2011.04.23.

A pálferi wikiből

2011. április 23. – NAGYSZOMBAT

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

A mai napon kicsit pihentebbnek tűntök, jót tett nektek Nagyszombat, hogy készülhettünk erre a mai éjszakára, ez talán meglátszik az arcotokon is, és hogy van erőnk az ünnepléshez, és van kedvünk, és van időnk arra, hogy átadjuk magunkat az örömhírnek. Nem véletlen mondom most ezt a mondatot, hogy átadjuk magunkat az örömhírnek, mert amivel kezdeni akarom, még talán meg is botránkoztathat benneteket. hogyha ki akarnék emelni három rövidke helyzetet a mai örömhírnek, evangéliumnak a sodrából, akkor ezt a hármat választanám. De ne ijedjetek meg és ne féljetek, ez csak a bevezető lesz.

Az egyik így szól: „Nincs itt.” Ezt mondja az angyal. Azután az angyal azt mondja, hogy „Nézzétek, nincs ott.” Ez a második. Aztán a harmadik, ez tulajdonképpen konkrétan nem hangzik el, de lényegileg itt van: „És nincs is itt veletek.” Tehát tulajdonképpen a mai evangéliumnak, legalábbis az első részének egy sajátos üzenete van, így szól: „Nincs itt, nincs ott, és nincs is itt veletek.” De akkor ez hogyan örömhír?

Most fölkiálthatnánk: „Hát persze örömhír, mert csalásról van itt szó, azért a végén volt néhány mondat: <…és Jézus szembe jött velük> és mégiscsak találkoztak.” Na igen, egy-két pillanatra. Mert nem hagyta, hogy szorongassák soká a lábát, azt mondta: „Engedjetek el, megyek tovább, előttetek megyek, majd fogunk találkozni.” És tulajdonképpen ez is történik. Az összes föltámadási történetben ez a tapasztalatom, Jézus már úgy nem ragadható meg, ahogyan egyébként talán nagyon szeretnénk. És hogy ezért annak a realitása, amit az angyal közvetít, hogy „Nincs itt, föltámadt!”, hogy ennek a realitása nem csak az, hogy föltámadt, hanem az is, nincs itt, nincs ott, s ebben a pillanatban úgy, ahogyan mi nagyon szeretnénk, nincs is velünk.

Hogy örömhír ez? A válasz tulajdonképpen nagyon egyszerű, és éppen ez a föltámadásba vetett hitünknek a lényege, ez pedig az, hogy amikor elindulnak az asszonyok, és velük együtt mi is az egész életünkben nagyon gyakran járjuk azt az utat, ahogy az asszonyok mennek az üres sírhoz, és belekémlelnek ott a sötétbe, hogy tulajdonképpen mi másra is várnának, minthogy egyszer csak a föltámadás fénye, mint valami hatalmas sziporkázó világosság, borítsa el őket. Hogy a föltámadás fénye valahogy áradjon szét és – és ahogy tulajdonképpen ünnepeljük a liturgiában is – hogy tulajdonképpen átélhessük, ahogy egyszer csak a húsvéti gyertya fényén túl az összes világítás fölkapcsolódik, és azt mondjuk: „Na, hát ez az! Hát ez, ez a húsvéti fény, ez, ez, ez!” Igen ám, ezzel egy kicsit becsapjuk magunkat, mert a beszámolók ezt nem erősítik meg, sokkal inkább azt, hogy Jézus egyszer csak úgy tűnik, mint egy kertész, Jézus úgy tűnik, mint egy idegen, Jézus úgy tűnik, mint egy vándor, Jézus úgy tűnik, mint egy halász, aki éppen reggelit készít. Hát hol van az a mennyei csodás fényesség, amit mi annyira várnánk, és éppen mintha a hitünk erre a nagy fényességre irányulna? Ez a kérdésem: Hol ez a világosság? Hol van? Hát Tamás olyan gyönyörűen éneket, most nem bántotta a hangját a tömjén füstje, tudott jól énekelni, hát olyan gyönyörű volt, a húsvéti fényt megénekelte. Hol van ez a fény? Mi lesz veletek, ha valamikor – most van… 10 óra felé… hát 11 óra felé – mikor mentek majd el innen? Nem lesz tombola, hogy ki viszi el a húsvéti gyertyát, nem sorsoljuk ki a nyertesnek, aki elviheti, és akkor legalább egy napig ott sütkérezhetsz te és a házad népe. Nem, a húsvéti gyertya marad, még el is fogjuk fújni.

Hol van a fény? Ez a kérdés: Hol a fény? Most már nem teszem föl többször. Hát a válasz tulajdonképpen végtelenül egyszerű, mert ahogyan az angyal azt mondja a tanítványoknak „Hát ahogy megmondta nektek… föltámadt, ahogy megmondta nektek.” A fény, a húsvéti fény nem kívülről árad a világra, hanem az emberi szívben gyullad föl. A húsvéti fény belülről árad kifelé, és ezért lehetséges az, hogy amikor valakinek a szívéből a húsvéti fény egyszer csak föllobban, ő meglátja a szembe jövő Jézust. Ha valakinek a szívében ez a húsvéti fény nem gyullad föl, jöhet vele szemben Jézus, nincs hozzá fénye, amivel meglátná, hogy „Hisz a Mester az!”

A húsvéti fény nem kívülről árad a világra, hanem belülről sugárzik kifelé, és Jézus ezt pontosan előre megmondta. Azt mondta: „Ne keressétek Isten országát úgy, hogy bárki is azt mondhassa, itt van, vagy ott van, mert Isten országa bennetek van, és köztetek van.” Ezért a húsvéti fény az emberi szívben és az emberi szívek között világít. És ha ott nem világít, akkor nincsen. Ha ott nem világít, akkor sötétbe borul a világ, és akkor elindulhatunk nyugodtan, és kereshetjük, és az üres sírtól a sötét sírig fogunk jutni.

Húsvétnak az örömhíre az, hogy Jézus végérvényesen, örök érvényűen az ember szívét lángra lobbantotta, és onnan belülről ez a fény sugárzik kifelé. És ahogyan az emberi szívek találkoznak egymással, ez a fényesség az emberek között átjárja a világot, és ez a fény a mi hitünk. Tulajdonképpen ilyen egyszerű. Ezért, amikor az örömhír így hangzik: „Nincs itt, de nézzétek meg, nincs ott.” ez nem valami arcátlan angyali becsapása az embernek, nem gúny, valami angyali gúny, hanem az örömhírnek a titka így kerül kihirdetésre. „Látjátok, nincs itt, látjátok, nincs ott, és ahogyan nagyon szerettétek volna eddig, hát nincs is veletek és mellettetek, hanem ott van bennetek, és ott van közöttetek.” Ez a húsvéti örömnek a híre, ez. Most ez akart a bevezető lenni. Most azért egy picit magamba szállok, hogy hogyan is folytassuk ezt az ünnepet. Hát most meghirdettük az örömöt, most jöjjön a munka része. Hogy jó, hát hogyha itt a fény, hát akkor visszük a fényt, visszük, visszük. Magunkban és a szívek között ott világlik a fény, na akkor ez mit is jelent? Mondom csak tik-tik-tik, egymás után.

(1) Akkor az első, az azt jelenti. Mit hallunk, hogy akkor Jézus hogyan van velünk? Hát azt mondja az angyal, ahogyan megmondta előre. Jézus mögöttünk áll. Nem mondhatjuk, hogy itt van, vagy ott van, vagy éppen itt mellettünk van, mögöttünk áll. De szép a magyar nyelv, ahogy azt mondja, mikor meg tudom mondani, hogy ki áll mögöttem, egész bátor leszek. Amikor valaki úgy érzi, hogy senki se áll mögötte, úgy nehéz az élet. És lehet, hogy azok, akiknek a mögénk állását hordozzuk a szívünkben, már régen nincsenek is ezen a földön. De nagy dolog az, ha az édesapánk, az édesanyánk, az őseink a maguk módján meg tudtak bennünket áldani. És lehet, hogy már régen nincsenek itt ebben a világban, és mégis bent állunk, a lábunk a földön, és ők nagyon sajátos értelemben mögöttünk állnak, és mert mögöttünk állnak, és érezzük magunkon az áldásukat, ezért meg tudunk állni ebben a világban, mert tudjuk, hogy kik állnak mögöttünk. Nagyon nagy dolog, hogy tudjuk, hogy az Isten mögöttünk áll. Nem mondhatjuk, hogy itt, és ott, és nem lehet őt kihasználni, és nem lehet őt rángatni, és nem lehet őt a mi különböző hatalmi és egyéb törekvéseinkre fölhasználni. Na azt nem lehet. De azt tudhatjuk, hogy milyen sajátosan megerősít bennünket az, ahogyan élhetjük azt, hogy Isten mögöttünk áll, és ezért nem félünk.

Ez nem azt jelenti, hogy nem fogunk elesni. Mögöttünk áll. Attól még eleshetünk, attól még eltévedhetünk, attól még elbizonytalanodunk és gyöngék leszünk. Ez nem von le semmit annak az erejéből, hogy mögöttünk áll.

(2) Mit mondhatunk el Isten bennünk való jelenlétéről? Azt, hogy egyszer csak megjelenik. A föltámadási híradások tulajdonképpen ezt üzenik: egyszer csak megjelenik. Az emberi tapasztalat olyan szépen őrzi annak az élményét, kik azok, akik elevenen őrzik azt, hogy mit jelent, hogy valaki, akit szeretek, egyszer csak megjelenik? Például a csecsemők. A csecsemőkben, amennyire tudjuk, hát visszaemlékezni nem annyira tudunk, van egy állandó éberség, valahogy még állandó tudata annak, ha az ő édesanyja őt megfelelően, elégségesen szereti, hogy az anya egyszer csak meg fog jelenni. Az egész biztos, hogy egyszer csak meg fog jelenni. A csecsemőnek még időérzéke sincs, azt se tudja, hogy mikor, de azt tudja, hogy egyszer csak meg fog jelenni. S tényleg megjelenik, egy egész jó anya is egyszer csak megjelenik. Hát nemde az Isten! De nem úgy, hogy füttyentek, nem úgy, hogy csettintek, hanem egyszer csak megjelenik.

És aztán ki az, akiben ott él még ennek az érzékenysége, hogy valaki, akit szeretek, hát egyszer csak meg fog jelenni. A szerelmes, mert a szerelmes is az a valaki, aki akárhányszor nyílik az ajtó, hát mit vár? Hogy ő jön. És ezért, miközben éli az életét, nap szám, hét szám, hónap szám, akárhányszor nyílik az ajtó. Nem furcsa ez? A szerelmes úgy van, tudom, hogy éppen elutazott, ha nyílik az ajtó, nem számít. Nyílik az ajtó – ő, lehet, hogy ő lesz az! S akkor jön egy gondolat, egy realitás: de hát lenn van Szegeden…, de nem baj, ha nyílik az ajtó, jön egy: „Lehet, hogy ő az!” Egyszer csak megjelenik, ez egyáltalán nem lehetetlen. A szerelmes tudja, hogy az életnek ott van ez a logikája, hogy egyszer csak megjelenik.

És azután ki az, aki éppen, mert fontos neki a kapcsolat, azt éli meg, hogy az lehetetlen, hogy egyszer csak ne jelenjen meg – ő az, aki gyászol, aki elvesztette a szerettét, és azt mondja, hogy egy lehetetlen. Az lehetetlen, hogy a sírban van, az lehetetlen, hogy a sírban maradjon, az lehetetlen, hogy az élete véget érjen, azt nem, nem, egyszer csak meg kell jelennie. „Tudom, hogy ez lehetetlen, egyszer csak valahogy várom, hogy ahogy kinyitom a szemem, talán egy éjszaka, egyszer csak megjelenik. Hát egyszer csak meg kell jelennie.” És végül, talán a negyedik, amikor az ember szíve megint csak roppant érzékeny, a húsvéti isteni jelenlétre, ez az, amikor az ember megy el ebből a világból. A haldokló, aki hogyha elkészült, azt mondja: „Hát, most már egyszer csak meg fog jelenni, ez biztos.” És azt mondja: „De várom, hogy egyszer csak mármost megjelenjen. Nem én szabom meg az órát, és nem én a percet, de egyszer csak most már meg kell jelennie, és én…

(… itt nagyon zajossá vált a felvétel, és akadás is van benne… - szerk.)

(3) …ez annyit jelent, hogy szembe jön velünk. Hogyhogy szembe jön velünk? Már azt várnánk, hogy valahogy mögülünk egyszer csak elhagy bennünket, hogy megérkezünk, és ott vár minket. S ezzel szemben egész meghökkentő, hogy nem egyszer azt mondja a szent evangélium, Jézus szembe jött velük, és szembe találkoztak vele. Egy emlékemet hoztam elő. Körülbelül egy évvel ezelőtt, szerdán, mert az a szabadnapom, elmentem Szilvásváradra. Gyönyörű idő volt, őszi idő, és ahogy mentem ott az erdei utakon, egyszer csak szembe jött velem két kedves barátom. Szerdán, 1 órakor. Mi történik olyankor, amikor egy teljesen váratlan lehetetlen helyen, két dolgozó ember, szerdán 1 órakor… szembe jön egy másik dolgozó emberrel? Hát mi történik ilyenkor, amikor külföldön egyszer csak szembe megyünk egymással, mi történik ilyenkor? Kikapva a szót egymás szájából azt mondjuk: „Te itt? Hogyhogy te itt? Mit keresel te itt?”

Na látjátok, ez a húsvétnak egy nagyon sajátos üzenete. Néha az ember úgy megy, ez Isten útja, megyünk Isten útján, s ahogy nagy magabiztosan megyünk, jön velünk szemben Jézus, és mi meghökkentően ezt a kérdést tesszük föl: „Te mit keresel itt? Te hogyhogy itt? Nem itt vártunk, nem így vártunk.” Húsvét az embert meglepi. Húsvét állandóan áthúzza azt, amit mi Istenről gondolunk. Egyszer csak szembe jön velünk, és mi megkérdezzük: „Te itt? – Igen.” És attól kezdve rájövünk, hogy az életben ott van valahogy annak a csodája, hogy Isten egyszer csak megjelenik, és szembe jön velünk, és azt mondja: „Igen, éppen itt.” Sokszor, ahogy azt mondja „Igen, énnekem most tudod, szembe kellett mennem veled, mert mindig csak egy kicsit mentél el jobbra, vagy balra, most éppen a másik irányba mész, mint amerre kellene. Én megyek jó irányba, tudod? Ezért mentem most veled szembe. De most hagylak, és ezen itt el tudsz gondolkodni.

(4) Ezt egészen világosan, többszörösen is mondja az angyal is, aki az üzenetet hordozza: „Előttetek megy.” De érdekes az, hogy a húsvéti ember, aki hordozza magában a fényt, és a húsvéti ember, akinek a szívében ott a fény, és köztük ott a világosság, hogy el tudjuk fogadni azt, hogy úgy megy Isten előttünk, hogy sose látjuk. Kirándultatok már úgy, hogy a túravezető előttetek ment, de még csak a hátát se láttátok? Mikor egyik óra, másik óra, harmadik óra, és „Hát biztos, hogy előttünk megy, hát valahol itt kell lennie, hát előttünk, hát biztos, hogy előttünk. Szerintem jó, hát a sárga jelzésen vagyunk még mindig. Sárga-fehéren, hogy stílusos legyek. Még akkor biztos, biztos, hogy valahol előttünk jön.” És mikor találkozunk vele? A célban.

Arra van szükségünk, hogy tudjunk úgy menni az élet útján, hogy tudjuk, hogy mögöttünk van, hogy egyszer csak megjelenik, hogy néha szembe jön velünk, illetve hogy úgy tud előttünk menni, hogy az a fény segít bennünket az úton, ami megvilágítja előttünk az életet, és bátorít bennünket arra, hogy akkor is menjünk, ha nem látjuk a hátát.

A mai evangélium tehát nagyon sajátosan abba gyűjti össze az örömhírnek ezt a nagyon sajátos ragyogását, hogy azt mondja nincs itt, és azt mondja nincs is ott, és ahogyan nagyon szerettétek volna, hát nincs is veletek, hanem bennetek van, és közöttetek.