2012.03.27.

A pálferi wikiből

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindenkit!

Örülök, hogy itt vagytok, és sajnálom, hogy nem tudunk annyian lenni, mint ahányan készültünk, vagy számítottunk arra, hogy be tudunk jutni, de hát ez egy kisebb hely, sajnos itt ennyien tudunk lenni. Ugye egy félig-meddig gyógyír van, hogy élő közvetítés is megy, tehát ha valaki nem jut be, élőben is hallgathatja. Na szóval! (00:30)

Mivel foglalkozunk? Ugye azon jártatjuk az eszünket, a szívünket, az érzéseinket, akörül forgunk, hogy… Ez a… mikor valami megvalósul, csak ki kellett mondani. Na, egy asztal. Szóval, szóval azon, azon vagyunk, hogy próbáljuk valahogy megérteni, rájönni, megérezni, kitapintani azt, hogy mi lehet a hátterében annak, amikor valahogy hosszútávon olyan csillapíthatatlanul, szinte gyógyíthatatlannak tűnően az életünk nem tud úgy alakulni, ahogyan szeretnénk. Van bennünk egy nagy együttérzés, meg egy megérteni vágyás is, hogy miért lehetséges az, hogy valakinek olyan életérzése, vagy olyan sajátos életértelmezése van, hogy „Én már szinte mindent megpróbáltam, és akkor se sikerül. Már nem tudom, hogy hova nyúljak, vagy mit próbáljak, vagy kihez forduljak segítségért, vagy mármost nem tudom, hogy hogyan keressek valami kapaszkodót, mert már olyan sok mindent kipróbáltam, vagy már olyan sokfelé voltam. Már kértem itt is, ott is segítséget. És hogy ennek ellenére valahogy nem, a dolgok egyáltalán nem stimmelnek.” Ugye ez az az életérzés, vagy sajátos életértelmezés, ami mögött valamiféle tapasztalat kétség kívül van, ami foglalkoztat most bennünket. (02:25)

Hogy ne mondjuk ki túl könnyen azt, hogy „Ja, hát ezt kell csinálni. Vannak pozitív stratégiáink, és akkor csináljuk és gyakoroljuk, és akkor minden pontosan úgy lesz jó, ahogyan azt gondoljuk.” Mert lehetséges az, hogy valamelyikünk mélyebben hordoz valamiféle sebzettséget, valamiféle hiányt, valamiféle fájdalmat, és ez valahogy állandóan és újból és újból és újból… – mondok egy papos kijelentést – beleköp a levesbe. Nézem a levest, ebben megint van egy köpet. Most ez hogy kerül mindig bele? Tehát ezzel, ezzel foglalkozunk. Ami nagyon nagy segítségünkre van, onnan találunk kapaszkodót, amit a séma-terápia leír, ez az aranyfonalunk most, és ennek kapcsán próbálunk sok mindenre rálátni, sok mindent megérteni. Megint mondok egy kis ismétlést, és megint megyünk tovább is. (03:30)

Vagyis azt mármost jól látjuk, hogy azok a sémák, amelyekről beszélünk, most kizárólag magzati kortól kezdve, csecsemő korban, gyerekkorban, serdülőkorban kialakuló negatív sémákról beszélünk. Vannak később kialakuló sémák, és vannak pozitív sémák, de ezekről most nem beszélünk. Na mármost, azt tudjuk, hogy a séma négy elemet tartalmaz. Emlékeket, érzéseket és érzelmeket, gondolatokat, és testi, fizikai állapotokat. Ugye, ezeket most már jól tudjuk, és azt is nagyon jól tudjuk, hogy a cselekvésmód az nem része a sémának, hanem válasz a sémára. (04:10)

Tartalomjegyzék 1 Mi az, ami kialakítja a sémát? 1.1 1. Ha valamit nem kaptunk meg 1.2 2. Bántalmazás, visszaélés 1.3 3. Valaki valamiből túl sokat kap. 1.4 4. Részleges azonosulás egy fontos személlyel 2 Miért ragaszkodunk a sémáinkhoz? 3 Bizalmatlanság-visszaélés séma 3.1 Cselekvésmód 3.1.1 1. Belemegy abba a szerepbe, ahol ővele vissza lehet élni 3.1.2 2. Mikor a sémát próbálom elkerülni – kerülöm az emberi kapcsolatokat 3.1.3 3. Túlkompenzálok – akkor én leszek másokkal visszaélő 3.2 Kifejezések a sémában 3.3 Gyógyulás 3.3.1 1. „Vannak azért rendesek, akik néha rendetlenek.” 3.3.2 2. Nagyon fontos, hogy tudjuk magunkat megvédeni.

Mi az, ami kialakítja a sémát?

Igen ám, de például arról nem beszéltünk még, hogy mi az, ami kialakítja a sémát. Itt megint van négy pont, hogy (Egészségedre! Ó, van aki most kávézik.) Mi az, ami kialakítja a sémát? Tulajdonképpen egyszerű dolgokat mondhatunk, de érdemes nagyon tudnunk őket.

1. Ha valamit nem kaptunk meg

Hogyha valamit abból az 5 pontból, ami nagyon szükséges számunkra, nem kaptunk meg. Mégpedig valahogyan nagyon súlyosan, mérgező módon nem kaptunk meg valamit. Mondok erre példákat. Mondjuk egy olyan édesanya, aki kifejezetten viszolyog a testi érintéstől, és a saját csecsemőjének a testi érintésétől is viszolyog, és sosem tudja tisztába tenni – ilyen is van – és aztán egy egész életen keresztül hozzá a kisgyereke, aztán a nagylánya sosem tud fizikailag közel kerülni. Közben pedig az apa sem egy olyan valaki, aki egy fizikai közelséget tudna adni. Ez egy súlyos, mérgező megvonása vagy hiánya valamilyen alapvető szükségletnek.

Vagy például, hogy valaki sohasem kap elismerő, dicsérő szavakat, hogy soha és soha és soha. Ez is egy mérgező hiánnyá válik. De ilyen lehet az is, amikor egy édesanya állandóan közel akar lenni a gyerekéhez. Mindig olyan „Itt a kicsinyem…!”, mindig, hát nem engedi el. Akkor mi az, amiből mérgező hiánya lesz a kicsinyének? A szabadságból, az autonómiából, a szabad cselekvésnek a teréből. Tehát látszólag az anya nem hogy hiányokat teremtene a gyereke számára, hát mindig ott van, de így is kialakul egy hiány, a szabad cselekvésnek, a szabad térnek a hiánya. (06:15)

Például van egy anya, aki azt mondja, hogy „Jaj, szerintem engedjük a picit. Csak menjen, olyan édes, tötyörög, potyorog, aztán mikor nagyobb, akkor megy.” A templom két padsora közötti részt futópályának használja. Nagyon jó, mert szőnyeg is van, tehát máris valamiképpen egy ilyen, egy ilyen győztes bevonulást is el lehet gyakorolni. Hogyha nagy a templom, mint például a Babér utcai, akkor egészen hátulról neki lehet indulni. És elöl ott látni, ott a pap, és végig, hihetetlen büszkén végig lehet rohanni. „Háháá, huhúú…! Így, így, így… és utána nem kell nevetséges módon visszakullogni, hiszen a templomban jobbra, balra is fordulhatok, kerülök. Most itt nem t’om, elzárjátok az utat, kerülök, és learatom a babérokat. Látjátok, hogy tudok futni? 3 éves vagyok, futok, futok. Közben állítólag a mise zajlik, de ez nem, engem nem…” Próbáljuk megfigyelni a szülők arcát. Mondjuk ő az egyik, a másik… tehát kétféle módon nem szólnak rá a gyerekre. Mi az, amit mérgező módon nem kap meg? Korlátokat, határokat, azt is lehet mérgező módon nem kapni határokat. Lehet látni, nem egyszer megfigyeltem ezt, hogy ilyen gyerekeknek a szemében egy ilyen furcsa üresség tud lenni. Állandóan valamit keres, keres, keres, tulajdonképpen a határokat keresi. (08:25)

De olyan is lehet, hogy van egy gyerek, akinek a szülei mindig azt mondják „Hát tulajdonképpen érdemes is így eljárni, szerintem kétéves korban már érdemes elkezdeni…” Mondjuk szerintetek mit érdemes korban már, már mindenképpen elkezdeni? Tessék? Angolul tanulni? Nem, hát azt már, azt rögtön, hát telj… azt rögtön. Hát ezt, ezt ne is. Tessék? Zongorázni? El leszünk késve, tehát ez… - nem, én azt gondolom, hogy kétéves korban érdemes kis golfütővel kis golflabdát kis lyukba már egy picit gyakorolni. Hát végül is állni tud, én, én ezt, ezt gondolnám. Ez mit jelent? Hogy a gyerek szeretne játszani, és az apa azt mondja „Nem, mennyit gurítottál ma? Napi 300 gurítás. Hát végül is vigye valamire a kölyök. Látszódjék meg, hogy kinek a gyereke.” Szóval nincs játék. A játéknak kóros hiánya, hogy a gyerek játszhasson, és hogy legyenek olyan személyek, akik akkor, amikor ő nem tudja venni a rizikó nevű játékot, hogy elmenjen a barátaihoz, hogy akkor já… (Ez kedves.) akkor játszanak vele. (10:00)

Na, nem akarom hosszabban. Tehát az első ok, hogy valami alapvető szükségletnek a kóros, hosszan tartó, krónikus, már mérgező hiánya kialakít sémákat. Kialakíthat sémákat. (10:20)

2. Bántalmazás, visszaélés

Amikor egészen konkrétan, nyilvánvalóan, aktív módon valakit bántalmazunk. Visszaélünk vele, bántjuk, fizikailag, szavakkal, szexuálisan visszaélünk, bármiféle nagyon erős visszaélés. Akkor ezt aktív módon csináljuk. Nem valami hiány van, aktív módon. Szerintem ezt nem kell ragozni. (10:45)

3. Valaki valamiből túl sokat kap.

A harmadik egy nagyon furcsa dolog. (Egészségedre!) Például valaki valamiből túl sokat kap. Az is lehetséges, hogy a gyerek nekiállna autonómia, spontaneitás, kreativitás – játszani. (Olyan kedves vagy, nem t’om, ezt…) Az apukámat sosem felejtem el. Hát jó, nyilván ez nem azért… de nehéz volt karácsonykor mit kezdenem vele. Azért, mert hogyha vett valami olyan játékoz, amivel ő is szívesen játszott, akkor már nekem nem nagyon jutott tér. Tehát amikor messzi földről elhozta a modellvasutat, akkor ő rakta össze, ő állította be. Mondta: „Még nem! Még nem játszhatunk vele. Még itt, még a szemafor nem működik. Még most nem.” Volt ilyen élményed? „Nem, még az alagút nincs bent. Hát fiam, alagút nélkül?” Ugye, és tudjátok milyen az, amikor nem t’om én, este 10-kor elkezdünk összerakni egy modellvasutat? Hát a gyerek azt kibírja? Nem, tehát apukám 1-kor önfeledten játszik, én meg „Hhrrr-prrr! Az idei karácsony is szép volt.” Szóval, szóval… Mikor az apukám azt mondja „Majd én, majd én, Ferikém, majd én összerakom, megcsinálom, működni fog. Olyan jól fogsz vele játszani, de most még ne, mert majd én mindent, mindent…” (12:45)

Emlékszem, egyszer – ez most is a fejemben van – gőzgépet hozott apukám. Hát hogy ezt ki találta ki? Biztos ő. De mindegy, egy gőzgépet. És ilyen szalmiák-kocka? Jól, jól mondom, nektek ez megvan? Valami szalmiák kocka, vagy mit kellett bedugni, azt meg kellett gyújtani és akkor dgg-dzz-dzz-dzz, ment és nem csinált semmit, csak ment. Vagy működött, de haszna nem volt, de nagyon érdekes volt. És ugye legalább volt benne 2-3 elem, amit annyira szívesen csináltam volna. Tehát például meggyújtani a szalmiákot, hmm, és nézni mindig a tüzet, és a végén így forog, akkor kicsit dgg-gg-dgg, „Mennyire forog?” Na, ezt a hármat nem lehetett. „Ferikém, ne te gyújtsd a tüzet, majd én meggyújtom.” Mikor már a tűz égett, ment, akkor „Ne, ne piszkáljuk, ne piszkáljuk! Tudod, ez úgy van megszerkesztve – mondta apukám – hogy pont a legjobb, optimálisabb föltételei vannak az égésnek. Nem nyitogatjuk, nem nézegetjük. Hidd el fiam, bent ég a tűz.” És hogyha – most is megvan ez az érzésem, hogy úgy apukámmal ott várjuk, hogy elinduljon. Ő nagyon lelkes, én úgy… s akkor elindul, na, na, akkor történik valami, kicsit piszkálni… „Ferikém, elrontod.” Jó, kisarkítottam az egészet. Életemben talán kétszer játszottam ezzel a gőzgéppel. Ez viszont így – kétszer. Hát az összes kedvem elment tőle. Utána már hiába. (14:35)

Szóval olyan is van, hogy valamiből egyszerűen túl sokat kapunk. Mikor valaki – emlékeztek, Alice Millernél rengeteget beszéltünk erről, hogy az elkényeztetés nem a gyerekeink szeretetét fejezi ki, hogy szeretjük őket, hanem a bizonytalanságot arra vonatkozóan, hogy tudjuk-e, hogy mire van szüksége. Az elkényeztető magatartás éppen a gyerek szükségleteit nem veszi figyelembe, hanem vagy valami pedagógiainak mondható elvet vesz figyelembe, vagy pedig a szülőnek a szükségleteit. Amikor elkényeztetünk egy gyereket, megadunk mindent, megóvjuk mindentől, tzzz-zmm, akkor annak a következménye az lesz, hogy nagyon szerencsétlenül állunk az életben. Ez azt jelenti, hogy túl sokat kapott. (15:30)

Mai nap egész délelőtt még Monoszlón voltam. Alkalmam nyílt arra, hogy megnézzem, hogy egy édesanya hogyan tanítja kerékpározni a két gyerekét. Az egyik elég jól tudott, a másik még nem tudott. A dinamikája a kerékpártanulásnak az volt, hogy a kisgyerek mondta, hogy „Hagyjál anya!” „El fogsz esni – mondta az anya.” „Hagyjál anya! – El fogsz esni. – Hagyjál anya! – El fogsz esni. – Hagyjál anya! – El fogsz esni.” Ez zajlott. Mellesleg egy kerékpár is jelen volt a történetben. Egyszerűen az édesanya… Ekkora a kerékpár, igaz? Ötéves a gyerek, s mekkorát fog esni? Hát annyira nem tud kerékpározni, három után el fog esni, tehát nem tud nagyot esni. Ez a túloltalmazás. Ha nem tudom, hogyan fogja megérezni az egyensúlyt, teljesen túloltalmazhatunk valakit. Túloltalmazhatunk, túlvédhetünk, túlsegíthetünk, túltanácsolhatunk, túl helyette megoldhatjuk a dolgokat és minden egyebet csinálhatunk túl. Ez is sémák kialakulásához vezethet.

Tehát súlyos hiány, mérgező módon. Aktív problémás magatartás, bántalmazás, visszaélés. A harmadik valaminek a hiánya, tehát nem… valamiből túl sokat adunk, és a negyedik… (17:10)

4. Részleges azonosulás egy fontos személlyel

Ez az, amikor valaki, akivel olyan jó volna azonosulnunk, apu, anyu, vagy nagymama, vagy… fontos személy, ez csak részlegesen tud megtörténni. Mondok erre példát. Képzeljük el, hogy valakivel visszaélnek, és őt bántalmazzák fizikailag, rengeteg verést kap gyerekkorában. Tulajdonképpen hogyha őbenne kialakul egy séma, és megsérül, akkor vagy áldozatnak tartja magát, azonosul azzal, hogy ő egy olyan gyerek, aki rossz. Átveszi a szüleinek a nézőpontját, azt mondja: „Rossz. Rossz vagyok, áldozat vagyok, megérdemlem.” Hát ha rossz is vagyok, meg is érdemlem, a szüleim joggal csinálják, akkor nem fogok védekezni. Így kialakul egy séma, egy áldozati séma, s akkor engem mindig lehet bántani. Lehet bántani, és én mindig odadobom magam. Ugye, erről fogunk majd most bővebben beszélni. (Egészségedre!) De az is lehetséges, hogy a gyerek, miközben őt ütik és vágják, bosszút forral, s azt mondja „Ezt biztos, hogy visszaadom.” Ellen is állhat, de leverheti a bogarakon, lepkéken, rovarokon, tengeri malacon, halain, macskán, kutyán, lovon – mindegy, aki van. Később ő maga is bántalmazó lehet. (18:50)

Mind a két esetben mi történt? Az történt, hogy valaki vagy csak az áldozat szereppel azonosult, így kialakul egy séma és magát nem tudja megvédeni, s mindig valamiképpen odatartja, odalöki magát hogy újból és újból a séma megerősödjön, hogy „Lám, lám, a világ ilyen, a világ már csak ilyen.” Vagy pedig egyáltalán nem azonosul semmiféle áldozattal, a sajátjával sem. Így akkor ő lesz az agresszor, a bántalmazó, mindig tettre kész arra, hogy valakit megbüntessen. Az volna ugye a gyógyító, hogyha tudnánk látni, hogy milyen áldozatnak lenni, és milyen agresszornak lenni. Hogy mind a kettőt érzékelnénk, és érzékenyek lennénk arra is, ha áldozatnak akarnak használni, és arra is, hogyha mi magunk állnánk neki valakit bántani. Mind a kettővel kapcsolatban lenne egy egészséges realitásérzékünk és érzékenységünk. Itt azonban vagy ezzel, vagy azzal azonosulok, és azt teszem valamiképpen belsővé. Mind a kettő sémához vezethet, és valami… a fél világ eltűnik, mondjuk így. (20:15) Tehát ez a négy módja annak, hogy egy séma kialakuljon. Túl sok, túl kevés, hiány, és valami, valami részleges, amiben az egész nincsen benne – ebben az összefüggésben.

Miért ragaszkodunk a sémáinkhoz?

Ez fontos, ezt nagyon akarom hangsúlyozni. (Megint lejövök. Akkor minek jövök föl?) A sémáinkhoz azért ragaszkodunk… Nem csak azért, ezt szoktuk mondani nagyon egyszerűen, mert ismerős, mert a séma által tanultuk meg látni és érteni és értelmezni a világot. Csakhogy (Egészségedre! Ez már az allergia, a tavaszi? Lehet.) Csakhogy tudjuk már, hogy a sémák négy elemet tartalmaznak. Emlékek, érzések, gondolatok, fizikai állapotok. Akkor ez azt jelenti, hogy nem egyszerűen csak arról van szó, hogy valahogy látom a világot, valahogy értelmezek egy helyzetet, valamit gondolok egy szituációról vagy egy emberről, hanem látjuk, hogy ez sokkal inkább meghatároz minket. Na mármost ha sokkal inkább meghatároz minket egy séma, és sokszor magzati, csecsemő, gyerekkortól kezdve alakul ki, akkor az önazonosságunk részévé válik. Akkor nem úgy van, hogy tudjuk magunkról, hogy se áldozat nem vagyok, se agresszor nem vagyok, egészséges ember vagyok és néha egy picit ebbe vagy abba az irányba sarkítok, hanem nem tudom magamról. Nem, vagy csak nagyon részlegesen érhető el az egészséges rész. Na de közben a személyiségem alakul, formálódik és fejlődik. De mihez képest? Hát a sémához képest. (22:00)

A sémát valamiképpen tovább víve, de fejlődök és növekszem és válok tulajdonképpen felnőtté. Ezért – emlékeztek talán erre, hogy milyen sokat beszéltünk erről – tudjátok, a családterápia honnan indult? Ezt ú, csak gyorsan mondom. ’50-es évek, elmentek férfiak a szexuális problémáikkal, potenciazavarral, merevedési zavarral, s az orvos azt mondta…, mindenféle akármiket adott nekik, nem gyógyult meg. Ugye akkor jött a… „Pszichiáter kell ide.” mert fizikai úton nem, nem gyógyultak meg a pasik. Na a pszichiáter, akkor „Ó, itt van a páciensem, ott van a problematikus része, na majd!” (Csengetett picit valami – szerk. Az összefüggést még nem értem, de majd, majd összerakom, csak gyorsan egy sémát elő kell rántanom, majd a séma megmondja, hogy ez mi.) Szóval a pszichiáterek megdöbbenve tapasztalták a következőt. Próbálták a pácienst – még akkor így hívták – valahogy gyógyítani. Meggyógyult? Nem. Csakhogy amikor a feleségével való kapcsolata átalakult, akkor a potenciazavar magától megszűnt. Aha! Hogy ez egy ilyen árnyalt rendszer! Na, akkor megjelent a családterápiában a rendszerszemlélet. Igen ám, de a rendszerszemléletnek még mindig volt egy gyerekbetegsége. Ez pedig a mechanisztikus világszemlélet és emberkép. Vagyis, hogy tényleg egy rendszer van, mondjuk olyan, mint egy autó. És mit teszünk akkor, hogyha az autóban nem t’om én, 15.000 km-t mentünk? Elvisszük olajcserére. Ki kell cserélni az olajat. Tehát van egy rossz rész, egy elhasznált rész, azt kicseréljük, és megint minden jó lesz. Defektes lesz a gumi, elmegyek a gumishoz, és átcserélem egy jó gumira. Ez egy mechanisztikus modell az emberről is, és a rendszerről is. (24:20)

Mi történt, amikor a családterápiában már rendszerben gondolkodtak, de azt mondták „Jó, jó, hát akkor itt ez a rendszer, van egy beteg rész, például egy alkoholista férfi.” Minden jó lenne, ha az alkoholista férfit kicserélnénk egy nem alkoholista férfire. Az alkoholista férfi hajlandó is elmenni a terápiára, családterápia, és láss csodát, nem iszik. És mi a következménye? A házaspár elválik. Mert a feleség egyáltalán nincs arra fölkészülve, hogy egy egészséges, normális, kompetens férfivel éljen. Egy szánalmas alakkal tud élni. Azt nagyon jól megtanulta, és a betegség-előnyökből is részesül. Tehát mások sajnálják, segítséget kap, mindig van oka panaszkodásra, és le se kell vele feküdni. Ez nagyon sok előny. De ahogy a férfi egészséges lesz, kompetens és rátermett, „Ajjaj-jajjaj!” Tehát hogy az élő rendszer nem úgy működik, mint a mechanisztikus szemléletben, hogy van egy rossz alkatrész, azt kicseréljük és minden jó lesz. Hányszor gondoljuk ezt, mikor okosan tanácsokat adunk egymásnak. „Hát miért nem csapsz az asztalra, Pirikém?” Hát jól van, Pirike az asztalra csap, és ettől a gyerek beteg lesz. Mert az asztalt csapja, de a gyereknek fogalma sincs, hogy mit kell kezdeni ezzel. Miért… miért hozom ezt ide? Azért, mert most gondolhatjuk azt „Aha, séma-terápia, rájövök a sémámra, kicserélem, jól leszek.” M-mm! Minél korábban alakultam én magam egy séma logikájára, agyi meghatározottságokkal együtt is, annál inkább lehetetlenség úgy eljárni, hogy fogom a sémát, kiveszem a sémát, és beteszek egy valami jó részt. (26:35)

Ebből mi következik? Nem az, hogy ne gyógyuljunk meg, hát de, gyógyuljunk meg. De hogy először is becsüljük meg az egész életünket sémástul együtt! Az egész életutunkra merjünk és tudjunk úgy tekinteni, hogy az egy értékes, értékes dolog. És fedezzük is föl az értékeinket, mert egyébként általában a sémával ellentétes, ha fölfedezzük az életünk értékeit. Hogy ez majdnem mindegyik sémával ellentétes, reálisan látni, hogy milyen értékes az életem. (27:10)

Például itt ez az elhagyatottság, bizonytalanság séma. Amiről beszéltem a saját gyerekorom, magzati korom, csecsemőkorom kapcsán is. Félelem attól, hogy a kapcsolatok nem tartósak. Hogy aki szeret, nem tudja a szükségleteimet betölteni, hogy meghal, megbetegszik, elhagy, lecserél egy jobbra. Emlékeztek erre, ezt már nem kell… Most képzeljük el, rám jellemző ez a séma. Hmm. Ugye ez most „Híí! Atya!” Ugye? Számomra egy feladat biztonságosan kötődni. Így is mondhatnám, bizonytalanság, másik oldal: biztonságosan kötődni. Emlékeztek, három fajta cselekvésmód jelent választ a sémára. Belemenni a séma logikájába, teljesen elutasítani a séma logikáját, és túlreagálni, túlkompenzálni a sémát. Most képzeljük azt el, hogy én találkozom veletek, és tök normális vagyok, és tök rendes vagyok, és mosolygunk egymásra, és én nagyon tudok önátadó lenni és nagyon figyelmes lenni, és nagyon empatikus lenni, és ezt mind tudom csinálni. De utána a sémám logikája alapján én mindig visszahúzódok. „Jó, hát azért feleségül nem veszlek. Nagyon kedves vagyok, de azért össze nem költözünk. Jó de azért hetente én nem akarok veled találkozni.” Most az a kérdés, hogy amik azokban a találkozásokban történnek, amikor végül is nem veszlek el feleségül, csak találkoztunk kéthetente egyszer, az ott egy értékes dolog-e, vagy nem? Ha most azt mondom, a sémát fenekestül ki kell dobni, ki kell kukázni, az addig, az nem volt egy jó élet odáig, akkor megkérdőjelezem, hogy az összes találkozó, összes találkozásom és kapcsolatom értékes-e, vagy nem? Hát persze, hogy ez ellen minden természetes érzékenységünk ellenáll. „Engem ne gyógyítson meg senki! Hát miért, akkor nézzek az egész életemre úgy, hogy az összes kapcsolatom értéktelen volt? Azért, mert nem házasodtam meg veled?” Átjön ez? Hát azt mondom „Igen, igen, az életemet ilyen értelemben ilyen kapcsolatok nagyon is jellemezték. S főleg fiatalon, milyen jó volt találkozásokban lenni… De ami azokban a találkozásokban történt, az ott egy… mind egy csomó értékes dolog. (29:55)

Most nézzük meg, hogy elkerülni a sémát. Akkor mit csinálok? Jelentkezek papnak. Az egy igazán, igazán rendszerszintű megoldás. Nemde, hogy így van? Hát elmegyek papnak, föl se merül kérem szépen, hogy valakit feleségül vegyek. Hát igen, a problémát kipöcköltem. Nincs, ettől kezdve ezzel nincs dolgom. Na? Ügyes vagyok? Most képzeljük el, hogy elmegyek a segítőhöz, és azt mondom „Jaj… nekem ilyen…” Fölfedezzük együtt a sémát, és akkor elmegyek és azt mondom neki. „Hát…” (Majd mindjárt a következő sémánál elmondom, hogy mit gondolok erről, hogy nem nyílik ki, pedig már kinyitottam egyszer.) Szóval elmegyek oda… (Hát ez, ez nem adja magát! Na jó. Direkt csinálja. Ez is csak velem történik meg – ez a következő séma, majd mindjárt ezt… Ez csak velem, így, nyílt színen, nyílt színen történik.) Elmegyek egy segítőhöz, s azt mondom neki, hogy „Hát akkor én azt hiszem, rájöttem valamire. Hát én a papi hivatást azért választottam, mert ez pont megfelel a sémám elkerülésének.” Össze vagyok omolva, visszanézek az életemre. Hát ezt úgy szúrtam el, ahogy kell. Hát el-elszúrtam. Te jó ég! De már huszonévesen elszúrtam. 22 évesen: „Pap akarok lenni.” 23 évesen szemináriumban voltam, otthagytam a sportkarriert. Ez nagyon gáz. Most itt vagyok 45 évesen: „Hát akkor ez kuka. Hát ezt de elszúrtam. Te jó ég!” Érzékelhető, hogy mi ez? (32:15)

Ha azt kell mondanom, hogy a séma elkerülése, minden olyan magatartásformánk, amikor a sémát elkerültük az értéktelen, rossz, kukába vele, jöjj már rá, hogy milyen béna voltál, menekültél, hü-hűű, akkor nagyon nehéz helyzetbe fogunk kerülni. Milyen bölcs az a segítő, aki azt mondja, hogy „Haa, haa, ezt csináltad, ühüm, ühüm.” Semmi minősítés, vagy „Hát igen, igen…” S akkor képzeljük el, a segítők összeülnek, azt mondja, hogy „Te, egy pap jött hozzám… – ezek teljesen fiktív dolgok, amiket mondok – egy pap jött hozzám, na kiderül, hogy hogyan lesznek ezek papok. Hát most úgy kiderült, mint a sicc.” Mire a másik azt mondja „Ne beszélj, hozzám meg egy apáca jött. Ó te, hát ezek milyen nyomorultak! – Na, és te mit csináltál? – Én? Hát fölszabadítom őt. Még nem késő.” Ugye! Nem merek senkire nézni. „Még nem késő! Még 45, még-még futhat azért még úgy… még 45, jó, hát most nem fog rögtön találni egy nőt, de még az két év, 47, még 50 előtt lesz egy gyereke, ehh. Énszerintem ez nem, nem hangzik rosszul, ez még így összejöhet, nem? – (Simán.)” Hát ez nagyon bátorító. Szóval mi történik ilyenkor? (34:05)

Azt mondjuk, hogy az egész séma úgy, ahogy van és az arra adott reakció, a sémának az elkerülése értéktelen, és értéktelenné tettem ezáltal magam, és a múltam is ennek fényében értéktelen. Hahh! És ilyenkor gyakran mi történik? Nem gyógyulok meg a sémából. Hát gyógyultam? Nem gyógyultam meg. Valaki azt mondta „Ne kerüld el a sémát!” Megházasodok, és túlkompenzálom a sémát. De most mondom a másik oldalt. Mi az, hogy túlkompenzálom? Ugye ott is boldogtalan leszek, mert ott meg túl követelő leszek a feleségemmel. „Hát az egész papságomat odadobtam neki! Én, az én papságomat!” Értitek? Azt a… S akkor ez a nő meg fáradt éjszaka, mikor én az egész papságomat odatoltam? Ő meg – „Most nem akarom.” Hát egy világ omlik máris össze bennem. Hogy én a papságomat így, és akkor ő meg fáradt. Hát nem is értem, és akkor erőt vesz rajtam a boldogtalanság. „Most kétszeresen szúrtam el. Ugye? Mikor pap lettem, akkor is elszúrtam, hát most meg aztán nagyon. Mert innen most már vissza már nincs, most… már gyerek is van, gyorsan jött az a gyerek, most már…” Na ilyen a séma. Szóval… némi higgadtság. Hogy ezt pont én mondom. De azt akarom ezzel kifejezni, hogy akkor járunk jól, hogyha miközben bátorságot gyűjtünk arra, hogy fölismerjük, hogy a sémáinkat hogyhogy-hogy… Mondom a harmadik lépést, de erről már volt szó múltkor. (36:15)

Az, hogy ezt a sémát hogyan kompenzálom túl? Hát így. Így, hogy itt vagyok. Ezt nyugodtan tekinthetjük a séma túlkompenzálásának. „Itt vagyok, és figyeljetek, és engem hallgassatok! És élek, látjátok? Hú, itt vagyok!” Pici magzat… Most akkor ezt is tartsuk értéktelennek? Mert rájövök egyszer este 11-kor „Te jó ég! Hát az egész csak egy túlkompenzálás. Hát az egész 11 év egy hazugság. (Ez jó, ez jól esik. Nem t’om, együtt érzel velem? Egy kicsit.) Hazugság ez a 11 év! Az egész semmi másról nem szól, csak annak a rohadt sémának a túlkompenzálásáról. Hát azért csináltam az egészet. Ó, de szánalmas! S a legszánalmasabb, hogy magam is elhittem.” Tudnám, min nevettek, de… Szóval azt akartam csak ezzel érzékeltetni, hogy éppenséggel mikor bátorságot veszünk arra, hogy a sémáinkra ráismerjünk, akkor szerintem ezt érdemes azzal a mm-mmm, hogy először is látjuk, hogy az életünk értelmes akkor is, ha belementünk a sémába, akkor is, ha elkerültük, és akkor is, hogyha túlkompenzáltuk. Hogy merjük látni benne az értékeket! Hát az éppen az egész életünk. (38:00)

Mikor a komplexusokról beszéltünk, azt mondtuk, hogy nem úgy van, hogy a komplexust kiveszem. Hát a komplexus köré szerveződött rengeteg minden. Sőt, így is mondtuk, a komplexuson keresztül jött később az élet. Hát ha nem tudott máshogyan, úgy, úgy érkezett be. Tehát hogyha egyszerűen csak az van bennünk, hogy „Jó, akkor ezt a sémát kukázzuk ki!”, akkor ennek az lesz a következménye, hogy elveszítjük az önazonosságunkat. Legalábbis jön egy rettenet „Akkor ki marad? Ki marad idebenn?” Hát aki maradhatna, nem tudott még fölnőni. Ráadásul mikor a sémáinknál vagyunk, most képzeljük el, hogy jelentkezem papnak, és ott vagyok a szemináriumban, hát ez kompetencia-érzésekkel tölt el. „Igen, igen, jól vagyok, most jól vagyok, most erős vagyok, ez megy nekem, és ez milyen nagyszerű hivatás.” Tehát ráadásul a sémáinknak a gyakorlása nem egyszer megerősít. Az identitásunkat is megerősíti, kompetencia-érzés, hatékonyak vagyunk, erősek vagyunk, valamiféle sajátos egyensúlyban vagyunk. Mikor a sémáinkat szeretnénk átírni és gyógyulni, tulajdonképpen természetes félelmeink fognak adódni. Például, hogy „Elszúrtam az egészet. Hát ezt hogy csinálhattam? Az egész egy tévedés, egy félreértés.” Sokszor tehát azért nem szívesen gyógyulunk, mert van bennünk egy félelem, hogy nincs is más a sémán kívül. És ebben van valamennyi realitás, hiszen az a szabad valaki adott esetben a séma szorítása miatt nem is tudott kellően kidolgozódni. Tehát itt nagy türelmet érdemes tanúsítani magunkkal is, másokkal is. (40:05)

Ezt igazán fontosnak tartottam, nagyon. Tehát hogy gyógyuljunk ki abból, hogy mechanisztikusan látjuk magunkat és a sérüléseinket, mert ez ennél egy sokkal-sokkal árnyaltabb, összetettebb, élő rendszer – ezek éppen mi vagyunk a kapcsolatainkkal együtt. (Na, assz’ongya, hogy. Olyan sok mondanivalóm van, és csak beszélek. Most jól van, gyerünk, gyerünk!) (40:40)

Bizalmatlanság-visszaélés séma

Ezt muszáj, ezt ma muszáj, ezt úgy letolom ezt ma. Komolyan, tehát ahogy a hókotró januárban. Bizalmatlanság-visszaélés séma. Először a három cselekvésmód, ezt már múltkor is emlegettük.

Cselekvésmód

1. Belemegy abba a szerepbe, ahol ővele vissza lehet élni

Ez az egyik. Belemegy, és újból lesz áldozat lesz, és áldozat lesz és áldozat lesz. Beszéltünk az anyaotthonban élő nőkről. És még, és még, és még sokakról beszélhetnénk. Ez, hogy belemegyek a tanult sémába.

2. Mikor a sémát próbálom elkerülni – kerülöm az emberi kapcsolatokat

Akkor, hát nyilván félek a visszaéléstől, erőszaktól, bántástól. Mit fogok csinálni? Egészen radikálisan kerülhetem is az emberi kapcsolatokat, de az intimitást mindenképp. Hiszen minél, fizikailag is minél közelebb kerülök valakihez, annál sebezhetőbbé válok. A séma beindulásának a legjobb ellenszere ebben az elkerülő cselekvési stratégiában, hogy megszüntetem a kapcsolatokat. Akkor nem kell átélnem az összes fájdalmat, az összes félelmet, az összes szorongást, vagy az összes haragot, ami a séma beindulásával együtt jár. (42:10)

3. Túlkompenzálok – akkor én leszek másokkal visszaélő

Hmm. Elmondom valakinek egy napját. Egy ilyen sémában lévőnek a napját, hogy ne csak valamiféle szélsőségre gondoljatok itt. Képzeljünk el valakit, reggel fölkel egy rövid imádság után, megmossa a fogát, lezuhanyozik, nem eszik semmit, mert orvoshoz kell mennie. Megnézi, hogy nála vannak-e az iratai, szerencsére a bérlete nála van. Fölszáll a buszra, s elindul benne egy ilyen rossz érzés, ahogy a bérletére néz, hogy lassan itt a hónap vége, már egyre kevesebb a pénze, ez nagyon dühíti, hogy ilyen egyik hónapról a másikra él, s ahogy nézi a bérletét, iszonyatosan dühös, hogy ennyibe kerül az a nyavalyás bérlet. És miután a kórház csak három megállóra van, elkezd egyre dühösebb lenni azért is, mert hogy „Három nyomorult megállóért ennyit kell fizetni! Ez egyszerűen pimaszság, szemétség! Egyszerűen igazságtalanság.” Itt még egy picit úgy magánál van, hogy „Jó, hát jó, jó, jó…” de ez nagyon foglalkoztatja. Egyszer csak, ahogy nagy tömeg van, valaki megüti őt. Fölszisszen „Mi ez?” Akkor megint picit vissza próbál térni a józan gondolkozásához, de nagyon dühös erre a valakire. „Miért pont őt üti meg?” (Egészségedre! Ezt azért… melyik volt előbb?) Azután amikor leszálláshoz készülődnek, akkor úgy azt mondja „De hát végül is reggel imádkoztam…”, valami, valami visszajön neki az imádságból, és akkor úgy előzékenyen utat enged valakinek, „Parancsoljon!” mondja, s a másik rá se néz és száll le. Na ettől aztán dühbe gurul. „Hogy lehetnek ennyire arcátlanok emberek? Hát hogy nem lehet ennyire egy nyomorult emberi gesztussal visszaköszönni, vagy azt mondani, hogy köszönöm? (45:00)

Rettenetesen igazságtalannak érzi már az egész reggelét. Nem csak a bérlet miatt, hanem azért is, mert hogy pont az ő oldalába vágott annak a lehetetlen pasinak a könyöke, és utána pedig, amikor ő most erőnek erejével, még az imádságra visszagondolva próbált jót tenni, akkor „Tessék, tessék! Emberek egyszerűen erre nem képesek. Milyen világ ez?” Elér az orvoshoz, mondjuk bőrgyógyászat. (Az jó, az jó, az jó!) Ül, kicsit takargatja magát, bár hosszú garbót vett föl, hogy ne lehessen látni a problémáját, de elég hosszan kell várni a nővérre, vagy az orvosra, hogy szóljon, s elfogja egy, egy feszültség, és úgy érzi, hogy ez hihetetlenül megalázó. Eszméletlen megalázó, hogy itt kell ülni, mindenkik jönnek-mennek, nővérek meg orvosok, mint hogyha ők uralkodnának ezen a világon. S hogy őneki a betegségével itt kell ülni, és mennyit kell várni. Kijön a nővér, és azt mondja, hogy „Akik Dr. Bubóra várnak! Sajnos Bubó doktornak el kellett mennie, és Ursula doktornő van helyette.” Ajj, zzzss! Lehúzzák a rolót. „Ezt a szemét átvágást! Hát nem magamtól jöttem hétfőn kilencre, a Dr. Bubó mondta, hogy hétfő kilenc. Szóval ezt… , szóval azt, hogy az emberrel mindent meg lehet csinálni! Hogy itt kiszolgáltatottan itt ülünk a rendelőben. Láthatja mindenki a betegségeinket és ügyet se vetnek rá. Ezt a megalázó, megszégyenítő helyzetet most ezzel tetézik, hogy az emberrel így kiszúrnak.” Na, akkor már dühösen odaáll. „Hogyhogy nincsen Dr. Bubó?” S akkor a nővér kedvesen azt mondja, hogy Dr. Bubónak el kellett mennie, de Ursula nővér (vagy orvos, vagy… doktornő) mindenkit átvesz. „Áhá! – gondolja – Mindenkit átvesz. Tudjátok, ez miről szól? A rohadt pénzlenyúlásról, arról, arról szól. Most ugye, most egy alkalom Ursula nővérnél (vagy doktornőnél). Aha, és pénzt? Akkor most akkor neki is adjuk a pénzt, akkor doktor úrnak is, Bubónak is a pénzt adjuk, mikor a bérlet is annyiba kerül.” (48:00)

Még csak fél 10 van, s az egész eszköztár megjelent. Most elmondanám, hogy mi történt valójában. Az történt, hogy a bérlet ára annyi, amennyi. A BKV-t így sem lehet fönntartani, akármennyi a bérlet ára – ez most nem egy politikai közlemény volt, hanem csak úgy… Amikor megbökte őt a férfi a könyökével, hát persze, hogy megbökte, mert hirtelen fékezett a busz. Hát egy csomóan egymásnak dőltek, többek között neki is. A férfi egyébként bocsánatot kért, de a nő nem is hallotta, annyira el volt foglalva a dühével. Amikor előreengedett egy másik utastársat, az utastárs tényleg, tényleg nem nézett vissza rá, nem mosolygott és nem köszönte meg. Azért mert nagyon beteg a gyereke. Fölment a láza, és nem volt most otthon lázcsillapító, s neki az jár a fejében, hogy minél gyorsabban el tudjon menni a patikába, hogy tudjon venni lázcsillapítót. Ezért ő szinte észre sem vette, hogy előzékenyek voltak vele, hiszen annyira rajtra kész volt, hogy menjen és a gyerekének segítsen. Mikor elment az orvoshoz, tényleg van ott sor, tényleg van. De egyébként egy elég jó kórház. És hogy nem is voltak ott sokan, és tulajdonképpen senki nem nézett rá megvető, megalázó módon. Amikor kijött a nővér és azt mondta, hogy „Bubó doktor sajnos nincsen.” hát azért nem volt, mert nagyon súlyos esethez hívták ki. Egy égési sérülthöz kellett kimennie, és az ő bőrének az égését kell szakvéleményeznie minél gyorsabban. Ezért kellett elrohannia, de ezt nem akarta a nővér mondani. A doktorúr kifejezetten nagyon megkérte Ursula doktornőt, hogy senkitől ne fogadjon el pénzt, hiszen hát ez tulajdonképpen egy vis major, hát… és hogy még ő is kérjen bocsánatot azért, hogy ez így volt. Mondjuk ez történt. De mi a megélés? (50:30)

Kifejezések a sémában

Mondom akkor az egyszerű kifejezéseinket, hogy amikor valaki ebben a sémában van, s hogy úgy hogyha nagyon komolyan aktiválódik a séma, az életnek egészen apró helyzetei újból és újból kiváltják, és nagyon mély érzelmi, fizikai, gondolati, emlékekbeli reakciót mutatunk.

• Állandóan úgy érezzük, hogy bántalmaznak minket, egyszerűen bántanak minket. Könyökkel, szavakkal. Például, hogy nem lehetett ma bejutni, ez egy nagy sérelem. Sokan bejutottak, és pont én nem. Ez a sémához hozzátartozik, hogy úgy érzem, hogy „Pont én nem jutok be.”, hogy ez pont velem történik, hogy pont én vagyok ilyen nyomorult és szerencsétlen.
• Állandóan úgy érzem, hogy mások engem kihasználnak és visszaélnek a jóhiszeműségemmel. „Én bezzeg megveszem a bérletet. És hányan lógnak? És nem lenne olcsóbb a bérlet, ha ők is vennének?” Hát persze, hogy olcsóbb lenne, de én ezt személyes sérelemként élem át. Tehát azt is gondolom, hogy mások szándékosan visszaélnek énvelem, vagy a helyzetemmel.
• Aztán hogy megaláznak, hogy megcsalnak, becsapnak. Mondjuk az orvos azt mondja, hogy ott lesz és nem lesz ott. Hogy hazudnak nekem, hogy manipulálnak, és hogy kihasználnak. (52:10)

Ez a lista. És aki ettől a sémától szenved, ő jártában-keltében nap mint nap akár, állandóan átélheti ezeket az érzéseket és érzelmeket. A gondolatok keringenek benne, hogy ilyenek és olyanok, és másoknak a negatív tetteit mindig szándékosnak tarthatja. „Direkt csinálták. Nem vagyok nekik fontos. Egyszerűen nem számítok.” és a többi, és a többi. „Másokhoz képest mindig én húzom a rövidebbet. Ki jutott be ma? Ezek. Ezek, ezek itt mind bejutottak. Ez volt az utolsó, hát ez volt az utolsó, hogy megpróbáltam ide jönni. Velem ezt ne csinálják, énvelem ezt ne csinálják.” Ez egy séma. Na most! (53:10)

Olyan is lehet, hogy valaki – még a sémában van, de emlékeztek: önazonosság, kompetencia-érzés, egyensúlyban levés, a hatékonyságot megélni. Mit fogok például tenni? Elmegyek jogvédő aktivistának. „Én a bárány bundát védem. Miért kell…? Láttatok már bárányt nyírás után? Hogy azt a kis vézna testet. Rettenetes! És erre mások mit mondanak? Hogy az jó neki. Aha. Aha. Tudod, mikor hiszem el! Védjük a bárány bundáját! Egyszerre! Védjük a bárány b…!” Most hogy… jó, most hülyéskedek, meg… na… mhh. Természetesen annál kevésbé látom, hogy egy séma hatása alatt vagyok, minél inkább olyanokat védek, akik tényleg rászorulnak a védelemre. Ezért nyilván tudok nagyon aktív lenni, és ebben az aktivitásomban hihetetlenül kompetensnek érzem magam. „Na valahogy úgy érzem, hogy na talán egy kicsit most élek. Most végre a bérletért, Bubó doktorért, a sorért… ezekért mind…!” (54:45)

Most képzeljük el, hogy valakinek azt mondjuk, hogy „Te, ezt csin…” – életében szinte ez az egyetlen dolog, amit lelkesen, elhivatottan tud tenni. Most is azért nincs, mert egy tüntetés van valahol. Szokott jönni, de mikor én mondtam, hogy érdemes elhivatottan élni, mert az a boldogsághoz hozzájárul, azt nagyon megjegyezte. Azóta tagdíjat is fizet. Vannak nagyon jó egyesületek, ahol mind fizeti a tagdíjat, és most demonstrál valahol. Ugye elég árnyaltak vagytok ti, ha már én nem. (Most ez… hülyéskedek ezzel.) Ugye nyilvánvaló, hogy azért az jó dolog lehet. A kérdés, hogy mi van bennem, hogy mit élek meg, hogy mi motivál engem, hogy ez hova visz engem? Közben lehet, hogy amit teszek, nagyon értékes. Ugye erről beszéltünk fél órával ezelőtt. Lehet, hogy nagyon értékes, amit teszek. Lehet, hogy azok közé a kevesek közé tartozom, aki fölemeli a szavát, vagy cselekszik olyanokért, akikért senki. Ez ne volna értékes? Értékes. Nagyon értékes.

De sokszor ez meddig megy? Míg el nem visznek a rendőrök, és jól meg nem vernek. Ez a séma másik része. Akkor se hagyom abba, ha nem érdemes. Azt mondta… annyira emlékszem, egyszer egy pap azt mondta: „Egy keresztény ember legyen kész arra, hogy az életét odaadja valami értékesért. Valami igazságért tudjunk meghalni.” De nem minden igazságért. Amikor valaki túl-túl gyorsan áldozat lesz. Ugye? Aztán nem… Tehát itt megint akkor összeraktuk ezt a két szempontot. Az ott értékes. Értékes, de nem gyógyul meg. „Ezt csinálod velem?” Na! (57:00) Mit tehet előszeretettel egy ilyen ember? Teszteli a környezetét. Ugye ez az: „Eljöttem kedd-re, megnézem, hogy itt mások-e. Azt hiszitek, mások? Azt hiszitek, hogy ezek itt mások? Ugyanolyanok. Ezt most megmondom. Most megmondom… nem t’om, van-e itt, aki nem keddi? Vagy valakit kérek, akinek ezt mondhatom, hogy ugyanolyanok, ugyanolyanok. Csak magukért jönnek, csak így, mert… kedve van. Hát az… ez szép! Eljön, mert kedve van. De primitív! De primitív!” Na, szóval úgy érzem, hogy „Ők is, ezek is csak olyanok, mint a többiek.” de mindig provokálom is a környezetemet. A provokáció nagyon jó. Egyrészt, mert megpróbálhatom előhívni azt, hogy itt talán tényleg mások, miközben pontosan lehet tudni, hogy ember-ember. Hát miért lennénk mások? Miért lennénk – most így mondom – tökéletesek? Tehát mindenkit lehet addig provokálni, míg kiderül, hogy tökéletlen. Sokszor provokálni sem kell, mert tökéletlen anélkül is. Tehát ezt akkor a végtelenségig lehet csinálni, és végül mindig kiderül, hogy olyan, hogy ő is csak olyan. Hogy ő is csak rászedett, és ő is csak kihasználni akar. Hogy „Tulajdonképpen csak…, csak arra voltam jó.” Ismerős ez a mondás? (Ez az „Á, nem.”) „Neki is csak arra voltam jó…” ÉS ugye itt akkor rengeteg féleképpen folytathatjuk, fejezhetjük be a mondatot. (59:00)

Gyógyulás

(Hű! Erről… tolom, tolom. Hó nem marad itt egy kicsi se.)

1. „Vannak azért rendesek, akik néha rendetlenek.”

Az első pont, hogy aki ettől a sémától szenved, hogy valamiképpen közel engedhesse magához azt a gondolatot, hogy vannak azért rendesek. Hogy van olyan, hogy valaki azért úgy egész rendes. De jön a neheze. Hogy ezek az egész rendesek is néha rendetlenek. Hogy az a normális, hogy vannak egész rendes emberek, és néha ők is rendetlenek. A következő lépés, hogy… „Vannak azért rendesek, akik néha rendetlenek.”, és hogy őket el lehet így fogadni. Hogy a rendetlenségük nem ellenem van. Ugye, hát egyszerűen „embör, embör”. (59:55)

2. Nagyon fontos, hogy tudjuk magunkat megvédeni.

Nagyon fontos, hogy tudjuk magunkat megvédeni. Ugye aki mindig belemegy a sémába, őneki nagyon fontos, hogy magát tudja megvédeni. Ezért például a séma elkerülése tulajdonképpen önvédelem.

(folyt.köv. 60:10)