2011.04.12.

A pálferi wikiből

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit.

Tartalomjegyzék 1 Kapcsolati tényezők (párkapcsolat) 1.1 Ismétlés 1.2 Ars poetica a családban (példák) 1.2.1 A hagyomány 1.2.2 Biztonság 1.2.3 Siker, karrier 1.3 Mese a vándorról, aki keresi a boldog párkapcsolat titkát 1.4 Halálfélelem, menekülés a társtól 1.5 Idealizálás, démonizálás 1.6 A nagy Ő 1.7 11. Érdeklődnek egymás iránt, és gondoskodnak egymásról 1.8 12. Egyensúly az együtt töltött időben és élvezik az együttlétet 2 A családi működés, kapcsolatrendszer adottságai, készségei 2.1 1. Egyensúly az értékink és a céljaink között 2.2 Mese a vándorról, akinek nem adtak, és mégis kapott

Kapcsolati tényezők (párkapcsolat)

Ismétlés

Belecsapunk, jövök is le. Egy rövid ismétlés. Biztos, hogy fontos, már csak azért is – nem minthogyha a fejünkben nem lenne, de hogy úgy – kezdjen átjárni bennünket a téma, s mi magunk is meg tudjunk érkezni hozzá, ne csak a testünk legyen itt. Az előző alkalommal izgalmas összefüggéseket, illetve árnyalatokat tudtunk még fölfesteni a témánkhoz, és emlékeztek, onnan indultunk ki – most semmiképp se akarom az összes elemét mondani, csak hogy valamennyire egy vázlatunk legyen – hogy megvannak a tudattalan indíttatásaink arra, hogy kibe is legyünk szerelmesek, hogy kit válasszunk. Tehát a társválasztás alapvető motívumai tudattalanok, és ezeknek az alapvető tudattalan motívumoknak az ereje hallatlanul meghatározó, és arra indít bennünket, hogy keressünk olyan valakit, aki hasonló, hasonló a saját élettörténetünkhöz, a családban betöltött szerepünkhöz, de hasonló abból a szempontból, hogy hasonló vonásai vannak, mint a számunkra fontos szereplőknek, főleg gyerekkortól kezdve. De a hasonló vonásokhoz fontosak a negatív vonások is, nem csak a pozitívak. Aztán, hogy valakivel ki tudjunk egészülni, tehát valamennyi különbözőség legyen, de a különbözőség az olyan értelemben legyen, hogy azzal esélyünk lehessen egységre jutni magunkkal. Olyan belső javakhoz, értékekhez jutni, amelyeket mi magunk még nem dolgoztunk ki magunkból. De miközben én egy félénk vagyok, beleszerelmetesedek egy bátorba. Aaa, és akkor nem kell kidolgozni a bátorságot, mert ő megkapja a derekam, és visz. Aztán pedig hogy mennyire fontos nekünk az, hogy olyan valakit válasszunk tudattalanul is, akivel meg tudjuk ismételni mindazt, amit már megszoktunk és megtanultunk az életről, és hogy onnan tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk a származási családnál. Közben van egy mély vágyunk, hogy miközben a sebzettség a sebzettségre talál, hogy aközben tudjunk gyógyulni is a társunk mellett. Nagyjából ez, nagyon egyszerűen. Mikor ezek a motívumok ott vannak bennünk, akkor elfog a szerelem, de a szerelem különböző minőségű bennünk, egyszerűen szólva tud érett és éretlen is lenni, és aztán (Gyere csak! Csak akad egy hely neked itt. Tényleg, van-e olyan valaki, aki tudja, hogy mellette van egy üres hely? Mert föl lehetne emelni a kezeteket, mert látom, ott álltok egy páran. Ahol kezek vannak, ott hely is van. Ez egy csodás összefüggés. Gyertek, még egy picit ha tudjátok tartani…, üljetek le, ne zavarjon benneteket, hogy kiestünk teljesen a mai alkalomból, semmiképp se legyen bűntudatotok, vagy ilyesmi, ne szorongjatok emiatt. Na jó. Szóval… köszönöm szépen, köszönöm.) (03:30)

Megvannak ezek a tudattalan motívumok, és aztán elérkezik a szerelem valamiképpen, valamilyen minőségben, mélységben, mennyiségben, és a szerelem által aztán a személyiségfejlődésünknek a kezdeti szakaszaira lépünk vissza, ott egy csomó minden megismétlődik bennünk. Ezért aztán a társunkat idealizáljuk, egész nyilvánvaló. Átéljük, hogy milyen csodálatosan, nem tudatos módon rá tud hangolódni a saját szükségleteinkre, s hogyan elégíti ki azokat, és azt gondoljuk: „A mennyország előíze! Ó, hát ez csodálatos, érdemes embernek lenni, hát ezért érdemes embernek lenni.” És mi történik? Megy, megy, megy…, egyszer csak valami mintha kezdene megváltozni, és az, ami annyira ígéretes volt a társunkban, hogy miközben én félénk vagyok, ő pedig bátor, az elkezd ijeszteni, aztán pedig már taszítani, aztán irritálni, és végül kialakul a neurotikus allergia. Azt mondjuk: „Ezt a hátam közepébe… Mikor úgy villan a szeme, már látom, hogy kitalált valamit. Na, azonnal állj le, ezt most hagyd abba!” Idáig jutottunk, ide mutogattam mindig, hogy van itt egy nagyon sajátos összefüggés. Így neveztük meg: ami bent, az kint. Emlékeztek, ami bent, az kint. Vagyis hogy a társunk éppen azokra az adottságainkra, készségeinkre irányítja a figyelmünket akarva – és főleg – akaratlanul is, ahol nem vagyunk eléggé kidolgozva. Hol nem vagyunk eléggé kidolgozva? A személyiségünk hol és hogyan egyoldalú? Hát éppen – és ez volt a fontos szempont a múlt alkalommal – olyan területei vannak a személyiségünknek, amelyeket azért nem dolgoztunk ki eléggé, mert a család összefüggésrendszerében azok negatívnak mutatkoztak. Emlékeztek talán erre. Úgy tűntek, hogy ezek fenyegetőek, veszélyesek, valamiképpen a család ars poetica-jával ellentétesek. Fenyegetik az, ahogyan mi, mint család megfogalmazzuk azt, hogy hogyan látjuk és éljük az életet. Ezért aztán ezeket természetesen nem tudtuk és nem is akartuk kidolgozni magunkból. S hogy nem akartuk, ez nyilván a későbbi folyamat, hogy aztán már azonosultunk is azzal, hogy az csúnya dolog, az bűn, az nevetséges, az ciki, az szégyenletes, vagy az veszélyes. Közben pedig éppen a családi összefüggésrendszerben azt is láttuk, hogy nem egyszer az történik, hogy minden családban lesznek olyan tagok, a fekete bárányok, akikben pedig valamiképpen megtestesülnek ezek az adottságok, képességek, tulajdonságok. A család őket kirekeszti. Ide mutogattam mindig: kirekeszti őket. Nem kellenek, mert fenyegetőek, veszélyesek. És ami az egyik családban kirekesztésre kerül, mert fenyegető, az sokszor a másik családban éppen a legszebb. Ezt családja válogatja. Erről is beszéltünk. És ezért lehet azt mondani, hogy miközben van egy alapvető tapasztalatunk arról, hogy a fenyegetőt, a veszélyeset, ami nem illik bele a mi családi elképzelésünkbe, azt rekesszük ki. Ezt személlyel vagy személyekkel tesszük, aközben sokszor őket, vagy az ő életüket ráadásul tabuizáljuk. Tabu, még csak nem is beszélünk róluk, őket meg sem említjük, mintha nem is lennének. Ez van kint, és ennek a megfelelője van nagyon gyakran bent. Vagyis az a stratégia, hogy kirekesztjük, elutasítjuk, belerúgunk, megbélyegezzük, tulajdonképpen ennek megvan a belső vetülete. Mindaz, amit ő valaki képvisel és mutat meg. De hát akkor ez pontosan azt jelenti, hogy éppen ezekkel a tulajdonságokkal, készségekkel, értékekkel szemben – mert itt is értékek vannak. Nem úgy van, hogy a családban van érték, akkor kirekeszti az értéktelent. Mindig értékeset is kirekeszt, értékeset rekeszt ki. Háhh! Nem véletlen, hogy a szerelemben vágyunk ez után az érték után, és bele is szerelmesedünk. És akkor, hát persze, ha az a stratégiánk, hogy tilos, azokat az értékeket nem lehetett kidolgozni, de megtanultuk kirekeszteni, akkor természetesen belül ugyanolyan kiszolgáltatottak vagyunk, és eszköztelenek. Éppen hogy tehetetlenek vagyunk ezeknek az értékeknek az integrálására vonatkozóan, tehetetlenek, eszköztelenek, mert sokszor csecsemőkorunktól kezdve ezeket az értékeket megvetettük, megbélyegeztük, meg se neveztük, értéktelennek tekintettük, vagy szégyenletesnek. Hogy lennénk akkor fölvértezve azokkal a képességekkel, hogy egyáltalán rettegjünk akár ezektől, mikor a szerelem biokémiailag is jól meghatározható állapota már lecsillapszik bennünk? Tehát a kiszolgáltatottságunk, a félelmeink, az aggodalmaink éppen nagyon normálisak és természetesek. (08:55)

Azt lehetne mondani (és most jövök, nem t’om miért jövök, de jövök) hogy ezért aztán ezt senki se tudja megúszni. Nem, nincs olyan, akinek megy, senkinek se megy. Ez örömhír nektek? Ezt senki nem tudja. Nincs, nincs, hát éppen hogy az a… mondok akkor egy… Ismeritek, hogy az optimista meg a pesszimista beszélgetnek? (Akkor oda állok, hogy mindenki hallja.) Tehát, az optimista és a pesszimista beszélget. Azt mondja a pesszimista: „Na, ez ennél rosszabb már nem lehet.” Mire az optimista: „De igen!” És a párkapcsolatban valami ilyesmiről van szó. Mikor azt gondoljuk „Na, ez ennél pocsékabb már nem lehet…” de még annál is rosszabb lesz. És az örömhírünk az, hogy ez így éppen normális, éppen természetes, ezzel mindenki így van, megúszhatatlan. (10:00) És akkor itt mondanék még csak villanásszerűen pár ilyen helyzetet, hogy ezt mélyítsük el, és aztán megyünk tovább még, még… (Jaj, annyit szeretnék beszélni! Csak mondanivaló nincs hozzá. Ez rettenetes lenne, na! Dehogynem! Gyerünk már, Feri!)

Ars poetica a családban (példák)

A hagyomány

Képzeljük el, hogy a család ars poetica-ja, az, ahogyan a család megfogalmazza a hitvallását az életről, hogy érdemes élni, mi az érték és mi a szép, az a hagyomány, őrizni a hagyományt. Ó, és akkor már pici korban néptánc, cifrázni, tik-tik-tik… Háá, és akkor ehhez kapcsolódóan mindenféle. És mi az, ami kirekesztésre kerül? Az Ósi. Auchan, madaras teszkó – látom, csak így értitek. Kirekesztésre kerül minden, ami éppen most ilyen aktuális, ilyen divatszerű, az mind, az mind nevetséges, tünékeny, múlékony. És ezért aztán a lány, aki természetesen kis csipkés végű szoknyában megy, indul el az iskolába, 16 évesen begyömöszöli a hátizsákjába azt az undorítóan trendi farmergatyáját, és abban érkezik meg. Mmm… nyilvánvaló, hogy lehetséges, hogy van olyan család, amiben éppen – és talán itt, itt, közöttünk meg aztán pláne – a hagyomány, a hagyományőrzés, akár népi értékek, a katolikus értékek – Bár ki tudja, ez mit jelent, minden család ezt szokta tudni, hogy ez mit jelent. Ó! Igen, egy helyeslő. Szóval… És mi az, ami kirekesztésre kerül? Például: süvíteni egy motoron. „A paraszti kultúrában nincs Harley-Davidson. Ezt mindenki vegye tudomásul, nincs.” Ugye, és akkor mi történik a lánnyal? Háhá! Jön egy csávó, nem írom le, hogy milyen, de el tudjuk képzelni. Grrreöö, rrrüó. S a lány, egy valami félelemmel, vonzalommal, némi undorral vegyes, hallatlan vonzalmat él át. „Egyáltalán ez lehetséges volna? Lehet ilyet?” S egy picit először csak játszik a gondolattal: egy Harley-Davidson hátsó ülése. Mmm. Belekapaszkodni egy motoros csávó derekába, óóó. Loboghatna a hajam? Úúúú, de ’kúl! Ezt persze így nem fogalmazná meg. Hogyne lehet. És mit mondanak a szülők? Szóhoz se jutnak. „Mi történt a lányunkkal? Hogy, hát hogy tudott ebbe a bőrdzsekis, hosszú hajú, lehetetlen figurába…? Ezt hogy?” És akkor, ha durvák, kitagadják, ha kevésbé durvák, minden nap elbeszélgetnek vele. (14:00)

Mint a katonaságnál. Második nap bejött az őrmester, azt mondta: őőőüü! Nem tudom, valahogy az artikulálás nem volt erőssége. „Áóónakkrdeem!” Ezzel azt mondta: az állománynak hirdetem. Nem t’om, értettétek-e? „Állomááaarrrdetem… elbezlgets ebdlő.” Micsoda? És akkor valahogy elhangzik ez a szó, sikerült kivennem, hogy „elbeszélgetés lesz”. Mi az, hogy elbeszélgetés? Így elképzeltem, hogy L-beszélgetés, hogy ez biztos egy ilyen katonai zsargon. L-beszélgetés. Hú, ház ez mi lehet, és próbáltam L betűs szavakat keresni. Hát ott, ilyen kopaszként… hát gondolhatjátok, nem volt mindegy, hogy megtalálom-e ott valahogy a helyem. L-beszélgetés? L-L-L…? Hát ez az volt, hogy invitálást kaptunk, amit el kellett fogadni a politikai tiszthez. Ez az „elbzlgets”. Na, jó. (15:00)

Láthatjuk azt, hogy hogyan lesz azután, sok-sok év után, de lehet, hogy nem is olyan sok év után éppen ennek a nőnek, aki akár az egész családjával szemben hozzámegy ehhez a kirekesztett értékhez, hogy lesz éppen az, ami annyira vonzó volt éppen nagyon ijesztő és félelmetes később. 5 év múlva, 10 év múlva. Mert hiszen egy olyan kidolgozatlan belső világára hívja föl folyton-folyvást a figyelmet, amivel kapcsolatosan eszköztelen. Ilyen értelemben védtelen is, ráadásul ott van még a származási családhoz fűződő lojalitásunk is. (15:50)

Biztonság

Hát gyorsan… mondjuk ilyen lehet: a család fő értéke a biztonság, és akkor beleszeret egy kalandorba. Mmm, olasz kalandor. Régen ez volt a trendi, olasz kalandorokba szerettek bele a nagy biztonságban élő nők. Most már arab kalandorokba szeretünk bele, na, hát az nagy kaland. Ahogy lehet hallani a történeteket. Jó.

Siker, karrier

Vagy pedig ugye az a család, ahol éppen fordítva: a siker, a karrier, és az előrejutás. S vele szemben például kirekesztésre kerül például a spiritualitás. A spiritualitás ül itt, és nagyokat nevetnek a vallásos nagyin. „Hát micsoda egy nevetséges… a nagymama, hát szóval, sose volt meg a magához való esze. Hát, ez a nagyi! Templomba megy, a papokat hallgatja, hát annyira nevetséges.” És a spiritualitás kirekesztésre kerül. És egyszer csak, nem lehet érteni… Tudjátok, Húsvétkor mindig felnőtt keresztelések, felnőtt elsőáldozások, az biztos, hogy mindig van olyan, hogy a történet így szól: „A családunkban senki sem hívő, a családunkban senki sem vallásos.” ÉS sokszor a nehézség ez: próbálom megőrizni a lojalitásomat a származási családhoz, és közben ez meg valahogy nagyon vonzó. Valahogy be kéne építeni az életembe. (17:35)

Oké. Nem akarok most erről többet. Zárómondatunk hogy szól? A zárómondat úgy szól, hogy: A külső és belső folyamatok nagyon izgalmas megfeleltethetőségben vannak, az inter- és az intrapszichés folyamatokról beszélek. Vájtfülűeknek. Ezek nagyon izgalmas megfeleltethetőségben vannak, és ráadásul tulajdonképpen a nehézségeink egészen a halálfélelemig fokozódnak azért, mert azokat az értékeket a legnehezebb belsővé tenni, a magunkévá tenni, valamiképpen már a személyiségünk részeként szabadon megélni, amelyeket az egész család kirekesztett. Tehát amelyek a családi összefüggés által kerültek a bűnbak padjára, azokat a legnehezebb itt belül, magunkban egységbe hozni a többivel. Tehát a helyzetünk törvényszerű és természetes módon hallatlanul nehéz. Ezt nem lehet másképp mondani. Tehát ha rosszul vagytok, normálisan működtök. (19:00)

Hát most eszembe jutott egy idézet. Kierkegaard („kirkegárd” vagy „kjerkegór” Mindig, nehogy valami filozófia szakos itt csúnyán nézzen rám…) azt mondta: „A szerelem teljessége az, amikor szeretjük azt a valakit, aki boldogtalanná tett minket.” Áhh! Tudott valamicskét. Most azon túl, hogy kissé neurotikus mondat, most ezt a részét vegyük le. Tehát: A szeretet teljessége az, amikor szeretem azt a valakit, aki boldogtalanná tett. S tulajdonképpen éppen a házastársi kapcsolatban, a párkapcsolatban idővel ez történik. Ez a kérdés: Tudod-e szeretni azt a valakit, aki éppen boldogtalanná tett? Legalábbis így éljük meg. Nyilvánvaló, nem erről van szó, hogy ő jött és nagy piszok módon boldogtalanná tett, mint valami életcél…, nyilván nem erről van szó, de így éljük meg, mintha ez történt volna. (20:15)

Egy fontos dolgot szeretnék. Valahogy itt körözök ennél, nem bírok továbbmenni, hogy mikor látom az arcotokon, hogy „Hát ezért nem érdemes idejönni.” Tehát hogy ez, hogy most ezt halljam, hogy: akkor az a feladat, hogy szeretem azt, aki boldogtalanná tesz. Nahát ez, ezt ne! Tehát… Mikor vége lett a múltkori alkalomnak, valaki nagyon kedvesen odajött hozzám, és kérdezte tőlem, hogy jó, és akkor mikor mondok megoldásokat? Ti ezen derültök, ó, ez úgy látszik haladó csoport, haladó csoport, hát érdemes volt idejönni. Na most. Erre kitaláltam nektek egy mesét. (21:00)

Mese a vándorról, aki keresi a boldog párkapcsolat titkát

A mese a vándorról szól. (Kész vagytok? Fájni fog.) A vándor mi másért is indulna útnak, mint hogy megtalálja a boldog párkapcsolat titkát. Ezért aztán, ahogy megy és vándorol, képzeljétek, útközben egy tündérrel találkozik. De a vándorokkal ilyesmi meg szokott történni, és a tündér, mert nagyon bizalomgerjesztőnek hat, azt kérdi tőle a vándor: „Meg tudnád-e nekem mondani, hogy hol találom a boldog párkapcsolat titkát?” Erre a tündér magától értetődő mosollyal azt mondja: „Ó, jótól kérdezed. Indulj el ezen az úton, a válaszok útján. Elmész, megkapod a válaszokat és boldog párkapcsolatban tudsz élni.” A vándorunk neki is indul a válaszok útján, és tudjátok, mi történik? Valahogy előbb-utóbb behajló ágakkal találkozik, aztán a dzsindzsa elképesztő méreteket ölt, és végül az út sehova se vezet. Ahogy próbálja kiszabadítani magát, miután már agyontépkedte a tövisekkel a ruháját, egyszer csak, minthogyha a jó tündér rebbenne el fölötte egészen hasonlatos egy gonosz boszorkához. Az alakjában hasonlít csak hozzá. Így aztán valahogy kiverekedi magát a válaszok útjáról, s továbbmegy, örülve a szerencséjének, hogy sikerült túlélnie, mígnem egy másik tündérrel találkozik. Hát megörül, azt gondolja, csak nem jár még egyszer pórul. Megkérdi a tündért: „Te tündér, segítenél-e nekem, hogy… szeretném megtalálni a boldog társkapcsolat útját. A titkot. Merre kellene mennem?” A tündér azt mondja: „Ó, jótól kérdezed. A helyes út az, ahol a megoldásokat lehet találni.” Megmutatja neki a megoldások útját. Ezért aztán el is indul a vándorunk, most már egy picit óvatosabban, de nagy lelkesedéssel. És mi történik? Az orrát egyre inkább valami orrfacsaró bűz támadja meg, és bizony lápvidékre ér, rettenetes mocsaras vidékre. Éppen csak hogy meg tudja menekíteni az életét, és ahogy már szinte derékig süpped a mocsárban, de valahogy sikerül egy ágban megkapaszkodnia, túlélnie… Hát egyszer csak, ahogy hh-hh, veszi a levegőt, szakasztott mint hogyha az előző tündér lenne, egészen az arca hasonlít, de gonosz boszorka… Hát, kezd lemenni a nap, de a vándorunk nagyon kitartó. Ő szeretné megtalálni a boldog társkapcsolat titkát, ezért aztán, ahogy továbbmegy, találkozik egy harmadik tündérrel. A harmadik tündér azt mondja neki: „Találkoztál már azzal a két másikkal?” Ó, fölcsillan a szeme a vándornak: „Igen, igen, találkoztam. – Na, látod, tudtam. Mindenki így jár. Ők becsapnak téged, de én vagyok a harmadik, én tudom a jót: neked meg kell találni a jó gyakorlatok útját. Háhh… nagyot sóhajt a vándor: „Nincs már túl sok időm, de most már megtaláltam az igazi utat és az igazi angyalt.” És megy a jó gyakorlatok útján, s mi történik? Egyszer csak egy olyan hatalmas szikla állja útját, ott bizony nem lehet továbbmenni se embernek, se madárnak. Ahogy ott siratja a sorsát, egyszer csak mintha szakasztott olyan valaki lenne, egy boszorkát lát, de a szeme, a szeme, mintha pont olyan lenne a tekintete, mint azé az angyalé. (Vagy tündéré.) Hát, ezért mit tehetne mást, valahogy berendezkedik éjszakára, nagyon el van keseredve. Egyszer csak hall egy hangot. A hang így szól: „Neked nem a megoldások útját, nem a válaszok útját, vagy a gyakorlatok útját kell megtalálnod, hanem egy másik utat. Ez az út saját… (Na, mondjátok meg! Hova kell vezetnie ennek az útnak? „Kérdésekhez.” „Önmagunkhoz.” Mondjátok, ne kíméljetek! „Lemondások útja?” Ó, hú, de nagyon nagyböjti vagy, ó, jaj! „Küzdelem útja.” Milyen? Hogy? „Szeretet.” Hú, de nehéz az, ojjajjajjaj. Há’ nem indult volna útnak, ha az csak úgy megy. „És ha nincs út?” Ó! Hát kérem szépen, úgy nehéz élni. Tessék? „Álmok, az álmok útját.” Tök jókat mondotok, jól van. Még? Hogy? „A befelé vezető utat?” Áhá, áhá. És még? Milyet? Ó! „A realitás útját.” Ó, te szegény! Á, okos, okos… okos. Hogy? „Csöppnyi empátiával vezetett utat?” Ez egy másik mese, kétség kívül. Ezt nem tudom beépíteni. „Majd beszélgetünk.” Juj, de fenyegető. Na, te ismersz két utat? Hát mondjad. Júj! „Mit mondott?” Látod, ez a válaszok útja, most léptél rá. Az hangzott el, hogy a „halál és a föltámadás útja”. Mhh! De sietsz. Áhá, igen. „Önismeret.” Tessék? „Az élet.” Áhá. „Önmaga útja.” Jó, hát mindegyik jó, csak nem az, amit én várok… Jó. „A Feri útja.” Jó. Tehát a válasz így hangzik… Ja, neked is van. Várjunk csak! „A hazafelé vezető utat.” Ó, édes. Tudod, ez a gumikötél, ugye, hogy megyünk, megyünk fölfedezni az életet, de a gumikötél rajtunk van és ssss-prrty! Na, szóval. ) Azt az utat, ami elvezet oda, ahol éppen vagy. Azt az utat megtalálni, ami elvezet oda, ahol éppen most vagyok. Ezt az utat. (30:00)

Ezt azért mondom, mert egy olyan sajátos, természetes emberi vágyunk az, hogy kapjunk válaszokat, és – itt fontos, amiket mondotok – meg lehessen úszni az egészet. Kapjunk megoldásokat, s ezt az egészet valahogy ki lehessen kerülni. De legalábbis, jó, hajlandók vagyunk valamit csinálni, kérünk okos könyveket, jó gyakorlatokat, vagy elmegyünk családterápiára, s a családterápián a családterapeuta majd elmondja, hogy most akkor simogasd meg jobbról balra a férjed fejét ötször naponta. Tüdüdüm-tüdüdüm-tüdü… ne mozogj! Tüdüm-tüdüdüm, és akkor meg is vagyunk, ugye, és várjuk, hogy most már boldognak kéne lennem, és már érz… hol is? Hát nem érzem, nem érzem. Hát a harmadik, ez a legbecsapósabb, mikor ilyen gyakorlatokat kérünk, s ha megcsináljuk a gyakorlatokat, akkor minden jóra fog fordulni. És tudjátok, éppen a válaszok, a megoldások és a gyakorlatok az összes okos könyvben, éppen azt a börtönt jelentik, amire azt gondoljuk, hogy menedék, és zsákutcába vezetnek, mert általuk akarjuk megúszni azt, amit nem lehet megúszni. Vagy meg lehet úszni, hát, és akkor… Mi lesz az élettel? Ezért vagyok olyan nagyon visszafogott ezzel. Most akkor: válaszok, meg megoldások. Egyszerűen, ha szabad így mondanom, nem hiszek bennük. Egy Winnicott nevű okos bácsi azt mondta: „Ahogy idősödöm, három dolgot tanulok meg egyre jobban tisztelni. Azt, hogy ki tudom mondani valamire, hogy nem tudom. Aztán azt, hogy nem tudok mindent, és hogy nem tudom rögtön. Ez a három dolog egyre fontosabb nekem, hogy nem tudom, nem tudok mindent, és nem tudom rögtön.” Márpedig egy társkapcsolatban „de nagyon tudjuk”. Ú, de nagyon tudjuk! Mhh! (Na jó. Hol a lapom? Ez rettenetes, nézzétek! Oda került a lapom. Ki vitte oda?) (32:45)

Az tehát a nem tudom milyen hírem, hogy valamiképpen azt az utat kell megtalálni, ami elvezet oda, ahol éppen most vagyok. Ezt az utat keressük, ami elvezet oda, ahol éppen most vagyok. Nem pedig azt az utat, ami elvezet a célba. Mert mikor azt az utat keressük, ami célba vezet, rögtön tele leszünk görccsel, s azt mondjuk: „Miért nem jössz gyorsabban? Gyerünk már! Gyerünk már, ott a cél, gyerünk már! Mit rinyálsz?” (Hozok neked nyuszitojást. Szóval… Jó. Nézzük tovább.) (33:40)

Halálfélelem, menekülés a társtól

Nem véletlen, hogy túl gyorsan akarunk célba érni. Ebben az összefüggésben, meg mindabban, amit eddig elmondtunk, tulajdonképpen az van benne, hogy a társunk előbb-utóbb, akibe pedig szerelmesek tudtunk lenni, s a legvonzóbb volt… Mikor a szerelem tartott, azt mondtuk, hogy azért élet az élet, mert ismerjük egymást, te vagy az élet nekem, hogy éppen ez a valaki elkezd félelmetessé válni, sőt nem csak félelmetessé, fenyegetővé, hanem tulajdonképpen halálfélelemig jutunk, és a halálfélelmünket két dolog táplálja. Az egyik: „Hogyha nem elégíted ki továbbra is a szükségleteim, abba bele fogok pusztulni.” Tehát most, ahogy te mondtad, hagyjuk a szeretetet, mert itt élet-halál kérdésről van szó. Ne haragudjatok, nem érünk rá szeretni, meg ilyen időtöltések. Hát most halok szomjan, most döglök éhen. Tehát most akkor itt az idő, hogy te sorompóba állj, és az én szükségleteimet elégítsd ki. Az egyik rettenetes félelmünk az, hogyha te tényleg leszoksz arról, hogy az én szükségleteimet kielégítsd, abba belepusztulok. A másik rettenetes félelmünk, ami a halálfélelemig visz, az pedig így szól: „Ha csak nem változol meg, abba is belepusztulok.” Hát hiszen annyira fenyegető vagy, rettenetesen fenyegető vagy. És tulajdonképpen – ezt nem szeretjük kimondani, de – éppen a társunkra elkezdünk úgy tekinteni, sundán-bundán, mint az ellenségünkre. Miért tekintünk úgy rá? Hát az életünket fenyegeti, bocsásson meg a világ. Hát ha valaki az életemet fenyegeti, hogy nézzek rá? De belül ezt élem meg. Fenyegeti az életem. A szükségleteimre nem hederít rá, szomjan, éhen, érzelmileg kész leszek, és nem változik meg, tehát a személyisége fenyegető rám nézve. Hát persze, hogy… Mi következik ebből? tulajdonképpen ezer módot találunk ki nagyon ügyesen, hogy hogyan védjük meg magunkat éppen attól a valakitől, akivel szeretnénk meghitt kapcsolatban lenni. És így… veszünk egy jobb laptopot, nagyon jó sorozatok állnak rendelkezésünkre, azután a gyereknevelés várába mindig el lehet bújni, és a többi, és a többi. Tulajdonképpen nem mondjuk ki, de menekülünk a társunktól. El, elbújunk előle. Rengeteg jó ötletünk van, hogy kell csinálni. És tulajdonképpen ez is természetes, mert hiszen eszköztelenek vagyunk. És ez reális is, valóban eszköztelenek vagyunk, nem, nem, nincs ott az még kidolgozva. Nem is azt mondanám, hogy eszköztelenek, kidolgozatlanok vagyunk. (37:15)

A társunkkal való együttlét ezért egy óriási lehetőség arra, hogy találkozzunk a rejtett önmagunkkal, a kidolgozatlan önmagunkkal, és az életből és önmagunkból valami olyasmit értsünk meg és lássunk meg, amit addig nem értettünk és nem láttunk. Hogy az életet olyan terekben is tudjuk élni, ahogyan addig nem tudtuk élni. A társunk erre továbbra is a legtutibb lehetőség, óriási lehetőség. Csak éppen halálfélelmünk van tőle. Ez a nehéz. Nem kevesebb. Barikádozzuk el magunkat. És tulajdonképpen azzal, ahogyan a félelmet tápláljuk és elbarikádozzuk magunkat, és nagyon biztos kijelentéseink vannak, hogy hogyan gazember a másik, hogy egy érzéketlen tuskó, egy lehetetlen, együttérzés nélküli nőszemély. Hogy eközben tulajdonképpen pont ellenkező irányba megyünk, mert a gyógyulás útja az, hogy merjük vállalni a kockázatot önmagunk föltárásában. De ezt a kockázatot először saját magunk felé volna érdemes megtenni, föltenni azokat a kérdéseket, hogy: „Tulajdonképpen miért vagy te olyan félelmetes nekem? Milyen sérülésemre és sebzettségemre utalsz állandóan és folyton-folyvást? Tulajdonképpen mi ez itt énbennem? Mit tagadok én itt állandóan le? Mitől félek, mit nem akarok kidolgozni, tudomásul venni?” A realitás, meg a többi, amiről beszéltetek. Óriási lehetőség ezért a másik. (39:00)

Nekem az egyházzal van ilyen sajátos kapcsolatom. S tudjátok milyen érdekes, hát persze, emberekkel is, de az biztos, hogy az egyházban nyakig benne vagyok. Sokan jöttek már oda hozzám, és kérdezték: „Feri, te hogy bírsz ebben az egyházban lenni?” Ezt kérdezték tőlem. „Hogy bírod ezt?” Hát most nagyon izét fogok mondani: ő az asszony. Nem volt szép! Ezt csak azért mondom nektek, nincs, nem lehet megúszni. Ó, hát sokan éppen azt mondják: „Feri, hát te annyira más vagy, mint úgy általában azok a katolikusok. Hogy bírod?” Ez pontosan a férjnek a dilemmája. Hogy bírom én ezt a konzervatív nőszemélyt? Nem? Állandóan, mindig a hagyomány, a szokások, a hogy kell csinálni, a … Ó! „Hogy bírod? Nem vagy te ennél szabadabb?” Hát éppen akkor tudom kidolgozni magamban a szabadságot, hogyha ezzel az egyházzal tudok valamit kezdeni. Hát juszt se hagyom el! Tényleg így van. Hát a legnagyobb lehetőség. Hát emlékszem, volt valaki, jártam hozzá, segített nekem, mikor bajban voltam, ő is ezt kérdezte. „Feri, azért az egy nagyon nagy kérdés, hogy te ezt miért csinálod.” (Milyen szép a dekoráció, most nézem.) Komolyan, már az irántatok való elkötelezettségem miatt is maradok. (Taps.) De hát közben, hát közben meg azért ott vannak, visszaemlékszem, hogy… hát a szerelem. Hát azért volt itt valamikor szerelem. Hát hogyne lett volna. Ezért ha én menekülnék attól, pont, ami a legnagyobb kihívást jelenti számomra sok szempontból, akkor igent mondanék egy gyerekkori sérülésemre. Ez a válasz. Nem szeretnék bezárkózni a gyerekkori sebzettségeimbe. Nem, ezért inkább jöjjön a kaland. (Na jó. Most gyorsan egy má… hú, még van idő. Egy picit szétesőnek érzem magam. Ugye? Legalább ne bólogatnál annyira. Csúnya! Így adatik. Mondok akkor egy másik összefüggést. Ez is fontos.) (42:00)

Idealizálás, démonizálás

Amikor szerelmesek vagyunk, tulajdonképpen – ugye arról már beszéltünk – idealizáljuk a társunkat. Ez nyilvánvaló, ez világos. Aztán az idealizálás később már elvárások formájában jelenik meg. Mi történik az idealizálásban? Tulajdonképpen az idealizálásnak bizonyos alapjai szoktak lenni, a társunk pozitív vonásai. A társunk pozitív vonásait összegyúrjuk egy képpé. Ahogyan összegyúrjuk ezeket a pozitív vonásokat egy képpé, valóban reálisan hivatkozunk arra, hogy ilyen is, olyan is, amolyan is, az mind jó benne. Mi az az ár, amit megfizetünk? A negatív vonásokat, amelyek egyébként később majd félelmet fognak kelteni és elviselhetetlennek bizonyulnak, ezeket kirekesztjük a társunkról alkotott képből. Elköteleződünk – ki mellett? Hát a pozitív vonásokból álló kép mellett. Azt mondjuk, ez nekünk menni fog, anyám nem bírta, apám elment, énnekem menni fog. Hát egy ilyen nagyszerű férfi mellett?! Igen ám, de nem a személy mellett köteleződtünk el, hanem a pozitív vonásokból összegyúrt, még valamennyire idealizált kép mellett. Nagyon is ott állunk, azt mondjuk: „Ezt egész életen keresztül fogom szeretni.” És mi történik? Itt jön megint egy paradoxon. Mi az a pont, amikor tulajdonképpen ez a kép, mint a hajó, egy pici léket kap? Nagyon érdekes. Ez a pont tulajdonképpen az, amikor elköteleződünk. (De egy szenyó vagyok!) Miért az a pont éppen, amikor elköteleződünk? Azért, mert abban a pillanatban, ahogy elköteleződünk, a pici lék…, ott beszivárog egy gondolat. A gondolat így szól: „Azért légy észnél! Azért realitás is kell, azért a valóság, azért jól nézd meg, hogy milyen, vele fogod élni az egész életed. Azért vigyázz! Nehogy meghülyülj, nehogy elveszd a józan, józan… már ha volt.” Az elköteleződéssel együtt valamiképpen ez a pozitív mozaikokból álló kép léket kap. (Ez egy képzavar. Mmm!) És mi történik akkor, amikor megy előre a kapcsolat, és előbb-utóbb a félelmeink, a neurotikus allergiánk, a kidolgozatlan részeink átveszik az irányítást? Egyszer csak történik egy váltás. Azért is fönntartottuk sokszor a realitással szemben a pozitív mozaikokból álló képet, hogy igazoljuk a döntésünket, hogy jól döntöttünk. (45:00)

Ismeritek a statisztikákat, meg a kutatásokat. Ha valaki megvásárolt egy árut, és megkérdezzük: „Elégedett ön ezzel az áruval?” Mit fog mondani? „Nem, most követtem el életem legnagyobb baklövését, egy barom vagyok.” Még ha maga azt gondolná is, hogy „Ú, a másikat kellett volna. Nem, ez jó lesz, ez nagyon jó lesz.” Tehát éppen hogy egy életre szóló elköteleződésre adtuk a fejünket, persze, hogy elkezdjük igazolni az irreális, pozitív mozaikokból álló képet. Azonban a lék már megvan, csak idő kérdése, hogy mikor kezdünk el süllyedni. És végül mi történik? Egyszer csak van egy pillanat, amikor nem tudni miért, kicsordul a pohár, az utolsó csöpp. Nem kell sok, egy utolsó csöpp. Egyszer csak lerakjuk ezt a pozitív mozaikokból álló képet, és azt mondjuk: „Na, akkor most nézzük a realitást.” És akkor mit csinálunk? Összeszedjük az összes negatív mozaikot, ami addig a padlón volt. Összeszedegetjük szépen, az összest, tiririm-diririm, kirakunk egy képet. Akkor szoktunk elmenni paphoz, és azt mondjuk: „Atya, rájöttem, semmi sem működik. Az egyházban van akkor válás, hogy, hogy lehet? Atya mondana nekem néhány indokot, amitől érvényteleníteni lehet egy házasságot?” És akkor elővettük ezt a negatív mozaikokból álló képet, és elmondjuk, hogy mire jöttünk rá, hogy milyen is a férjünk „valójában”. Most a realitásvesztésnek éppen a másik végletén állunk. Szó sincs róla, hogy a társunk olyan valójában, mert most a negatív mozaikokból raktuk össze a képet, és az összes pozitív mozaik ott van, szétszedtük őket. Ilyenkor szoktunk válni. Ki előbb, ki utóbb, azt mondja: „Na, ez a kép, hát, azt hiszem, hogy eszemet vesztettem.” És tudjátok, hogy… Mire szoktunk hivatkozni? Ülünk, és azt mondjuk: „Hát ez nem igaz, hát hiszen már a házasságkötés előtt is volt olyan, hogy megitta a két sört. Hova tettem a szemem? Hát hiszen a házasságkötés előtt is, emlékszem, többször volt olyan, hogy kértem valamit, és nem csinálta. Hogy nem vettem én ezt észre, hogy ilyen? Hát hiszen tulajdonképpen, emlékszem, hogy volt olyan, hogy kellett volna mennie munkába, és egyszerűen nem ment be. Csak úgy, úgy lazázott. Hogy nem jöttem erre…? Hova tettem a szemem?” És tudjátok, ilyenkor esünk egyik vakságból a másikba. Ez történik, egyik vakságból a másikba. S azt mondjuk: „Hát ez volt a realitás.” Rosszabb forgatókönyv mi? Azt gondoljuk, ez a realitás, hogy a társunk tulajdonképpen egy lehetetlen alak, most a negatív mozaikokból most látjuk jól, hogy milyen, és utána gyorsan, hogy ne nagyon fájjon, kezdünk egy következő kapcsolatot, és oda ennek az összes hordalékát elvisszük. Az összest, mindent odaviszünk. Fejlődés zéró, megértés nulla, semmi, csak ennyi. Ú, de fáj ez. (49:00)

Van egy harmadik lépés, amikor rájövünk, hogy tulajdonképpen, most éppen, először idealizáltuk a társunkat, pozitív mozaikok, aztán a fájdalmak miatt démonizáltuk a társunkat, negatív mozaikok. És akkor egyszer csak fogjuk az összes mozaikot, és abból megpróbáljuk a reális képet fölrakni. Ez kifejezetten nagyon nehéz, nehéz bizony. Nagyon sokszor eddig a lépésig nem is jutunk el, de még oda se, hogy tulajdonképpen ez a témánk, hogy fölrakjuk az összes mozaikból a képet. Mert ugyanis ez mit jelent miránk nézve? Hogy saját magunkról is alkottunk egy képet, s nagyon gyakran ugyanaz történik bent, mint kint. Először idealizáltuk magunkat, megy nekünk, jó fejek vagyunk, utána démonizáltuk magunkat, nyomorultak vagyunk, szerencsétlenek, mindent elrontottunk, vége, már csak egy valami segít, hogy szakítunk, és nem jutunk el a reális képig. Hogy tulajdonképpen miért félek? Leülni, és megkérd… tulajdonképpen mi a bajom? Mitől is rettegek? Hol is fáj ez nekem? Mert hiszen az a reális, hogy a társunk, és nem a csillagok miatt szerintem, hogy a társunk természetszerűen és törvényszerűen tulajdonképpen pontosan azokon a pontokon fájdít meg és sebez meg bennünket, ahol a gyerekkori sérüléseink vannak. Ezt úgy szoktuk mondani: „Nem igaz, hogy tudja ezt, hogy pont ott rúgjon belém, ahol a legjobban fáj?” De ez egyenlő azzal, egyszerű helyzetekkel. Hogy szólok a társamnak, emlékeztek, és hogy nem válaszol. És ez nekem előhozza a gyerekkori sérülésemet, hogy nem tudom elérni a szeretett személyt. Nem bírom elérni, hiába szólok neki, nincsenek eszközeim, hogy elérjem. Ezért az lesz a benyomásom, hogy pont ott rúg belém, ahol a legjobban fáj, és ez elviselhetetlen. Hát ha pedig ő tesz boldogtalanná, akkor egy döntés van. Nem véletlen, hogy Kierkegaard ezt mondta: „A szeretet az, hogy szeretem azt a valakit, aki boldogtalanná tett. Aztán persze kigyógyulunk ebből a mondatból, mert nyilvánvalóan rájövünk, hogy nem ő tett boldogtalanná, mert nem erről van szó, de van egy pont, amikor ezt így fogalmazzuk meg. (52:00)

Ezért azt lehetne mondani, hogy egy valódi válasz mindig változást jelent. Egy igazi válasz, az mindig egyenlő a változással. Ezért amikor válaszokat várunk, akkor nem egyszer annyi történik, hogy valójában nem vagyunk készek a változásra, de nagyon szeretnénk válaszokat. Mi történik? Tulajdonképpen semmi sem ad igazán jó választ, mert nem vagyunk készek a változásra. A válaszok – most így mondom – megvannak, én nem vagyok rá kész. Nagyon jó válaszok vannak, nem vagyok rá kész. Tehát nem válaszokat kell keresni, késznek kell lenni. Megtalálni az utat oda, ahol vagyok. Megtalálom az utat, ami elvezet oda, ahol vagyok, egyszer csak a válaszok segítenek engem abban, hogy tudjak változni és fejlődni. Tehát nem válaszok hiányoznak, mert ma mindenki erről beszél. Rettenetes. Nincsenek válaszaink. Háhá! Nem vagyunk készek a fejlődésre. Ez, ez van. Nem vagyunk készek a változásra. Egy igazi válasz a párkapcsolatban mindig változás. (54:00)

A nagy Ő

Akkor itt egy utolsó mondat, és mondom a következő pontot. Ezért aztán nem a nagy Ő-t kell keresni, hanem nagy Ő-vé kell válni. Ilyen értelemben nem létezik nagy Ő, egyszerűen nincsen. Aki nincsen készen, sosem találja meg a nagy Ő-t. A világban rengeteg nagy Ő rohangászik, csak úgy mondom. Például – most egy kicsit sétálgatok. Nézlek benneteket, és a következőt merem mondani: itt mindenki egy nagy Ő. De jó így körbenézni! Hát ti is, mindenki egy nagy Ő. De jó ez! De szépek vagytok! Mindenki egy nagy Ő. Nem ez a kérdés, hanem az, hogy készen vagyok-e. Hogy én vagyok-e nagy Ő? Én neked tudok-e nagy Ő lenni? Ez a kérdés. Különben az életet végigbolyonghatjuk, hogy keressünk valakit, aki nagy Ő-nek tűnik, ami számunkra semmi más, minthogy ki fogja elégíteni a szükségleteimet. Ennyi, tehát ő a nagy Ő. Pont olyan, amilyen… hogy úgy ne kelljen semmit se csinálni. Ez tök jó. Háhh! Szóval, akkor a cél valami ilyesmi, hogy nem a nagy Ő-t kell keresni, a nagy Ő-vé kell lenni. Amikor valaki a nagy Ő-vé lesz, hát úgy válogathatsz… (Tudjátok, na jó, hagyjuk ezt.) Ezért nehéz. Ugye, valaki hihetetlen sokáig keresi a nagy Ő-t. Ennek mi lesz az ára? Egy csomó jóról le fog csúszni. Ugye, addig keresi…, na jó. (56:15) A kapcsolati tényezőknél vagyunk, csak egy kicsit elbolyongtam. Tehát a kapcsolati tényezők, boldogság föltételei a családban, kapcsolati tényezők. És itt van, ugye ez volt tulajdonképpen: Tisztelik egymást és a különbözőségeket. (56:35)

11. Érdeklődnek egymás iránt, és gondoskodnak egymásról

(Ez még nem volt, ugye? Volt? Nem volt.) Tehát érdeklődnek egymás iránt és gondoskodnak egymásról. Amerikai családterapeuta azt mondta:”Egyáltalán nem azon múlik, hogy egy kapcsolat tartós, hogy mennyi élmény, sőt még csak azon sem, hogy mennyi meghittség van benne, hanem azon, hogy naponta rászánják-e az időt egymásra. Azt láttam, nagyon szoros összefüggés van aközött, hogy egy kapcsolat tartósan fönnmarad, és aközött, hogy képesek semmiségekről beszélgetni egymással.” Nagyon érdemes megbecsülni azt, amikor képesek vagyunk, egyszerűen csak mert a másikat tudjuk annyira fontosnak tartani, hogy rászánjuk az időt, hogy még semmiségekről is vele beszélgessünk. Nagy dolog. (57:45)

Amikor traumatizált emberek terápiája történik, nem egyszer magáról a traumáról nem is lehet beszélni. Valami másról beszélünk, és közben történik a gyógyulás. Nem egyszer azok a párok, akik már rettenetes félelemben vannak egymástól, már megvan, hogy ő az ellenségem, ez már megvan, és megpróbálják meghittebbé tenni a kapcsolatot, ami azt jelenti, hogy a legmélyebb problémájukat próbálják megoldani 5 perc alatt, és belefutnak a lehetetlen újrasebződésbe, őnekik például érdemes volna nem ezt kipróbálni, hanem valami mást. Kezdjenek el teljesen jelentéktelen, apró-cseprő dolgokról beszélgetni, csak úgy. Csak úgy, egyáltalán, kezdjenek el csak úgy beszélgetni valamiről. Sokszor nem lehet nekilátni egy komoly témának addig, ameddig egyáltalán nem tudunk egymással beszélgetni. Hát hogy tudnánk egy komoly témát megbeszélni, amikor tulajdonképpen egymással már nem is beszélünk? Akkor valahogy újra kell tanulni egymással beszélni. Nagyszerű lehetőség például a dobostorta és az isler közti különbség megtárgyalása. Csokis, csokis, de azért… hát azért… ó. Oké. (És akkor végül, itt a 12. pont.) (59:30)

12. Egyensúly az együtt töltött időben és élvezik az együttlétet

Valamiképpen oda elérkezni, hogy megtaláljuk azt, hogy mi az, ahogyan képesek vagyunk az együttlétet élvezni. (Hmm. Most akkor megyünk tovább.) (59:55)

A családi működés, kapcsolatrendszer adottságai, készségei

Nézzük meg a családi működés összefüggésében, hogy milyen adottságokat, készségeket volna érdemes kifejleszteni magunkban. Bár már ebből bőven beszéltünk, de most akkor pontszerűen is nézzük.

1. Egyensúly az értékink és a céljaink között

Valamiképpen egyensúlyt kellene teremtenünk az értékek és céljaink között. Az értékeink és a céljaink közötti egyensúly. Erről ugye sokat beszéltünk. Itt a következő kifejezést érdemes használni: a társunknál vannak a kiegészítő igazságaink. Mindig arra szoktunk hivatkozni, hogy „nekem van igazam”. Ez sosincs így. Nem azért, merthogy nincs igazam, hanem hogy mindig csak az igazságnak egy része van nálam, és a társam szokta általában képviselni az én igazságom kiegészítő részét. Tehát, gyakorlatban, mikor nehézségeink, konfliktusaink, problémáink vannak egymással, és azt gondoljuk, hogy a társunk hülye, béna, betesz, megsebez, tapintatlan, bunkó, és a többi, akkor föl kellene tennünk ezt a kérdést. Mi az az igazság, amit ő képvisel, ami kiegészíti az én igazságomat? A társunknál ott van a minket kiegészítő igazság. Ezt a csoportokban is érdemes megtenni. Egy hittanközösségben, egy munkahelyi társaságban, a család egészében, mikor megvan a mély meggyőződésünk, hogy ez hogy van, és valakiről azt gondoljuk, hogy ő akadálya valami szépnek, vagy jónak, vagy a boldogságomnak, akkor biztosan lehet tudni, hogy őnála kiegészítő igazságok vannak, az enyémet kiegészítő igazságok. Sokszor… Miért érdekes még ez? Sokszor, ahogy a konfliktus egyre jobban elmélyül, tulajdonképpen a magunk igazságát már csak nagyon gusztustalan formában szoktuk képviselni. Ismerős ez? Egy ideig kedvesek vagyunk, aranyosak, próbáljuk elmondani, megmagyarázni, megértetni. Végül már csak rúgunk, már csak beszólunk, már csak megsértődünk, már csak oda se figyelünk. Azzal együtt, a bárdolatlan kifejezésmóddal együtt a társunknál a mi igazságunkat kiegészítő igazság van. Sokszor, merthogy kirekesztjük az igazságnak, a teljességnek azt a részét, az a rész ellenünk támad. „Már annyiszor belém rúgtál…” ezért elkezdi képviselni magát kifejezetten nem szalonképes módon. Hogyan képviseli magát? Tulajdonképpen egy alávetett helyzetből. De ez jogos is, nem? Hiszen éppen 25-ödször rúgtam bele, és mondtam azt, „Ha nem változol meg, akkor nem tudok veled élni. Hát mennyiből állna neked a cipőket rendesen lerakni? Mennyiből állna 5 perccel előbb elkészülni, és nem totojázni a rohadt fürdőszobában? Ne mondd már, hogy ezt értem nem tudod megtenni! Hát ha ezt nem teszed meg, nem szeretsz.” Mikor ezt 127-szer elmondtam, akkor a kiegészítő igazság általában már nem hallatlanul szépen, diplomatikusan, vagy együttérzéssel fogja kifejezni magát, hanem rám csapja az ajtót. „Akkor menj, ahova akarsz!” Attól az még kiegészítő igazság, csak már megkergült, mert elvadítottam. Elvadítottam. Annyiszor rúgtam bele a kutyába, annyi, már most akkor csahol és ugat. A kiegészítő igazságok, amik az életünket egésszé tudnák tenni, előbb-utóbb a mi magatartásunknak következtében is ellenünk támadnak, és még fenyegetőbbnek tűnnek. És mi erre nagyon gyakran hivatkozunk, és azt mondjuk, hogy „Na, hát azért ilyen stílus, hát!” és így még jobban kirekesztjük. Hát ezzel már nem is törődünk. (64:35)

Mese a vándorról, akinek nem adtak, és mégis kapott

Mondanék egy mesét. Itt az idő. Valamiképpen ezt az egészet, amit most elmondtam, megpróbálom összefoglalni ebben a mesében. Természetesen a vándorról szól. Látjátok, nem változom semmit, be vagyok gyökeresedve. A vándor elindul, hogy nemes célját elérje, és ahogyan vándorol, egyszer csak mit hall? Madarak csipognak a feje fölött, fönn a faágon. Hát, ahogy csipognak a madarak, észreveszi, hogy bizony a madárfiókák és a madár anyuka találkozásának szemtanúja lett, s a madár anyuka egyre messzebbre száll, hogy valami élelmet adjon a kis fiókáinak, és végül riadtan veszi észre, hogy a vándor észrevette őket. Riadtan veszi észre, mert hiszen a vándornak csúzlija van. Ezért aztán a madár nagy óvatosan, félelemmel, leszáll a vándorhoz és azt mondja: „Te kedves vándor, nagyon kérlek, ne bántsd a fészket! Láttam én jól, hogy neked nagyszerű csúzlid van, kérlek, ne lődd le!” Majd pedig, mert hát hogy a pici madarak nagyon éhesek és csipognak, mi mást is tudna tenni, jó messzire repül, hogy élelmet hozzon nekik, s otthagyja végtelenül a fészket. A vándornak pedig sanda gondolata támad: „De jó lenne eltalálni! Tényleg, a csúzlim nagyon jó. Ááá, elég sokáig készítettem, és most pont jól működik.” És egyszer csak, ahogyan így okoskodik magában, hall egy hangot. A hang így szól: „Vedd észre, amit nem adtak neked és mégis kaptad!” Tulajdonképpen azért nem lövi le a fészket, mert nem nagyon érti ezt a mondatot. Tulajdonképpen nem tudja, hogy ez a mondat honnan is jött. Talán a bölcs bagoly huhhintotta? Vagy talán egy angyal mondta neki, vagy egyszerűen csak egy jó tündér lehetett? Nem tudja, de valahogy furcsa ez a mondat, és ahogy megy tovább, egyszer csak – hát tavasz van – hova is jut? A medve barlangjához. A medve még éppen alszik, de azért már ébredezőben van, s egyszer csak találkoznak ők ketten. A medve nagyon legyengült állapotban van, nagyon legyengült, és ezért aztán azt mondja a vándornak: „Te vándor, kössünk egymással üzletet. Te most ne oltsd ki az én életem, ne oltsd ki, légy szíves, mert én most nagyon legyengült vagyok, cserébe fölajánlom neked, hogy nem öllek meg.” Hát a vándor azt mondja: „Ó, ez nem lesz jó üzlet. Micsoda egy nevetséges alku, most, mikor gyönge, fölajánlja ezt. Nem, nem, azt hiszem, hogy most volna érdemes átdöfni a szívét.” De aztán valahogy hall egy hangot. Nem tudni, hogy valahogy a jó tündér volt-e, vagy a bagoly huhhintott egyet-kettőt, vagy talán egy angyal mondta, de a mondat szakasztott úgy szól, mint előzőleg. „Vedd észre azt, amit nem adtak, mégis kaptál!” Hát, valahogy akkor megegyezik a medvével, továbbmegy az útján, és ahogy megy, képzeljétek, mivel találkozik? Hát nem a mókussal? De bizony, hogy a mókussal, jól tudtátok. Találkozik a mókussal, vidáman szalad föl a fára… Igen ám, de a mókus nem vidám, mert a vándor akarva-akaratlanul észrevette az ő téli rejtekhelyét. Húha! Elkezdte már oda gyűjteni az élelmet, s ha a téli rejtekhelyet kifosztja valaki, a mókus télen éhen hal. Ezért aztán azt mondja a vándornak: „Te vándor, nagyon szépen kérlek, ne áruld el senkinek, hogy nekem itt van a téli rejtekhelyem, mert ha te ezt elárulod, akkor azt kifosztják, és én télen el fogok pusztulni.” Hát, a vándor azt mondja: „Biztos sok értékes dolog van ott, én is hasznát vehetném neki.” De egyszer csak hall egy hangot. Nem tudni, hogy a jó tündér, a bagoly huhhint-e esetleg, vagy valami angyal mondja, de a mondat pont úgy szól, mint az előző két alkalommal. „Ide figyelj, vándor! Becsüld meg azt, amit nem adtak neked, mégis kaptad!” Hát, a vándor, ha már háromszor mondta a bagoly-jó tündér-angyal, hát csak elgondolkodik ezen. Mit jelent ez? Van-e olyan, hogy valamit nem adtak, és mégis kaptuk? Nem adták, és mégis kaptuk? (70:00)

A gyerekeknek elmondtam ezt a mesét. Mit gondoltok, van-e olyan az életben, hogy nem adták, mégis kaptuk? A gyerekek tudják, tudják, igen. Ugye rögtön előjött, hát persze, a bizalom. De aztán más is előjött: megbízatás. Nekem ez a kettő, amit ide nagyon szívesen hozok. Hogy bizalom, és megbízatásban lenni. Ez a kettő összefügg egymással. És hogyha mi az életünkben a társunktól, egy másik embertől, a feleségünktől, a szerelmünktől valaha is egy pici bizalmat kaptunk, de még a bizalom előtt egyáltalán kapcsolatba kerülhettünk vele… Lehet, hogy nem adott ő nekünk sok mindent, mégis kaptunk sok mindent. A bizalommal együtt kaptunk megbízatást. A bizalom és a megbízatás valamiképpen az életben mintha összetartoznának egymással. És hogy ezért nagyon óvatos vagyok azzal, ha valaki csak a bizalmat kéri, de a megbízatást nem vállalja. Amikor valaki ad nekünk egy csöppnyi bizalmat, és már az is bizalom, hogy egy térben vagyunk, hogy egyáltalán megismerhettük egymást. A bizalom mindig valamiféle megbízatást ad nekünk. Egy társkapcsolatban pedig különösen is. Az egyházzal kapcsolatban is különösen is.

Na, most akkor, befejeztem. Ez volt a mai alkalom, legközelebb folytatnánk a családi kapcsolatrendszerre vonatkozó készségek, adottságok… Szeretne-e valaki hirdetni? (72:10)

0000# Ismétlés
0000# Belecsapunk, jövök is le. Egy rövid ismétlés. Biztos, hogy fontos, már csak azért is - nem minthogyha a
0008# fejünkben nem lenne, de hogy úgy - kezdjen átjárni bennünket a téma, s mi magunk is meg tudjunk érkezni hozzá,
0017# ne csak a testünk legyen itt. Az előző alkalommal izgalmas összefüggéseket, illetve árnyalatokat tudtunk még
0026# fölfesteni a témánkhoz, és emlékeztek, onnan indultunk ki - most semmiképp se akarom az összes elemét mondani,
0035# csak hogy valamennyire egy vázlatunk legyen - hogy megvannak a tudattalan indíttatásaink arra, hogy kibe is
0044# legyünk szerelmesek, hogy kit válasszunk. Tehát a társválasztás alapvető motívumai tudattalanok, és ezeknek az
0053# alapvető tudattalan motívumoknak az ereje hallatlanul meghatározó, és arra indít bennünket, hogy keressünk olyan
0062# valakit, aki hasonló, hasonló a saját élettörténetünkhöz, a családban betöltött szerepünkhöz, de hasonló abból a
0072# szempontból, hogy hasonló vonásai vannak, mint a számunkra fontos szereplőknek, főleg gyerekkortól kezdve. De a
0081# hasonló vonásokhoz fontosak a negatív vonások is, nem csak a pozitívak. Aztán, hogy valakivel ki tudjunk
0089# egészülni, tehát valamennyi különbözőség legyen, de a különbözőség az olyan értelemben legyen, hogy azzal
0098# esélyünk lehessen egységre jutni magunkkal. Olyan belső javakhoz, értékekhez jutni, amelyeket mi magunk még nem
0107# dolgoztunk ki magunkból. De miközben én egy félénk vagyok, beleszerelmetesedek egy bátorba. Aaa, és akkor nem
0116# kell kidolgozni a bátorságot, mert ő megkapja a derekam, és visz. Aztán pedig hogy mennyire fontos nekünk az,
0125# hogy olyan valakit válasszunk tudattalanul is, akivel meg tudjuk ismételni mindazt, amit már megszoktunk és
0134# megtanultunk az életről, és hogy onnan tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk a származási családnál. Közben van egy
0143# mély vágyunk, hogy miközben a sebzettség a sebzettségre talál, hogy aközben tudjunk gyógyulni is a társunk
0152# mellett. Nagyjából ez, nagyon egyszerűen. Mikor ezek a motívumok ott vannak bennünk, akkor elfog a szerelem, de
0161# a szerelem különböző minőségű bennünk, egyszerűen szólva tud érett és éretlen is lenni, és aztán (Gyere csak!
0170# Csak akad egy hely neked itt. Tényleg, van-e olyan valaki, aki tudja, hogy mellette van egy üres hely? Mert föl
0180# lehetne emelni a kezeteket, mert látom, ott álltok egy páran. Ahol kezek vannak, ott hely is van. Ez egy csodás
0189# összefüggés. Gyertek, még egy picit ha tudjátok tartani..., üljetek le, ne zavarjon benneteket, hogy kiestünk
0198# teljesen a mai alkalomból, semmiképp se legyen bűntudatotok, vagy ilyesmi, ne szorongjatok emiatt. Na jó.
0206# Szóval... köszönöm szépen, köszönöm.)
0210# 
0210# Megvannak ezek a tudattalan motívumok, és aztán elérkezik a szerelem valamiképpen, valamilyen minőségben,
0217# mélységben, mennyiségben, és a szerelem által aztán a személyiségfejlődésünknek a kezdeti szakaszaira lépünk
0226# vissza, ott egy csomó minden megismétlődik bennünk. Ezért aztán a társunkat idealizáljuk, egész nyilvánvaló.
0234# Átéljük, hogy milyen csodálatosan, nem tudatos módon rá tud hangolódni a saját szükségleteinkre, s hogyan
0242# elégíti ki azokat, és azt gondoljuk: "A mennyország előíze! Ó, hát ez csodálatos, érdemes embernek lenni, hát
0250# ezért érdemes embernek lenni." És mi történik? Megy, megy, megy..., egyszer csak valami mintha kezdene
0258# megváltozni, és az, ami annyira ígéretes volt a társunkban, hogy miközben én félénk vagyok, ő pedig bátor, az
0266# elkezd ijeszteni, aztán pedig már taszítani, aztán irritálni, és végül kialakul a neurotikus allergia. Azt
0274# mondjuk: "Ezt a hátam közepébe... Mikor úgy villan a szeme, már látom, hogy kitalált valamit. Na, azonnal állj
0282# le, ezt most hagyd abba!" Idáig jutottunk, ide mutogattam mindig, hogy van itt egy nagyon sajátos összefüggés.
0290# Így neveztük meg: ami bent, az kint. Emlékeztek, ami bent, az kint. Vagyis hogy a társunk éppen azokra az
0298# adottságainkra, készségeinkre irányítja a figyelmünket akarva - és főleg - akaratlanul is, ahol nem vagyunk
0306# eléggé kidolgozva. Hol nem vagyunk eléggé kidolgozva? A személyiségünk hol és hogyan egyoldalú? Hát éppen - és
0315# ez volt a fontos szempont a múlt alkalommal - olyan területei vannak a személyiségünknek, amelyeket azért nem
0323# dolgoztunk ki eléggé, mert a család összefüggésrendszerében azok negatívnak mutatkoztak. Emlékeztek talán erre.
0331# Úgy tűntek, hogy ezek fenyegetőek, veszélyesek, valamiképpen a család ars poetica-jával ellentétesek. Fenyegetik
0340# az, ahogyan mi, mint család megfogalmazzuk azt, hogy hogyan látjuk és éljük az életet. Ezért aztán ezeket
0348# természetesen nem tudtuk és nem is akartuk kidolgozni magunkból. S hogy nem akartuk, ez nyilván a későbbi
0356# folyamat, hogy aztán már azonosultunk is azzal, hogy az csúnya dolog, az bűn, az nevetséges, az ciki, az
0364# szégyenletes, vagy az veszélyes. Közben pedig éppen a családi összefüggésrendszerben azt is láttuk, hogy nem
0372# egyszer az történik, hogy minden családban lesznek olyan tagok, a fekete bárányok, akikben pedig valamiképpen
0380# megtestesülnek ezek az adottságok, képességek, tulajdonságok. A család őket kirekeszti. Ide mutogattam mindig:
0388# kirekeszti őket. Nem kellenek, mert fenyegetőek, veszélyesek. És ami az egyik családban kirekesztésre kerül,
0396# mert fenyegető, az sokszor a másik családban éppen a legszebb. Ezt családja válogatja. Erről is beszéltünk. És
0405# ezért lehet azt mondani, hogy miközben van egy alapvető tapasztalatunk arról, hogy a fenyegetőt, a veszélyeset,
0413# ami nem illik bele a mi családi elképzelésünkbe, azt rekesszük ki. Ezt személlyel vagy személyekkel tesszük,
0421# aközben sokszor őket, vagy az ő életüket ráadásul tabuizáljuk. Tabu, még csak nem is beszélünk róluk, őket meg
0430# sem említjük, mintha nem is lennének. Ez van kint, és ennek a megfelelője van nagyon gyakran bent. Vagyis az a
0438# stratégia, hogy kirekesztjük, elutasítjuk, belerúgunk, megbélyegezzük, tulajdonképpen ennek megvan a belső
0446# vetülete. Mindaz, amit ő valaki képvisel és mutat meg. De hát akkor ez pontosan azt jelenti, hogy éppen ezekkel
0454# a tulajdonságokkal, készségekkel, értékekkel szemben - mert itt is értékek vannak. Nem úgy van, hogy a családban
0463# van érték, akkor kirekeszti az értéktelent. Mindig értékeset is kirekeszt, értékeset rekeszt ki. Háhh! Nem
0471# véletlen, hogy a szerelemben vágyunk ez után az érték után, és bele is szerelmesedünk. És akkor, hát persze, ha
0479# az a stratégiánk, hogy tilos, azokat az értékeket nem lehetett kidolgozni, de megtanultuk kirekeszteni, akkor
0487# természetesen belül ugyanolyan kiszolgáltatottak vagyunk, és eszköztelenek. Éppen hogy tehetetlenek vagyunk
0495# ezeknek az értékeknek az integrálására vonatkozóan, tehetetlenek, eszköztelenek, mert sokszor csecsemőkorunktól
0504# kezdve ezeket az értékeket megvetettük, megbélyegeztük, meg se neveztük, értéktelennek tekintettük, vagy
0512# szégyenletesnek. Hogy lennénk akkor fölvértezve azokkal a képességekkel, hogy egyáltalán rettegjünk akár
0520# ezektől, mikor a szerelem biokémiailag is jól meghatározható állapota már lecsillapszik bennünk? Tehát a
0527# kiszolgáltatottságunk, a félelmeink, az aggodalmaink éppen nagyon normálisak és természetesek.
0535# 
0535# Azt lehetne mondani (és most jövök, nem t'om miért jövök, de jövök) hogy ezért aztán ezt senki se tudja
0543# megúszni. Nem, nincs olyan, akinek megy, senkinek se megy. Ez örömhír nektek? Ezt senki nem tudja. Nincs, nincs,
0553# hát éppen hogy az a... mondok akkor egy... Ismeritek, hogy az optimista meg a pesszimista beszélgetnek? (Akkor
0563# oda állok, hogy mindenki hallja.) Tehát, az optimista és a pesszimista beszélget. Azt mondja a pesszimista: "Na,
0573# ez ennél rosszabb már nem lehet." Mire az optimista: "De igen!" És a párkapcsolatban valami ilyesmiről van szó.
0582# Mikor azt gondoljuk "Na, ez ennél pocsékabb már nem lehet..." de még annál is rosszabb lesz. És az örömhírünk
0592# az, hogy ez így éppen normális, éppen természetes, ezzel mindenki így van, megúszhatatlan.
0600# És akkor itt
0601# mondanék még csak villanásszerűen pár ilyen helyzetet, hogy ezt mélyítsük el, és aztán megyünk tovább még,
0613# még... (Jaj, annyit szeretnék beszélni! Csak mondanivaló nincs hozzá. Ez rettenetes lenne, na! Dehogynem!
0624# Gyerünk már, Feri!)
0626# Ars poetica a családban (példák)
0630# A hagyomány
0631# Képzeljük el, hogy a család ars poetica-ja, az, ahogyan a család megfogalmazza a hitvallását az életről, hogy
0643# érdemes élni, mi az érték és mi a szép, az a hagyomány, őrizni a hagyományt. Ó, és akkor már pici korban
0655# néptánc, cifrázni, tik-tik-tik... Háá, és akkor ehhez kapcsolódóan mindenféle. És mi az, ami kirekesztésre
0666# kerül? Az Ósi. Auchan, madaras teszkó - látom, csak így értitek. Kirekesztésre kerül minden, ami éppen most
0678# ilyen aktuális, ilyen divatszerű, az mind, az mind nevetséges, tünékeny, múlékony. És ezért aztán a lány, aki
0690# természetesen kis csipkés végű szoknyában megy, indul el az iskolába, 16 évesen begyömöszöli a hátizsákjába azt
0703# az undorítóan trendi farmergatyáját, és abban érkezik meg. Mmm... nyilvánvaló, hogy lehetséges, hogy van olyan
0715# család, amiben éppen - és talán itt, itt, közöttünk meg aztán pláne - a hagyomány, a hagyományőrzés, akár népi
0727# értékek, a katolikus értékek - Bár ki tudja, ez mit jelent, minden család ezt szokta tudni, hogy ez mit jelent.
0739# Ó! Igen, egy helyeslő. Szóval... És mi az, ami kirekesztésre kerül? Például: süvíteni egy motoron. "A paraszti
0752# kultúrában nincs Harley-Davidson. Ezt mindenki vegye tudomásul, nincs." Ugye, és akkor mi történik a lánnyal?
0764# Háhá! Jön egy csávó, nem írom le, hogy milyen, de el tudjuk képzelni. Grrreöö, rrrüó. S a lány, egy valami
0776# félelemmel, vonzalommal, némi undorral vegyes, hallatlan vonzalmat él át. "Egyáltalán ez lehetséges volna? Lehet
0788# ilyet?" S egy picit először csak játszik a gondolattal: egy Harley-Davidson hátsó ülése. Mmm. Belekapaszkodni
0800# egy motoros csávó derekába, óóó. Loboghatna a hajam? Úúúú, de 'kúl! Ezt persze így nem fogalmazná meg. Hogyne
0812# lehet. És mit mondanak a szülők? Szóhoz se jutnak. "Mi történt a lányunkkal? Hogy, hát hogy tudott ebbe a
0824# bőrdzsekis, hosszú hajú, lehetetlen figurába...? Ezt hogy?" És akkor, ha durvák, kitagadják, ha kevésbé durvák,
0836# minden nap elbeszélgetnek vele.
0840# 
0840# Mint a katonaságnál. Második nap bejött az őrmester, azt mondta: őőőüü! Nem tudom, valahogy az artikulálás nem
0848# volt erőssége. "Áóónakkrdeem!" Ezzel azt mondta: az állománynak hirdetem. Nem t'om, értettétek-e?
0856# "Állomááaarrrdetem... elbezlgets ebdlő." Micsoda? És akkor valahogy elhangzik ez a szó, sikerült kivennem, hogy
0865# "elbeszélgetés lesz". Mi az, hogy elbeszélgetés? Így elképzeltem, hogy L-beszélgetés, hogy ez biztos egy ilyen
0873# katonai zsargon. L-beszélgetés. Hú, ház ez mi lehet, és próbáltam L betűs szavakat keresni. Hát ott, ilyen
0881# kopaszként... hát gondolhatjátok, nem volt mindegy, hogy megtalálom-e ott valahogy a helyem. L-beszélgetés?
0890# L-L-L...? Hát ez az volt, hogy invitálást kaptunk, amit el kellett fogadni a politikai tiszthez. Ez az
0898# "elbzlgets". Na, jó.
0900# 
0900# Láthatjuk azt, hogy hogyan lesz azután, sok-sok év után, de lehet, hogy nem is olyan sok év után éppen ennek a
0910# nőnek, aki akár az egész családjával szemben hozzámegy ehhez a kirekesztett értékhez, hogy lesz éppen az, ami
0920# annyira vonzó volt éppen nagyon ijesztő és félelmetes később. 5 év múlva, 10 év múlva. Mert hiszen egy olyan
0931# kidolgozatlan belső világára hívja föl folyton-folyvást a figyelmet, amivel kapcsolatosan eszköztelen. Ilyen
0941# értelemben védtelen is, ráadásul ott van még a származási családhoz fűződő lojalitásunk is.
0950# 
0950# Biztonság
0950# Hát gyorsan... mondjuk ilyen lehet: a család fő értéke a biztonság, és akkor beleszeret egy kalandorba. Mmm,
0960# olasz kalandor. Régen ez volt a trendi, olasz kalandorokba szerettek bele a nagy biztonságban élő nők. Most már
0970# arab kalandorokba szeretünk bele, na, hát az nagy kaland. Ahogy lehet hallani a történeteket. Jó.
0979# Siker, karrier
0980# Vagy pedig ugye az a család, ahol éppen fordítva: a siker, a karrier, és az előrejutás. S vele szemben például
0990# kirekesztésre kerül például a spiritualitás. A spiritualitás ül itt, és nagyokat nevetnek a vallásos nagyin.
1000# "Hát micsoda egy nevetséges... a nagymama, hát szóval, sose volt meg a magához való esze. Hát, ez a nagyi!
1009# Templomba megy, a papokat hallgatja, hát annyira nevetséges." És a spiritualitás kirekesztésre kerül. És egyszer
1020# csak, nem lehet érteni... Tudjátok, Húsvétkor mindig felnőtt keresztelések, felnőtt elsőáldozások, az biztos,
1029# hogy mindig van olyan, hogy a történet így szól: "A családunkban senki sem hívő, a családunkban senki sem
1039# vallásos." ÉS sokszor a nehézség ez: próbálom megőrizni a lojalitásomat a származási családhoz, és közben ez meg
1049# valahogy nagyon vonzó. Valahogy be kéne építeni az életembe.
1055# 
1055# Oké. Nem akarok most erről többet. Zárómondatunk hogy szól? A zárómondat úgy szól, hogy: A külső és belső
1065# folyamatok nagyon izgalmas megfeleltethetőségben vannak, az inter- és az intrapszichés folyamatokról beszélek.
1077# Vájtfülűeknek. Ezek nagyon izgalmas megfeleltethetőségben vannak, és ráadásul tulajdonképpen a nehézségeink
1088# egészen a halálfélelemig fokozódnak azért, mert azokat az értékeket a legnehezebb belsővé tenni, a magunkévá
1099# tenni, valamiképpen már a személyiségünk részeként szabadon megélni, amelyeket az egész család kirekesztett.
1110# Tehát amelyek a családi összefüggés által kerültek a bűnbak padjára, azokat a legnehezebb itt belül, magunkban
1121# egységbe hozni a többivel. Tehát a helyzetünk törvényszerű és természetes módon hallatlanul nehéz. Ezt nem lehet
1133# másképp mondani. Tehát ha rosszul vagytok, normálisan működtök.
1140# 
1140# Hát most eszembe jutott egy idézet. Kierkegaard ("kirkegárd" vagy "kjerkegór" Mindig, nehogy valami filozófia
1150# szakos itt csúnyán nézzen rám...) azt mondta: "A szerelem teljessége az, amikor szeretjük azt a valakit, aki
1160# boldogtalanná tett minket." Áhh! Tudott valamicskét. Most azon túl, hogy kissé neurotikus mondat, most ezt a
1170# részét vegyük le. Tehát: A szeretet teljessége az, amikor szeretem azt a valakit, aki boldogtalanná tett. S
1180# tulajdonképpen éppen a házastársi kapcsolatban, a párkapcsolatban idővel ez történik. Ez a kérdés: Tudod-e
1190# szeretni azt a valakit, aki éppen boldogtalanná tett? Legalábbis így éljük meg. Nyilvánvaló, nem erről van szó,
1201# hogy ő jött és nagy piszok módon boldogtalanná tett, mint valami életcél..., nyilván nem erről van szó, de így
1211# éljük meg, mintha ez történt volna.
1215# 
1215# Egy fontos dolgot szeretnék. Valahogy itt körözök ennél, nem bírok továbbmenni, hogy mikor látom az arcotokon,
1223# hogy "Hát ezért nem érdemes idejönni." Tehát hogy ez, hogy most ezt halljam, hogy: akkor az a feladat, hogy
1232# szeretem azt, aki boldogtalanná tesz. Nahát ez, ezt ne! Tehát... Mikor vége lett a múltkori alkalomnak, valaki
1241# nagyon kedvesen odajött hozzám, és kérdezte tőlem, hogy jó, és akkor mikor mondok megoldásokat? Ti ezen
1249# derültök, ó, ez úgy látszik haladó csoport, haladó csoport, hát érdemes volt idejönni. Na most. Erre kitaláltam
1258# nektek egy mesét.
1260# 
1260# Mese a vándorról, aki keresi a boldog párkapcsolat titkát
1266# A mese a vándorról szól. (Kész vagytok? Fájni fog.) A vándor mi másért is indulna útnak, mint hogy megtalálja a
1279# boldog párkapcsolat titkát. Ezért aztán, ahogy megy és vándorol, képzeljétek, útközben egy tündérrel találkozik.
1293# De a vándorokkal ilyesmi meg szokott történni, és a tündér, mert nagyon bizalomgerjesztőnek hat, azt kérdi tőle
1306# a vándor: "Meg tudnád-e nekem mondani, hogy hol találom a boldog párkapcsolat titkát?" Erre a tündér magától
1318# értetődő mosollyal azt mondja: "Ó, jótól kérdezed. Indulj el ezen az úton, a válaszok útján. Elmész, megkapod a
1332# válaszokat és boldog párkapcsolatban tudsz élni." A vándorunk neki is indul a válaszok útján, és tudjátok, mi
1344# történik? Valahogy előbb-utóbb behajló ágakkal találkozik, aztán a dzsindzsa elképesztő méreteket ölt, és végül
1358# az út sehova se vezet. Ahogy próbálja kiszabadítani magát, miután már agyontépkedte a tövisekkel a ruháját,
1370# egyszer csak, minthogyha a jó tündér rebbenne el fölötte egészen hasonlatos egy gonosz boszorkához. Az alakjában
1383# hasonlít csak hozzá. Így aztán valahogy kiverekedi magát a válaszok útjáról, s továbbmegy, örülve a
1395# szerencséjének, hogy sikerült túlélnie, mígnem egy másik tündérrel találkozik. Hát megörül, azt gondolja, csak
1408# nem jár még egyszer pórul. Megkérdi a tündért: "Te tündér, segítenél-e nekem, hogy... szeretném megtalálni a
1421# boldog társkapcsolat útját. A titkot. Merre kellene mennem?" A tündér azt mondja: "Ó, jótól kérdezed. A helyes
1434# út az, ahol a megoldásokat lehet találni." Megmutatja neki a megoldások útját. Ezért aztán el is indul a
1446# vándorunk, most már egy picit óvatosabban, de nagy lelkesedéssel. És mi történik? Az orrát egyre inkább valami
1459# orrfacsaró bűz támadja meg, és bizony lápvidékre ér, rettenetes mocsaras vidékre. Éppen csak hogy meg tudja
1472# menekíteni az életét, és ahogy már szinte derékig süpped a mocsárban, de valahogy sikerül egy ágban
1483# megkapaszkodnia, túlélnie... Hát egyszer csak, ahogy hh-hh, veszi a levegőt, szakasztott mint hogyha az előző
1496# tündér lenne, egészen az arca hasonlít, de gonosz boszorka... Hát, kezd lemenni a nap, de a vándorunk nagyon
1509# kitartó. Ő szeretné megtalálni a boldog társkapcsolat titkát, ezért aztán, ahogy továbbmegy, találkozik egy
1522# harmadik tündérrel. A harmadik tündér azt mondja neki: "Találkoztál már azzal a két másikkal?" Ó, fölcsillan a
1535# szeme a vándornak: "Igen, igen, találkoztam. - Na, látod, tudtam. Mindenki így jár. Ők becsapnak téged, de én
1548# vagyok a harmadik, én tudom a jót: neked meg kell találni a jó gyakorlatok útját. Háhh... nagyot sóhajt a
1560# vándor: "Nincs már túl sok időm, de most már megtaláltam az igazi utat és az igazi angyalt." És megy a jó
1572# gyakorlatok útján, s mi történik? Egyszer csak egy olyan hatalmas szikla állja útját, ott bizony nem lehet
1585# továbbmenni se embernek, se madárnak. Ahogy ott siratja a sorsát, egyszer csak mintha szakasztott olyan valaki
1598# lenne, egy boszorkát lát, de a szeme, a szeme, mintha pont olyan lenne a tekintete, mint azé az angyalé. (Vagy
1611# tündéré.) Hát, ezért mit tehetne mást, valahogy berendezkedik éjszakára, nagyon el van keseredve. Egyszer csak
1624# hall egy hangot. A hang így szól: "Neked nem a megoldások útját, nem a válaszok útját, vagy a gyakorlatok útját
1637# kell megtalálnod, hanem egy másik utat. Ez az út saját... (Na, mondjátok meg! Hova kell vezetnie ennek az útnak?
1650# "Kérdésekhez." "Önmagunkhoz." Mondjátok, ne kíméljetek! "Lemondások útja?" Ó, hú, de nagyon nagyböjti vagy, ó,
1663# jaj! "Küzdelem útja." Milyen? Hogy? "Szeretet." Hú, de nehéz az, ojjajjajjaj. Há' nem indult volna útnak, ha az
1676# csak úgy megy. "És ha nincs út?" Ó! Hát kérem szépen, úgy nehéz élni. Tessék? "Álmok, az álmok útját." Tök jókat
1689# mondotok, jól van. Még? Hogy? "A befelé vezető utat?" Áhá, áhá. És még? Milyet? Ó! "A realitás útját." Ó, te
1702# szegény! Á, okos, okos... okos. Hogy? "Csöppnyi empátiával vezetett utat?" Ez egy másik mese, kétség kívül. Ezt
1715# nem tudom beépíteni. "Majd beszélgetünk." Juj, de fenyegető. Na, te ismersz két utat? Hát mondjad. Júj! "Mit
1728# mondott?" Látod, ez a válaszok útja, most léptél rá. Az hangzott el, hogy a "halál és a föltámadás útja". Mhh!
1741# De sietsz. Áhá, igen. "Önismeret." Tessék? "Az élet." Áhá. "Önmaga útja." Jó, hát mindegyik jó, csak nem az,
1754# amit én várok... Jó. "A Feri útja." Jó. Tehát a válasz így hangzik... Ja, neked is van. Várjunk csak! "A
1766# hazafelé vezető utat." Ó, édes. Tudod, ez a gumikötél, ugye, hogy megyünk, megyünk fölfedezni az életet, de a
1779# gumikötél rajtunk van és ssss-prrty! Na, szóval. ) Azt az utat, ami elvezet oda, ahol éppen vagy. Azt az utat
1792# megtalálni, ami elvezet oda, ahol éppen most vagyok. Ezt az utat.
1800# 
1800# Ezt azért mondom, mert egy olyan sajátos, természetes emberi vágyunk az, hogy kapjunk válaszokat, és - itt
1810# fontos, amiket mondotok - meg lehessen úszni az egészet. Kapjunk megoldásokat, s ezt az egészet valahogy ki
1820# lehessen kerülni. De legalábbis, jó, hajlandók vagyunk valamit csinálni, kérünk okos könyveket, jó
1830# gyakorlatokat, vagy elmegyünk családterápiára, s a családterápián a családterapeuta majd elmondja, hogy most
1840# akkor simogasd meg jobbról balra a férjed fejét ötször naponta. Tüdüdüm-tüdüdüm-tüdü... ne mozogj!
1850# Tüdüm-tüdüdüm, és akkor meg is vagyunk, ugye, és várjuk, hogy most már boldognak kéne lennem, és már érz... hol
1861# is? Hát nem érzem, nem érzem. Hát a harmadik, ez a legbecsapósabb, mikor ilyen gyakorlatokat kérünk, s ha
1871# megcsináljuk a gyakorlatokat, akkor minden jóra fog fordulni. És tudjátok, éppen a válaszok, a megoldások és a
1882# gyakorlatok az összes okos könyvben, éppen azt a börtönt jelentik, amire azt gondoljuk, hogy menedék, és
1892# zsákutcába vezetnek, mert általuk akarjuk megúszni azt, amit nem lehet megúszni. Vagy meg lehet úszni, hát, és
1902# akkor... Mi lesz az élettel? Ezért vagyok olyan nagyon visszafogott ezzel. Most akkor: válaszok, meg megoldások.
1913# Egyszerűen, ha szabad így mondanom, nem hiszek bennük. Egy Winnicott nevű okos bácsi azt mondta: "Ahogy
1923# idősödöm, három dolgot tanulok meg egyre jobban tisztelni. Azt, hogy ki tudom mondani valamire, hogy nem tudom.
1934# Aztán azt, hogy nem tudok mindent, és hogy nem tudom rögtön. Ez a három dolog egyre fontosabb nekem, hogy nem
1945# tudom, nem tudok mindent, és nem tudom rögtön." Márpedig egy társkapcsolatban "de nagyon tudjuk". Ú, de nagyon
1955# tudjuk! Mhh! (Na jó. Hol a lapom? Ez rettenetes, nézzétek! Oda került a lapom. Ki vitte oda?)
1965# 
1965# Az tehát a nem tudom milyen hírem, hogy valamiképpen azt az utat kell megtalálni, ami elvezet oda, ahol éppen
1977# most vagyok. Ezt az utat keressük, ami elvezet oda, ahol éppen most vagyok. Nem pedig azt az utat, ami elvezet a
1990# célba. Mert mikor azt az utat keressük, ami célba vezet, rögtön tele leszünk görccsel, s azt mondjuk: "Miért nem
2003# jössz gyorsabban? Gyerünk már! Gyerünk már, ott a cél, gyerünk már! Mit rinyálsz?" (Hozok neked nyuszitojást.
2016# Szóval... Jó. Nézzük tovább.)
2020# 
2020# Halálfélelem, menekülés a társtól
2022# Nem véletlen, hogy túl gyorsan akarunk célba érni. Ebben az összefüggésben, meg mindabban, amit eddig
2032# elmondtunk, tulajdonképpen az van benne, hogy a társunk előbb-utóbb, akibe pedig szerelmesek tudtunk lenni, s a
2042# legvonzóbb volt... Mikor a szerelem tartott, azt mondtuk, hogy azért élet az élet, mert ismerjük egymást, te
2051# vagy az élet nekem, hogy éppen ez a valaki elkezd félelmetessé válni, sőt nem csak félelmetessé, fenyegetővé,
2061# hanem tulajdonképpen halálfélelemig jutunk, és a halálfélelmünket két dolog táplálja. Az egyik: "Hogyha nem
2071# elégíted ki továbbra is a szükségleteim, abba bele fogok pusztulni." Tehát most, ahogy te mondtad, hagyjuk a
2081# szeretetet, mert itt élet-halál kérdésről van szó. Ne haragudjatok, nem érünk rá szeretni, meg ilyen
2090# időtöltések. Hát most halok szomjan, most döglök éhen. Tehát most akkor itt az idő, hogy te sorompóba állj, és
2100# az én szükségleteimet elégítsd ki. Az egyik rettenetes félelmünk az, hogyha te tényleg leszoksz arról, hogy az
2110# én szükségleteimet kielégítsd, abba belepusztulok. A másik rettenetes félelmünk, ami a halálfélelemig visz, az
2120# pedig így szól: "Ha csak nem változol meg, abba is belepusztulok." Hát hiszen annyira fenyegető vagy,
2129# rettenetesen fenyegető vagy. És tulajdonképpen - ezt nem szeretjük kimondani, de - éppen a társunkra elkezdünk
2139# úgy tekinteni, sundán-bundán, mint az ellenségünkre. Miért tekintünk úgy rá? Hát az életünket fenyegeti,
2148# bocsásson meg a világ. Hát ha valaki az életemet fenyegeti, hogy nézzek rá? De belül ezt élem meg. Fenyegeti az
2158# életem. A szükségleteimre nem hederít rá, szomjan, éhen, érzelmileg kész leszek, és nem változik meg, tehát a
2168# személyisége fenyegető rám nézve. Hát persze, hogy... Mi következik ebből? tulajdonképpen ezer módot találunk ki
2178# nagyon ügyesen, hogy hogyan védjük meg magunkat éppen attól a valakitől, akivel szeretnénk meghitt kapcsolatban
2188# lenni. És így... veszünk egy jobb laptopot, nagyon jó sorozatok állnak rendelkezésünkre, azután a gyereknevelés
2198# várába mindig el lehet bújni, és a többi, és a többi. Tulajdonképpen nem mondjuk ki, de menekülünk a társunktól.
2208# El, elbújunk előle. Rengeteg jó ötletünk van, hogy kell csinálni. És tulajdonképpen ez is természetes, mert
2218# hiszen eszköztelenek vagyunk. És ez reális is, valóban eszköztelenek vagyunk, nem, nem, nincs ott az még
2228# kidolgozva. Nem is azt mondanám, hogy eszköztelenek, kidolgozatlanok vagyunk.
2235# 
2235# A társunkkal való együttlét ezért egy óriási lehetőség arra, hogy találkozzunk a rejtett önmagunkkal, a
2243# kidolgozatlan önmagunkkal, és az életből és önmagunkból valami olyasmit értsünk meg és lássunk meg, amit addig
2252# nem értettünk és nem láttunk. Hogy az életet olyan terekben is tudjuk élni, ahogyan addig nem tudtuk élni. A
2261# társunk erre továbbra is a legtutibb lehetőség, óriási lehetőség. Csak éppen halálfélelmünk van tőle. Ez a
2270# nehéz. Nem kevesebb. Barikádozzuk el magunkat. És tulajdonképpen azzal, ahogyan a félelmet tápláljuk és
2278# elbarikádozzuk magunkat, és nagyon biztos kijelentéseink vannak, hogy hogyan gazember a másik, hogy egy
2287# érzéketlen tuskó, egy lehetetlen, együttérzés nélküli nőszemély. Hogy eközben tulajdonképpen pont ellenkező
2296# irányba megyünk, mert a gyógyulás útja az, hogy merjük vállalni a kockázatot önmagunk föltárásában. De ezt a
2304# kockázatot először saját magunk felé volna érdemes megtenni, föltenni azokat a kérdéseket, hogy: "Tulajdonképpen
2314# miért vagy te olyan félelmetes nekem? Milyen sérülésemre és sebzettségemre utalsz állandóan és folyton-folyvást?
2323# Tulajdonképpen mi ez itt énbennem? Mit tagadok én itt állandóan le? Mitől félek, mit nem akarok kidolgozni,
2332# tudomásul venni?" A realitás, meg a többi, amiről beszéltetek. Óriási lehetőség ezért a másik.
2340# 
2340# Nekem az egyházzal van ilyen sajátos kapcsolatom. S tudjátok milyen érdekes, hát persze, emberekkel is, de az
2351# biztos, hogy az egyházban nyakig benne vagyok. Sokan jöttek már oda hozzám, és kérdezték: "Feri, te hogy bírsz
2362# ebben az egyházban lenni?" Ezt kérdezték tőlem. "Hogy bírod ezt?" Hát most nagyon izét fogok mondani: ő az
2373# asszony. Nem volt szép! Ezt csak azért mondom nektek, nincs, nem lehet megúszni. Ó, hát sokan éppen azt mondják:
2384# "Feri, hát te annyira más vagy, mint úgy általában azok a katolikusok. Hogy bírod?" Ez pontosan a férjnek a
2395# dilemmája. Hogy bírom én ezt a konzervatív nőszemélyt? Nem? Állandóan, mindig a hagyomány, a szokások, a hogy
2406# kell csinálni, a ... Ó! "Hogy bírod? Nem vagy te ennél szabadabb?" Hát éppen akkor tudom kidolgozni magamban a
2418# szabadságot, hogyha ezzel az egyházzal tudok valamit kezdeni. Hát juszt se hagyom el! Tényleg így van. Hát a
2429# legnagyobb lehetőség. Hát emlékszem, volt valaki, jártam hozzá, segített nekem, mikor bajban voltam, ő is ezt
2440# kérdezte. "Feri, azért az egy nagyon nagy kérdés, hogy te ezt miért csinálod." (Milyen szép a dekoráció, most
2451# nézem.) Komolyan, már az irántatok való elkötelezettségem miatt is maradok. (Taps.) De hát közben, hát közben
2462# meg azért ott vannak, visszaemlékszem, hogy... hát a szerelem. Hát azért volt itt valamikor szerelem. Hát hogyne
2474# lett volna. Ezért ha én menekülnék attól, pont, ami a legnagyobb kihívást jelenti számomra sok szempontból,
2485# akkor igent mondanék egy gyerekkori sérülésemre. Ez a válasz. Nem szeretnék bezárkózni a gyerekkori
2495# sebzettségeimbe. Nem, ezért inkább jöjjön a kaland. (Na jó. Most gyorsan egy má... hú, még van idő. Egy picit
2506# szétesőnek érzem magam. Ugye? Legalább ne bólogatnál annyira. Csúnya! Így adatik. Mondok akkor egy másik
2517# összefüggést. Ez is fontos.)
2520# 
2520# Idealizálás, démonizálás
2522# Amikor szerelmesek vagyunk, tulajdonképpen - ugye arról már beszéltünk - idealizáljuk a társunkat. Ez
2530# nyilvánvaló, ez világos. Aztán az idealizálás később már elvárások formájában jelenik meg. Mi történik az
2539# idealizálásban? Tulajdonképpen az idealizálásnak bizonyos alapjai szoktak lenni, a társunk pozitív vonásai. A
2548# társunk pozitív vonásait összegyúrjuk egy képpé. Ahogyan összegyúrjuk ezeket a pozitív vonásokat egy képpé,
2557# valóban reálisan hivatkozunk arra, hogy ilyen is, olyan is, amolyan is, az mind jó benne. Mi az az ár, amit
2566# megfizetünk? A negatív vonásokat, amelyek egyébként később majd félelmet fognak kelteni és elviselhetetlennek
2575# bizonyulnak, ezeket kirekesztjük a társunkról alkotott képből. Elköteleződünk - ki mellett? Hát a pozitív
2584# vonásokból álló kép mellett. Azt mondjuk, ez nekünk menni fog, anyám nem bírta, apám elment, énnekem menni fog.
2593# Hát egy ilyen nagyszerű férfi mellett?! Igen ám, de nem a személy mellett köteleződtünk el, hanem a pozitív
2602# vonásokból összegyúrt, még valamennyire idealizált kép mellett. Nagyon is ott állunk, azt mondjuk: "Ezt egész
2611# életen keresztül fogom szeretni." És mi történik? Itt jön megint egy paradoxon. Mi az a pont, amikor
2620# tulajdonképpen ez a kép, mint a hajó, egy pici léket kap? Nagyon érdekes. Ez a pont tulajdonképpen az, amikor
2629# elköteleződünk. (De egy szenyó vagyok!) Miért az a pont éppen, amikor elköteleződünk? Azért, mert abban a
2638# pillanatban, ahogy elköteleződünk, a pici lék..., ott beszivárog egy gondolat. A gondolat így szól: "Azért légy
2647# észnél! Azért realitás is kell, azért a valóság, azért jól nézd meg, hogy milyen, vele fogod élni az egész
2656# életed. Azért vigyázz! Nehogy meghülyülj, nehogy elveszd a józan, józan... már ha volt." Az elköteleződéssel
2665# együtt valamiképpen ez a pozitív mozaikokból álló kép léket kap. (Ez egy képzavar. Mmm!) És mi történik akkor,
2674# amikor megy előre a kapcsolat, és előbb-utóbb a félelmeink, a neurotikus allergiánk, a kidolgozatlan részeink
2683# átveszik az irányítást? Egyszer csak történik egy váltás. Azért is fönntartottuk sokszor a realitással szemben a
2693# pozitív mozaikokból álló képet, hogy igazoljuk a döntésünket, hogy jól döntöttünk.
2700# 
2700# Ismeritek a statisztikákat, meg a kutatásokat. Ha valaki megvásárolt egy árut, és megkérdezzük: "Elégedett ön
2709# ezzel az áruval?" Mit fog mondani? "Nem, most követtem el életem legnagyobb baklövését, egy barom vagyok." Még
2719# ha maga azt gondolná is, hogy "Ú, a másikat kellett volna. Nem, ez jó lesz, ez nagyon jó lesz." Tehát éppen hogy
2729# egy életre szóló elköteleződésre adtuk a fejünket, persze, hogy elkezdjük igazolni az irreális, pozitív
2739# mozaikokból álló képet. Azonban a lék már megvan, csak idő kérdése, hogy mikor kezdünk el süllyedni. És végül mi
2749# történik? Egyszer csak van egy pillanat, amikor nem tudni miért, kicsordul a pohár, az utolsó csöpp. Nem kell
2759# sok, egy utolsó csöpp. Egyszer csak lerakjuk ezt a pozitív mozaikokból álló képet, és azt mondjuk: "Na, akkor
2769# most nézzük a realitást." És akkor mit csinálunk? Összeszedjük az összes negatív mozaikot, ami addig a padlón
2779# volt. Összeszedegetjük szépen, az összest, tiririm-diririm, kirakunk egy képet. Akkor szoktunk elmenni paphoz,
2788# és azt mondjuk: "Atya, rájöttem, semmi sem működik. Az egyházban van akkor válás, hogy, hogy lehet? Atya mondana
2799# nekem néhány indokot, amitől érvényteleníteni lehet egy házasságot?" És akkor elővettük ezt a negatív
2808# mozaikokból álló képet, és elmondjuk, hogy mire jöttünk rá, hogy milyen is a férjünk "valójában". Most a
2817# realitásvesztésnek éppen a másik végletén állunk. Szó sincs róla, hogy a társunk olyan valójában, mert most a
2827# negatív mozaikokból raktuk össze a képet, és az összes pozitív mozaik ott van, szétszedtük őket. Ilyenkor
2837# szoktunk válni. Ki előbb, ki utóbb, azt mondja: "Na, ez a kép, hát, azt hiszem, hogy eszemet vesztettem." És
2846# tudjátok, hogy... Mire szoktunk hivatkozni? Ülünk, és azt mondjuk: "Hát ez nem igaz, hát hiszen már a
2855# házasságkötés előtt is volt olyan, hogy megitta a két sört. Hova tettem a szemem? Hát hiszen a házasságkötés
2865# előtt is, emlékszem, többször volt olyan, hogy kértem valamit, és nem csinálta. Hogy nem vettem én ezt észre,
2875# hogy ilyen? Hát hiszen tulajdonképpen, emlékszem, hogy volt olyan, hogy kellett volna mennie munkába, és
2885# egyszerűen nem ment be. Csak úgy, úgy lazázott. Hogy nem jöttem erre...? Hova tettem a szemem?" És tudjátok,
2894# ilyenkor esünk egyik vakságból a másikba. Ez történik, egyik vakságból a másikba. S azt mondjuk: "Hát ez volt a
2904# realitás." Rosszabb forgatókönyv mi? Azt gondoljuk, ez a realitás, hogy a társunk tulajdonképpen egy lehetetlen
2914# alak, most a negatív mozaikokból most látjuk jól, hogy milyen, és utána gyorsan, hogy ne nagyon fájjon, kezdünk
2924# egy következő kapcsolatot, és oda ennek az összes hordalékát elvisszük. Az összest, mindent odaviszünk. Fejlődés
2935# zéró, megértés nulla, semmi, csak ennyi. Ú, de fáj ez.
2940# 
2940# Van egy harmadik lépés, amikor rájövünk, hogy tulajdonképpen, most éppen, először idealizáltuk a társunkat,
2949# pozitív mozaikok, aztán a fájdalmak miatt démonizáltuk a társunkat, negatív mozaikok. És akkor egyszer csak
2959# fogjuk az összes mozaikot, és abból megpróbáljuk a reális képet fölrakni. Ez kifejezetten nagyon nehéz, nehéz
2969# bizony. Nagyon sokszor eddig a lépésig nem is jutunk el, de még oda se, hogy tulajdonképpen ez a témánk, hogy
2978# fölrakjuk az összes mozaikból a képet. Mert ugyanis ez mit jelent miránk nézve? Hogy saját magunkról is
2988# alkottunk egy képet, s nagyon gyakran ugyanaz történik bent, mint kint. Először idealizáltuk magunkat, megy
2997# nekünk, jó fejek vagyunk, utána démonizáltuk magunkat, nyomorultak vagyunk, szerencsétlenek, mindent
3006# elrontottunk, vége, már csak egy valami segít, hogy szakítunk, és nem jutunk el a reális képig. Hogy
3015# tulajdonképpen miért félek? Leülni, és megkérd... tulajdonképpen mi a bajom? Mitől is rettegek? Hol is fáj ez
3025# nekem? Mert hiszen az a reális, hogy a társunk, és nem a csillagok miatt szerintem, hogy a társunk
3034# természetszerűen és törvényszerűen tulajdonképpen pontosan azokon a pontokon fájdít meg és sebez meg bennünket,
3044# ahol a gyerekkori sérüléseink vannak. Ezt úgy szoktuk mondani: "Nem igaz, hogy tudja ezt, hogy pont ott rúgjon
3054# belém, ahol a legjobban fáj?" De ez egyenlő azzal, egyszerű helyzetekkel. Hogy szólok a társamnak, emlékeztek,
3063# és hogy nem válaszol. És ez nekem előhozza a gyerekkori sérülésemet, hogy nem tudom elérni a szeretett személyt.
3074# Nem bírom elérni, hiába szólok neki, nincsenek eszközeim, hogy elérjem. Ezért az lesz a benyomásom, hogy pont
3083# ott rúg belém, ahol a legjobban fáj, és ez elviselhetetlen. Hát ha pedig ő tesz boldogtalanná, akkor egy döntés
3093# van. Nem véletlen, hogy Kierkegaard ezt mondta: "A szeretet az, hogy szeretem azt a valakit, aki boldogtalanná
3103# tett. Aztán persze kigyógyulunk ebből a mondatból, mert nyilvánvalóan rájövünk, hogy nem ő tett boldogtalanná,
3113# mert nem erről van szó, de van egy pont, amikor ezt így fogalmazzuk meg.
3120# 
3120# Ezért azt lehetne mondani, hogy egy valódi válasz mindig változást jelent. Egy igazi válasz, az mindig egyenlő a
3134# változással. Ezért amikor válaszokat várunk, akkor nem egyszer annyi történik, hogy valójában nem vagyunk készek
3148# a változásra, de nagyon szeretnénk válaszokat. Mi történik? Tulajdonképpen semmi sem ad igazán jó választ, mert
3163# nem vagyunk készek a változásra. A válaszok - most így mondom - megvannak, én nem vagyok rá kész. Nagyon jó
3177# válaszok vannak, nem vagyok rá kész. Tehát nem válaszokat kell keresni, késznek kell lenni. Megtalálni az utat
3191# oda, ahol vagyok. Megtalálom az utat, ami elvezet oda, ahol vagyok, egyszer csak a válaszok segítenek engem
3205# abban, hogy tudjak változni és fejlődni. Tehát nem válaszok hiányoznak, mert ma mindenki erről beszél.
3218# Rettenetes. Nincsenek válaszaink. Háhá! Nem vagyunk készek a fejlődésre. Ez, ez van. Nem vagyunk készek a
3231# változásra. Egy igazi válasz a párkapcsolatban mindig változás.
3240# 
3240# A nagy Ő
3240# Akkor itt egy utolsó mondat, és mondom a következő pontot. Ezért aztán nem a nagy Ő-t kell keresni, hanem nagy
3253# Ő-vé kell válni. Ilyen értelemben nem létezik nagy Ő, egyszerűen nincsen. Aki nincsen készen, sosem találja meg
3265# a nagy Ő-t. A világban rengeteg nagy Ő rohangászik, csak úgy mondom. Például - most egy kicsit sétálgatok.
3277# Nézlek benneteket, és a következőt merem mondani: itt mindenki egy nagy Ő. De jó így körbenézni! Hát ti is,
3289# mindenki egy nagy Ő. De jó ez! De szépek vagytok! Mindenki egy nagy Ő. Nem ez a kérdés, hanem az, hogy készen
3301# vagyok-e. Hogy én vagyok-e nagy Ő? Én neked tudok-e nagy Ő lenni? Ez a kérdés. Különben az életet
3312# végigbolyonghatjuk, hogy keressünk valakit, aki nagy Ő-nek tűnik, ami számunkra semmi más, minthogy ki fogja
3324# elégíteni a szükségleteimet. Ennyi, tehát ő a nagy Ő. Pont olyan, amilyen... hogy úgy ne kelljen semmit se
3335# csinálni. Ez tök jó. Háhh! Szóval, akkor a cél valami ilyesmi, hogy nem a nagy Ő-t kell keresni, a nagy Ő-vé
3347# kell lenni. Amikor valaki a nagy Ő-vé lesz, hát úgy válogathatsz... (Tudjátok, na jó, hagyjuk ezt.) Ezért nehéz.
3360# Ugye, valaki hihetetlen sokáig keresi a nagy Ő-t. Ennek mi lesz az ára? Egy csomó jóról le fog csúszni. Ugye,
3372# addig keresi..., na jó.
3375# A kapcsolati tényezőknél vagyunk, csak egy kicsit elbolyongtam. Tehát a
3381# kapcsolati tényezők, boldogság föltételei a családban, kapcsolati tényezők. És itt van, ugye ez volt
3390# tulajdonképpen: Tisztelik egymást és a különbözőségeket.
3395# 
3395# 11. Érdeklődnek egymás iránt, és gondoskodnak egymásról
3400# (Ez még nem volt, ugye? Volt? Nem volt.) Tehát érdeklődnek egymás iránt és gondoskodnak egymásról. Amerikai
3410# családterapeuta azt mondta:"Egyáltalán nem azon múlik, hogy egy kapcsolat tartós, hogy mennyi élmény, sőt még
3421# csak azon sem, hogy mennyi meghittség van benne, hanem azon, hogy naponta rászánják-e az időt egymásra. Azt
3431# láttam, nagyon szoros összefüggés van aközött, hogy egy kapcsolat tartósan fönnmarad, és aközött, hogy képesek
3442# semmiségekről beszélgetni egymással." Nagyon érdemes megbecsülni azt, amikor képesek vagyunk, egyszerűen csak
3452# mert a másikat tudjuk annyira fontosnak tartani, hogy rászánjuk az időt, hogy még semmiségekről is vele
3462# beszélgessünk. Nagy dolog.
3465# 
3465# Amikor traumatizált emberek terápiája történik, nem egyszer magáról a traumáról nem is lehet beszélni. Valami
3475# másról beszélünk, és közben történik a gyógyulás. Nem egyszer azok a párok, akik már rettenetes félelemben
3485# vannak egymástól, már megvan, hogy ő az ellenségem, ez már megvan, és megpróbálják meghittebbé tenni a
3495# kapcsolatot, ami azt jelenti, hogy a legmélyebb problémájukat próbálják megoldani 5 perc alatt, és belefutnak a
3506# lehetetlen újrasebződésbe, őnekik például érdemes volna nem ezt kipróbálni, hanem valami mást. Kezdjenek el
3516# teljesen jelentéktelen, apró-cseprő dolgokról beszélgetni, csak úgy. Csak úgy, egyáltalán, kezdjenek el csak úgy
3527# beszélgetni valamiről. Sokszor nem lehet nekilátni egy komoly témának addig, ameddig egyáltalán nem tudunk
3537# egymással beszélgetni. Hát hogy tudnánk egy komoly témát megbeszélni, amikor tulajdonképpen egymással már nem is
3548# beszélünk? Akkor valahogy újra kell tanulni egymással beszélni. Nagyszerű lehetőség például a dobostorta és az
3558# isler közti különbség megtárgyalása. Csokis, csokis, de azért... hát azért... ó. Oké. (És akkor végül, itt a 12.
3569# pont.)
3570# 
3570# 12. Egyensúly az együtt töltött időben és élvezik az együttlétet
3577# Valamiképpen oda elérkezni, hogy megtaláljuk azt, hogy mi az, ahogyan képesek vagyunk az együttlétet élvezni.
3590# (Hmm. Most akkor megyünk tovább.)
3595# 
3595# A családi működés, kapcsolatrendszer adottságai, készségei
3600# Nézzük meg a családi működés összefüggésében, hogy milyen adottságokat, készségeket volna érdemes kifejleszteni
3609# magunkban. Bár már ebből bőven beszéltünk, de most akkor pontszerűen is nézzük.
3616# 1. Egyensúly az értékink és a céljaink között
3620# Valamiképpen egyensúlyt kellene teremtenünk az értékek és céljaink között. Az értékeink és a céljaink közötti
3629# egyensúly. Erről ugye sokat beszéltünk. Itt a következő kifejezést érdemes használni: a társunknál vannak a
3639# kiegészítő igazságaink. Mindig arra szoktunk hivatkozni, hogy "nekem van igazam". Ez sosincs így. Nem azért,
3648# merthogy nincs igazam, hanem hogy mindig csak az igazságnak egy része van nálam, és a társam szokta általában
3657# képviselni az én igazságom kiegészítő részét. Tehát, gyakorlatban, mikor nehézségeink, konfliktusaink,
3666# problémáink vannak egymással, és azt gondoljuk, hogy a társunk hülye, béna, betesz, megsebez, tapintatlan,
3675# bunkó, és a többi, akkor föl kellene tennünk ezt a kérdést. Mi az az igazság, amit ő képvisel, ami kiegészíti az
3685# én igazságomat? A társunknál ott van a minket kiegészítő igazság. Ezt a csoportokban is érdemes megtenni. Egy
3695# hittanközösségben, egy munkahelyi társaságban, a család egészében, mikor megvan a mély meggyőződésünk, hogy ez
3704# hogy van, és valakiről azt gondoljuk, hogy ő akadálya valami szépnek, vagy jónak, vagy a boldogságomnak, akkor
3714# biztosan lehet tudni, hogy őnála kiegészítő igazságok vannak, az enyémet kiegészítő igazságok. Sokszor... Miért
3723# érdekes még ez? Sokszor, ahogy a konfliktus egyre jobban elmélyül, tulajdonképpen a magunk igazságát már csak
3733# nagyon gusztustalan formában szoktuk képviselni. Ismerős ez? Egy ideig kedvesek vagyunk, aranyosak, próbáljuk
3742# elmondani, megmagyarázni, megértetni. Végül már csak rúgunk, már csak beszólunk, már csak megsértődünk, már csak
3752# oda se figyelünk. Azzal együtt, a bárdolatlan kifejezésmóddal együtt a társunknál a mi igazságunkat kiegészítő
3761# igazság van. Sokszor, merthogy kirekesztjük az igazságnak, a teljességnek azt a részét, az a rész ellenünk
3770# támad. "Már annyiszor belém rúgtál..." ezért elkezdi képviselni magát kifejezetten nem szalonképes módon. Hogyan
3780# képviseli magát? Tulajdonképpen egy alávetett helyzetből. De ez jogos is, nem? Hiszen éppen 25-ödször rúgtam
3789# bele, és mondtam azt, "Ha nem változol meg, akkor nem tudok veled élni. Hát mennyiből állna neked a cipőket
3799# rendesen lerakni? Mennyiből állna 5 perccel előbb elkészülni, és nem totojázni a rohadt fürdőszobában? Ne mondd
3808# már, hogy ezt értem nem tudod megtenni! Hát ha ezt nem teszed meg, nem szeretsz." Mikor ezt 127-szer elmondtam,
3818# akkor a kiegészítő igazság általában már nem hallatlanul szépen, diplomatikusan, vagy együttérzéssel fogja
3827# kifejezni magát, hanem rám csapja az ajtót. "Akkor menj, ahova akarsz!" Attól az még kiegészítő igazság, csak
3837# már megkergült, mert elvadítottam. Elvadítottam. Annyiszor rúgtam bele a kutyába, annyi, már most akkor csahol
3846# és ugat. A kiegészítő igazságok, amik az életünket egésszé tudnák tenni, előbb-utóbb a mi magatartásunknak
3855# következtében is ellenünk támadnak, és még fenyegetőbbnek tűnnek. És mi erre nagyon gyakran hivatkozunk, és azt
3865# mondjuk, hogy "Na, hát azért ilyen stílus, hát!" és így még jobban kirekesztjük. Hát ezzel már nem is törődünk.
3875# 
3875# Mese a vándorról, akinek nem adtak, és mégis kapott
3879# Mondanék egy mesét. Itt az idő. Valamiképpen ezt az egészet, amit most elmondtam, megpróbálom összefoglalni
3888# ebben a mesében. Természetesen a vándorról szól. Látjátok, nem változom semmit, be vagyok gyökeresedve. A vándor
3898# elindul, hogy nemes célját elérje, és ahogyan vándorol, egyszer csak mit hall? Madarak csipognak a feje fölött,
3908# fönn a faágon. Hát, ahogy csipognak a madarak, észreveszi, hogy bizony a madárfiókák és a madár anyuka
3917# találkozásának szemtanúja lett, s a madár anyuka egyre messzebbre száll, hogy valami élelmet adjon a kis
3926# fiókáinak, és végül riadtan veszi észre, hogy a vándor észrevette őket. Riadtan veszi észre, mert hiszen a
3935# vándornak csúzlija van. Ezért aztán a madár nagy óvatosan, félelemmel, leszáll a vándorhoz és azt mondja: "Te
3944# kedves vándor, nagyon kérlek, ne bántsd a fészket! Láttam én jól, hogy neked nagyszerű csúzlid van, kérlek, ne
3954# lődd le!" Majd pedig, mert hát hogy a pici madarak nagyon éhesek és csipognak, mi mást is tudna tenni, jó
3963# messzire repül, hogy élelmet hozzon nekik, s otthagyja végtelenül a fészket. A vándornak pedig sanda gondolata
3973# támad: "De jó lenne eltalálni! Tényleg, a csúzlim nagyon jó. Ááá, elég sokáig készítettem, és most pont jól
3982# működik." És egyszer csak, ahogyan így okoskodik magában, hall egy hangot. A hang így szól: "Vedd észre, amit
3992# nem adtak neked és mégis kaptad!" Tulajdonképpen azért nem lövi le a fészket, mert nem nagyon érti ezt a
4001# mondatot. Tulajdonképpen nem tudja, hogy ez a mondat honnan is jött. Talán a bölcs bagoly huhhintotta? Vagy
4010# talán egy angyal mondta neki, vagy egyszerűen csak egy jó tündér lehetett? Nem tudja, de valahogy furcsa ez a
4020# mondat, és ahogy megy tovább, egyszer csak - hát tavasz van - hova is jut? A medve barlangjához. A medve még
4029# éppen alszik, de azért már ébredezőben van, s egyszer csak találkoznak ők ketten. A medve nagyon legyengült
4038# állapotban van, nagyon legyengült, és ezért aztán azt mondja a vándornak: "Te vándor, kössünk egymással üzletet.
4048# Te most ne oltsd ki az én életem, ne oltsd ki, légy szíves, mert én most nagyon legyengült vagyok, cserébe
4057# fölajánlom neked, hogy nem öllek meg." Hát a vándor azt mondja: "Ó, ez nem lesz jó üzlet. Micsoda egy nevetséges
4067# alku, most, mikor gyönge, fölajánlja ezt. Nem, nem, azt hiszem, hogy most volna érdemes átdöfni a szívét." De
4077# aztán valahogy hall egy hangot. Nem tudni, hogy valahogy a jó tündér volt-e, vagy a bagoly huhhintott
4085# egyet-kettőt, vagy talán egy angyal mondta, de a mondat szakasztott úgy szól, mint előzőleg. "Vedd észre azt,
4095# amit nem adtak, mégis kaptál!" Hát, valahogy akkor megegyezik a medvével, továbbmegy az útján, és ahogy megy,
4104# képzeljétek, mivel találkozik? Hát nem a mókussal? De bizony, hogy a mókussal, jól tudtátok. Találkozik a
4114# mókussal, vidáman szalad föl a fára... Igen ám, de a mókus nem vidám, mert a vándor akarva-akaratlanul
4123# észrevette az ő téli rejtekhelyét. Húha! Elkezdte már oda gyűjteni az élelmet, s ha a téli rejtekhelyet
4132# kifosztja valaki, a mókus télen éhen hal. Ezért aztán azt mondja a vándornak: "Te vándor, nagyon szépen kérlek,
4141# ne áruld el senkinek, hogy nekem itt van a téli rejtekhelyem, mert ha te ezt elárulod, akkor azt kifosztják, és
4151# én télen el fogok pusztulni." Hát, a vándor azt mondja: "Biztos sok értékes dolog van ott, én is hasznát
4160# vehetném neki." De egyszer csak hall egy hangot. Nem tudni, hogy a jó tündér, a bagoly huhhint-e esetleg, vagy
4170# valami angyal mondja, de a mondat pont úgy szól, mint az előző két alkalommal. "Ide figyelj, vándor! Becsüld meg
4179# azt, amit nem adtak neked, mégis kaptad!" Hát, a vándor, ha már háromszor mondta a bagoly-jó tündér-angyal, hát
4189# csak elgondolkodik ezen. Mit jelent ez? Van-e olyan, hogy valamit nem adtak, és mégis kaptuk? Nem adták, és
4198# mégis kaptuk?
4200# 
4200# A gyerekeknek elmondtam ezt a mesét. Mit gondoltok, van-e olyan az életben, hogy nem adták, mégis kaptuk? A
4210# gyerekek tudják, tudják, igen. Ugye rögtön előjött, hát persze, a bizalom. De aztán más is előjött: megbízatás.
4222# Nekem ez a kettő, amit ide nagyon szívesen hozok. Hogy bizalom, és megbízatásban lenni. Ez a kettő összefügg
4233# egymással. És hogyha mi az életünkben a társunktól, egy másik embertől, a feleségünktől, a szerelmünktől valaha
4244# is egy pici bizalmat kaptunk, de még a bizalom előtt egyáltalán kapcsolatba kerülhettünk vele... Lehet, hogy nem
4256# adott ő nekünk sok mindent, mégis kaptunk sok mindent. A bizalommal együtt kaptunk megbízatást. A bizalom és a
4267# megbízatás valamiképpen az életben mintha összetartoznának egymással. És hogy ezért nagyon óvatos vagyok azzal,
4279# ha valaki csak a bizalmat kéri, de a megbízatást nem vállalja. Amikor valaki ad nekünk egy csöppnyi bizalmat, és
4290# már az is bizalom, hogy egy térben vagyunk, hogy egyáltalán megismerhettük egymást. A bizalom mindig valamiféle
4302# megbízatást ad nekünk. Egy társkapcsolatban pedig különösen is. Az egyházzal kapcsolatban is különösen is.
4312# Na, most akkor, befejeztem. Ez volt a mai alkalom, legközelebb folytatnánk a családi kapcsolatrendszerre
4323# vonatkozó készségek, adottságok... Szeretne-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás