát hadd mondjak. Hogy milyen az, amikor egy gyerek töretlenül ebben a bizalomban van. Amikor nehéz helyzetben voltam, mert éppen azt vizsgálták, hogy én alkalmas vagyok-e papnak, akkor éppen a legkritikusabb pillanatban jött be az egyik hittanórámra a rám felügyelõ atya. Éppen azt találtam mondani - akkor már bejött, egy kicsit eltöprengtem azon, hogy akkor mondjam-e, vagy ne, de arra gondoltam, hogy én vagy így leszek pap, vagy sehogy -, hogy az életemben két nagyon fölemelõ megbízatást kaptam. Az egyik, amikor diakónussá szenteltek és mondták, hogy hirdesd az igét meg a többi. a másik pedig: egy négy, talán akkor még három és fél éves kisfiútól származott, aki keresztfiam, a következõt mondta, amikor megérkeztem, de neki nagyon kellett kakilnia. Ezt mondta: Feri! Gyere, csináljuk azt, hogy én nyitva hagyom az ajtót, te üljél le velem szembe, és beszélgessünk így, addig is! Én meg mondtam, hogy jó! És akkor így beszélgettünk, ebben a nagyon bizalmi helyzetben, majd pedig a bizalmi helyzet megkoronázásaképp a következõ megbízatást kaptam tõle: Most akkor töröld ki a fenekem! Ez a két megbízatás a szívemig hatolt és mind a kettõben, az egyikben az Egyháznak a mérhetetlen bizalma irántam, a másikban pedig keresztfiam mérhetetlen bizalma irántam, fejezõdött ki. Direkt azért hoztam egy ennyire szarkasztikus példát (hatalmas nevetés), mert bizony a bizalom áthidalja ezeket a vermeket és gödröket, amelybe az amber legszívesebben nem lépne bele. De a bizalom által mégis csak hidak épülnek és hatalmas élmény az, amikor az ember járkálhat ezeken a hidakon. Na jó.

mondok egy másikat, ez megint csak pozitív, mert mindig negatívumokat mondok, ez az én sajátos nézõpontom, most mondok pozitívat. Jár hozzám egy édesanya; felnõtt korában keresztelkedett meg. És eljön, mondjuk, háromhavonta gyónni. Mindig hozza a kisbabáját, aki egyre nagyobb. És most betöltötte már az elsõ évet, és ez azt jelenti, hogy önálló életre kelt a szónak sokféle értelmében. Azzal játszott a szobámban - ti is tudjátok, élére állított könyveim vannak -, hogy a fölhalmozott könyveimet a polc végéig nyomkodta, ahogy csak bírta. Ez nagyon szép ábrát adott a könyvespolcomon, és az anyuka hárompercenként kérdezte, hogy nem baj? Nem ciki? Mondom, egyáltalán nem, gyermeked egészséges. És tényleg, mert azt mondják a szakemberek, hogy egy kor után egy gyermek, egy pici, ha nem a tárgyi világ felé fordul és nem azt próbálja fölfedezni és megismerni, hanem csüng az anyán még hároméves korában is, ott baj van. Ott van a baj. Mert az azt jelenti, hogy még háromévesen is azt a melegséget várja, és nem tud tõle elszabadulni, amit sokkal kisebb korában kellett volna megkapni. Ez a kislegény viszont nagyon jól fejlõdik, mert õt nem érdekelte édesanyja óvó tekintete és fenyegetõ ujja, hanem benyomkodta az összes könyvemet.

Aztán: együtt voltam most egy papi társasággal, és ott beszélgettünk - hát fõleg az idõs atyák beszélgettek, én nem - a börtönélményekrõl. És akkor azt mondja az egyik atya, hogy náluk, a ferenceseknél volt egy idõs pap, akit jó sokáig bennhagytak a börtönben, s õ volt a legnépszerûbb. A népszerûségét annak köszönhette, hogy a legnehezebb helyzetekben mindig tudott érdekes történeteket mondani. És ezzel újra és újra tudott hitet önteni a többiekbe. És miután kiszabadultak - most hetven-nyolcvan évesek ezek a bácsik - most is szállóige közöttük, hogy a két börtönviselt jóbarát együtt üldögél, és így szól az egyik: gyere, Töhötöm, mondj valami érdekeset, nem baj, ha nem igaz! Szóval ezek az élmények pedig fönntarthatják azt, ahogy az ember képes hittel, bizalommal élni nagyon nehéz helyzetekben is.

Aztán: megint csak ferencesek, Margit körút. Ott van egy idõs atya, aki mikor nyolcvan évesen mutatta be az ünnepi misét, akkor négyszáz diákja ment el együtt ünnepelni. Egy csodálatos ember. Agylágyulásban szenved most. És hogy hogyan tér valaki vissza ebbe az õsi bizalmi állapotba… senkinek nem tudja már a nevét. Senkirõl nem tudja, hogy kicsoda, de van ott egy atya, akivel nagyon jó kapcsolatban volt. Az õ nevét sem tudja, de mikor meglátja ezt az atyát, akkor mint egy kisgyerek odamegy mellé, és megkéri, hogy hadd legyen vele. És azt mondják, nemegyszer megtörtént, hogy ez az atya – nagyon munkaképes, életerõs valaki – mondjuk, jegyespárt oktat, és kopogtatnak, és ez a bácsika jön, és mondja, engedd meg, hadd üljek ide le. Pontosan olyan, mint egy kisgyerek! Hadd üljek le! És az atya annyira szereti ezt a másik atyát, és érzi, hogy mi van vele, hogy temetésekre meg ilyen programokra – tudja, mikor hova kell mennie, az egész elég jól strukturált – viszi magával. Tökéletesen életképtelen. Teljesen. Az egyetlen dolog amit tud, hogy az általa jól ismert kerengõben megy körbe- körbe. Erre képes, de már az udvarra nem tud kimenni, mert ott elbizonytalanodik. Bizalmát veszti a világban, mert ott már nem ismeri a dolgokat. És mégis van egy pap, aki mellé úgy odaáll, odaszegõdik, mint a gyerek a szülõjéhez.

Aztán van egy ilyen… hát ez igazából egy vicc, de talán ebben a viccben jól megfogalmazódik az, hogy az örökségeink hihetetlen módon meghatároznak minket minden józan megfontolás ellenére is. Lehet, hogy ismeritek, nekem egyik kedvencem. Két ember találkozik és az egyik kérdezi: - Mondd, hiszel te a reinkarnációban? Mire a másik: Én? Nem! Már az elõzõ életemben sem hittem!

Aztán: valaki nagyon jól írta azt le, hogy mi történik akkor, abban a folyamatban, mikor jön egy pillanat… számára ez az édesanyjának a halála volt, és addig töretlenül fejlõdött a hite, de ekkor jött a vákuum. És akkor, azt mondta, nagyon érdekes jelenségre lett figyelmes. Ezt most azért mondom el, mert általános következtetéseket tudunk belõle levonni. Ment a pénztárhoz fizetni, és a pénztárosnõ többet adott neki vissza, mint amennyi járt volna. És õ szokásból – fontos szó, szokásból, rutinból – visszaadta azt, ami neki nem jár. És aztán kiment a boltból, és valahogy elkezdett töprengeni azon, hogy most mi történt másképpen, mint ahogy eddig szokott történni. És a következõt írja: azon döbbentem meg, hogy rájöttem, hogy az, hogy visszaadtam a pénzt, semmiféle örömet nem okozott. Hogy eddigi életemben megtanultam, elsajátítottam azt, hogy ez egy klassz dolog. Hogy én jobb ember vagyok, ha visszaadom, hogy ez nekem örömet okoz, és a másiknak is jót teszek vele. Ez egy örömforrás volt és megerõsített a hitemben. De én most krízisben voltam, a gödörben egy teljesen más dolog miatt, és ez a gesztus nem okozott nekem örömet. És még évekig nem okozott örömet. És akkor kezdtem el egy kicsit gyógyulni, illetve akkor tudtam már, hogy egy kicsit gyógyulok, mikor egy ilyen dolog ismét örömet kezdett okozni.

A folyamat nagyon tipikus. Mikor megrendül a bizalmunk, akkor az érzéseink, érzelmeink is ennek a megrendültségnek megfelelõek lesznek. És ez hoz bennünket nagyon nehéz helyzetbe. Nagyon megvisel minket, hihetetlen energiákat köt le. Az ember gyerekkora óta belenõtt egy istenes, igaz világba, és a szokás tartotta fönn ezek alatt az évek alatt. A szokás. Nem volt jó érzése, nem volt öröme benne, nem élte ezt át pozitív élményként éveken át, semmi ilyen jellegû gesztusát. Hány olyan ember van, aki azt mondja, ugyan miért legyek én hívõ? Ugyan ki segíthet rajtam, ugyan mit tudsz nekem mondani? Vagy ugyan miért tudnék én attól boldog lenni, amitõl te boldog vagy? Nekem ezek nem okoznak örömet, nem okoznak semmiféle pozitív élményt. És az embereknek erre a tapasztalatára nagyon nehéz mit mondanunk. Szinte lehetetlen. Szinte lehetetlen. Mert az érzéseim és a tapasztalataim hihetetlen módon befolyásolnak, és ha valaki nem kapott jó elveket, jó szokásokat, akkor nagyon-nagyon nehéz helyzetben van, mert az elvek, az eszmények nem lesznek elég erõsek. Miért lennének elég erõsek?

Tudom, ezt mondtam már, de sokan vagytok, akiket kevésbé régóta ismerek. A hajléktalanszállón, mikor ott laktam, akkor hihetetlen csodálattal és igazán értetlenséggel fogadtam azt mindig, amikor egy kivert kutya, egy olyan ember, aki az életlehetõségek minimuma alatt él és ráadásul semmi evilági reménye vagy biztosítéka nincs, hogy egy kicsit is jobb lesz, hogy az az ember miért kel föl reggel hat órakor, miért megy el dolgozni, miért dolgozik mondjuk 12 órát egy… majdnem mondtam egy jelzõt, egy ilyen rabszolgatartó keze alatt, mert nyilván csak ott tud dolgozni, hogy miért nem lép a bûnözés útjára, hogy van ereje visszamenni egy szállóra, ahol lehet, hogy azóta ellopták a cuccait… mit tudom én. Hogy honnan vesz valaki egy ilyen helyzetben erõt? Szerintem ennek nincs logikus magyarázata. Egyszerûen nincsen. Nem is sokan bírták ezt. Ezért ilyen hihetetlenül nehéz egy ilyen embernek fölkapaszkodni. Azért, mert van a kõkemény negatív örökség, erre halmozottan még negatív élmények, és akkor egy ilyen ember elé oda lehet állni elveket mondani? Mikor a gyomra gombostûfejnyire szûkült az örökös stressztõl, aggodalomtól, fájdalomtól? Hát mit számít egy ilyen embernek három gyönyörû igazság? Nem, nem számít, alig számít. Vagy meghal, és azt mondja, igen, tudom, hogy így kéne, de nincs erõm. Mert az erõ nagyon nagy részben az érzésekbõl, érzelmekbõl fakad, az átélt tapasztalatokból forrásozik. Ha negatív érzéseink, érzelmeink vannak, akkor nincs erõnk. Egyszerûen nincsen.

És ezért is muszáj óvatosnak lenni, én ezért is vagyok óvatos adott esetben veletek. Amikor valaki a hit-krízisérõl mesél, és mondja esetleg, azt gondolja, hogy ez papi füleknek milyen csúnyán hangzik, hogy õ kiábrándult az Istenbõl. Egyáltalán nem hangzik csúnyán, nagyon természetesen és normálisan hangzik. És jó, hogyha ezt egy pap elõtt ki meri mondani, és jó, ha a pap elõtt ki lehet mondani. És ezekben az esetekben az erkölcsi megközelítés szinte hasztalan, vagy másodlagos kell legyen. Mert itt az élet sebzõdött, és az élet gyógyításáról kellene beszélni. És ha egy pap egy ilyen helyzetet, amikor épp megsebzett vagy, erkölcsi vagy eszmei pirulákkal próbál gyógyítani, akkor tökéletesen értelmetlen dolgot cselekszik. Lehet, hogy te ezeket beveszed, de a meghasonlottságod, sebzettséged csak még jobban el fog mélyülni. És ki fogsz alakítani egy fölszínes vallásosságot, egy soha el nem mélyülõ kereszténységet. Azért, mert ott, amikor neked gyógyulnod kellett volna, akkor nem érkezett a gyógyszer. És ez pontosan elég ahhoz, hogy az ember szépen megálljon. Ez pont olyan, ha az ember túl sok pofont kap, akkor köszöni szépen, megfelelõ távolságot vesz. Miért lépne közelebb, miért keresne bizalmi kapcsolatot, hát nem fog keresni.

Egy lélektani szakember teológiából írt dolgozatot, mert el akarta végezni a teológiát is. És megdöbbenve tapasztalta, hogy azok a szerzõk - elsõsorban német századfordulós teológusok -, akik közelítették a katolikus teológiát, azok mind nagyon távoli istenképet rajzoltak föl elõtte. És ez szinte kivétel nélkül minden századfordulós elismert német teológusra érvényes volt. És neki szöget ütött ez a jelenség a fejébe, s azt kérdezte, mi lehet az oka. Elkezdett a barátaival beszélgetni, és kiderült az – nem lehet persze ennyire leegyszerûsíteni a kérdést, de mégis elgondolkoztató -, hogy éppen akkor, amikor ezek a teológusok gyerekek voltak, az dívott, hogy a gyereket nem vesszük föl, mikor sír. Kõkeményen neveljük õket az életre. Már pici korában szokja meg, hogy milyen nehéz kihívások elé kell állnia. Tudjátok, ez a XX. század második felében is fölkapott eszme volt, hogy úgy tudjuk a gyereket a farkas-világra fölkészíteni, hogy már gyerekkorában hadd tanulja meg! Ez egy õrületesen badar dolog. Késõbb aztán azt írja: lélektani praxisomban ezek a teológusok számomra azokat az embereket képviselték, akik számára az apa és anya fényévnyi távolságban van, mert hiába sírok, akkor sem jön közel. És ebbõl rögtön kialakul egy istenkép. És akkor jön egy pap, és azt mondja: “De nem! Hát hidd el, atya! Vagy apuci! Hát olyan.” Hát hogy lenne már olyan? Nekem semmi ilyen élményem nincs. Hogy apuci? Hát arról van. Az én apucim az olyan apuci volt. És hihetetlenül nehéz a tapasztalattal és érzésekkel szemben hitet kialakítani. Ezt már mondtam párszor.

Vegyünk egy másik nagyon nagy területet: férfi-nõ kapcsolat. Utaltam már egy mondat erejéig erre. Ugye, ez az a kapcsolatforma, ami a leginkább visz minket vissza azokhoz az élményekhez, igényekhez, vágyakhoz, álmokhoz, amelyek a gyerekkorhoz hasonlítanak. És akkor két nagyon tipikus jelenségrõl szeretnék beszélni. Tudom, nagyon egyszerûsítve mondom, de legalább ezek tipikusak. A férfi esetében nagyon gyakran gyerekkori sebzettségre vagy fertõzõdésre és a késõbbi újból és újból ráfázásra utal az, ha nem tud dönteni. Ha nem tud dönteni, hogy most megházasodjon-e vagy ne. Õt vegye el vagy ne. Most szereti vagy nem. A másik szereti-e õt vagy nem. És nem tud dönteni. Az alapvetõ döntésképtelenség hátterében férfiak esetében igen gyakran ez áll, adott esetben, elsõsorban az édesanyával való kapcsolatnak illetve az ehhez fûzõdõ tapasztalatoknak a negatív hatása. Ez olyannyira általános, hogy merem mondani ilyen egyértelmûen is. Ennek aztán megvannak az árnyalatai. Nõk esetében pedig ugyanilyen tipikusnak mondható az, hogy mondjuk tíz évig szeretetben él valakivel, alakul az élet, és egyszerre azt mondja, most már mást szeretek. És akkor vált egyet. És harmadik házasság, negyedik házasság, vagy kapcsolatok egymás után, tulajdonképpen nem is akarok megházasodni, jó ez így. Szabadság meg minden, és akkor jön a nagy ideológia. Ez az, amikor egy nõ nem tud kitartani egy férfi mellett, ez is nagyon sok esetben ide vezethetõ vissza, és fõként az édesapával való kapcsolatra. Ezért ha egy nõnek folyamatos problémát okoz az, hogy “képes leszek-e kitartani… jó, megházasodtam” – ugye, a nõk ilyen szempontból sokkal praktikusabbak, egy férfi az inkább nem házasodik meg. A nõ megházasodik, és a házasságon belül jönnek ezek a dolgok, most akkor ez hogy van, ez jó volt vagy nem volt jó… Egy nõ számára adott esetben ösztönös menekülési út, hogy elkezdi nevelni a gyerekeit. És akkor 20-30 évig ez nem is derül ki. El van fedve a probléma. Fõleg, ha egy kicsit tradicionálisabb közegben nõtt föl, tehát az anyaság az õ számára érték. Ha nem érték, akkor férfiról férfira száll, ha érték, akkor gyerekrõl gyerekre száll. És amikor a gyerekek szállnak el, akkor élezõdik ki újból ennek a konfliktusnak, ennek a sebzettségnek a léte és a földolgozatlansága, gyógyulatlansága.

Ennél dióhéjabban nem tudom ezt mondani, de hogy mondjam, szerintem egy évet hallgattam errõl a kérdésrõl fiatalokat, ha összeadom az idõt. Ennek rengeteg árnyalata van, módosulásai, lehet ragozni, értelmezni, le lehet önteni gyönyörû gondolatokkal, a mélyben nagyon sok esetben ez van. És ezért amikor két ember összeköti az életét, akkor nem két ember házasodik meg, hanem jön az egész pereputty. Sajnos, benne van. Ez úgy van, ha engem elveszel, akkor veszed az apám, anyám, mindenki jön velem, jön velem, nincs mese. Valahogy ezzel számot kell vetni. Sok esetben ez ezért nehéz. Például jön egy házaspár, és azt mondják, nekünk problémánk van egymással. És kiderül egyetlen óra alatt, hogy valójában nem egymással van problémájuk. Ott jön ki az a probléma, ami adott esetben külön-külön a szüleikkel való kapcsolatnak a problémája. De az egymással való kapcsolatban jön elõ! Van-e akkor bennetek elég bölcsesség arra, hogy azt mondjátok, tényleg akkor tudunk gyógyulni, ha a szüleinkkel való kapcsolattal kezdünk valamit. Mert nagyon sokan azt mondják, hogy mindegy, akkor legyen úgy, ahogy van. Ezt meg lehet tenni, gyakorlatban nagyon sokan így reagálnak erre.

Pontokba szedtem azt, hoztam ilyen területeket, hogy hol hogyan jelentkezhet a sebzettség léte. Hogy milyen alapvetõ tendenciák mutatkoznak az ember életében akkor, ha megtörtént ez a sebzõdés. Adott esetben ezekbõl a tendenciákból valaki egész életében sem lép ki. A legjobb, még talán legenyhébb reakció, hogy az ember, ha a bizalmát vesztette, akkor krízis, gödör, és aztán tud újra kezdeni. Keres egy új papot, új tanárt, új férjet, feleséget… ezt nem biztatásként mondom. Szóval az élet nem kerek… Ágas- bogas. Szóval a legjobb megoldás az, mikor valaki - legalább, mikor semmi más lehetõsége már nincs a régit folytatni - valahogy újrakezdi. Ez sokkal jobb, mint ha öngyilkos lenne, sokkal jobb! Az újrakezdésnek aztán megvannak persze a variációi. Lehetséges az, nagyon jó esetben – persze ez is már egy kerülõút –, hogy valaki beletemetkezik az alkotómunkába. Fõleg férfiaknál fordul elõ. Nõknél gyereknevelés, férfiaknál alkotómunka. A dolgok egyáltalán nincsenek meggyógyítva, de mondjuk 60 évig, ha ugyan nem lesz munkaképtelen, igazolhatóan el tud zötyögni az élet. Eh, a házassága meg az önmagával való kapcsolata, meg a többi… úgy-ahogy… néha csalja a feleségét, néha berúg, áh, nem egy téma. Lötyög, zötyög az egész, de valahogy megy a dolog.

Ennek, hogy valaki újrakezdi, ennek lehet egy olyan, mondjuk negatív választási lehetõsége, hogy valaki állandóan teszteli és vizsgáztatja az életet. Tehát azt mondja, jó, hajlandó vagyok újrakezdeni, ha te bizonyítasz. Párkapcsolatban ez lehetetlenné teszi a bizalmi együttlétet, egyszerûen ellehetetleníti. Hát a párkapcsolat akkor tud elmélyülni, ha a páromnak nem kell állandóan bizonyítani azt, hogy szeret. De az ilyen ember rászorul arra, illetve ezt a megoldást választja önmaga megerõsítésére, hogy a másiknak állandóan bizonyítania kell, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. Nõknél a megsértõdés – ez az irány. Mert ha érinti õket valami, ha érinti ezt az alapvetõ sebzettségüket, akkor lehúzzák a rolót; ez a sértõdés. Nem tudsz megszólalni, könnybe lábad a szemed, nem tudod magadat megvédeni… lehet, hogy egy egészen apró dolog történt, de a régi seb fakadt föl. És akkor a másik, ugye, Canossát jár. Szeretlek, de nagyon szeretlek… de ezt csak mondom… jó, nem téma… ezt már annyiszor mondtam… hát persze hogy annyiszor mondtam, ha annyiszor sértõdtél meg! Ugye, emlékeztek arra, hogy “tényleg… ugye szeretsz?… szeretlek… és az arcom?… azt is… és a lábam?… jaj, gyönyörû a lábad… és a homlokom?… jaj, a te homlokod… és a szemöldökömet… jaj, hát a te szemöldököd!… és a szemhéjamat?… ó, a szemhéjadat…! mind a kettõt? egyiket sem picit jobban?” Ez egy végeláthatatlan, gyógyíthatatlan folyamat. Mert a gyógyulás nem abban áll, hogy valaki aztán tényleg szereti. Mert ez nem gyógyszer rá. Ez egy lehetetlen út.

Eszembe jutott, amikor síelésbõl jöttünk. Emlékeztek? És akkor ott egy nagyon nívós újságot olvastatok föl, Cosmopolitan címre hallgatott. Sajnos soha életemben nem vettem kezembe ezt a nívós lapot, de áldásos fölolvasásotok révén betekintést nyertem. Következõ: amikor a sebzett emberi természetbõl kultúrát csinálunk. Ez a Cosmopolitan, így fogalmaztam meg. A sebzett emberi természetbõl, a lehetetlen, összevissza megoldásainkból, soha igazán célba nem jutó nyakatekert agyrém dolgainkból kultúrát csinálni, ez a Cosmopolitan. Ha valaki ott dolgozik, attól még lehet rendes ember. Mondom a példát. Ti olvastátok ezt föl, hogy hogyan vizsgálja és vizsgáztatja az ifjú hölgy ifjú partnerét az ifjú párkapcsolatban a tekintetben, hogy komoly és megbízható szándékai vannak-e õvele kapcsolatban. Ha olvastátok, emlékezhettek rá, ott az szerepelt, hogy az ifjú hölgynek ki kell mennie a toalettre, és mikor kilép a toalett- ajtón, akkor meredten kell néznie az ifjú de még nem eléggé megismert párjának a szemét, hogy hova néz. És akkor – aki olvasta azt a lapot, meg tudja mondani, melyik szám, a listát nem fogom közölni – de a Cosmopolitan leírja, hogy mi mit jelent, hogyha ide vagy ide vagy ide néz, és hogy akkor bízhatsz-e benne vagy nem. Komolyak a szándékai vagy nem. Ez az, amikor a tökéletesen értelmetlen, félresikerült megoldásainkból kultúrát agyalunk és gyártunk. Ez úgy, ahogy van, hülyeség. Teljesen használhatatlan. Lehet, hogy ez az az eset, hogy nem baj ha nem igaz, de jól szórakozunk. Akkor jól van, az nem baj.

Ennek lehet következménye az, hogy valaki még a párkapcsolatában is, soha nem lesz képes igazán elmélyült kapcsolatra. Tehát ha azt látjátok, hogy mondjuk házastársak udvariaskodnak egymással, végeláthatatlanul, mint jólnevelt idegenek, akkor sok ilyesmit gyaníthatunk a háttérben. Hogy valaki képtelen vagy retteg attól, hogy a kapcsolata egy ponton túl elmélyüljön. Ez az, emlékeztek, beszéltünk errõl, hogy egy kapcsolat elmélyítéséhez hozzátartozik az, hogy megütközünk, merünk konfrontálódni. De ki mer konfrontálódni a társával, a barátjával? Az, aki tudja, hogy miközben anyázunk, közben szeretjük egymást. Tehát, hogy anyázhatom õt, ahogy belefér, ki fogunk békülni. Nem azért, mert kötelessége, mert keresztény – ez nem az. Hanem azért, mert olyan a kapcsolatunk. Értsétek jól, ez nem fölhívás keringõre, hanem hogy megtehetem, hogy kiborulhatok, kimondhatom, elszállhatok, akármi. Aki ezt megteheti, meg a partnere is megteheti, az valóban csak akkor fogja megtenni, mikor ez kiszakad belõle. Ezzel az ember nem játszik, ez nyilvánvaló, de megteheti. Mert a kimondott vagy ki nem mondott alap õt tartja, és tudja, hogy adott esetben teljesen hülyén is viselkedhet, a társa nem fogja azt mondani, hogy na látod, most telt be a pohár. Vagy “sajnos, drágám, megbuktál”. Amikor valakinek ez egy határ. A szeretetnek nincs határa. A szeretetnek lényegéhez tartozik, hogy nincs határ. Nyilván nem egymás kizsákmányolását jelenti, de ezt igen. És akiben állandó félelem van, hogy ezt már nem mondhatom. Házaspárok nem azért hazudnak egymásnak, mert erkölcstelen, romlott nemzedék, hanem mert nagyon sok esetben nem mernek igazat mondani. Egyszerûen nem mernek. Mert az a tapasztalatuk valami miatt – ez lehet irracionális -, hogy ha megmondják az igazat, annak elviselhetetlen következményei lesznek. Mert az igazság, az valamiképpen elviselhetetlen, s ezért állandóan, akár hazugság árán is, be kell csomagolni. Muszáj becsomagolni. Ugye, szinte minden gyónásban hallom ezt: jószándékú hazugság. Egyébként létezik is ilyen, de nem minden esetben, mikor a gyónók errõl beszélnek. Érdemes egy kicsit rákérdezni, hogy hogy is volt az. Az ember, a legtöbb jószándékú ember nem rosszindulatból, gonoszságból és egyebekbõl hazudik, hogy a másiktól elcsalja az örökségét, hanem egyszerûen fél. Az igazságtól, az élettõl. A házastársától fél. Nem megdöbbentõ ez? Összekötöd az életedet valakivel, és félsz tõle. Ennek az alapja nem a házastársad – adott esetben. Hanem a gyökerek.

Aztán. Ennek vetülete az, amikor valaki görcsösen próbál megfelelni másoknak. Nem a másiknak kell bizonyítania, hanem õ próbál állandóan bizonyítani. Ez is ugyanaz a megoldás, pepitában. Megvan a dolgoknak mindig a párja. Mert akkor arról van szó, hogy õ azt mondja, hogy természetesen én alapvetõen nem vagyok sem szeretetreméltó, sem igazából nem tudok semmit fölmutatni, igazából akármennyit is teljesítek, az elégtelen. Hát én nem vagyok egy jó ember, nem vagyok egy igazi, normális valaki, nekem állandóan teljesítenem kell. Halálra fogom dolgozni magam. Ez az az ember – keresztény mázzal le lehet önteni – hogy “nem, nem drágám, én vagyok a hibás! Tényleg, tényleg, én voltam a hülye! Igaz, hogy te ígértél meg valamit, de hát… nem, nem, nekem ezt nem kellett volna megígérni… én nem vagyok az az ember, akinek bármit is ígérni lehet!” És akkor az ember szépen magára vesz mindent. “Bocsánatot kérek, hogy élek! Tudom, ez az életnek egy ilyen furcsa tévedése, de hát ha már itt vagyok, egy pici helyet, ahol elférjek…” És ezt meg lehet keresztelni. Mekkora alázat! Húszszor szólsz neki, hogy drágám, mondjad, mi a baj, és õ – semmi – de miért semmi? – mert nekem nem lehet semmi bajom! Nekem nem jár az, hogy bajom lehet! Nekem nem jár ki. Mert pici korában hiába volt baja, nem kapott rá reakciót, neki nem járt erre reakció. Hû de… hû de benne vagyunk. Ez még csak a második pont, és hét lesz…

Akkor köszönöm a figyelmet.

2000. október 17.

Ott hagytam abba a múltkori gondolataimat, hogy megpróbáltam összeszedni néhány pontba, összesen hétbe, hogy milyen következményei lehetnek annak, amikor a bizalom vagy a hit mint alapvető emberi adottságunk nem tud úgy kiformálódni, ahogy az a legoptimálisabb lehet. És ennek aztán lehetnek negatív vagy nagyon negatív következményei is. Azokkal kezdtem, amelyek még viszonylag jó megoldásokat adnak arra, hogy legalább képesek legyünk ezzel a sebzett természetünkkel együtt élni, de ezek a megoldások is, ahogy beszéltem is róla, elég statikusak. Vagyis, hogy az ember beáll valamilyen rendszerbe, eszerint alakítja az életét, és ettől se jobbra se balra aztán nem nagyon tér el. És a második volt, emlékszem, erről beszéltem, az állandó kísérletezés, próbálgatás, próbára tevés, vizsgáztatása a másiknak, ez az, amikor nagyon hülye helyzetbe tudjuk hozni a másik embert. Mert hogyha ez összekapcsolódik egy rossz kommunikációval - márpedig összekapcsolódik, egész bátran mondhatom, össze fog kapcsolódni -, akkor ez azt eredményezi, mondjuk, amit ti is tapasztaltok, napszámra, óraszámra, hogy valaki, akinek sebzett ez a bizalom- és biztonságérzete, ez az ember, amikor éppen belekerül egy ilyen helyzetbe, akkor támadni fog benne. Minden kritikát magára fog venni. Azt fogja gondolni, hogy a legegyszerűbb mondat is, amit mondjuk kérdésként föltesztek feléje, az őt személy szerint érinti, és őt támadja. Voltam most egy nagyobb körben, ültünk húszan, és azt vizsgálták a vezetőink, persze a mi kérésünkkel és beleegyezésünkkel, hogy milyen a magyar ember vitakultúrája… Hát tragikus. Ugye ezt nem is kellett volna vizsgálni, hogy ezt kimondhassuk, de nagyon izgalmas, hogy tulajdonképpen olyan emberek ültünk ott húszan, akik azért nem most jöttünk le a falvédőről. De ültünk, és hamar kiderült, egy-két óra alatt, hogy mi is bizony nehezen bírjuk azt, hogyha nézeteltéréseket kell fönntartanunk huzamosabb ideig, bizony egy pillanat alatt azt éljük meg, hogy a személyünket megtámadták. És hogy nekünk védekeznünk kell. És elkezdünk érzelmileg teljesen fölfokozottan reagálni, egész egyszerű helyzetekben, amelyekben a másik fél adott esetben nem is érti, hogy mi most mért húztuk föl magunkat ennyire, hogy mért kezdtünk el védekezni meg támadni.

Na és amikor mondjuk egy párkapcsolatban jön elő ez, akkor szinte elviselhetetlen, hogyha többé-kevésbé az illetőkhöz normálisan hozzátartozó helyzetek az egyik vagy a másik fél számára állandóan azt az érzetet keltik, hogy őt megtámadták, hogy ő veszélyben van, hogy ő most veszélyeztetett, és akkor támadni fog vagy védekezni, vagy egyszerűen csak kiépíti az ő védelmi rendszerét. Az legalább ugyanannyira nehezíti az elmélyült kapcsolatot. Van, aki ezt választja, hogy jó, akkor húzok magam körül legalább hat árkot meg egy csomó falat, és ezen aztán jöjjön át, aki bír. Ez őt nagyon jól meg fogja védeni, de ellehetetleníti abból a szempontból, hogy nem fog tudni mély, bensőséges kapcsolatokat teremteni. És akkor ettől fog szenvedni. És akkor feltölt egy-két vizesárkot, és akkor rögtön azt éli meg, hogy hú, ezt nem szabad, mert túl közel jöttek hozzám, és akkor megint kiássa őket. Ez az, amikor ebben a helyzetben nincsen fejlődés.

Aztán, a harmadik, és erről szeretnék egy kicsit bővebben beszélni. Nem sokkal bővebben, mint az eddigiekről, de azért… azért ez egy nagyon lényeges dolog. Hogy igen gyakran az az önkéntelen és nem tudatos reakció erre a sebzettségre, hogy menedéket keres.

Teljesen alávetheti saját magát. Ez legalább annyira nem kielégítő megoldás, mint az előző kettő. Például a szektáknak a térhódítása meggyőződésem szerint többek között erre vezethető vissza. Egy általános elbizonytalanodás, mindenki keresi azt a biztonságot adó, oltalmazó, anyai nemtudoménmit, ölet vagy kart vagy mellet, és ezt akkor mi másban találhatná meg, mint mondjuk egy olyan közösségben, ahol aztán kőkeményen megmondják, hogy merre van jobbra meg merre balra. Ez azt jelenti, hogy az ember a szabadságát áldozza föl, az önállóságát, a szabad véleménnyilvánításnak a jogát, azért, hogy ezt a biztonságérzetet megkapja felnőtt létére. És az, hogy ezeknek a szektáknak a legnagyobb hatása és eredménye éppen azok között van, akik, mondjuk szenvedélybetegek vagy akik nagyon nehéz helyzetből jönnek, és ezek a mozgalmak nagyon is ki szokták hangsúlyozni, hogy hát ti katolikusok vagy ti reformátusok nem tudjátok fölmutatni azokat a gyümölcsöket, amiket mi fölmutatunk, mert nálunk ennyi és ennyi állami gondozott gyerek tért meg. És nálunk ilyen és ilyen szenvedélybetegségben szenvedők itt vannak és megtértek, és nézzétek, milyen jól élnek. Nekik ebben igazuk van, és fölösleges velük szembeszállni ebből a szempontból. Ténylegesen tudnak ilyen oltalmazó, védő légkört kialakítani, és ezek a nagyon sebzett személyek, személyiségek, ezek tényleg megtalálják a biztonságot, amit lehet, hogy addig sehol nem találtak meg. De nagyon komoly árat fizetnek érte, és ez az ár lehet, hogy mondjuk később kerül majd kifizetésre. És akkor ez már nem ennek a szektának vagy mozgalomnak vagy ki tudja minek a feketelistájára fog kerülni, hanem valahol egészen máshol fog előjönni, hogy ez a megoldás mégsem valóban megoldás ezeknek az embereknek. De most ez a szélsőség. Hogyha a magunk esetét nézzük, nyugodtan mondhatjuk, hogy a mi lelkiségünkben is ott lehet ez a jelenség. Ezért szoktam nagyon mondani azt, hogy legyetek hallatlanul kritikusak - ha nem is az első pillanattól kezdve, de legalább a másodiktól – mindenféle mesterekkel szemben, példaképekkel szemben, tanítókkal és szentekkel szemben, legyetek nagyon kritikusak. Az első pillanatban talán ne. Mert egy picit éljétek meg, hogy otthon vagytok a szent szárnyai alatt, ez nagyon jó lehet. Meg lehet, hogy kell a gyógyuláshoz. De a második pillanattól kezdve legyetek nagyon kritikusak és érzékenyek. Ne dobjátok oda a szabadságotokat rögvest. Mert ez túl nagy ár azért a biztonságért, amit megkaphattok.

És ez az, ahol bennünket egyébként a történelem során nagyon sok kritika ért. Mert azt mondták, ahogy az emberiség fejlődik, eljutott egyszerűen abba a korba, hogy nincs szükségük az Isten eszméjére. Mert hogy ezt az ember találta ki magának azért, hogy aztán az oltalmába szegődjék. Vagy pedig, hogy hatalmat gyakoroljon olyanok fölött, akiknek szükségük van erre az oltalomra. És hogy mikor az ember már eléggé felnőtt, akkor nincs többé rá szüksége. Sem az Istenre, sem erre az eszmére. Sem arra a hatalomra, ami őt óvó, védő közegbe helyezi. Ez a kritika jogosan ért bennünket annyiban, amennyiben valóban jellemző volt ránk az, hogy mondjuk az egyházi igehirdetés valóban nagyon segítette az ilyen embereknek az előfordulását, sőt rátett néhány lapáttal. Mondjuk az a lelkiség - erről tavaly nagyon sokat beszéltünk – amelynek a legfontosabb erénye a vak engedelmesség és a vakbuzgóság, az a lelkiség nagyon is táptalaja volt annak, hogy emberek, kilépve a szülői közegből, olyan egyházi közegben érezzék otthon magukat, ahol nem kellett véleményt nyilvánítani. Nem csak hogy nem kellett, nem volt szabad, nem volt jó. És hogyha valaki a szabadságával akart élni, azt ferde szemmel nézték. Tehát amikor valaki a hitében azokat a jegyeket mutatja, hogy ő egy mérhetetlen alázattal és szinte gondolkodás nélküli vakbuzgalommal veti bele magát az Isten világába, ez nagyon gyanús. Ez roppant gyanús, és én a magam részéről egy picit óvakodom azoktól az emberektől, akik a szentségnek ezeket a jeleit mutatják. Szeretném őket nagyon kipiszkálni ebből az odúból, hogy lázadjanak már egy kicsit, vagy legyen már néha ellenvéleményük. Hogy mondjam… mondjuk lelkipásztorként nagyon jó, hogyha az embert körülveszik azok a hívek, akik mindent levesznek tőle. Roppant kényelmes! De hogy ezt Isten áldásának tekintsem-e… kétlem én, hogy ez helyes volna. Nem azt mondom, van, hogy hirtelen valamit kéne csinálni… és van, aki rögtön pattan. Ez a papnak nagyon jó. De ezzel visszaélni nagyon-nagyon nagy bűn. Visszaélni azzal, hogy valaki ebben vagy csak ebben éli meg a kereszténység iránti elköteleződését. És ebben az a nehéz, hogy egy hajszálvékony nemistudommi választja el a valóban tökéletesen elkötelezett hívő embert, aki képes lerakni a maga dolgait azért, hogy egy ügy vagy egy hiteles ember szolgálatára álljon - ez huszonnyolcadlagos, hogy a hiteles ember attól hiteles, hogy Krisztust közvetíti ebben az esetben legalábbis, mondjuk a hit világában – attól az embertől, aki a tökéletes szolgalelkűségét bizonyítja ezzel a gesztusával. Néha papként sem tudom eldönteni, hogy miről is van szó. Nagyon nehéz. Fiatal emberek esetében nyilván nem tételezem föl a hatalmas szabadságot, hanem még sokkal inkább azt, hogy itt valaminek a kialakulásáról van szó. De fiatalok esetében ez még nem is szolgalelkűség, mert hiszen így épül föl az élete. De egy felnőtt ember esetében… nagyon komolyan meg kell vizsgálja magát, a szüleit vagy a nagyszüleit… Nagyon sokatoknak lehet olyan élménye, hogy a családban volt olyan nagypapa vagy nagymama… főleg nagymama, akit ki sem lehetett vakarni a templomból. De azért abban, amit otthon adott a családjának, abban nem volt sok köszönet. Az én dédnagymamám például ilyen volt. Az én személyiségemet is alapvetően alakította az a dédnagymamám - mert hiszen alakította a nagymamámat, a nagymamám meg az édesanyámat, az meg elég alaposan alakított engem – ez a dédnagymamám volt olyan, hogy az aztán stoppolta a papnak a zokniját reggeltől estig. De a nagymamám nevelésére nem sok időt fordított. Ennek aztán meglettek a súlyos következményei… de ezzel nem untatlak titeket. Indirekt hatásaival úgyis találkoztok… nem csak a kipukkadt zoknijaimra gondolok itt… valamint én nem stoppoltatom a zoknijaimat kellemes nagymamákkal… bár lehet, hogy kéne. Édesanyám volt az… mindig vittem haza a mosnivalót, és ő mindig szelektált. Ezt csak abból vettem észre, hogy hiányzott az a nagyon jó zoknim, amit annyira szerettem, az a szürke. Igaz, hogy nyolc lyuk volt rajta, de… ebből a szempontból egész más nézőpontot képviseltünk. De képzeljétek el, mikor édesanyám meghalt és pakolni kellett utána, akkor ezekből a zoknikból jó párat megtaláltam a szekrényében, és visszaraktam a staffírungba, vagy mi az… nekem az nincsen… szóval, a gardróbszekrénybe.

Emlékeztek-e arra a történetre, hogy fejben-golf? Ott ül az az amerikai fogoly már hónapok óta, és azt mondja, hogy hónapokon keresztül semmi mást nem csináltam, csak imádkoztam az Istenhez, hogy segítsen rajtam. Eltelt néhány hónap, és rájöttem, hogy ha ezt tovább folytatom, meg fogok őrülni. És akkor elkezdett golfozni fejben. Ez tulajdonképpen egy nagy kihívás. Mert itt arról van szó, hogy valaki élte a hitét, Istenhez fordult, hogy segítsen rajta, majd néhány hónap után rájött, hogy ha ebben a formában éli a hitét, akkor bele fog őrülni. És akkor választott ebből a szempontból egy tökéletesen profán megoldást. Hogy elkezdte a golftudását javítani. És látszólag vonhatták le azt a következtetést, hogy itt arról van szó, hogy lám-lám ezen az emberen sem segített az Isten, hát az egész egy humbug. Azoknak van igaza, akik a New Age zászlaja alatt azt mondják, hogy önmagunkat kell megvalósítani. Hát ennek az embernek sem az Isten segített, hanem a golf. Tehát, mondjuk, Woods (?) – az a nagy golfos? – az a mi nagy prófétánk. Teljesen mindegy, hogy ki. Evilági célokat tűzünk ki, meglesznek a magunk prófétái és kiteljesítjük magunkat, és az összes többi. De ez a történet nem erről szól. Hanem arról, hogy ez az ember egy olyan hitformával élt, ahol akkor, mikor nehéz helyzetbe került, akkor a saját kezéből kiengedett mindent. Azt mondta, hogy Uram, mindent Te csinálj. Csakhogy ez a helyzet, ami egy kis kalitkát jelentett, és neki látszólag semmi nem volt már a kezében, még akkor is rengeteg minden volt a kezében. Még akkor is. És ő, mondjuk így, kerülő úton, egy profán kerülő úton volt képes kifejleszteni a hitének egy érettebb formáját. Azt, hogy a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetben is az ember még tud valamit csinálni. Nem is keveset. Mondjuk, képes nem csak az őrületet meg a halált elkerülni, hanem javítani a golftudását.

Jó esetben ilyenkor az történik, hogy ez a férfi megőrzi valami módon az istenhitét, és ami beépült neki ezen a kerülőúton, legalábbis mondjuk profán úton, az beépül az ő Isten-kapcsolatába. Rosszabb esetben az történik, hogy totálisan elveszti a hitét. Valójában csak annyi történt, hogy az a hitforma vált elégtelenné nyilvánvalóan az élet kihívásával szemben, amiben ő eddig élt. Csak a kérdés, hogy ő erre rájön-e vagy nem. Hogy mi rájövünk-e ezekben a krízisekben, hogy nem a hitünket vesztettük el, csak az a forma tagadtatott meg az élet kihívásai által, amely eddig a miénk volt.

Csakhogy, mondjuk, ez milyen összefüggésben van az életerővel, képzeljétek el, volt egy magyar néni, aki 110 évig élt. Keresztúri néni, rákoskeresztúri néni, most már mondhatom, hogy egy kicsit a földim – látjátok? És ez a néni 1867-ben született, és 1977-ben halt meg. Tökéletesen elképzelhetetlen! Az én plébános atyám hozzá járt áldoztatni. Százéves korában még új dolgokat fedezett föl, és szidta a nyolcvanéves fiatalokat, mint a bokrot. Ez a néni tele volt lendülettel, életerővel és igazi, élő hittel. Ő mesélte ezt a történetet: igazából nem szeretett a lányokkal játszani – megalkuvó természetek, mondta róluk, és mindig (hát ez még az 1800-as éveknek majdnem a közepe, egészen más kultúráról van szó), ő fiúkkal játszott, és mondta ezt a történetet, hogy a fiúkkal mentek ki a jégre. És egyszer csak látták, hogy egy pengő belefagyott a jégbe, ott volt a jég alatt. És akkor összeültek mindnyájan – voltak legalább hét évesek –, hogy mit kell ilyenkor csinálni. A fiúk mondták, hej, hát megyünk, vágunk éles botokat, kitúrjuk a jég alól a pengőt. És hát a férfiak, hahh, cselekedtek is, mentek mind vágni botokat. Főhősünk pedig, akkoriban még csak hétéves gyermek, letolta a bugyiját, rápisilt a mondott helyre, kiszedte a pengőjét, majd pedig futásnak eredt, mert tudta, hogy az ostoba férfiember legalábbis leveri rajta ezt. És így is volt, és rohantak egymás nyomában, és az édesanyja mesélte, hogy ott dörömbölt az ajtón, és kinyílt az ajtó, és a következőt mondta: Nem kérdezni, beengedni! A loholó férfiak pedig már csak a zárt ajtókkal találkoztak. Ő mesélte, hogy az édesanyja, mikor meghallotta ezt a történetet, úgy kacagott, hogy nem adott neki maflást. Hogy mennyire dicsérte meg, ezt nem tudom, de…

Szóval ez a néni még száznyolc éves korában is tele volt életerővel. Azzal kezdte a napot, hogy azért egy felest benyomott. Anélkül nem kezdődött a nap. „Nehezen indul a napom…” Szóval csodálatos történetek vannak róla… De azért akartam ezt mondani, hogy a hit bennünk élő volta és ereje nyilvánvalóan nagyon-nagyon szoros összefüggésben van az életerőkkel. És hogyha látunk egy száz-száztíz éves embert – hát nem valószínű, de mondjuk –, akkor érdemes ráfigyelni. Nem föltétlenül ezzel a végtelenül materialista megközelítéssel, hogy vegetáriánus-e vagy nem, vagy hogy szokott-e alkoholt fogyasztani, mert nem ez számít, nem ez a lényeg, hanem a hitére kellene rákérdezni. Nem föltétlenül a vallásos értelemben vett hitére.

Jó. Olvasok egy történetet. Megint „Erőleves a léleknek”. Hogy milyen roppant gyakori az, ahogy éppen az életerő hiányából következtethetünk a hit gyöngeségére. Amikor valaki – látszólag esetleg nagyon hívő gesztussal – az életét az Isten kezébe ajánlja. Valójában, ez sajnos az ő nagyon gyönge hitének a jele. Mert az tükröződik benne, hogy lemondott arról, hogy ő bármit is képes lenne tenni ezen a földön az Isten segítségével. „Mindenkinek van egy álma”, ez a történet. „Néhány évvel ezelőtt elfogadtam egy megbízást az egyik déli megyétől” – az Egyesült Államokban vagyunk -, „hogy foglalkozzam szociális segélyen élőkkel. Munkám során azt kívántam bizonyítani, hogy mindenkiben megvan az önellátás képessége, csak fölszínre kell hozni. Azt kértem tehát, hogy állítsanak össze egy csoportot különféle etnikumú és családi állapotú segélyezettekből, én pedig péntekenként három órát fogok velük tölteni. Kértem továbbá egy kis készpénzkeretet, amit szükség esetén igénybe vehetek a munkámhoz. Miután kezet ráztam a csoport tagjaival, először is közöltem velük, hogy szeretném megismerni az álmaikat. Na és mi volt gyerekkorukban? Nem volt valami, amire vágytak? Az álmaink? Nekünk nincsenek álmaink! Na de gyerekkorukban csak volt valami! Nem volt valami? Nem tudom, mit akar az álmainkkal, vont vállat az egyik asszony. A patkányok megzabálják a kölykeinket. Istenem, ez borzasztó. Érthető, hogy nyomasztja ez a patkány-ügy. Nem lehetne valamit csinálni? Hát, nem. Illetve, nem ártana egy szúnyoghálós ajtó, mert a régi már csupa lyuk. Nincs itt valaki, aki ért az ilyesmihez? Én régebben csináltam effélét, jelentkezett egy férfi, bár mostanában nagyon fáj a gerincem. Esetleg megpróbálhatom. Mondtam neki, hogy állom a költségeket, ha beszerzi a szúnyoghálót és rendbehozza az ajtót. Gondolja, hogy meg tudja javítani? Azt hiszem. A következő héten, miután összegyűlt a csoport, az asszonyhoz fordultam. Na, jó az ajtó? De mennyire! Akkor ugye, nincs további akadálya, hogy tovább álmodozzunk? Félszeg mosoly. Hogy érzi magát, tudakoltam a hátfájós férfitól. Nagyon érdekes, mondta, kezdek jobban lenni. Ez megadta az első lépést. Ilyen, látszólag apró sikerek révén értettem meg a csoporttal, hogy az álmodozás nem őrültség. Ezek a kis lépések ráébresztették az embereket, hogy valóban történhet valami. Sorra kérdezgettem őket álmaikról. Az egyik nő elmondta, hogy mindig is titkárnő szeretett volna lenni. Na és mi az akadálya? Mindig ez a következő kérdés. Hát gyerekem van és nincs aki vigyázzon rá, ha elmegyek otthonról. Ekkor azt kérdeztem, nincs-e valaki a csoportban, aki egy-két napot vigyázna arra a kicsire.” Satöbbi, satöbbi, satöbbi, írja ő, és akkor az a legvége: „Tizenkét hét alatt a csoport minden tagja kikerült a közellátásból.” Három hónap alatt. „Ezután még sok csoporttal értem el ugyanezt az eredményt.” Ez olyan kicsit amerikás történet, de nagyon benne van az, ami számunkra tanulság.

Aztán. Elsőáldozás volt a múlt héten Rákoskeresztúron. Ott ücsörgött az első padban a negyven kisgyerek, negyvenegy, és akkor kérdezte tőlük a pap, ugye, most akkor ti már felnőtt fiatalként – voltak legalább 9 évesek – újítsátok meg a keresztségi fogadalmatokat. És akkor érces hangon: ellene mondtok-e a sátánnak és minden kísértésének? Válasz: (cérnahangon) Ellene mondunk! Ugye, ezt még háromszor megismételték. Nagyon komoly voltam, nehogy azt gondolják, hogy kinevetem őket, de azért a szívem derült. Szóval, hogy nagyon sok felnőtt ember is valahogy ilyen gyerekként válaszol. Szóval nem, nem arról van szó, hogy ő tényleg ellene mond. Tudjátok, a bérmálás szertartásában mi volt, ami sajnos kikerült a szertartásból? A püspök három ujjával megpofozta a bérmálandót. Adott neki egy nagy maflást. Azért, hogy ezzel szimbolikusan és egy kicsit fizikálisan is átélje azt, hogy édes fiam, az élet nem habostorta. (Amit, ugye, Bástya elvtárs is megtanult később. A malac pedig jóval előbb. Ő már a legelején megtanulta, szegény… Dezső. Szegény Dezső!)

Szóval, amikor valaki kimondja azt, hogy én ellene mondok, az azért mégiscsak első sorban egy felnőtt embernek a gesztusa. Az, ahogy a 9 éves gyermekek ezt cincogják, az persze nagyon kedves, és persze, egy 9 éves gyerek is kimondhatja ezt a maga szintjének megfelelően nagyon őszintén és nagyon komolyan. De azért, mondjuk, most ha idáig futtatom ki a dolgot, ezt nagyon hangsúlyozni szoktam, a kereszténység nem gyerekvallás. Akkor is, hogyha a felnőtt embereknek mondjuk 0,01 %-a jár felnőtt katekézisre, ez még akkor is így van.

Na, a negyedik… Ja, nem még van… van még ezzel kapcsolatos… A püspök atya templomot szentelt nálunk… mennyi érdekes dolog történik Keresztúron, látjátok, milyen jó hely? Na. Szóval, fölszentelte a templomot, és az én főnököm arról híres, hogy felnőtté vált keresztény hite van, ténylegesen, nem ijed meg a saját árnyékától. És akkor hosszasan kellett várni arra, hogy a fogadásra mindenki odaér már, és tudunk koccintani. És akkor hát olyan kínos helyzet alakult ki, és a bíboros úr megkérdezte az én főnök atyámtól, hogy mondd csak, Gyuri, mióta vagy te itt Keresztúron. S hát ő mondta, bizony már 25 éve. És erre a bíboros úr azt mondta, jaj, szegény keresztúri hívek! Ezt viccesen mondta. És erre az én Gyuri atyám a következőt mondta, de teljesen ártatlan szemmel, ahogy egy paphoz illik is, hogy bíboros úr, mióta vagy te az egyházmegye élén? De itt nincs vége a történetnek, mert a bíboros úr lépre ment, és mondta, hogy mióta. A következő mondatot, sajnos papi szemérmességem tiltja, hogy elismételjem nektek, de mindenesetre a keresztúri hívek kihúzták magukat, hogy ilyen a mi papunk. Felnőtt. Ennek a másik oldala az, hogy elkeserítő az, tényleg, hogy feltűnik egy püspök három kilométeres körzetben, és ez nagyobb hatással van az emberekre, mint autóvezetőre a traffipax. Ez elkeserítő! De hát… nem egy picit leveszek a gázról, meg elveszem a lábam óvatosan, hanem mind így beletaposunk a fékbe, mint a csuda, mindenki meghajol… ez elkeserítő… de miért? Miért? Ez a kérdés, miért? Számomra tökéletesen érthetetlen. Ez olyan, mint a Tábor-hegyen, hogy színünkben elváltozunk! Hát mégsem Illés jelenik meg nekünk, meg Mózes! Hanem csak… nem tudom én, Beton atya. Nem kell színünkben elváltozni, ha ő megjelenik.

Ugye, ez mindig olyan jópofa volt… úgy hívtuk, ugye… állandóan kihúztam a gyufát, és akkor hová mész? Állok a szőnyeg szélére. Ez volt a terminus technicus. Megyek a szőnyeg szélére. És akkor jöttek a barátaim, miután a szőnyeg szélén álltak, és fogták a fejüket, hogy ez nem lehet igaz, miért vagyok én ilyen lépcsőházi vitatkozó? Az tudjátok, milyen? Mikor kijön, már becsukódik az ajtó, akkor jut eszébe, hogy mit kellett volna mondani. Ez a lépcsőházi vitatkozó. Ezért fogták a fejüket mindig. Teljesen lebénulunk, meg vagyunk igézve és annyi nekünk. Ha hajlamosak vagytok ilyesmire, ez is … na, mindegy, nem nézek senkire.

Negyedik. Na, ez is egy megoldási lehetőség szokott lenni, evilági, materiális törekvések. Ez egészen visszavisz bennünket oda, hogy ténylegesen az anyagvilággal is meggyűlt a bajunk. Tehát, csípett a popsink, üres volt a hasunk, könnyes az orcánk és egyebek. Ringatásra szorult volna a gerincünk, de sajnos, nem… ott keményedett a pólyában. És ezek után nagyon sokan milyen választ adnak a sebzettségre ebből a szempontból: akkor kérjük mindezt! Tehát étel, ital, szex, pénz, hatalom, ezek. És van, aki ténylegesen egy életen keresztül – nem meggyőzött hedonistaként, mert nem az az ars poeticája, hogy hedonistának kell lenni, így fogok üdvözülni, hanem valamiképp ezekben a dolgokban szinte megszállottan – keresi ezeket az örömöket és az ezek által az örömök által kapott biztonságot, melegséget és teli hast, ami valahogy pótolja azt, ami elmaradt. Tehát, megint csak azt lehetne erre a helyzetre mondani, hogy vigyázzunk, vigyázzunk, nem föltétlenül erkölcsi probléma az, ami erkölcsi problémaként merül föl. Mert mondhatnánk erre azt, hogy itt a falánkság tipikus esetével van dolgunk, vagy a bujaság megnyilvánulásával, miközben ennek a gyökerében valami gyógyulásra szoruló sebzettség van. És a moralizálással sehova nem fogunk eljutni.

Igen. Ennek lehet egy érdekes módosulása, amikor valaki közben azt mondja, hogy kérem, mindezek az anyagi értelemben vett, biztonságot adó, meleget nyújtó dolgok megtagadtattak, akkor ehhez nekem nincs is jogom. Tehát átmegy a másik oldalra, és folyamatosan egy ilyen szinte önostorozó, önpusztító életet fog élni. Gondolok például arra, aki képtelen nyugton lenni, képtelen rá. Tehát aki azt mondja, hogy atya, ne haragudj, de én egyszerűen nem tudok imádkozni. És megkérdezem: és miért nem? És azt mondja, azért, mert annyi dolgom van otthon. És hát mi? Hát állandóan rendet rakok. Ezt nem föltétlenül kényszeres, hanem lehet, hogy ő állandóan abban a tudatban él, hogy itt ővele nagy baj van, őneki nem jár semmi, neki a környezetét kell állandóan jóvá tenni. Ez az ő dolga. Ugye, nem maga felé irányul mindez, hanem a környezete felé. Mindennek nagyon rendben kell lenni, nincs egy perce sem… Ennek a tipikus esete – mikor először hallottam, azt mondtam, nincs ilyen, de van – tehát mondjuk egy asszony, aki egyedül él, 65 éves, erejének teljében, és vasárnap jön hozzá valaki látogatóba. És akkor ő meggyónja a következő héten, hogy sajnos nem tudott eljönni vasárnap a misére, mert egész napos elfoglaltsága volt. És kérdezem tőle, hogy mi. Hát az, hogy délután jött a barátnője, és ő készült az ő fogadására. És tényleg készült. Ebben az a… nem tudom én milyen, fölemelő vagy lehangoló, hogy tényleg egész nap készült. És azt élte meg, hogy erre szükség van, mindenre, amit ő megcsinált. Huszonötödször a nemtudomén, a porcelánmacskáról letörölni a port.

Az ötös: lehet egy menekülési út, megint nem tudatosan, az életuntság, fáradtság, közöny, neurózis, és az összes többi, depresszió. Ugye, ez az életerővel van összefüggésben. Ennek a tünete lehet az, ilyenkor még van esély, amikor valaki kinő a nagyon erőteljes ösztönök világából. Tehát mondjuk ez a klimax és a klimax utáni világ. Van, akinek akkor áll meg az élete. Mert érdekes módon addig a mindenféle ösztönei nagyon jól életben tartották őt. Beleértve még valamiképpen az anyai és gyereknevelési ösztönét is. És valahogy, ha ezek az ösztönök már kifutnak, egyre inkább egyfajta szellemi elmélyülésre van szüksége az idősödő embernek ahhoz, hogy valóban az élete egyre harmonikusabbá váljon. Az idős embernek ez az igazi nagy dolga: a szellemi kérdésekre újra nagyon komoly válaszokat adni, és az életét aszerint alakítani. Már nem a teljesítmény, nem a munka, már nem a gyerekek, már nem a szexualitás és az összes többi. Ezek is megjelenhetnek, de már nem ez van előtérben. És amikor valaki ebben a korban megreccsen, ez még természetes lehet. De amikor benne marad ebben a helyzetben, akkor lehet, hogy csak ő 40-50 évesen jut el oda, hogy nagyon keményen szembe kelljen néznie a személyiségének ezzel a sebzettségével. De lehet, hogy ez ide utal, csak sikerült neki egészen eddig nagyon jól lavíroznia. Mert volt éppen elég dolga, amivel foglalkozhatott. Az ilyen ember lehet, hogy nagyon szerencsésnek mondható, ha jönnek az unokák, mint a csuda. És akkor sikerül töretlenül átvinnie oda ezt a problémáját vagy ennek a kezelését. Adott esetben ez nagyon jó. Sokkal jobb, mintha depresszióval feküdne hónapokig az országos ideg- és elmegyógyintézetben, sokkal jobb megoldás! De lehet, hogy a személyiségének meg a hitének a fejlődése szempontjából ez mégiscsak stagnálás, bár tele van nagyon sok értékkel.

Aztán, ez már eléggé durva, de ez is lehetséges: az élet elutasítása és gyűlölete. Ez sem ritka, csak ezt a legtöbb ember nagyon szalonképesen fogalmazza meg. Hogy ő tulajdonképpen utál élni, utálja ezt az egészet. Azok a hívők például, akik fényes hitük bizonyságaképp mindig arról beszélnek, hogy ők már úgy vágyakoznak haza! Hát annyira! Mondtam már ezt nektek? Nem. Mert ez nagyon… hát látlelete ennek. Hogy a Jóóistenhez kerülni végre! Az Istenhez, aki végre megadja nekem – ezt nem mondják ott-, amit az anyukánktól nem kaptunk meg, vagy a szüleinktől, nem ez a mondat folytatása, hanem azt, amit ez a gonosz világ nem ad meg… „Hát, atya, higgye el, én annyira szeretem az Istent, és nekem már nyűg minden nap. Reggel ahogy fölkelek, azt mondom magamban, Uram, ez legyen az utolsó nap!” Hát nem szép? Hááát… Jó, egy picit olyan vitriolosan mondtam ezt, de azt gondolom, ha a lelkipásztori reakcióm a következő, hogy kedves, hát éretlen a hited, ébredj föl! Hát te gyerekkorodban bizalomvesztésben szenvedtél… hát ez nem így működik. Hanem hogy reagál egy ilyen helyzetre Jézus? Hát szerintem valahogy úgy, hogy legyen a te hited szerint. És ha ő valami miatt eszmélődik, ha valami miatt tud egy lépést tenni, mert ő ezt belső kihívásnak éli meg, akkor nagyon szívesen mondok neki bármit, de egyébként legyen a hite szerint. Csak éppen nem fogom azt gondolni, hogy ettől az embertől fogom megtanulni a hitnek a teljességét. Hanem azt gondolom, hogy ő valahol… adott esetben… és ez hihetetlenül elkeserítő… mondjuk 40-50 éves embertől ilyet hallani. És ez nem ritka. Nem ritka ez, amikor valaki azt mondja, hogy atya, én ezt otthon nem merem mondani, mert mondjam el a gyerekemnek? Hát nem merek eléállni ezzel. Vagy mondjam el a házastársamnak? Úgyis tudja. Hát atya, mondom neked… és akkor lehet, hogy nagyon szépen becsomagolja, de ez nagy gáz… ez nagy gáz.

És akkor, mondjuk, ez megint csak jó neurotikus köntösben fogalmazódik meg, az ilyen ember az, hogy „atya, én úgy szeretnék már az Istennél lenni, tényleg hiszek abban, hogy ő magához ölel majd, csak abban nem vagyok biztos, hogy üdvözülni fogok”. És akkor itt mélyül el ez a válság. Én egyébként ezen mindig olyan sokat szoktam töprengeni. Megint csak tünet, hogy komoly hívő emberek hogy tudnak annyit töprengeni azon, hogy mi lesz az üdvösségben meg mi nem. Számomra mindig, komolyan mondom, óriási kérdés. Nem tudom elképzelni, hogyha valaki valóságosan szereti az Istent, és tudja az Istenről, hogy nagyon szereti, hogy számára ez komoly kérdés. Hogy ez hogy lesz, és tényleg, lesz ott csirkehús, mert azt annyira szeretem, és atya, tényleg, nyugtasson meg, hogy lesz csirke. Jó, disznót nem eszünk, mert mégis, piszok ne legyen a mennyországban, de a csirkéket lehet olyan szépen is tartani. Nagyon… szóval, mikor valaki mondjuk… 70-80 éves ember, az elköszönés küszöbén, gyomorgörccsel tekint az üdvösség felé, ez a hiba a hit megrendültségének a jele. Nekem tényleg az a kép jut eszembe, bár eléggé naturális, de hát az élet is nagyon naturális, hogy mondjuk, ülök a kis bilimen… hát, ilyen volt… és vagyok mondjuk, nem tudom, két és fél éves (azért az nem ciki még akkor). És akkor, édesapám, ugye, pilóta, megígéri nekem, hogy mondjuk nem tudom én, Tűzföldről hoz nekem banánt. És ugye, a puha diktatúra alatt vagyunk, nincsen banán, csak ha édesapám, a pilóta hoz nekem, és hát én istenítem az édesapámat, hogy jaj, hoz nekem banánt. És ott ülök a kis bilimen, és mondjuk az jut eszembe, hogy édesapám vajon betartja ígéretét? Édesapám vajon megbízható ember? Lehet, hogy narancsot fog hozni! Vagy, ami még rosszabb, citromot? Ez normális…? Nahát egy két - vagy két és féléves gyerek önfeledten ül a bilin, és eszébe sem jut, hogy az ő apukája nem isten volna – valamennyire -, aki fog banánt hozni a Tűzföldről, ebben semmi probléma nincs. Attól isten, nem? Hogy hozzon banánt. Valahogy az üdvösséggel is így vagyok. Őszintén megmondom nektek, hát… így… hm… esetleg nagyon érdekes róla beszélgetni, de… engem nem nagyon köt le. Tehát nem… egyrészt, mert… a lelki vezetőm mondta mindig azt, mikor őt abajgatták ezzel a kérdéssel, hogy tök más lesz, mint itt! Kész - befejezte. Nem foglalkozott ezzel, hogy „teee, és akkor ott…” Jó, vannak helyzetek, mikor mondjuk egy problémákkal küszködő embernek nagyon fontos, hogy órákon keresztül vázoljuk – amit nem tudunk. De nem baj, vázoljuk, mert őneki ez jó. Akkor vázoljuk. Hülyeségeket nem mondunk, tudjuk, ugye, mi az, ami éppenséggel lehet. De ez akkor is valamiképpen a dolog megrendültsége.

Namost. Ugye, ez egy nagyon furcsa logikai menethez vezetheti az embert – gyűlölöm az életet. Gyűlölöm a világot. Az szalonképes, hogy legalább az Istenről azt mondom, hogy nem gyűlölöm, de tulajdonképpen vele sem vagyok jóba. De legalább azért szeretem, mert kiment engem ebből a hülye helyzetből. Tehát legalább valami érdekem fűződik hozzá. És akkor egy életen át mi mást tennék, mint hogy igazolom azt, hogy ez a világ tényleg rossz és tényleg gyűlöletre méltó. És tényleg egy szörnyű hely. És akkor, az ilyen ember végigsiránkozza az életét, végigpanaszkodja az életét. Ez hiába mondja nekem, hogy hívő ember, ha a harmadik mondata az, hogy neki baja van a világgal. Ez hitetlenség. Ez a hitetlenség jele. Na, ezt nem akartam ilyen nagyon paposan mondani, de valami ilyesmiről van szó.

Aztán, és ez a legdurvább, amit így lehet megfogalmazni, hogy kompenzációs erőszak. Amikor nem csak ilyen puha módon bizonyítja ezt valaki, hogy csak a szája jár, és mindig csak ezt veszi észre, hogy mi rossz ebben a világban, hanem a szó szoros értelmében meg is mutatja, hogy gyűlöli ezt a világot. Camus-nek van a Caligula című műve, és onnan írtam ezt ki, Caligula mondja ezt: „Élek, ölök. Annak mámoros hatalmát érzem magamban, aki pusztítani képes. Amelyhez képest a teremtő hatalma csak gyerekjáték.” Azért, ha magunkhoz engedjük ennek a mondatnak a tartalmát, van benne valami. Szóval nem hiszem, hogy ne lenne bennünk annyi ilyen ösztönös pusztító valami, hogy ne sejtenénk meg, hogy mi van ezen mondat mögött. Mert mindnyájan éltük már meg az indulatnak azt a hevességét, hogy legszívesebben… „de jó, hogy nincs a kezemben!” Szóval, tényleg mámorító hatalmat élhet meg az, aki pusztítani tud. Tényleg… ahhoz képest a teremtés szinte semminek tűnik. És hogy… hogy ember kezébe… szóval az ember az nyilván átéli, hogy nincs akkora hatalma, amivel egy világot tudna teremteni. És egészen abszurd, de olyan hatalom van a kezünkben, amivel ezt a világot el tudjuk pusztítani. Ez hihetetlen! És úgy van. Legalábbis mondjuk a mi kultúránkat biztos, hogy el tudjuk pusztítani. És hogy ennek a kísértése piciben megérinthet minket.

Na, ez lett volna ez a hét nagyon látványos és erőteljes út. Ennyire elszaladt az idő! Egyetlen történetet hadd mondjak még ehhez kapcsolódva, és aztán lépek a következő bázisra. Szeretnék a gyógyulásról beszélni. Majd mindig fogok erről beszélni, de ez egy nagyon érdekes történet. Egy pszichiáter írja azt le, hogy ő túl van sokéves analízisen már, rengeteg mindenen, ami az ő gyógyulását volt hivatva szolgálni, és mégis, képtelen elviselni azt, hogy emberek hozzáérjenek. Azért ez elég gázos, nem? Pszichiáter, sok év analízis, és elviselhetetlen számára, ha valaki közel megy hozzá és megérinti. És akkor azt mondja, hogy ő egyszerűen nem tud így praktizálni, ennek utána kell menni, mert egyszerűen ezt a sebzettséget nem lehet így valamilyen akár nem-tudatos formában is és nem akaratlagosan továbbadni a klienseinek. És akkor, hívő ember, és elmegy valakihez, aki a Szentlélek által képes gyógyítani. És tíz percig imádkoznak, és azt mondja neki, hogy meditáljunk most. Képzeljük el azt – itt nyilvánvalóan nem csak arról van szó, hogy ezt az illetőt átjárta a Szentlélek, hanem elég komoly szakmai tapasztalata és tudása volt, mert nem akármit mondott az illetőnek, hanem azt mondta, képzeld magadat a betlehemi jelenetbe, ott pici gyerek vagy, ott fekszel, és melletted áll Mária és József, és akkor, ahogy kell, szépen elmondja azt, hogy az egy jó meditáció legyen. És ő maga is átéli ezt, és akkor azt kérdezi, hogy na, mit éltél át? És akkor a pszichiáter elmondja, hogy ő 6 hónapos volt, nem csecsemő volt, pedig az akart lenni, de 6 hónapos volt, és ezt és ezt látta, és Mária az ölébe vette és ringatta és odaadta Szent Józsefnek, és ez annyira jó volt! És akkor azt mondja ez az ember, az imádságos ember, hogy érdekes, én is 6 hónaposnak láttalak téged, ahogy ezt elmondtam, és azt gondolom, hogy ez valamiképpen kulcsmomentum itt a te sebzettségedet illetően. És arra kérte őt - ugye szakember volt -, hogy többszörösen ismételd meg ezt meditációdat, éld azt át, ahogy téged a Szűzanya a karjába fog és József dajkál. És ő akárhányszor meditált ezen jelenet fölött, mindig 6 hónapos volt. És akkor szántszándékkal azt akarta, hogy ne 6 hónapos legyen, mert hű akart lenni a jelenethez. Azt mondta, hogy hát ez így nem korrekt, hát neki egészen picinek kell lenni, és ő olyan pici akart lenni. És akárhányszor a tudattalan hozta a képet, akkor 6 hónapos volt. Miután már nagyon messze élt az édesanyjától, annyira nem hagyta ez nyugodni őt, hogy fölült a repülőre, elment az édesanyjához, és megkérdezte tőle, hogy édesanyám, mi történt velem 6 hónapos koromban? És akkor az édesanyja azt, mondta, hogy jaj, ne is kérdezd! Akkor kaptál egy nagyon súlyos betegséget, aminek az lett a következménye, hogy tele lett a tested kiütéssel. Tele lettél sebekkel, és az orvos azt mondta, hogy a fertőzésveszély és a gyógyulásod érdekében nem szabad téged fölvennem. Nem szabad senkinek sem hozzád nyúlni, csak az ilyen nem tudom, gyógyító akármivel szabad téged… mit tudom én, gyógyítgatni, mit csinálni, kenegetni. És ez hónapokon keresztül ment, és én annyira szenvedtem ettől, és olyan jó volt, amikor aztán később már megint a karomban tarthattalak. Puff neki.

Akartam nektek valamit mondani, hogy lássátok, hogy itt - nagyon hosszan soroltam a tévutakat, de - lehetséges a gyógyulás. Lehetséges, nyilvánvalóan... mondjuk úgy, hogy természetes módszerekkel is, de adott esetben még a természetfölötti... és a mi keresztény lehetőségeink is tudnak olyasmit adni, amit lehet, hogy természetes módszerekben nem találhatunk meg, vagy nem úgy... De ezzel most nem akarom a kettőt ütköztetni egymással, egyszerűen csak fölvillantani ennek az erejét. Most még valamit akarok - ezt fontosnak tartom, mert ez egy ilyen csúcs történet, nagyon szép, de hát hol vagyunk mi... mondjatok nekem egy papot, aki ezt végigcsinálja, nincs ilyen -, hogy nagyon egyszerűen hogy gyógyulhatunk meg ezekből a helyzetekből a hétköznapi életünk során. Nagyjából a következő ennek a menete: hogy újból és újból bele fogunk esni olyan helyzetekbe, amelyekről bőségesen beszéltem. Ezekre hevesen fogunk reagálni, vagy teljesen irreális érzelmekkel. Irreális reakcióink lesznek, mi is tudjuk azt, hogy ez valahogy nem természetes - ahogy mondani szoktuk, normálisan reagálunk - vagy a környezetünk mondja ezt. Pontosan tudjuk, hogy ez már huszonöt éve van, és azóta mindig, hogyha valaki nekünk ezt mondja, akkor teljesen padlót fogunk. És ez egy folytonos tapasztalatunk. És akkor ezekben a helyzetekben a kapcsolataink, amelyekben vagyunk, gyógyító erővel bírnak. Az a kérdés, hogy egy ilyen helyzetben az a valaki, akivel kapcsolatban átéljük ezt a szituációt, hogyan reagál erre a sebzettségünkre. Ha ő másképpen reagál, mint ahogy az a reakció volt, amikor ezt a sebzettséget szereztük, akkor a másiknak a reakciója bennünket gyógyítani fog. Ha hasonlóképpen reagál, a sebzettségünk elmélyül. Egyszerű, ez ilyen nagyon pofonegyszerű. Tehát, például hogyha én nagyon, nagyon szerettem volna valamit. Nagyon! És rendre az volt az élményem, hogy amit nagyon szerettem volna, nem kaptam meg, és megházasodom, és kicsit félve meg minden... Mondom a feleségemnek, vagy mondod a férjednek, hogy ezt most úúgy szeretném... Menjünk ma kirándulni (és előtte egy egész élettörténet van) és a férjed azt mondja, hogy jaaj, de uncsi! Jaaj, kirándulni! Jaaj! nee! Nézzük meg inkább ezt a filmet, ez tök jó lesz... egy ilyen Bruce Willis - es film, annyira jó! És akkor mi történik? Nagyon sokféleképp reagálhatsz, ugye: elnémulsz... mert az élettörténeted puff, erős kézként megszorítja a szíved. Nem is tudsz erre reagálni. El sem tudod mondani neki, hogy itt most nem a kirándulásról van szó, hanem a te alapsebzettségedről, el sem tudod mondani. Másik: Megsértődsz. Harmadik: azt mondod, na te milyen egy izé vagy - támadsz! Vagy azt mondod, tényleg igazad van, legyen úgy, ahogy te mondod, tényleg, milyen hülye ötlet volt ez a kirándulás, tényleg, huszonhét fok van, egy csomó madár meg minden… minden sarkon ingyen perec, de tényleg, annyira hülyeség volt, amit mondtam... vagy: elütöd egy tréfával, ismeritek ezeket a kommunikációs izéket, beleesel valamibe, és a másik szépen azt mondja, na jó, ezen is túl vagyunk. De ha ebben a helyzetben a társad elég érzékeny és azt mondja, nagyon akarod? Vagy... mit tudom én, ezt ti jobban tudjátok... és akkor másképpen reagál, mint a sebzettség kiváltó okában a reakció, akkor te gyógyulni fogsz. De általában egy nem elég. Hej, de nagyon nehéz az élet! Öt, tíz, száz kell, nagyon sok kell. Sok kell, de a helyzet egyértelműen javul. Általában nem vagyunk, mondjuk klinikai esetek. Nem vagyunk… vagy nagyon jól leplezzük. De szóval általában nem vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a hétköznapi életben a jó reakciók gyógyítani fognak bennünket. De ehhez kezünkbe kell venni azt, ami tényleg a kezünkbe vehető; hogy megtanuljuk azt, hogy hol kommunikálunk rosszul. Hogy, mondjuk mi abba a típusba tartozunk - erről sok szó esett -, hogy egy éve vagy másfél, hogy mi mindig támadunk. Akkor ez a mi felelősségünk, hogy fölismerjük, és amikor jön az indulat, ami a sebzettségből veszi az erejét - annak az ereje, hogy olyan indulatosan tudunk támadni, annak az ereje a sebből van, mert ott van a nagyon erőteljes érzés -, hogy akkor leállítjuk magunkat vagy… na, ezt most nem ragozom, mert ez egy más téma. És az is az én felelősségem, hogy tudjam, hogy az én társam, akivel egyre szorosabb kapcsolatba kerülök, az hogy mutatja föl ezeket a jeleket. Hol – ugye, most direkt mondok egy ilyen szót – hol komplexusos a reagálása. És amikor így reagál, irreálisan, akkor én nem húzom föl magam, hanem azt mondom, hogy itt kell most nekem összeszedni magamat. Lehet, hogy nyolcvanhetedszer is most ugyanazt a hülyeséget csinálja, de ez az ő baja. És én 87-szer is ebben a helyzetben orvos vagyok. Vagy pap vagyok, vagy nem tudom, mi vagyok. És ő a beteg, és a betegre nem mondjuk azt, hogy undorító a betegséged, menj el. Nem ezt mondjuk rá, hanem bekötjük, vagy valami. Még akkor is, ha az a férjünk, feleségünk, kedvesünk, gyerekünk, anyánk, tök mindegy! És akkor, például, hogy próbáljak az életből hozni példákat, a szexualitás az a terület, ahol még egy pár lapáttal rá lehet tenni, tehát aki hülye volt, még hülyébb lesz. És a szexualitás az a terület, ahol pedig ilyen hatalmas léptekkel gyógyulhatunk. Azért, mert a szexuális találkozás, mely nyilván a teljes ember találkozását jelenti, az embert eleve visszavezeti – mert ilyen a szexualitás természete – abba az állapotba, ahol ő gyerek. Ugye, a szerelem gyermeki állapot, és a szexualitásban nagyon sok minden ösztönösen gyermeki. Ahogy ott reagálunk. És ezért ugye ez az érintéstől kezdve akármeddig, a teljes szerelmi egyesülésig érvényes. Tehát a szexuális magatartásunk nemcsak abban nyilatkozik meg, hogy akkor gyógyulok, ha lefekszem vele, hát ez nem ennyire… ha meg megsimogat, az smafu… és akkor „gyógyíts engem, Rozi!”. Elmentek haza, és ezt szűrtétek le? Ne, én nem ezt mondtam! Hanem amikor - nem tudom - gyöngéden az ölébe hajtod a fejed, és megsimogatja a hosszú szőke hajadat (vagy ha nem, hát befested; mindegy, csak simogassa), akkor ez is hallatlanul gyógyító. Mármost ebben a témában nem vagyok szakértő, nem szeretnék belemenni, de kötelességem, úgy gondolom, erről beszélni. Azért, mert… mert itt legyetek… nem azt mondom, hogy óvatosak, nem erről van szó, ha az ember önfeledt, akkor éppen nem óvatos… Na! Az önfeledtség előtt kell óvatosnak lenni, és akkor tudatosítom magamban azt, hogy mire és merre… Tehát, amikor a szexualitásról beszéltem, a házasság előtti nemi életnek a problematikus voltáról, akkor nyugodtan ezt a dolgot is sokszorosan aláhúzhattam volna, hogy sebzett emberek, nem érett személyiségek, tele ezekkel a zűrökkel, próbálnak egy olyan világban mozogni, ahol a legjobb szándékuk mellett is nagyon sok esetben csak még nagyobb terheket rónak egymásra. És végül aztán már ezekből az élményekből is gyógyítani kell őket. Most nem azt mondom, hogy ez mindenütt így működik. De hát éppen azért, mert ugye a gyógyító együttléteknek éppen az a sava-borsa, hogy ezekben az együttlétekben átélek valamit, ami előhozza az én sebzettségemet, és ott nagyon pozitív érzéseket és érzelmeket kapok – ezek az érzések, érzelmek nagyon fontosak – és ezek egy pozitív tapasztalattá állnak össze. És ha valaki erre még nem alkalmas, és nem kész, és még nem látja az egésznek a mélységét, ez nagyon kérdéses, hogy megtörténhet-e így. Ugye a gyógyító együttlétekben adott esetben mesterségesen hozunk létre ilyen helyzeteket. Ugye, ez olyan, mint amikor jön valaki és elmondja a problémáját. Akkor ő föltárja a sebzettségét. És aki meghallgatja ezt a történetet, az ő élettörténetét, az ugye azzal, hogy figyelmesen hallgatja, és befogadja, és együtt sír vele, vagy együtt örül vele, olyan helyzetet teremt, ami akkor nem állt fönn, mikor ő a sebet szerezte.

Na, ezt már sokadszor ismétlem, ne haragudjatok. Csak ez tényleg…. hogy mondjam, muszáj, hogy ezt elhiggyétek, mert ez nagyon fontos és hihetetlenül használható. Egy párkapcsolatban nagyon jól lehet ezekről beszélni. A párkapcsolat és minden, ami ezzel együtt jár, az gyógyító intézmény. Vagy pedig puff neki. Szóval, ha nem olyan... De különben gyógyító intézmény. Hát nem véletlen, hogy a Szentírás is olyan hihetetlen kijelentéseket tesz, hogy…. Hogy szinte a házastársi szereteten át üdvözül a másik ember! Hát ezek megdöbbentő kijelentések! De nyilván arról van szó, hogy az üdvösségnek a valóságát éppen a párkapcsolatban nagyon intenzíven meg lehet jeleníteni, bele lehet vinni. Ez a barátságra is érvényes. Vagy, és tulajdonképpen az, hogy egyáltalán a lélektan ilyen rendkívüli mértékben földuzzadt, és az emberek a gyógyulást ilyen mesterséges közegekben keresik, ez óriási kritika a normális életre nézve. Hát ez az átlagember végtelen gyöngeségének a kritikája. Hogy nem működnek azok a természetadta intézmények, amelyekben gyógyulnánk. Persze a mester-tanítvány viszony is mindig természettől adott intézmény. Ez igaz. De a házastársi kapcsolat… hol vagyunk mi attól, hogy a házastársi kapcsolat volna az az intézmény – most a szó jó értelmében intézmény –, ahová utaljuk az embereket gyógyulni. Éppen abból jönnek! Ez drámai! Persze, persze nyilván nem arról van szó, hogy a házastársi kapcsolat betegítené meg az embert, hanem hogy ott aztán minden előjön. Előbb-utóbb… a párkapcsolat az egy olyan tészta. Hogy megrohad. Vagy meg kell enni, vagy ki kell dobni, vagy valamit csinálni vele, de ha csak úgy áll, azzal baj lesz. Ugye ez általában olyan… na mindegy…

Én azt hiszem, hogy nem kezdenék már bele egy újba, mert éppen most jönne a következő. Egyetlen sztorit hadd mondjak el befejezésképpen. Ez vasárnap történt, és annyira jó! Olyan jól kifejezi, hogy mindezek a dolgok hogyan történnek meg velünk gyerekkorunkban, és hogy hogyan működik ez. Egy nagyon jó barátom, sokan vagytok itt, akik ismeritek, talán kilenc évi házassági kapcsolat után megszületett az első gyerekük. És vasárnap kereszteltem meg őt, Ákos Miklós. A nevét nem tudom elfelejteni, annyira örültem neki. És utána volt egy ilyen agapé, szeretetlakoma, és akkor én leragadtam egy ilyen három-négy éves kislánnyal. És akkor néztük, hogy… hogy folyik ott az építkezés, és nagyon jól elvoltunk. Sütött a nap, egy csomó madár, ismeritek a helyzetet. És akkor mondom ennek a kislánynak, hogy menjünk, együnk, mert a finom falatokat megeszik mások. És akkor, ugye, ez hatott, és mentünk, és elkezdett játszani. És egyszerre csak patakzó könnyekkel szalad hozzám a kislány. Hát ez eleve jó érzést keltett bennem, mert nem az édesanyjához ment, hanem hozzám. Mindegy, odaszaladt hozzám, és kérdezem, hogy mi történt. A tesóim üldöztek! Hát hogyan, mit történt, és odahívom a tesóit, és azok: nem üldöztük, hát fogócskáztunk! És akkor mondom a kisgyereknek, hát az nem üldözés volt, fogócska! Ez tudjátok, mennyire hatott? Semennyire. Valahogy ez így működik. Tehát kívülről a szülő, a felnőtt, de még az egy évvel idősebb testvér is azt mondja, hogy hát veled semmi rossz nem történt, fogócskáztunk. De a kisgyerek nem azt éli meg, hogy fogócska, mert az egy elvont fogalom, számára semmit nem jelent. Nulla. Őt üldözték. És olyan aranyos volt, ahogy ott gyorsan foldozgattuk a sebét.

Van ez, csak már marha sokszor elmondtam. Gyerektársaságnak, picik voltak, mondjuk, hogy menjünk kirándulni. És napokon keresztül mondtam, hogy szombaton föltétlenül gyertek el, mert kirándulni fogunk. Elmentünk, szombat egész nap kirándultunk, és akkor sírósan, legörbülő szájjal jön egy kisfiú, hogy: atya! Hol van már az a kirándulás? És mondom, hogy hol? Hát egész nap kirándultunk! De nem! Csak mentünk egész nap az erdőben!

Szóval a felnőtt ember bölcsessége csak arra jó, hogy olyan helyzeteket teremtsünk, amelyben az érzések, érzelmek által próbálunk gyógyítani. Különben a férfi hiába magyarázza a feleségének, hogy miért is működik rosszul, az nem fogja őt meggyógyítani, az biztos. Inkább simogassa meg.

2001. május 29.

A múlt héten arról beszéltem, hogy megkülönböztetjük az érzelmeinket, gondolatainkat és meggyõzõdésünket. Ha én azt mondom, hogy az Isten nem szeret engem, úgy érzem, hogy Isten nem szeret, vagy azt mondom neked, egy negatív kijelentést teszek, hogy nem figyelsz rám, akkor ebben mindenképpen van egy negatív ítélet az Isten felé, negatív ítélet feléd - akinek ezt mondom. Ez azt fogja jelenteni, hogy miközben én ezt egy õszinte közlésnek gondolom, aközben a másik ember az ítéletre fog reagálni. Õ ezt ítéletnek fogja megélni, és hihetetlen gyorsan azt fogja válaszolni, hogy én egy ítéletet fogalmaztam meg. Én nem vagyok tudatában, hogy ítéletet mondtam valamirõl, vagy a másik emberrõl.

Említettem azt is, hogy az “úgy érzem, van valakid” kijelentés szintén ítéletet hordoz magában. Ráadásul az ítéletet nem magamról mondtam, hogy én féltékeny vagyok, hanem a másikról: van valakid. Ha ezzel szemben azt mondom, féltékeny vagyok, akkor ez egy olyan közlés, amelyet a másik képes megemészteni, mert nem érintettem az õ személyét, magamról beszéltem, de ha ezt az állapotomat úgy fejezem ki, hogy én úgy érzem neked van valakid, akkor ezzel egy negatív ítéletet fejeztem ki, és ezt rögtön felfogja. Erre a negatív ítéletre negatív érzelmekkel, gondolatokkal, cselekvéssel fog reagálni. Miközben az egész folyamat lehet, hogy tudattalan marad részemrõl is és az övérõl is, ilyenkor be tudnak állni a kommunikációs csapdák. Nem értjük, hogy van az, hogy mondjuk eljöttünk a paptól, azt a tanácsot kaptuk, hogy beszéljük meg a dolgokat, aztán azonnal adunk egy pofont a dolognak: megpróbáljuk megbeszélni, de semmi jó nem sül ki belõle, mert tudattalanul egymás között kezdünk ítélkezni, és ezt nagyon jól érzékeljük.

Virginia Satir, akire gyakran hivatkozom, és aki a családterápiának anyamestere, a következõt mondja: hihetetlenül tudattalanok a gondolataink, az érzéseink, az érzelmeink, a meggyõzõdésünk is. Õ azt mondja: ha bármilyen témában elkezdek beszélgetni valakivel, lehet ez bármilyen téma, és itt bármilyen kijelentést teszek, az emberek 50  %-a attól tökéletesen függetlenül, hogy mit érez, mit gondol az én kijelentésemmel kapcsolatban helyeselni fog nekem, 30%-a attól teljesen függetlenül, hogy mit gondol vagy érez, tiltakozni fog. Nemet fog mondani rá. 15%-a sem igent, sem nemet nem fog mondani. Valahogyan, mintha nem lennének se gondolatai, sem érzései ezzel kapcsolatosan, más szinten fog reagálni az én közléseimre. Mondjuk, én azt mondom: “rettentõen félek mostanában”, mire õ azt fogja mondani, hogy “a félelem egy alapérzés, a félelem ez és ez…” nem reagál arra, amit én mondok neki. 0,5% gyakorlatilag semmit nem fog kezdeni azzal, amit mondtam neki, a maradék 4,5% az, aki képes az én mondatomra a saját érzései, érzelmei és gondolatai alapján reagálni. Ezt egyszer már említettem, hogy erre Satir kollégái azt mondták, amikor ezt munkahipotézisként állította fel sok évtized tapasztalatai alapján, hogy “te túlzol, mert ez 1 százalék”. Nyílván, ennek a hátterében az van, hogy fogalmunk sincs arról, hogy jelen pillanatban milyen gondolataink, érzéseink, hitünk, érzelmünk, meggyõzõdésünk van az adott helyzettel kapcsolatban.

Mondok egy saját élményt, amely engem is meglepett: hittanórát tartottam, - felnõtt katekézisnek is mondhatnám, az sokkal elõkelõbb - mindegy, beszéltem, ez a lényeg és nem voltam magamban, ez is lényeges. Ahogy még nem kezdõdött el a hittan és mászkáltam a padok között, közben észrevétlenül elkezdtem simogatni a karomat. Ahogyan ezt csináltam valaki, aki ott ült a padban, azt mondta: bizony nagyon hideg van… és ez bennem egyfajta világosságot gyújtott, mert nem fáztam… és rögtön azt mondtam neki, amit éreztem, hogy “nem, engem annyira megnyugtat, hogy simogatom magam”. Ösztönösen kezdtem el simogatni magam, amikor éreztem, hogy még nem lendültem bele… Bennem nem tudatosult az sem, hogy mit csinálok: egyszerûen nem vettem észre. Ösztönösen történt. Nem tudatosult bennem, hogy én simogatom magam. Emögött egy egész rendszer áll: simogatom magam, mert ez jót tesz, nem is érzés, ez érzet. Jó érzet. Nyílván, valamilyen érzelmi változást fog elõidézni, meg fogok nyugodni, le fogok higgadni, lejjebb megy a pulzusom… olyan jó ez… de közben, nyilvánvaló, ehhez egy gondolat is társul bennem, hogy nem vagy veszélyben. Nincs semmi baj. Ez egy jó hely, jó helyzet, amiben most vagy. Mert bennem a simogatás ilyen gondolatokat ébreszt. Kérdés: ebben a helyzetben mire reagáltam ösztönösen? Nem arra, hogy ott ül egy csomó ember, aki engem meg fog majd hallgatni, hanem a saját tudattalan gubancaimra, ami lényegében nem gubanc, csak egy állapot. Ez tökéletesen eltöltött engem.

Szeretnék most olyan kijelentéseket mondani, amelyekhez pozitív hit, pozitív meggyõzõdés társul. Mert eddig mindig csak negatív szempontokat mondtam: “nem szeret az Isten”, féltékenység, stb… Van ennek másik, illetve olyan pozitív, negatív oldala is… Ezt most magamról mondom, rám ez nagyon jellemzõ. Ha valaki megkérdezi tõlem, hogy: “tudsz segíteni?” Ez, ugyebár, egy semleges kérdés. Az illetõ arra kíváncsi, hogy van-e erõm, energiám, kedvem, stb. Tökéletesen semleges kérdés, és engem minden szempontból szabadon hagy… Hagyna, ha én ezt képes lennék semleges kérdésként átélni, gondolatoktól, érzelmektõl érzésektõl és meggyõzõdéstõl függetlenül. Mert ez a kérdés, hogy “tudnál segíteni?” a következõ gondolatot, hívja elõ bennem: “tehát szükség van rám”. Ez nem tudatos bennem, éveken keresztül nem volt bennem tudatos. Pap voltam és nem volt bennem tudatos.

Amikor te jössz, és azt kérdezed “tudsz-e segíteni?” én nem arra kezdek el reagálni, hogy valóban tudok-e segíteni, hanem elkezdek már arra reagálni, ami bennem elindult, bennem van, a saját programomra, amely ezt a kérdést úgy értelmezi, hogy te megerõsítesz abban a hitemben, hogy rám szükség van. Ebbõl a következõ adódik: ha rám szükség van, akkor én fontos vagyok. Ez már hit… meggyõzõdés a javából. Ha én fontos vagyok, akkor mit fogok válaszolni a te kérdésedre, ha az alapján vagyok fontos, hogy benn vagyok ebben rendszerben: “ráérek”, ezt fogom mondani. Eközben lehet, hogy ez nincs így. Lehet, hogy hazamegyek, és azt gondolom: nem vagyok normális! Belenéztem egyáltalán a naptáramba? Eszemnél vagyok én? Valakinek mondtam éppen mostanában: képzeld kitaláltam, hogy ezentúl vasárnap is fogok fogadni párokat. Jó mi…? Nem…? Láttátok volna, hogy nézett rám. Mert nekem az a jó ötletem támadt, hogy vasárnapot is munkanapnak fogom tekinteni a miséken kívül… Nyílván azért történt ez, ahogyan Virginia Satir mondja, hogy nem a te kérdésedre reagálok. Beindul a program… és ez a program bennem van. Itt az 50  %-hoz tartozom. Igen. Ennek a negatív következményeirõl Bodrog Miklós református lelkész írt egy nagyszerû cikket: “Igenlõ kór”. Betegségnek titulálta. 50%-os teljesítmény… hát az emberiség 50  %-ának ösztönös reakcióját betegnek tekintette – joggal, egyébként.

Tehát ha én valakinek azt mondom: “de szép a szoknyád”, kinek a hitét tükrözi…? Az enyémet, ugye így van. Én mondom, hogy szép a szoknyád. De a legtöbb ember…legalábbis 50% azt fogja gondolni “aha…szép vagyok” vagy “tetszem neki” Nem tudom, hogy melyik van elöl. “Szép a szoknyád”, “tetszem neki” - ebbõl következik, hogy “szép vagyok” vagy pedig “szép a szoknyád”- ból jut eszedbe, hogy “szép vagyok” és csak utána, hogy “tetszem neki”. Na, de ez mirõl szól? Mert megint nem arról szól, hogy õ fölfogta azt, hogy tetszik az õ szoknyája. Nem errõl szól, hanem ez a mondat kiváltotta õbenne a saját meggyõzõdését, hogy õ szép, és az én érdeklõdésem felkeltõdött õiránta. Ugye, erre szokták azt mondani, joggal, hogy a nõk beszéddel vezéreltek…, hogy a megfelelõ mondatokkal lehet a programokat irányítani. Most férfiak, megörültetek, hogy na…na.

Most csak egyetlen kérdés még: miért lehetséges ez. Azért, mert a nõk nagy többségében a gondolatok tudattalanabbak, mint az érzések és az érzelmek. Ösztönösen nem a gondolataitok nyomán reagáltok, hanem ösztönösen az érzéseitek és érzelmeitek nyomán. Ezért, hogyha mondunk gondolatokat, szempontokat ezek egy olyan területen érintik meg általában a nõt, ahol õ többé-kevésbé nem tudatosan mûködik. Egyébként ezzel a mondattal egyetlen nehézség van… de errõl inkább késõbb.

A másik oldalon: a férfiakat hogyan lehet programozni? Hmm…érzések, érzelmek, érzetek… Ugye, többször megmondtam nektek, hogy “etesd a bestiát”. Az anyaszentegyház hatodik parancsa ez a nõk felé a férfiakat illetõen a szentségi házasságban. Éppen hallottam valakirõl, aki egy iskolában komoly funkciót tölt be - hölgy az illetõ és vezetõ tanár abban az iskolában -, akinek a férje azt várja el, hogy este legyen meleg vacsora. És ha van meleg vacsora a házasság mûködik. Ha kinevezik a feleségét egyetemi tanárnak… a házasságuk nem mûködik… mert nincs teletömve a has. Na…, primitíven mondom, de annál reálisabban.

Na most, ha egy férfi azt mondja egy nõnek, hogy “szép vagy, szép a hajad, szemed, szád”, az esetek többségében bejön, igaz? Ez bejön…, de kiknél nem jön be? Azoknál, akik mélységes meggyõzõdéssel hiszik magukról, hogy nem szépek. Azoknál egy nagyon érdekes folyamat kezdõdik.

Most elérkeztünk egy fontos területre. Mondjuk, egy férj, azt mondja a feleségének, aki nincs meggyõzõdve, hogy szép, hogy “milyen csinos vagy ma!” Az asszony, lehet, hogy bólogat, de közben a következõ gondolat társul hozzá: “én nem vagyok szép”. És ütközik a kijelentés az õ meggyõzõdésével. Ez pedig milyen programot fog beindítani? Negatívat. Vagyis, el fog bizonytalanodni. Minél többször mondja a férfi, hogy “szép”, annál bizonytalanabb lesz. Ez egy nagyon furcsa helyzet. Úgy mûködik, mint az akarat. Valami, ami nem akaratlagos és nem tudatos mûködés alapján megy: negatív reakciók történnek utána. Mi történik ilyenkor? Mondjuk, ez a férfi, aki rájött arra, hogy a felesége ténylegesen csúnyának tartja magát, értékelési problémákkal küzd stb, és õ megpróbálja megerõsíteni, és azt mondja: “hát te szép vagy, jaj de szép vagy, mondtam már?”, és a feleségben kimondatlanul is egyre inkább felerõsödik az olyan érzés, hogy “mikor derül már ki, hogy az egész hazugság?”. “Õ egy életre áltat engem”. Amikor adott esetben a férfi megcsalja a feleségét, akkor összedõl minden, mert akkor igazolást fog nyerni ennek a nõnek az összes negatív meggyõzõdése, és azt fogja mondani: tíz évre, húsz évre visszamenõleg kiderült az, hogy igazam van, nem vagyok szép, és az is, hogy a férjem végig hazudott nekem. Egy ilyen programozás “hitû" hölgy ilyen eseménytõl tökéletesen padlót fog. Mit fog mondani a papnak, mikor elmegy hozzá: “az volna a keresztényi kötelességem, hogy megbocsássak neki, de nem tudok". Tényleg nem tud! Vagy eszméletlen energiákat kell belefektetni abba, hogy meg tudjon bocsátani, mindez azért, mert az õ negatív hite, meggyõzõdése az, ami ellehetítleníti a helyzetét. Miért van az, hogy vannak hölgyek, aki simán túlélik, akik képesek ilyen helyzetben tovább élni, sõt…

Abban az esetben, persze, hogyha valakiben egy pozitív hit és meggyõzõdés él önmagával kapcsolatban, ebben az esetben az a mondat, hogy “szép vagy" benne kialakítja azt a képet, hogy õ tényleg szép. Ez ahhoz hasonlít, mint amikor én még nem tudok fejest ugrani. Van egy alapvetõ meggyõzõdésem magamról, hogy én tényleg nem tudok egy csomó dolgot megtanulni. Valaki ekkor azt mondja “megtanítalak téged, hogyan kell csinálni", elkezdem gyakorolni, közben azt gondolom, hogy ezt meg tudom csinálni és tényleg meg tudom csinálni. Erre szoktuk azt mondani, hogy valakinek minden sikerül. “Akinek van, annak még adnak. Akinek nincs, attól még az is elvétetik, amirõl azt gondolta, hogy van neki.” Mire mi elkezdünk tiltakozni, hogy ez igazságtalan…, de ez fajta igazságtalanság a mi kezünkben van. A mi lehetõségeink között szerepel, hogy nekünk még adasson.

Az érzelmeink, érzéseink belénk programozottak, ugyanúgy, mint a gondolataink. A következõ kijelentést lehetne tenni: nincsen gondolat érzelem nélkül, nincsen érzelem gondolat nélkül. Ezt éppen az agykutatással kapcsolatban igazolták. Olyan embereknél, akiknél megsérült az agy ott, ahol az érzelmi intelligencia székel, az IQ-ban nem történt semmilyen változás, ugyanolyan fantasztikus teljesítménnyel tudták kitölteni az IQ teszteket, mégis le kellett õket százalékolni, mert ahogyan a környezet látta: nem tudtak tájékozódni az életben. Nem tudtak alapvetõen helyesen és normálisan gondolkodni, pedig a gondolkodás-központokat nem érte sérülés, csak az érzelmi központokat. A kutatók levonták azt a következtetést, hogy az érzelmeink mindig együtt vannak a gondolatokkal. Nincsen gondolat érzelem nélkül. Nincsen puszta gondolat. Minden gondolathoz érzelmek társulnak. Ez viszont is igaz. Minden érzelemhez gondolat társul, azért, mert kisebb alapú az érzelem, ha az agy-észlelésekhez nem társul gondolat. Ezt megint a kutatók mondják, a XX. század legvégén. Nem jönnek létre érzelmek, ha az agyban az érzelmekhez nem társulnak gondolatok. Hogy milyen gondolat társul az érzékeléshez - ez már akaratlagosan felderíthetõ és irányítható. Megváltoztathatom azt, hogy a különbözõ érzéseimhez, milyen gondolatokat kapcsolok. Ez az én kezemben van. Errõl akarok most beszélni, mert ez a mi lehetõségünk, hogy megragadjuk ezt a folyamatot ott, ahol megragadható, akarattal irányítható és képesek legyünk ezeket a folyamatokat átalakítani. Felírom a táblára: biológiai adottságaink, érzet, érzés, érzelem, gondolat, hit.

Most arról szeretnék beszélni, mit értek az alatt, hogyan lehetne jól leírni azt a helyzetet, hogy továbbléphessünk azon a lépcsõn: az érzelmeink programozottak. A szégyenrõl akarok beszélni. Mert minél bõvebb ismeretünk van errõl, annál jobb. Ha egy fiúnak azt mondják gyerekkorban “hát te félsz?, nem szégyenled magad?", akkor a félelemhez - amely érzés - társul egy gondolat, hogy “neked szégyelned kell magad". Ez egy program, ez egy gondolat. Ki fog alakulni ennek az érzelme, lelkiállapota. Ha nem adjuk azt a programot valakinek, aki fél éppen, nem fogja szégyenleni a félelmet. A szégyen, ráadásul hozzátapad a személyiségünkhöz és nagyon negatív hitet, meggyõzõdést hoz létre, hogy rosszak vagyunk… A szégyen, program - társadalmi méretekben is. Azt tudjátok, hogy most, a 90-es évek második felében a pszichológusok feltették azt a kérdést, hogy hányan voltak MSZMP tagok? Kiderült, hogy sokkal kevesebben merték bevallani, mint ahányan ténylegesen voltak. Ez egy, a társadalom által kiváltott szégyenérzet. A társadalom programozhatja, hogy nekünk mi miatt kell szégyenkezünk és mi miatt nem. Ráadásul megdöbbentõ módon - ez a folyamat hatékonyságát is jelzi -, néhány év alatt lehetséges az átprogramozás - társadalmi méretekben is. Olyan alapvetõ lelkiállapotokat lehet átprogramozni társadalmilag, amelyekre, ha csak egyénileg küzdünk, akkor nem tudjuk legyõzni, csak mondjuk: “hogy tudnék én megszabadulni a szégyenemtõl!”

A divat például ilyen szégyen programozó mechanizmus! Mert amikor az volt a divat, hogy deszkák legyenek a hölgyek, akkor a nagy a nagy keblû hölgyek szégyellték magukat. Nem azt gondolták, hogy ez ciki, vagy ez most nem divatos, és kidüllesztették a mellüket…nem, ez nem így történt. “Ez nem divatos” - mondták ,- és elkezdték rossz lelkiállapotban érezni magukat. Aztán változott a divat, akkor jött ennek az ellentéte, amikor, akik eddig kihúzták magukat, bár ez nem jelentett semmi feltûnõt, legalábbis a külsõ dolgokat illetõen, azok kezdtek el szégyenkezni. Ez lelkiállapot, ez kialakult érzelem.

A programozás megdöbbentõ módon szavak által történik. Egyetlen szó teljes hatásmechanizmust válthat ki, pont úgy, mint a számítógépnél. Egyetlen szó, és indul a program. Pontosan így van. Azért ez veszélyes hasonlat, mert ma, a szakemberek elkezdtek arról beszélni, hogy egy olyan emberkép alakult ki, amely az embert számítógéphez hasonlítja, ösztönösen, mert ez is csak egy program. A begyakorlás által emberek elkezdenek úgy gondolkodni magukról, mint a számítógépekrõl. Korábban a mechanisztikus emberkép volt, ma - úgy tûnik - átveszi ezt a számítógépes emberkép.

Mondok még példákat, amikor egyetlen szó kiválthat egy teljes programot, mindennel együtt, s adott esetben egyetlen szó megbetegít engem. Ez a tipikus, és a férfiak számára szinte feldolgozhatatlan élmény, amikor egy belsõséges viszonyban a hölgy azt kéri a férfitõl, hogy “mondd, hogy szeretlek!" Erre a férfi: “ezen fog múlni, és azon, hogy hallod ezt a néhány betût?". Hát juszt sem mondja, mert ilyen nõvel nem lehet… De ha egy kicsit bölcsebb, és tudja, hogy így mûködik ez a program, akkor azt mondja “szeretlek", és akkor végigfut a program. Egyszerre teljes és jó lesz a lelkiállapotod, pozitív lesz az érzelmed, eltölt az elfogadottságnak a gondolata, az gondolod a helyeden vagy, minden jó, a világ jó, holnap kedvem lesz élni, jó érzések töltenek el, és a tested is elkezd kivirágozni. Nem az enyém, a tiéd. Ettõl az egyetlen szótól. Nem így mûködik?

Egy barátom elnevezte a szerelmét “Futrinka utcának". Ez azért jó, mert ennek a szónak, mondatocskának semmi értelme nincs. De amikor õ meghallotta ezt, hogy “Futrinka utca", akkor futott a program. Tehát, nem feltétlenül azokra a szavakra indul be az egész folyamat, amelyek a társadalom által elfogadottak, saját magunk is kitalálhatunk ilyen programokat. Csak, ahogyan errõl beszéltem, egy közeget kell ehhez teremteni.

Mondok egy negatív programot, saját élményem, amikor általános iskolás voltam - talán harmadikos, negyedikes lehettem -, akkor az osztálytársaim elmondták nekem, persze csak úgy odasúgták: “Képzeld, a Klári szerelmes beléd!". Én ezzel nem tudtam mit kezdeni, fogalmam sem volt, hogy akkor ez mit jelent, mit kell most csinálni. Annyira sejtelmes és izgalmas volt azonban az egész, hogy mivel én lelkiismeretes gyerek voltam, - már akkor is - arra gondoltam, hogy én semmi ilyesmit nem találok magamban. Ekkor gyermeki becsületességbõl gondoltam, hogy ezt valahogy el kell intézni. Tehát ez olyan, hogy “kérsz-e almát?", erre azt mondom, hogy “nem", vagy valami hasonlót. Írtam neki egy levelet valamelyik órán, emlékszem, mert ezt mondta, tanácsolta nekem valaki, hogy ilyenkor azt kell írni, ha te “nem", (én nem tudtam, hogy én nem, de akkor ezt tanácsolták) hogy ezt írjam: “én meg nem vagyok szerelmes, de lehetünk barátok". Ez a jó mondat. Kilenc éves összes bölcsességemmel megírtam a levelet, elküldtem, aztán arra emlékszem, hogy igen komoly biológiai változásokat éltem át, eszméletlenül izgultam, hogy mi lesz ebbõl. Az okosak, mert ezek mindig lányok voltak, akkor azt mondták, hogy “ez úgy fog történni, hogy kapsz egy levelet", és emiatt voltak ezek a biológiai változások bennem. Ekkor kaptam egy levelet, ami a következõ sorokkal kezdõdött: “Te kis majom!" Ennyi. A többit már nem nagyon tudtam elolvasni… Érthetõ. De a lényeg: kaptam egy programot. Ettõl kezdve, a legszeretetteljesebb közegben valamiképpen rám vonatkoztatva elhangzott ez a szó, hogy “majom", vagy “ne majomkodj", énbennem végigfutott ez a program. Eszméletlen rossz érzéseket keltett bennem, biológiai változást, negatív hittel. Mert, amikor ezt éltem meg, ezt hallottam: “te kis majom", akkor az volt bennem, hogy én ekkor totálisan vereséget szenvedtem. Ez elõhívja bennem azt a meggyõzõdést, hogy totál vesztes vagyok, szerencsétlen alak, nem tud megoldani semmiféle ilyen helyzetet. Ez még 30 éves koromban is kísért. Ezek nagyon erõteljes programok. Így ne mondjátok nekem, hogy… Értitek…

Felolvasok egy részletet az Ezeregyéjszaka meséibõl, amikor a szegénylegényt bevezetik a titkok csarnokába:

“Amikor oroszlánok acsargó pofával ordítanak, akkor a Mester mond egy mondatot, mire azok meghunyászkodnak, aztán megy tovább, marcona vitézek állnak, mire a Mester mond nekik egy mondatot… azok leteszik a fegyvert.” A Mester zseniális szimbolikával fejezi azt ki, ami a mi belsõ változásunk. Ha tudjuk azt a szót, ami megváltoztatja bennünk az oroszlánoknak, a harcosoknak, a kutyáknak, a bogaraknak fenyegetõ voltát, akkor ezek egy csapásra megszelídülnek bennünk. Csak tudni kell azt a szót.

Most egy másik dolgot mondok el, ezt elsõsorban keresztényeknek, hogy hogyan mûködik az, hogy akár egyetlen szó, egyetlen mondat, egyetlen gesztus képes programokat megérlelni bennünk, pozitív értelemben. Említettem, hogy az egyház milyen hihetetlen bölcsességgel alakította ki a gyónásnak a rendszerét. Hogyan mûködik az elégtétel?

Az elégtétel pontosan ezt a mechanizmust indítja be. Jön, pl. valaki, aki az adott esetben súlyos bûnöket követett el. Elmegy a paphoz, hisz abban, hogy az Isten meg fog neki bocsátani. Csakhogy ez a hit milyen hit? Törékeny. Ahogy Pál apostol mondja, “cserépedényben hordozzuk”. Minden normális gyónó esetében egyszer fölmerül az a kétely: “ez most tényleg így van?", vagy “azt elhiszem, hogy az Isten megbocsát, de mi értelme van annak, hogy én itt ülök, minek mondjam én ezt el a papnak?" “Most a pap közvetít nekem valamit az Istentõl?" Ez a kétely minden normális ember esetén fölmerül. Amikor a pap azt mondja: “és én feloldozlak téged az Atya a fiú és a Szentléleknek nevében", az illetõ kimegy, fogja a kilincset, a kétely már ott van a szívében: “biztos?" Ezért beiktatunk a programba egy szót, amitõl le fog futni a pozitív program, ez pedig az elégtétel. Azt mondom neki, “most pedig mondjon el három miatyánkot”. És ezzel érvényes lesz a gyónása. Az illetõ ebben a pillanatban a három miatyánk elmondására fog koncentrálni. Amikor befejezi a három miatyánkot… Az egyháznak benn van a könyveiben, hogy az elégtételt lehetõleg rögtön a gyónás után kell elvégezni - ez lélektani bölcsesség, mert ha elfelejti elvégezni, a kétely megmarad. Ez adott esetben tudattalanul fog megmaradni benne: “nekem az Isten talán nem bocsátott meg". De ha kilépve a gyóntatószékbõl egybõl elvégzi az elégtételt, az Ámen után felszabadultan, megkönnyebbülve érzik magukat… Hányan beszéltek errõl!

Ez a dolog tárgyiasulhat, dologiasulhat, azt gondoljuk, hogy önmagától mûködik, de nem. A hívõ embernek az az alapvetõ meggyõzõdése kell hozzá, hogy az Isten neki megbocsát. A teológia azt mondja, hogy a szentségek nemcsak jelzik, hanem közvetítik is a kegyelmet. Pontosan ez történik. Szórul szóra. Nemcsak jelzik, hanem beindítják a programot, a szón keresztül, hogy “én feloldozlak téged…" beindul a program. A keresztelésen keresztül beindul a program. A kis ostyán keresztül szintén. Hihetetlen bölcsességgel és valósággal. Ez a legizgalmasabb, hogy ez valóság! Nem Pál apostol találta ki. Nem az egyház találta ki, hogy uralkodjon a hívek felett.

Az egyházjog a következõt mondja: ha valaki nem pap és papnak adja ki magát, és bemutat egy szentmisét, tökéletesen érvénytelen. Megtörténik-e az átváltoztatás? Nem. Hogyan történne meg? Nincs átváltoztatás. Ti jöttök és áldoztok. Mit vesztek magatokhoz? Eucharisztiát. A katolikus egyházjog azt mondja, ebben az esetben a “ti hitetek miatt" mégis van oltáriszentség. Ugyanaz történik, mintha pap mutatta volna be a szentmisét. Ez szinte fölfoghatatlan. Az egyházjognál racionálisabbat pedig nehéz elképzelni. Közben kiderül, hogy mélységesen mély lélektani dolgoknak lényegét is képes kifejezni. Én ezt csodálatosnak tartom.

Most nézzük a házasságot! A házasság, a kánonjog szerint, szentséginek minõsíthetõ mindaddig, amíg azt nem kérdõjelezzük meg. Pont errõl beszéltünk idáig. Minden házasság, amely kánoni formában köttetik, vagyis “Akarsz-e házasságot kötni?", “Akarok.", stb., meg van a kánoni forma, innen kezdve kampó-kabát, vagy ásó-kapa-nagyharang…, a házasság kánoni formában köttetett meg, érvényes. Mûködik. A program, a szentségi program beindult… Mindaddig, amíg valamelyik fél meg nem kérdõjelezi: “ez tényleg szentségi házasság volt?". Ahogyan a kétely felmerül, a program megáll. Ténylegesen is leáll, természetesen, mert megrendült a bizalom. Amikor ezt a teológián hallgatóként hallgattuk, azt mondtuk: álljunk csak meg! Minimális ismereteink alapján az érvényes házasság létrejöttéhez ez, meg ez, meg ez kell. Most nyugodtan kimondhatjuk, hogy a megkötött házasságokban ez nagyon sok esetben nem áll fönn. Most ez érvényes házasság, vagy nem? Az intézmény fõnöke, Erdõ Péter atya, azt mondta: “teljesen egyszerû a válasz: ameddig a férj és a feleség szentségi házasságban él, mert az a hitük, addig ez szentségi házasság." Amennyiben valamelyik fél ezt megkérdõjelezi, nyilván nem passzióból, hanem egy életesemény folytán, ki lehet mutatni, hogy nem szentségi házasság. Ez a hitnek a döntõ jelentõségére utal. A gondolatainkra és mindarra, ami összekapcsolódik bennük a másikkal.

A gyûrû az ujjatokon: program. Beindítja ezt a programot. Meséltem-e azt a történtet? Nagyon szép. Egy idõs bácsi, akit 1945-ben fogságba vittek, Szibériába, ott volt több éven keresztül, és ott, hogy élhessen, mindenét pénzzé tette. Elõször a pecsétgyûrûjét, ami még rajta volt, kenyérré, étellé. A láncot is, a nyakából… mindent, hogy ne haljon éhen. Semmi más értéke nem maradt, csak a gyûrû az ujján. Akkor jött hozzá a foglár, és mondta neki, ha leveszi a gyûrûjét, ad neki egy tenyérnyi cipót. Akkor - ezt õ maga mondta – “Az jutott eszembe, hogy én ezt a gyûrût nem adom. Mert ez a gyûrû emlékeztet engem a hazámra, a szabadságra, a feleségemre, a gyerekeimre, a hitemre, a reményemre". (Ezt õ fogalmazta meg.) “Akkor inkább meghalok, de a gyûrûmet nem veszem le az ujjamról.”

Ez ugye látszólag teljesen irracionális és irreális döntés. Hát éppen meg tudná menteni az életét akkor, ha odaadja a gyûrût. De nem, mert a gyûrû szimbolikus tárgy és beindítja a programot. Amíg a gyûrû kezén van, addig él a hite. Ha a gyûrût leveszi az ujjáról, megszûnt az a valami, ami mûködtette ezt. Persze nagyon lecsupaszítom ezt, ez egy embernek egy valamije.

De miért van az, hogy például az esküvõi szertartás egy nagyon nehéz dolog, mert hihetetlen érzékennyé tudnak válni a férjek és a feleségek. Mondjuk, azt mondják: “legyen ez a fajta Ave Maria", de valahogyan egy másik fajta ének hangzik el. Mit mond ekkor egy érzékeny lelkületû ifjú feleség? “Az egész el van rontva!"…és tényleg nem tud örülni.

De minden vallásban megvannak ezek az egyszerû szavak, vagy miért jut el az Isten közelébe valaki, ha azt mondja: Hare kirsna, stb., miért?

Vagy ha a Jézus imát mondja valaki, miért tesz ez jót? Hát azért, mert beindítja a programot. Ezt azért mondom ilyen hosszan, mert amikor az átprogramozásról lesz szó, akkor megint csak szavakról és mondatokról fogunk beszélni nem kell hozzá több, csak egyetlen jó szó, egyetlen jó mondat.

Most a gyógyulásról szeretnék beszélni. Kétféle lehetõség van, hogy ezeket a programokat átalakítsuk. Az egyik, hogy ezt egyedül csináljuk. Ez tulajdonképpen a járhatóbb út. Bizonyos szempontból azonban a nehezebb, azért a járhatóbb út, mert nincs hozzá senkire és semmire szükségünk, csak önmagunkra. A másik, hogy ezt közösségben csináljuk. Az igazán jó, ha ezt mind a kettõben csináljuk. De ennek is megvannak a feltételei.

Ha például leülünk egy körbe, és mindenki elmondja, hogy mit csinált, nekem van egyetlen olyan mondatom, “ne haragudj, én azt gondolom, te eltoltad". Ez a mondat beindítja a negatív programot. “Már itt is szidnak" - gondolja valaki - már megint velem van a baj… engem nem értenek meg… ide is hiába jöttem… ez a közösség is olyan, mint a többi… itt sem kapom azt, amit keresek". Tehát egy olyan közegben, ahol az átprogramozás meg tud valósulni kötelezõ, hogy nem minõsítjük egymást. Nincs minõsítés. Mert a minõsítés beindítja a negatív programot. Ezt eszméletlen nehéz megtanulni, de simán meg lehet.

Ez a házasságban is megvan, ez nem mûvi dolog. Akkor például, amikor a társam jön haza hullafáradtan és elmond egy helyzetet, mire a férfi erkölcsi érzékétõl vezettetve azt mondja: “Lám, azért te sem csináltad épp a legjobban" - na annak az estének annyi. Közben lehet, hogy a férfinek igaza van, de várt volna 10 percet! Nem minõsítette volna ezt, a feleség mondta volna el, magától. Tudod az egészben az a legrosszabb, hogy én is hülye voltam. Maga mondta volna ki. Hát így mûködik normálisan. De az egész más program. Hogy is van? “Magamat kigúnyolom ha kell, de hogy más tegye, azt nem tûröm el."

(Csak eddig volt feldolgozható hanganyagunk. A szerk.)

2001. június 12.

Roppant felszabadítóan hat rám, hogy elkezdődik a nyári szünet. Töprengtem azon, hogy vajon hányan leszünk. Úgy látom, hogy csak egy kicsit vagyunk kevesebben, mint szoktunk lenni, akkor nem nagyon fogok tehát “lelazulni". Körülbelül 20-30 kérdést kaptam. Mindegyikre szeretnék válaszolni. Voltak olyan kérdések, amelyekre már választ adtam, itt arról van szó, hogy valaki később kapcsolódott be, és ezekre a dolgokra csak utaltam, vagy kijelentést tettem. Persze, annak háttere ekkor nem volt eléggé kifejtett. Ez elég megnyugtató számomra, hogy volt valami logikai gondolatmenete az évnek. Ketten is kértetek irodalomjegyzéket, mindössze 38 mű szerepel rajta, a nagy és kis dolgokat kihagytam belőle. Ilyen, pl. az enciklopédia, stb., a szépirodalmat és az egy példás könyveket kihagytam. Mi volt tehát az éves előadások fő gondolata? Két fő vonalat gondoltam el, az egyik Ericsson fejlődéselmélete, az a 8 pont amely a személyiség fejlődésének lépcsőit elemzi. Ezt a modellt dolgoztam össze Faller amerikai kutató 7 pontjával, aki a hitről, mint természetes emberi adottságról beszél, amely minden embert jellemez, ezért fejlődő folyamatként írható le. Ezt a két modellt vetettem egybe. Nem akartam erőszakolt párhuzamokat hozni. A hit lépcsőfokai közül eljutottam a negyedikre, az Ericcsoni modellben pedig a 3-4-ig. Miről volt szó? Azzal kezdtük, hogy a hit természetes emberi adottság. Természetes, miközben a hitünk által egy természetfeletti világba tudunk jutni, de mi behatároltuk most ezt a természetes adottságokra. Aztán arról beszéltünk, hogy mi hit és mi nem hit (babona, hiszékenység, tudatlanság). Aztán beszéltünk a hitnek és a tudásnak viszonyáról. A hit, mint természetes adottságunk alapvetően nem differenciált, vagyis ugyanolyan a viszonyunk az Istennel, a külvilággal, az emberekkel. Nem differenciált. A hit, mint fejlődési folyamat a legalsó lépcsőfokon azonos az ős-bizalommal. Erről sokat beszéltünk. Mi történik akkor, ha valakiben nem alakul ki az alapvető bizalom Isten, a másik ember, a környezet, a világ, önmaga felé. Benne, mint cselekvőképes adottságról nem beszélhetünk. Az alapok hiányoznak. Ehhez kapcsolódóan beszéltünk arról, hogy mi az ami segíti, mi az ami akadályozza azt, hogy ösztönös bizalom fejlődhessen ki. Még differenciálatlanul. Beszéltünk arról, hogy ezek a sebződések hogyan befolyásolják a mi lelki és egyéb életünket. Beszéltünk arról, hogy ha a második lépcsőfokra lépünk a személyiség fejlődése során, akkor a bizalom alapján képesek leszünk az önállóságra. Valamiféle önálló cselekvésre. Megnéztünk itt egy-két szempontot, hogy hol törhet derékba az a készségünk, hogy merjünk cselekedni. Megnéztük, hogy mi az ami totálisan lehetetlenné teszi az elindulást. Ekkor beszéltünk a szégyenről. A szégyen lehetetlenné teszi azt, hogy elinduljunk, mert a szégyen létünkkel függ össze. Szóltunk később a szégyenről a Szentírásban. Arról, hogy Jézus hogyan váltja meg az embert, aki a szégyenével küzd. Nemcsak a bűnünktől vált meg, hanem a szégyentől, a szégyenérzéstől is. Ide tartozik, hogy a szégyen gátolja az akaratot. Mert a szégyenben bezárkózunk, szeretnénk megsemmisülni. Ha meggyógyulunk a szégyenérzetünktől és van alapvető bizalmunk, akkor már cselekvőképes akaratról van szó, ezért beszéltünk arról, hogy mi az, amire az akarat képes, mi az, amire nem, hogyan fejleszthető az akarat. Azt a szempontot nézzük, hogy hogyan válik cselekvőképessé a hitünk. Ennek négy pontját határoztuk meg: szemlélődés, tapasztalás, megértés, együttérzés. Azért kezdtük a szemlélődéssel, mert mindenképpen cselekszünk, vagy tehetetlenek vagyunk. Az a mód, ahogyan mi cselekvőképesek, vagy tehetetlenek vagyunk, a mi előtörténetünkből fakad. Itt meg szeretnék állni. Ugye, hosszasan beszélgettünk az istenképről. Arról, hogy a nem differenciált hittel kapcsolatban, az élményeink folyamán ki fog alakulni egy annak megfelelő istenkép. Ez a kép vissza fog hatni ránk. Ekkor ki fog alakulni egy ördögi kör. Rossz benyomások értek, kialakult a negatív istenkép, ettől kezdve a torz istenkép kihat a további dolgainkra, és az életünkre. Csomó rossz élményünk lesz, elmélyíti a rossz istenképet és ez megint visszahat ránk. Hogy ezt a kört meg tudjuk szakítani, kritika alá kell vonnunk mindazt az élményt és tapasztalatot, gondolkodásformát, magatartásformát és berögződött keretet, ami bennünket öntudatlanul is jellemez. Mire van akkor szükségünk, hogy távolságot tartsunk mindentől, beleértve magunkat is meg az istent is a tapasztalatainkat is meg mindent? Ezt úgy tudjuk elérni, hogy szemlélődünk. A viszonyt kritikussá tesszük. A szemlélődéssel kapcsolatban beszéltünk Jézusról, aki engedelmeskedett az Istennek. Az Istennek való engedelmesség révén, még mielőtt tapasztalat birtokába jutott volna, helyesen élt. Ez elősegítette számára a helyes tapasztalást, a helyes gondolkodást és a helyes érzelemvilág kialakulását. Miközben szemlélődünk, van egy nagy kincsünk, hogy engedelmeskedünk. A szó nemesebb értelmében. Második pont volt a tapasztalás. Sokat beszéltem erről, hogy mennyire nem a saját tapasztalataink révén élünk, hanem a már kialakított és előre gyártott köreink által. Utána jött a harmadik témakör, a megértés, itt a szentírásból indultam ki, Szent Márk evangéliumának kilencedik fejezetéig néztük át, hogy Jézus hogyan hangsúlyozza a világ megértését, és mindazt, ami bennünk van. Ezzel kapcsolatban mondtuk, hogy a megértés kétféle lehet: vagy az is-is logika alapján, illetve a vagy-vagy logika alapján. Az egyik az értelem útja, lépésről-lépésre megy. A másik út egyben ragadja meg a dolgokat. Az értelem útja állandóan megkülönböztet, azt mondja: vagy így, vagy úgy, vagy fekete, vagy fehér. Az ész mindig egyben látja a dolgokat. A két megközelítés egyben kell, hogy jellemezzen bennünket, hogy helyes legyen a megértésünk. Ezek után beszéltem a trikófeliratokról. A feliratok olyan kettősséget jelentenek az életünkben, amelyek elől mást mutatnak, mint hátul. Ez jellemzi az érzéseinket, a cselekedeteinket, ez a kettősség. Kifejezetten beszéltem hat tételről, arról, hogy mit jelent az is-is gondolkodásmód, mit jelent az értelmi intelligencia, mit jelent az érzelmi intelligencia és a spirituális intelligencia. Erről egy szót sem szóltam, majd fogok. Az értelmiről beszéltünk bőségesen, ezután pedig összekötöttük beszéltünk az érzelem összetevőiről, hogy az érzelem legalább öt adottságból álló lelki állapot. Egy érzelem akkor alakul ki, ha van egy érzet, egy érzés, egy érzelmi állapot, cselekvésre való készség, és a gondolat. Ez az öt dolog kell, hogy egy érzelmet meg tudjunk ragadni. Lényeges volt, hogy vannak olyan gondolatok, amelyek biztosan érzelmi válságra fognak vezetni. Hét- nyolc példa volt. Az akarat néhol tudja ezeket befolyásolni, néha nem. A gondolkodás hogyan kapcsolódik össze a hittel, az embernek ez egy tudatos utasítás, vagy nem tudatos utasítást jelent. Beszéltünk, arról, hogy a gondolkodásunk mennyire befolyásolja a testi állapotunkat, és viszont. Ez két szélső pont. A távolságot kitöltöttük biológiai állapot, érzelem, érzés, gondolat, hit szempontokkal, ezekhez rendeltük az akaratot. Ekkor mondtam, hogyan kapcsolódik az érzés, érzet, érzelem, gondolat biológiai állapot függvényében. Ennek kapcsán beszéltem a szavak hatásáról. Egyetlen szóban is ítélet fejeződhet ki. Ha a szó és ítélet összekapcsolódik a biológiai állapottal, érzettel, akkor érzelem alakul ki. Nincs gondolat érzelem nélkül, nincs érzelem gondolat nélkül Érzelem alakul ki mindig, spontán ítéleteink alapján. A spontán ítéletet úgy értem, hogy érzelem alakul ki akkor is, ha bennünk egy gondolat és a hozzá tartozó ítélet nem tudatos. Ezután beszéltünk a Nyolc boldogságról. Jézus hogyan foglalja össze a fogalmakat. Aztán a görög és héber gondolkodás közötti különbségről. Ez volt idén. Jó sűrű mi? Ez körülbelül a serdülőkor. A hit szempontjából ez még a szószerinti szakaszt jelenti. Most jönnek a kérdések. Valaki azt kérdezte, hogy hol van ebből a szeretet? Tulajdonképpen nagyon egyszerűen tudnék válaszolni: mindenhol. A kérdés inkább az, hogyan tudnánk szeretni az Istent. Csakhogy széttrancsíroztuk, elemeire szabdaltuk azokat a dolgokat, amelyek által bennük és a kapcsolatainkban kialakul a szeretet, mint lelki, testi szellemi, egyéb… állapot. Tehát, végig a szeretetről beszéltünk, csak általánosságban, hogy szeressétek egymást, szedjétek össze magatokat, hogy mindenkiben van valami jó, végig beszéltünk erről, de nem úgy, mint az evangéliumok mondják. Azt csináltam, amit kevesen: széttrancsíroztuk, elemeire szedtük. Beszélhetünk a szeretetről, mint biológiai állapotról. Ha valakit nagyon szeretek, akkor összekapcsolódik egy nagyon sajátos biológiai állapottal. Ezt le tudjuk írni mindnyájan, ennek megfelel egy biológiai állapot. A szeretetnek alapvető érzések felelnek meg, ha a szeretet teljességéről beszélünk. Amikor a szentírásban az áll, hogy Jézus találkozott a gazdag ifjúval, akkor - az egyik evangélista írja ezt - megkedvelte őt. Vagyis ez valami pillanatnyi dolog, nem annyira érzelem. Ez inkább érzés. Pillanat alatt megszeretni, ez nem akaratlagos dolog. Nem akaratlagos dolog, hanem valami ösztönös, biológiai dolog, ami inkább az érzetekkel van összefüggésben. Lehetséges ez. Ahogyan jön, el is tud múlni. Sokan azonosítják a szeretetet azzal a spontán érzéssel, vagy valami állapottal, ami egy pillanat alatt jön és egy pillanat alatt el tud tűnni. A szeretet - nyilván - ennél sokkal több. Akkor beszélhetünk a szeretetről, mint érzelemről. Nem értek egyet azokkal, akik az mondják “a szeretet nem érzelem". Az is. Nem alapvetően érzelem, ill. nem alapvetően érzés, de az is. Ha én teljesen szeretni akarok valakit ill., ha én teljesen szeretek valakit, abban biztos, hogy van érzés és érzelem. De nem egyenlő a szeretet az érzelemmel. Nem! A katolikus teológia nem az érzésnél és az érzelemnél ragadta meg a szeretetet, mert ott alig megragadható. Megragadta az értelemnél, és az akaratnál. A klasszikus skolasztikus definíció: szeretni annyit tesz, mint a másik javát akarni. Ebben benne van az érzelem, de tudnom kell, hogy mi jó a másiknak. Ebben nagyon sok értelmi mozzanat van. A másik javának az akarásában benne van az akarati mozzanat, mint cselekvésre való készség. Lehet, hogy bennünk van szeretet, mint érzés, a szeretet, mint érzelem, a szeretet, mint gondolat, de nincs hozzá akarat. Akkor ez nem a szeretet teljessége. Föllángol a szeretet-érzés bennem, de nem csinálok semmit. A szeretet teljessége cselekvésre indít engem. A szeretetben benn van a hit is, mert nem tudom magamat szeretni akkor, ha nem fogadom el magamat. Nem tudom a másikat szeretni, ha nem meggyőződésem az, hogy szeretetre méltó. Ha nem hiszek abban, hogy ennek van értelme. Ha nem meggyőződésem azt, hogy tudjunk alakulni ebben a szeretetben. Ha a szeretetről beszélek, akkor mindig van egy fejlődési folyamat. Ha valakit szeretek, segítem őt fejlődni, vagyis hinnem kell, hogy a másikképes fejlődni. Tehát a szeretet nem létezik hit nélkül. Ezért ténylegesen igaz az a lépcső, hogy HIT, REMÉNY, SZERETET. Ha elmélyítjük mindazt, amiről szó volt, akkor a végeredmény a másik jobb szeretése. Valaki azt kérdezte, hogy az erkölcsi beállítódásaink vagy normáink tudattalanul hatnak kapcsolatainkban? Ez nem volt teljesen érthető. Igen, itt azt akartam hangsúlyozni, hogy mindnyájunknak van tudatos és nem tudatos erkölcsi beállítódásunk, attól függetlenül, hogy hívők vagyunk-e vagy sem. Az erkölcsi beállítódás, ha tudatos, akkor képes a mérlegelésre. Mondjuk, én teljesen nem értek egyet azzal, amit a házastársam csinál. Erkölcsileg tökéletesen negatívnak tartom, de tudom azt, tudatossá teszem, hogy mi az én beállítódásom az ő tettével kapcsolatban, ebben a pillanatban hogyan reagáljak az ő magatartására. Ha csak az erkölcsi beállítódás indít engem, akkor én azt mindenképpen el fogom utasítani. Adott esetben azon nyomban, ha ez határoz engem leginkább. A kapcsolataimban ez nem jó. Ha egem mindig a tudattalan erkölcsi beállítódásom határoz meg, akkor ezzel nem mindig segítem a másik ember fejlődését. Ha az én erkölcsi beállítódásom. - ebben sok erkölcsi kérdés is van - tudattalan, akkor lesz egy pont, ahol a másik embert ki fogom szolgáltatni az én tudattalan és ösztönös hitéletemnek. Hoztam azt a nagyon egyszerű példát, amikor hazajön valakinek a kedvese, elmondja, hogy mi történt vele, - persze neki is voltak hibái - ha nekem ez túl sok, akkor azt mondom: “meg is érdemelted, hogy ez történt veled". Ezt nevezhetjük moralizálásnak is, de ez tudattalanul működik. Ezért beszéltem arról, hogy tudatos reflexióra volna szükség, az erkölcsi beállítódásunkra és az azzal kapcsolatos hitünkre. Nem megtagadása az erkölcsösségünknek, adott esetben erkölcsi szempontból közelíti meg a kérdést: Mert lehet, hogy éppen abba betegszik bele, vagy éppen azért cselekvésképtelen, mert az erkölcsi szempont alapján nem képes megmozdulni. Ezt kellene éppen feloldani. Valaki azt kérdezte, hogy egy rossz élmény egy előző kapcsolatból rossz elemeket vált ki - a következő kapcsolatokban? Igen, EZ lehetséges! Miért van az - kérdezte valaki -, hogy a ma embere minthogyha képtelen volna boldog lenni? Erre kicsit hosszabban akarok válaszolni. Hihetetlenül negatív az a beállítódás, amely egész életünket jellemzi. 8:3 arányban kellene dicsérni az embereket a szidással szemben. Ez nagyon sokszor említettem. Ennek ellenére nem ez történik. Sokkal többet szidunk. Ez boldogtalanná tesz minket. Ez egy fő szempont! A másik lényeges dolog, hogy a ma embere fontosnak tartja, hogy fejlődni kell. Előre kell jutni. Gyarapodni kell. Ez pedig azt jelenti, hogy a pillanatot nem tudjuk élvezni, mert minden pillanatot állandóan csak valami “rész esetnek" tekintünk! Olyan állapotnak, amely még nem tökéletes. Újból kell lépni, megint kell valamit csinálni! Ez is boldogtalanná tesz minket. Valami mindig olyan ígéretesnek tűnik, hogy állandóan továbblépünk, ez roppant negatív hatással van ránk. A ma embere azt gondolja - ez boldogtalanságunk alapvető oka -, hogy a boldogságunkat mindig függővé tesszük valamitől, vagy valakitől. Ellentétben a nyolc boldogság szemléletével. Tudatosan, vagy nem tudatosan azt mondjuk, hogy “akkor leszek boldog, ha…" Ha valakiben tudattalanul, állandóan ilyen mondatok és meggyőződés van, akkor az az ember mindig boldogtalan lesz. Mindig lesz egy kis szó: “ha". Akkor leszek boldog, ha vége a vizsgaidőszaknak, elmentem nyaralni, de nem elég ez, mert ha el tudtunk menni csónakázni, de nem elég ez, mert annak kell mellettem ülnie, akibe szerelmes vagyok, és azt mondja nekem, hogy … de ha majd átfogja a derekamat, és… Hú, de nem érted, hogy itt a nyár, ez már elég a boldogsághoz! Ezeket a mondatokat lebuktathatnánk, felderíthetnénk magunkban. Olyat mondok itt, amelynek a boldogsághoz semmi köze sincs, hogy “ha". Azt mondom, boldogok vagytok, most. Nincs “ha". A másik csapda, hogy gondolkodásmódunk olyan, hogy “tulajdonképpen boldog vagyok, de…". Amikor azt mondjuk “igen, de…". A kapcsolatainkban ez egy nagyon érdekes dolog. Szerintem tíz mondatból nyolcat tudnánk mondani, hogy “nagyon fontos, amit mondasz, de szerintem…". Ez rögtön távolságot teremt köztünk. Azt fejezem ki, “jó, jó, jó, de azért…". Ugyanezt a mondatot tízből nyolcszor mondhatnám úgy, hogy “igen, nagyon egyetértek azzal, amit mondasz, és…". Ez látszólag roppant primitív, persze. Valójában összefügg azzal, hogy egy beszélgetést milyennek élek meg. Lehet bennem a legjobb szándék, de az összes mondat így hangzik el “igen, de…", “igazad van, de…", “jól látod, de…". Na. A függő helyzetekről is beszélek. Nem csak dolgoktól, emberektől, eseményektől, hanem az égvilágon mindentől függővé tehetjük boldogságunkat, és azt tesszük is. A kultúránk ebbe roppantul belepaszírozott minket. Itt egy-két személyes gondolatot szeretnék mondani. A boldogság, ahogyan én ide eljutottam, minek köszönhető? Ha én boldog ember vagyok… Azon töprengtem, mit tudnék mondani, valami személyeset. Leginkább, ami mozgat, azok a saját korlátaim, a saját gyengeségem, a saját vereségeim és bukásaim. Ezek vezettek leg-egyértelműbben oda, hogy most boldog vagyok, mert most az vagyok. Ez így, talán, paradoxon, minthogyha hülyeség volna. Pedig…, Tudjátok, hogy én sportoltam. A boldogságomat alapvetően egybekötöttem a sporttal, a sikerrel és mindazzal, ami ott történik. Elég jó szintre tudtam vinni ezt a tevékenységet sok sikerem volt. Például nagyon boldog voltam akkor, amikor egy versenyen két országos csúcsot ugrottam. Csakhogy, ez a boldogság tartott mondjuk egy napig. Edzettem érte tíz évet. Ez egy felismert korlát volt. Ha én ezen az úton haladok tovább, akkor eszméletlen sok energiát fektetek valamibe, amiből nagyon kevés dolog jön ki. Miközben ezt a dolgot jól csinálom. Volt egy év, amikor az európai ranglistán harmadik voltam. Ez elég jó. A következő évben, azok, akiket letöröltem a sportpályáról, azok megelőztek 5-10 centivel. Miért? Mert bepuszilták a doppingszereket. Ezeket lehetett tudni, kinél, hol, stb. Itt megint átéltem valamit, hogy itt dönteni kell. Ez egy olyan korlát, amelybe vagy belemegyek, és boldog akarok lenni azáltal, hogy én vagyok a legjobb, vagy azt mondom, hogy megint becsuktak előttem egy ajtót. Becsuktam. Azt mondtam, ezen az áron én nem csinálom. Vagy, például, megismerkedtem mozgássérült emberekkel. Éveken keresztül nagyon jó kapcsolatom volt velük. Barátságok. Rajtuk keresztül éltem azt meg, hogy hihetetlenül reménytelen helyzetben voltak ők - az én gondolataim szerint -, hiszen olyan helyzetben éltek, amelyben lehetetlen boldognak lenni, amit ők örököltek. De ők ki tudtak jönni az én versenyeimre. Az én legnagyobb élményeim között van, amikor a barátaim a Népstadion rekortánjára mozgássérülteket toltak ki. Képesek voltak örülni annak, hogy én ott mozgok. Miközben levegőt sem tud venni magától. Emberek, akiknek semmi esélye arra, hogy megházasodjanak, csillogó szemmel vesznek részt az esküvőkön, mert a barátaik megházasodnak. Ennek tudnak örülni. Ezek számomra olyan korlátok voltak, amelyek megmutatták az utat, hogy hogyan nem lehet és hogyan nem érdemes. Voltak olyan ambícióim, hogy egy-két területet, tudomány, stb., beledolgozom magam valamibe. Ekkor - tudjátok - kinyírtak az egyetemről. Kirúgtak. Ez megint egy kapu. Itt el kell gondolkodni, hogy mi van. Nem lehetek boldog, és egy életre sajnáltassam magam? Ebben a helyzetben amiben most vagyok, boldog vagyok. Minden negatív, lehetetlen körülmény, dolog, ami egy tanársággal együtt jár engem most egyáltalán nem köt. Nem vagyok tanár. Ez nem előadás. Ide jöttem és beszélek. Ráadásul itt vagytok, sokan. El lehet képzelni ennél jobbat? Nekem nem nagyon. Szörnyű lenne, ha én most tanár lennék, szörnyű. Adminisztrálnom kellene… Ezt azért akartam elmondani, hogy az ellenségeim - akiket nem tekintek ellenségnek - azok az ajtók, amiket becsuktak nekem, és amiket én csuktam be, ezek nagyon segítettek abban, hogy boldog legyek. Nem a külvilágból származó egyeztetéssel próbálom meg a boldogságot megtalálni. Valaki azt kérdezte, hogy a tényezők között, (biológiai, érzet, érzés,) van- e hierarchia? Szerintem nincs, nem tudom megválaszolni. Az biztos, hogy egy negatív érzés, negatív benyomás, érzet egyáltalán nem jelenti azt, hogy az én életem rossz, vagy boldogtalan, vagy nem járok jó úton. Az érzéssel is ugyanúgy vagyok. A negatív érzelem már egy kicsit jelenti ezt. Túllép ezen. Még az sem igazán gázos. Negatív gondolat… hát még ez sem. Annyi mindenre lehet gondolni. De ha a hitünk negatív, az roppant módon befolyásolja egész életünket. Azt nem nevezném hierarchiának, hogy ez egy központi kérdés. Mi van akkor, ha valaki nem jut el a hithez? Szenved tőle, hogy nem hisz. Azt gondolom, hogy ez egy negatív hit. Jövőre szeretnék arról beszélni, hogy hogyan lehet a hitet terjeszteni, vagy negatívból pozitívvá alakítani, bár erről már idén is sokat beszéltem már. A szégyenérzettel kapcsolatban volt szó róla.

Kérdés: Az isten -, egyházképünket az apa-anya kapcsolat befolyásolja e? Nem mondhatom, hogy tükörképe, de reálisan befolyásolja.

Kérdés: Lehet-e gyerekkortól független istenképünk? Nem! Nem lehet. Most nem válaszolni akarok, hanem csak elmondom a gondolataimat. Nem válaszolni akarok a kérdésekre, hanem, csak ami erről eszembe jut.

Kérdés: Nem volt világos az, hogy “jó, hogy beépítünk egy láncszemet a hit folyamatába" és akkor a kétely nem merül fel, ill. tudattalanul tud működni. Ez így nem vezet el oda, hogy a láncszemben fogunk hinni: a cipőfűzésben, a sálban, és az összes többiben. De megtörténhet természetesen, hogy a hit már csak ahhoz a dologhoz kapcsolódik. Tulajdonképpen az utat, az eszközt jelenti a célhoz. Vagyis, már nem az Istenben hiszek, hanem az “Üdvöz’ légy Máriák" elmondásában. Nem az Istenben hiszek, hanem, hogy eljutok-e a szentföldre-vagy nem, elmondom-e az elégtételt. Mágikus magatartáshoz vezethet. Pontosan így van.

Kérdés: Nem elég-e az a hit helyett, az hogy tudom: minden az Isten akarata, és minden jól van úgy, ahogyan van. Belenyugszom abba, hogy ez is az Isten akarata. Hogyan áll össze a dolog? Ha nekem az a meggyőződésem, hogy bármi, ami történik, az Isten akarata, az a hitnek egy formája, sajátos formája, amiben nagyon sok negatív elem van. Segíthet engem túlélni, segíthet az Isten-kapcsolatomban, de van hátránya is, mert olyasmibe is bele tudok törődni, amely biztosan nem az Ő akarata. Csak egyszerűen így adódott. Vagy így van, de másképp is lehet, ha másképp is akarnám. Tehát a hit fejlődésének egy gyerekkori állapothoz kapcsolódó hit, meggyőződés az, hogy “minden, ami történik, Isten akarata". Ha valaki a fejlődésének ebben a fázisában van, akkor nem szeretném őt lebeszélni erről a hitéről, mert ez neki nagyon sokat segít. Ám lehetséges ebből a fajta hitből, hitvilágból továbblépni, ahogyan képes vagyok mérlegelni, hogy mi és hogy van az Isten akarata az életemben. Adott esetben tényleg akkor tudunk csak megnyugodni, ha tényleg Isten akarata. Ha én azt gondolom, hogy minden az Isten akarata, akkor ebben az is benne van, hogy fogalmam sincs, hogy mi az Isten akarata.

Kérdés: Az érzés és érzelem kevésbé van-e a kezünkben, mint a gondolataink? Igen, igen. Szerintem, nagyon fejedelmi út a gondolatainkat átalakítani, és annak kapcsán az egész rendszert változtatni, miközben a gondolataim ugyanolyan nehézségben tudattalanok, mint az érzéseink, az érzelmeink. Az USA-ban megjelent a hetvenes évek végén egy alapmű. Címe 71-2. Arra vonatkozott, hogy pszichiáterek vagy pszichológusok vizsgálták, hogy az ember hány benyomásra képes tudatosan reflektálni. Hány benyomás tud tudatosan megjelenni bennünk. A válasz 71-2. Miközben, tudjuk azt, hogy bennünk pillanatonként nem 71-2, hanem sok száz. Ez azt jelenti, hogy az életünkben megint csak ezt az arányt látjuk, hogy minden, amit csinálunk legfeljebb egy tized, vagy még kevesebb részben tudatos. Az összes többi tudattalan. Nyilván, úgy tudunk tanulni, hogy csomó minden tudattalanul hat ránk, és akkor teret kapunk új dolgok megtanulására, amelyeket akkor tudatosítunk. Miközben további dolgokat tudattalanul megtanulunk. 20-25 évesek vagyunk és eszméletlenül sok dolog működik bennünk tudattalanul és nagyon kevés tudatosan. Ahhoz, hogy tudjunk változni, ahhoz a tudattalanból a gondolatainkat, a hitünket, az érzéseinket a hitünket felszínre kell hozni. Erre mondtam nagyon jó gyakorlatként a meditációt vagy a csoportfolyamatokat, amikor visszajelzést kapunk. Vagy az álom. Az álom, királyi út, a legzseniálisabb út arra, hogy információkat kapjunk a tudattalanból. De mondok nektek egy igazi, XXI. századi utat: (saját) nézzetek szappanoperákat! Nem mondtam még ezt? Szeretnék erről elhíresülni. Rengeteg szappanoperát megnézel és csak arra kell figyelni, csak annyi tudatosság legyen benned, hogy hallatod a szappanoperát - végtelenül archatetikus világában, ahol mindenkor lehet tudni, hogy mi lesz a reakció - soha nem történik semmi különleges: ettől tapadunk oda rá - ezek a dolgok jellemzőek ránk. Ha nézzük ezeket, akkor elkezdünk együtt érezni valakivel, vagy egy válságos szituációban valaki mond egy tipikus mondatot, egy tipikust! “Minden férfi vadember", például ilyen. Ekkor bennünk egy pozitív rezdülés van, hogy “igen, tényleg így van". Ha nem ülnénk a TV előtt, akkor nem gondolnánk, de ha már… Na, ha rezdülsz ezekre, akkor ezt megint jó útnak tartom. Szerintem, ha néhány hónap alatt megnéztek egy-két sorozatot, akkor nagyon bőséges listát tudtok írni, hogyan kapcsolódnak a saját tudatos elgondolásoktól függetlenül, azzal szemben érzések, érzetek, érzelmek, gondolatok vannak. De te rezonáltál ezekre, ezek szerint élsz. Legbelül.

Kérdés: Nem volt világos, hogy nem vagyunk-e felelősek jövőnkkel kapcsolatban. A jelenünkért vagyunk felelősek, a jövőnkért nem. De ebben a pillanatban át tudom gondolni azt, ha pl. falrafirkálós sprayt veszek akkor az nem kóser. Ez a jövőmet illetően hatást tud gyakorolni a világra. Itt és most. Mondhatjuk, hogy a jövőmért vagyok felelős, de ezt nem tartom jó gondolatnak, mert olyan meggyőződés alakul ki bennem, hogy olyasvalamiért vagyok felelős, ami nincs a kezemben. Azért vagyok felelős, ha holnap bemegyek az Azur boltba, akkor mit veszek. Ott és akkor. Szerintetek normális az, hogy pl. azt hallom valahonnan: “felelős vagy az ózonpajzsért". Jó, persze, igen, igen, de van itt valami, ami rögtön tehetetlenné tesz engem. Jó, én ezt csinálom… és akkor mi történik. Szokták ezt mondani: “miért nem eszel húst? Ugyanannyi állatot fognak levágni!" Ez szerintem ennek a gondolatnak a fonákja. Mit érdekel engem, hány állatot fognak levágni. Egyáltalán nem érdekel. Én nem vágok le egyet sem, és ez ennyire egyszerű. Nem a nemzetgazdaság és a szürkemarha… a mangalica, jövőbeli hatásáért vagyok felelős.

Kérdés: valaki rossz döntést hozott pár évvel ezelőtt, és annak a következményei ma is hatnak rá. Mit lehet ilyenkor csinálni? A mai élete a pár évvel ezelőtti - rossz - döntésre épül. Tényleg nem válaszolni akarok erre, ez nagyon nehéz helyzet lehet. Csak annyit mondhatok, hogy az a “múlt". Elmúlt már. A kérdés az, hogy most mi van? Ebben a pillanatban új lapot nyitok és azt mondom: most mi a legjobb döntés, mi a legjobb lépés, cselekvés? Ez a kérdés. Nem tudok visszamenni a múltba, hogy ezt megváltoztassam. Pedig rengeteg emberben van ilyen gondolat. Tudattalanul. A helyzetre úgy gondolsz, hogy egyetlen jó megoldás volna, ha másképp történt volna minden. Ez a jelen teljes elengedése. Egyszer nagyon-nagyon ki voltam készülve, és elmentem pszichodrámázni. Kérdezte tőlem a vezető, hogy érzem magam. Azt mondtam: “mint egy fa, amit kivágtak" Ezután belementem a helyzetbe, fa voltam, ilyen meg ilyen idős, ilyen fafajta, stb. Már kivágott fa voltam, voltak gyökereim, de kidőltem. Akkor azt kérdezte tőlem a vezető: “Szerinted, ebben a helyzetben mit lehet csinálni?" Ugye milyen undorító kérdés? Szeretnék panaszkodni, szeretnék sírni, sajnáljon, simogasson engem valaki, ne kelljen semmit sem csinálni, én vagyok az áldozat, olyan jó lenne… De a vezető nem ezt mondta. Azt monda: de nem. Mit kellene csinálni. Na ez az. Te ösztönösen fa vagy, aztán jönnek ösztönösen a dolgaid. Nem tudatosan gondolod át. Fa vagyok és a fűrészes emberrel csináljanak valamit. Mint fa utálom a fűrészes embereket. Veszélyeztet, sőt kinyír engem. Ekkor tényleg belém hatolt, amit ez az ember mondott: “A fűrészes emberrel nem lehet semmit sem csinálni." Akkor gyurmáztam egy fát, beborítottam faháncssal, el van vágva az elején. Mit kell akkor hát csinálni, amikor valamit rosszul tettem? Akkor már semmit. Azzal semmit sem kell csinálni. Ezzel, ami most van. Na igen. Ezzel igen.

Kérdés: A trikókkal és a feliratokkal kapcsolatban. Igen, akit a trikófeliratok jobban érdekelnek az Eric Berne könyveit mind olvassa el, és a “Játszmák nélkül" c. könyvét, mert sokkal gyakorlatiasabb. Van benne csomó klisé felirat. Le is van rajzolva.

Kérdés: mondanám el azt a történetet, hogy… de a csattanóra nem emlékezett. Ez nagyon mókás volna, ha elmondtam volna ezt a történetet. De sajnos nem mondtam el… A történetet nem ismerem. Ha erről az egyetlen történetről kérdez valaki, amit nem mondtam el… Valaki azt kérdezte: Mit tegyen nagyon erős vágyaival? Szexuális vággyal természetesen. Erről azért itt-ott beszéltem. Talán, amit a legfontosabbnak tartok, hogy ismerje be a vágyait, amelyek benne vannak. Ezután érdemes átgondolni, mi az, ami szabad ezekkel a dolgokkal. Feltehetően, ha valaki nagyon fél, meg ez a dolog eleve nagy probléma számára, feltételezem, hogy ez negatív dolog. Akár tudattalanul is, vagy legalább is félelmei vannak. Ezek azok a pontok, ahol meg lehet ragadni ezt a kérdést: a félelemnél. Meg annál, hogy miért tartom ezt ez esetben rossznak, veszélyesnek. Miért aggódom amiatt, hogy…jajjajjaj… Megfelelő módon állok-e ellen ezeknek a vágyaknak, vagy ösztönöknek? Ellen kell-e állni, vagy ellen lehet-e úgy állni, mint ahogyan én megpróbálok neki. Nagyon sok esetben az történik, hogy akarattal próbálunk megtiltani magunkban valamit, ami erre nem reagál, a helyzet még rosszabb lesz. Ezzel nem azt mondom, hogy bele kell menni! Hanem, hogy ez nem akaratlagos kérdés! Máshonnan kell megközelíteni, erről már beszéltem.

Kérdés: Lehetséges-e, hogy a hit és a kérdés egyszerre van meg bennünk? Ez paradoxon-e? Igen, lehetséges, és tényleg paradoxon! Mégis így van.

Kérdés: Mi a különbség a hit és a meggyőződés között? A meggyőződés tudatos! A szó nagyon jó: már meggyőződtem róla, tudatos a folyamat. Meggyőződésem van, akkor nem pusztán csak hiszek, hanem tudom is, hogy így van. A hit azonban vagy tudatos, vagy tudattalan. A hitünk általában tudattalan és nem tudatos. Ez az alapvető különbség. Körülbelül ennyi kérdés volt.