2011.03.29.

A pálferi wikiből

(A felvétel első 41 perce zajos, vannak részletek, amiket nehezen tudtam csak kivenni. Ahol egyáltalán nem értettem, oda (…) jelet tettem. VZT)

Tartalomjegyzék 1 Kapcsolati tényezők (párkapcsolat) 1.1 8. Nyílt és világos kommunikáció (ismétlés) 1.2 9. Önfeltárás és nyíltság, egymás meghallgatása 1.3 10. Tisztelik egymást és a különbözőségeiket

Kapcsolati tényezők (párkapcsolat)

8. Nyílt és világos kommunikáció (ismétlés)

…utolsó alkalom. Elnézést a késésért. Akkor most vegyétek úgy hogy 2 perces unalmas bevezetőt sikerült átlépnünk, s máris ott folytatom, ahol a 3. percben kellene már tartanom, és most már csak arra van szükségem, hogy … a boldog családi életnek a föltételeit, de mindezt 3 dimenzióban nézzük meg. Az első dimenzió az egyénre vonatkozó megfontolásokat tartalmaz, az egyéni adottságok, képességek, készségek, amelyek kellenek ahhoz, hogy mi tartósan, megelégedetten, hovatovább nem boldogan tudjunk lenni egy családi kapcsolatrendszer összefüggésében. A másik dimenzió, aminek még 1-2 pontja van hátra, ez a kapcsolatnak a dimenziója, és a harmadik pedig a családi kapcsolatrendszer dimenziója. Így jutottunk el oda, hogy a kapcsolati tényezők között beszéltünk a nyílt és világos kommunikációról. A nyílt és világos kommunikációhoz hoztam azt a példát, ahogyan a feleség zsörtölődik magában, a férfi pedig éppen Szenteste délelőttjén rakosgatja a karácsonyfára a dolgokat, és emlékeztek, többször kialakult ripsz-ropsz egy konfliktus, és látszólag a semmiből. A feleség odaszól, és a férfi pedig hallgat, és nem reagál, és a feleség még paprikásabb lesz, és akkor egy egész csúnya valamit odabök, és a férfi akkor úgy válaszol erre a helyzetre, hogy fogja magát, és Szentestének a szent délelőttjén lemegy a garázsba. Mire a feleség utána megy és azt mondja: „Ebből elegem van, mert mindig csak ennyit tudsz, hogy rohansz és elmész, és eltűnsz és nem válaszolsz semmi… a Szentestének a délelőttjén is ezt csinálod. Utálom a garázst és utállak téged!” Látszólag nem értjük, hogy ez most hogy történt. Mitől jött ez? Hogy, hogy, hogy? És mivel egyszerű dolgok történtek, hát a nő egyszerűen csak kérdezett valamit, a férfi meg rakosgatta föl a karácsonyfa díszeket. Hogy tudott ez előállni belőle? És éppen, mert hogy ebből a semmiből előállt ez a valami – ne is minősítsük – ez mutatja azt, hogy itt valami nagyon érdekes hozott anyagról van szó. Mert ez ebből a helyzetből nem adódott, az indulatok, az érzések, a kikészülés, az elmenekülés pusztán ebből a helyzetből nem vezethető le. Hozott anyag. Mint amikor turistaúton vagyunk, és elővesszük a madárlátta szendvicset. Hozott anyag. (03:15)

Így jutottunk el oda, hogy – most itt kihagyom az összes részt, már csak a legvégét mondom – hogy az a tapasztalat, hogy amikor nem tudatosan társat választunk magunknak, és ez már összefoglalása annak, amiről alkalmakkal ezelőtt beszéltünk, olyan valakit választunk, aki hasonlít a személyiségjegyeiben, tulajdonságaiban, magatartásmódjaiban ahhoz, ami számunkra már ismerős. Azokhoz a valakikhez, és nem csak a lányoknál az apa, fiúknál az anya, ez ennél egy picit gazdagabb és árnyaltabb ez. Azokhoz a számomra, a korai szakasztól kezdve fontos személyekhez, akikhez kötődünk és kapcsolódunk. Igen ám, de mit tudott a majom a vízben? Mert kiderült az, hogy ami miatt ezt a hasonlóságot választjuk, akkor a hasonlóságnak a döntő motívuma nem az, hogy legyen legalább annyira házias, mint az anyám, legyen legalább annyira erős, mint az apám, hanem annyit, hogy megvannak-e a leendő erdőbeli társaidnak azok a negatív vonásai, amelyeket megszoktunk otthon. Ha ezt a kérdést tesszük föl, hogy melyik az, ami bombabiztosabban meg kell, hogy jelenjen a kapcsolatban, az nem a pozitív ismerősség, hanem a negatív. Hoppszla-hoppszla! És így választottunk, és hogyha még ott azt gondolnánk, valaki hátradől, esetleg a múltkori alkalommal nem volt itt, tehát még valami reményt hordoz, hátradől, és azt mondja: „Az én férjem nem olyan. Apám volt 198, az enyém 150. Távolról se. Én most megnyugszom, hát mondja, mondja ezeknek a többieknek.” Na, most akkor mondom a fájdalmas részét. Ha éppenséggel sikerülne egy területen olyat választani, aki éppenséggel nem úgy van, mint… akkor mit csinálunk? (Már ez ismétlés! Csak a boldogságotokról van szó, nem? Akkor ezt meg kell tanulni!) Mi a második? Kiprovokálja belőle. „Rettenetesen zavar, hogy az apám kiszámíthatatlan volt, és egy pillanat alatt kifejezte az indulatait és eljárt a keze. Ezért választok egy béke szigetét. Tulajdonképpen azért ismerkedtünk meg egymással, mert egy póló volt (rajta). Ugye ismerős? Hosszú volt a haja, halálosan nyugodt volt. Először is megkérdeztem a pulzusszámát és a vérnyomását. Azt mondta, hogy a pulzusa 50 alatt van, a vérnyomása körülbelül 95/55, szinte csak úgy nézett ki a fejéből, a keze egész pici volt, brutalitásra nem alkalmas, és béke trikót hordott, és bár 2007-et írtunk, olyan volt, minthogyha a 60-as évek idilli világából lépett volna elő, körülbelül akkor is mosdott utoljára. Arra gondoltam, hogy Ő.” (Az hogy kerül oda föl? Látjátok? Milyen szerencse, hogy ez az utolsó alkalom itt, nem lehet nagyon ránk fogni, és nem tudjuk, hogy ez mi. Tényleg, mi ez? Úgy van, úgy van, tehát ott a hozott anyag, fönn a tetőn. Látjátok? Én látom. Na jó. Így hozzuk a hozott anyagokat, pont így. Nem is vesszük észre, hogy így van. Ha tüzetesebben megnézzük, a nemjóját! Jól be van csomagolva a hozott anyag.) És ezért aztán, amikor ezt a béke szigete pasit sikerül megnyernem arra, hogy döntsön úgy, hogy engem fog szeretni, s őneki annyira békés a szíve, hogy azt mondja: „Szeretnéd? – Igen.” Némi halvány képek megjelennek a fejemben, de azt gondolom, hogy a lényeg, hogy kicsi legyen a keze, agresszióra egyáltalán ne legyen hajlamos. És mi történik? Ahogy megy az idő, tik-tik-tik-tik, elkezd zavarni. "Ez, ez nem igaz nem is füvezik és úgy ilyen? Ajjaj." És a második lépésben valamiképpen elkezdjük provokálni, - kiprovokálni, hogyha ezt a szót lehet használni - hogy mutasson már föl valami olyasmit, ami otthonról nekünk ismerős. És ha nem így történik, akkor még mindig van egy mentsvárunk, tehát hogy hogyan tudjuk boldogtalanná tenni az életünket, hihetetlen arzenál áll a rendelkezésünkre. A harmadik pedig, hogyha most hosszú hajú barátunk, akinek azóta vagy két évvel hosszabb a haja, még mindig ugyanabban a trikóban ül, végtelenül, egyáltalán nem úgy tűnik, hogy bármivel bármiféle támadó kommunikációra képes lenne, akkor belegondoljuk, beleképzeljük azt, hogy „Ha viszont egy ilyen ember egyszer föláll, akkor biztos kő kövön nem marad.” És végül 15 éve ül egy helyben, tulajdonképpen nagy dolog volt, hogy az anyakönyvvezetőt sikerült meggyőzni arról, hogy jöjjön ki és ott legyen az esküvő, ahol ő 15 éve ül, s egyszer csak egy rettenetes sejtelem belém vág: „Hát, ha valaki 15 éve gyűjti az agressziót, ha az kirobban..." És elkezdek félve-remegve közelíteni – nálunk persze egy kis bódét állítottunk föl az önkormányzat külön engedélyével. Egyre, egyre jobban a félelem elhatalmasodik rajtam, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége, nagyon. (10:24)

Tudjátok, Aquinói Szent Tamásról mondták azt, akkor még nem volt szent, csak Tamás, és a rendtársai roppant kritikusak voltak vele, óriási nagy termetű ember volt (Egészségedre!), akkora ember volt, hogy a pocakja is nagy volt. Ennek okán a kóruson ki kellett fűrészelni a padot, hogy beférjen, és sokat gúnyolták őt, és akkor például azt mondták, hogy „Tamás olyan, mint egy ökör” – mondták a rendtársai. Az ember a rendtársaitól kapja a legtöbb szeretetet általában. Végül is a családból jön a legtöbb jó, és azt mondta az ő elöljárója, vagy mestere: „Hát igen, Tamás tényleg egy kicsit olyan, mint egy nagy ökör, de hogyha ez az ökör elbőgi magát, akkor azért az egész világ meg fog remegni.” Ezt mondta róla a mestere. Lett is belőle valami. Na, szóval a harmadik lépés az az, hogy tehát olyat választunk, aki hasonlít, és ráadásul fontosak a negatív vonások, amik a tapasztalatainkban benne vannak, és nem tudatosan, de olyat választunk. És aztán ha mégse olyan véletlenül esetleg ebben, vagy abban, akkor kiprovokáljuk belőle, és ha nem, akkor az egész teljesen nem olyan, akkor is belelátjuk. Belelátjuk, beleképzeljük, beleféljük, beleaggódjuk, beleszorongjuk. Ez, ez…, és hogy ez így működik, hogy így van, ezt azért hoztam a kommunikáció témájához, mert milyen nagy jelentősége van annak, hogyha el tudunk kezdeni erről beszélni, szót váltani. Mikor az az ifjú feleség két hét…, ahogy viszi a szendvicset oda a bódéba, s el tudja mondani, hogy „Tudod, egyre jobban félek, hogyha egyszer föl fogsz innen állni, és akkor nem tudom, mi fog történni.” S akkor erre: „Te, én innen legföljebb azért állnék föl, mert állítólag a másik sarok egy kicsit jobb.” S akkor megnyugszom, hogy „Ja, jól van akkor. Csak ennyi.” Tehát hogy azokról a belső tartalmakról elkezdünk kommunikálni, amelyekről éppen azért nem szoktunk beszélni, mert félünk. Mert ott vannak a szorongásaink, a szégyeneink, az aggodalmaink és az összes többi, és éppen azokat szoktuk legjobban elrejteni. Na ha erről el tudunk kezdeni beszélni, hát, az aztán mestermunka lesz. Rájövünk ott a visszajelzések során, hogy nem, nem, ettől nem kell tartanod, hogy tényleg kicsi a keze, tényleg kicsi. Na jó. Ez volt a kommunikáció. Képesnek lenni nem csak az ilyen egyszerű kommunikációra, hogy „Nézzétek, mi van ott?”, hanem hogy „Nézzétek, mi van idebent?” (…) (13:30)

9. Önfeltárás és nyíltság, egymás meghallgatása

Képesség az önföltárásra és a nyíltságra, nyitottságra, valamint egymás meghallgatása. Roppant egyszerű, primitívnek mondható, mégis úgy van ez, hogy nem szívesen hallgatjuk hosszan a másikat. Általában így szokott lenni, kivétel, mikor szerelmesek vagyunk. Akkor viszont nem is tűnik föl, hogy belevágtam a szavába. Meghallgatok egy másik embert, tudjátok erre szoktam ezt a példát mondani, hogyha valaki rájött arra, hogy nem kell, hogy az életének ő legyen a főszereplője, az nagyon sokat segít ebben. Egyáltalán nem szükséges, hogy mindig én legyek a saját életem főszereplője. Ezért nagyon sokszor megengedhetem magamnak, hogy egymás után olyan helyzetekben legyek, ahol mellékszereplő vagyok, azután statiszta vagyok, azután legföljebb világosító vagyok. Rávetem a fényt a feleségemre, ahogy szereti a gyerekeket és azt mondom: „De jó ezt nézni. Igazából bele se szólok, jól csinálja. Az én feleségem, az én gyerekeim.” Ó, vagy én vagyok a hangmérnök, ugye, és akkor fölhangosítom egyik-másik (...) a gyerekeimben, mint például… Na, mondok is egy példát. (14:55)

Pöttyös mise. Kérdeztem a gyerekektől elég komoly, valami teológiai kérdést, mint ahogy szoktam. Mi történik? Fönn, a tribün tetejéről egy szemüveges kislány, legalább 4 éves, akinél néhány héttel azelőtt voltam, a családjánál lakásszentelésen. Hát valami személyes szál is bizsergetőn elindult köztünk. Főleg, miután a babzsákkal együtt játszottunk. A kislány jelentkezett, én meg gondoltam, na tessék, most, végre, először egy fontos gondolatot oszt meg az egész közösséggel. „Na, mire gondoltál, Panni?” Panni kihúzta magát, föntről is lehetett látni, és azt mondja: „Én arra, hogy olyan szép vagyok ma.” És tudjátok, körülbelül ez volt a templomban is a reakció, az első gondolatom az volt, hogy ez valószínű nem tartozik ide. Valószínű, hogy a szentmisébe nem tartozik az, hogy Panni szépnek látja magát, de ahogy kimondtam magamban ezt a gondolatot, rájöttem, hogy ez nagy tévedés. És amit mondtam, az már az volt: „Nagyon örülök Panni, hogy ezt megosztottad velünk. Én azt gondolom, hogyha egy szentmisén valakinek az Isten közelében, a testvérei környezetében az lesz a gondolata magáról, hogy „szép vagyok”, ez egy istentiszteletre való dolog. Ez teljesen idevaló, nagyszerű, bárcsak mindenki így ülne itt.” Képzeljétek el, milyen egy olyan Istent dicsőítő szentmise, hogy az összes fiú azt gondolja, hogy „Elég jó vagyok!”, az összes lány mellette meg „Elég szép vagyok!”? Most képzeljetek el egy ilyen misét! Hát különböző, minden héten éppen valamelyik, ilyen pozitív tartalmat érzik, micsoda misék lennének ezek. Ó, tehát Pannit megsimiztem szavakkal. Nagyon is ide tartozik a misére, hogyha azt gondolom, és azt látom magamról, hogy szép vagyok. (17:15)

Nyílt és világos kommunikáció után volt önfeltárás, nyíltság, valamint egymás meghallgatása. Ha én tudom azt, hogy az életemnek nem kell főszereplőjének lenni, egy hangmérnök is lehetek nyugodtan, és fölhangosítom ennek a kislánynak a szavát, hogy fönn is hallják, nem kell nekem semmit hozzátenni, mondani, hogy ez bőven elég. És mi az, ami segít nekem abban, hogy ne kelljen mindig az életem főszereplőjének lenni? (A nagy boldogtalanságból tud mindig főszereplője lenni. (??) ) A válasz nagyon egyszerű: én vagyok a rendező. Az életem egyedül rendezem, s ha én rendezhetem, nyugodtan oszthatok magamnak még egészen jó szerepeket. Statiszta szerepet adok magamnak, mert úgy látom, hogy ebben a kapcsolatban most ez éppen a legjobb megoldás. Milyen nagy dolog, amikor színészek egymásnak adják a lehetőséget arra, hogy valaki egy jó poént mondjon. Rettenetes, mikor egy színész, mindig ő akarja a jó poént mondani, elviselhetetlen. Ismerek ilyen színészeket. Uáá! Emlékszem, egyszer egy előadáson, színészek voltak fönt, és az egyik éppen minden teret ki akart sajátítani magának. Erre egy társa fölállt és azt mondja – nem t’om milyen keresztnevet mondjak – „Brünhilda! Itt vagyok. Huhú!” Tehát hogy vegye észre, hogy nem csak egyedül áll ott. Oké. Tehát ez volt, hogy önfeltárás, nyíltság, valamint egymás meghallgatása. (19:00)

10. Tisztelik egymást és a különbözőségeiket

Hát, ez nagy művészet. Most egy hosszabb, esztelen utazásba szeretnék fogni, de amilyen hosszú lesz, annyira fontos. Mi ez, hogy szeretjük a különbözőségeket? Tulajdonképpen – emlékeztek? – a társválasztás tudattalan motívumai: hasonló legyen, személyiségjegyek, a pozitívumok és főleg a negatívumok, azután legyen azért olyan, hogy kiegészítsen engem, hogy gyógyulhassak mellette, hogy onnan tudjam folytatni a vele való kapcsolatban az életet, ahonnan megtanultam, ahonnan ismerős nekem, a származási családomból. Ilyet választok. Na most, ha ilyet választok, mi fog velem törvényszerűen történni? Az fog történni, hogy amíg a szerelemnek biokémiailag is elég jól leírható állapota tart, minden egész jól megy, amennyiben egy érett szerelemről van szó. Ha nem, akkor már ott sem mennek jól a dolgok. De vegyük azt, hogy jól mennek a dolgok, s akkor, a biokémia már kezd lecsengeni, marad egy sima állapot, több-kevesebb férfi nemi hormonnal. Ahogy ez megy, egyszer csak mi fog történni? A társamnak az addig olyan lehetetlenül izgalmas tulajdonsága, amit annyira tudtam szeretni – mert tudjátok, én egy béke-típusú fiú vagyok, olyan jól ülök ott és jól elvagyok. Jött egy lány, és fölfedezett engem, s körbe zsongott, és hozta az élet. A nemjóját! Én úgy beleszerettem ebbe a nőbe, tőle jött az élet, színes volt, ötletei voltak, többször rávett, hogy fölkeljek a helyemről. Többször elhagytam a 15 éve jól megszokott kis helyemet. (21:15)

Lakásszentelésen voltam a héten. Állandóan lakást szentelek ugye. (...) nehogy valaki kérjen már. Idénre befejeztem. Nagyböjt van, más dolgom van. Ebédre hívtak meg, meg lakásszentelésre. És mi történt? Megszenteltem a lakást, kitálalták az ebédet, egyszer csak szól az anya: „Panni!” Akkor derült ki, hogy van még egy lány, ő addig nem jelentkezett. S akkor Panni bejött, és kiderült, hogy Panni barlanglakó. Hogy Panni azt a korszakát éli, hogy „minimális viszony a családtagokkal, a lehető legtöbb idő a barlanggal”. És az ágya fölé egy ilyen barlangos valamit találtak ki, és az egész napját ha teheti, a barlangjában tölti, és minimálisan, épp csak az ebédre csúszik elő. Megvárta az ebéd végét, rögtön ment is a barlangjába. Mi történik? Jön ez a lány, a szemében ott tükröződik az egész élet. Egy ismeretlen világ szólít meg a tekintetével. Fölállok a helyemről, azt mondom: „Őérte még a barlangomat is hajlandó vagyok elhagyni, a jól megszokott dolgokat, s egyik kaland a másik után, s tényleg azt gondolom: igen, ez az élet. Hogy nem is éltem, ameddig nem ismertem Brünhildát, és most már legpontosabban ezt mondom, tulajdonképpen nem is éltem, most élek, most, most, amióta együtt vagyunk, most élek. Hogy tudtam a barlangomban…, 15 évet elvesztegettem, őrült vagyok, barom vagyok!” Ez így tart egy ideig. A biokémiát mármost hagyjuk, ezt mindig értsétek hozzá. Lecsengés, s egyszer csak jön, és a tekintetében ott a sok kaland, és ott a világ, és az élet ott buzog, s én azt mondom: „Hagyjál már! Ez nem lehet igaz, nem tudnál egy kicsit nyugodni? Hagyjál! Jaj, egy kis nyugalom. Ne zizegj, ne zsezsegj már!” És valami, amire 2 évvel ezelőtt úgy tekintettem, hogy tulajdonképpen az életet hoztad, rájöttem, hogy ez hiányzik nekem, hogy olyan zseniálisan egészítjük ki egymást, ez fantasztikus. És ugyanez a dolog 2-3 év, 4 év, 5 év, elkezd zavarni, idegesíteni, és egészen odáig megyünk, hogy kialakul egy neurotikus allergia. Ja-ja. Hát amikor a feleségem föláll a fotelből, „Ez nem igaz, mindig így kezdődik. Ő föláll, és sosem lehet…, ilyenkor szokott az esetek többségében idejönni. Már látom is, már fordul is felém. Mit akar már megint? Már megint van valami, neki mindig van valami. Hát nem igaz, hogy… Minden nő ilyen? Ez egy típushiba?” És rettenetes neurotikus allergiám alakul ki mire vonatkozóan? Pont arra vonatkozóan, ami 4 évvel ezelőtt éppen valamiképpen azt az igézetet hordozta, hogy na ezért érdemes élni, és e nélkül nem is lehet élet az élet. Amikor eljutunk ide a kapcsolatban, na akkor tulajdonképpen föltehetjük a kérdést, hogy mi történik velünk. Tulajdonképpen most mi történik? Erre szeretnék egy összefüggést mondani. Szerintem jó, ha értjük, hogy mi történik. Akkor is, ha nem is fog megváltozni. Nagyon jól esik nektek, tudtok még ettől ugyanolyan boldogtalanok lenni, tehát nem sok vizet zavarok én. Ilyen „Pihenj, folytasd tovább!”, ahogy a katonaságnál volt. Viszont, ha valakit ez a belátás… (26:00)

Hogyan írhatjuk le ezt a helyzetet? Én egy olyan valakit választottam, akiben nagyon sok hasonlóság van, de ott vannak azok a negatív vonások is, amelyek már akkor is zavaróak voltak, vagy félelmetesek, amikor még gyerek voltam. Ráadásul ezek a vonások milyen vonásokkal egyenlőek akkor, például, ha a szüleim azt mondták: „Édes fiam, nálunk hangosan nem nevetünk! Hát nem, nem, úriember hangosan nem nevet. Igen, én is hallom Robi bácsit. Nahát Robi bácsi a legjobb példája annak, ahogy kultúrember nem viselkedik. Ahogyan ő hahotázik, az nem is hahotázás, az egy kulturálatlan ordibálás. Na látod, mi nem vagyunk olyanok, mint Robi bácsi. Mert a Robi bácsinak ez a kiabálása egyszerűen tulajdonképpen állati.” Én ott vagyok, 5 éves kisfiú, és bírom ezt a Robi bácsit. Tök jó fej, hoz nekem minden alkalommal matchboxot, és mikor együtt vagyunk, ő tologatja a legszívesebben, és tényleg tök jókat nevet. De hát apa meg anya azt mondta, hogy egy ilyen hahotázás az egy igazi skandalum, a szülő nem…, tényleg, ilyet nem lehet csinálni. Nem, az ember fogja vissza magát, és 5 évesen is (...) ez mélyen megmaradt bennem. (...) Csak, csak visszafogottan, csak diszkréten. És mi történik? Van bennem egy rész, a spontaneitásnak, az impulzivitásnak, a szenvedélyességnek, az érzések és érzelmek spontán kifejezésének egy tilalma, és a tilalom mellett annak a megbélyegzése. Ezért aztán ez a rész nem is fejlődik ki abban. Hogy fejlődne ki, miután megtiltják, megbélyegzik, és én pontosan tudom, hogy a szüleim a legfontosabbak, ők ezt biztos jól tudják, tehát akkor nyilvánvaló, visszafogom magam, és ezt a részemet nem csak, hogy nem dolgozom ki és nem fejlesztem ki, ennél rosszabb dolog is történik, el is kezdek félni ettől a részemtől, hiszen meg is van bélyegezve. Ha egyszer egy ilyen kitörne, hát nem is tudom, mi lenne. Fölállna az összes szülőm, én keményen kapnék. S mi történik, mikor szerelmes leszek? Egyszer csak jön Brünhilda, és én hallom, hogy Brünhilda kacag. Hát ilyet! Nők is tudnak ilyet? Kacag, és miután apám nincs ott, anyám sincs sehol, csak a kacagás. Először persze zsigerileg azt mondtam: „Nahát ezt! Úrinő nem kacag.” Tudjátok, hazamegyek este egy keddi alkalom után, mert itt kacagott Brünhilda, hallottam. Most mit csinálok? Mi történik? Hazamegyek, kedd, és akkor úgy fél 11, és valahogy visszagondolok, hát, azért ez a kacagás, ehh. Ú, ez a kacagás, hát, elég félelmetes, azért ne szaladjunk előre. Elég félelmetes, irritáló is, egy picit undorító is, de ha egy picit beszélek magammal, akkor azért itt belül valami mást is érzek. Valami kis vonzó is van benne, hogyha tovább megyek, picit olyan… (...) Na jó, hát egy kedd nem kedd, (...) egy jóízűt alszom, álmomban is a kezem a párna fölött és a paplan fölött, és ahogy így, úriemberként alszom, el is felejtkezek minden olyasmiről, ami Brünhilda kacagására emlékeztethetne. Következő kedden magam se értem, hol vagy, már az ötödik percben meghallom ezt a kacajt. Hoppácska, de érdekes ez a kacaj. Hát ez a kacaj! És akkor elkezdem megosztani a figyelmem. Jó, jó, azért hallgatom, amit ez a Feri mond, de (...) mikor mond valami olyat, ami kacaj (...) Csinálja, ezt csinálja, ó! Hazamegyek, következő héten kedden, lefekszem, s már nem fél 11-kor alszom el, van 12 óra is, a kacaj ott cseng a fülemben. Ú, ez a kacaj! S tudjátok, egy kósza gondolat erőt vesz rajtam, hát, akinek ilyen kacaja van, talán mása is van. A nemjóját! Egy ilyen kacaj mögé sok mindent el tudok még képzelni. Hát, hogy ez most már, egy igen kicsit félelmetes, azért élni nem akarnék egy ilyen kacajjal, de megnézném, megfognám azt a kacajt, hogyha lehetne! És mi történik? A kacaj és a fül találkoznak egymással, és rájövök, hogy tényleg, tényleg, a kacaj mögött… És akkor elkezdek iszonyatosan dühös lenni az apámra, s rájövök, hogy az anyám elszúrta nekem az életem, és ez egy este, ami hajnalig tart nálunk, mert hát már kezdünk szerelembe esni, ezt jól megbeszéljük, hogy én tulajdonképpen azért is szerettem beléd, így most elárulom a nagy titkot, ezt, most ért meg itt az idő, hogy elmondjam, hogy a kacajod, tudod, ahogy nevettél. Akkor te szemérmesen elpirulsz, ezt persze nem látom, mert mellettem fekszel, de szinte érezlek, mert hogy tudattalanok is összetalálkoztak, és azt mondom: "Óh, de jó volt kimondani. De jó, végre leszámoltam az apám és az apám nyomorgató múltjával, azzal, hogy a kacaj az kulturálatlan. Nem, ezt akarom, a kacajodat!" Most ugorjunk három évet. Ülünk a társaságban, van egy komoly téma, vagy egy egyáltalán nem vicces dolog, és a feleségem, mert hát tavaly nyárom megtörtént, aminek meg kell történnie, fölkacag. Ez hogy jött ide? Ez most, ez nem igaz, pedig már néhány hónappal ezelőtt meg is beszéltük, hogy ne, ne legyünk már ilyenek, tehát hogy négyszemközt rendben van, tehát van helye a kacagásnak. Tulajdonképpen vissza tudok emlékezni milyen jó is volt az a kacagás, és tényleg, rendben van, de azért ne mindenhol. Ne ilyen ösztönösen, csak úgy, impulzívan, szenvedélyesen, ne! Ne, ezt tartsuk meg magunknak! Hát magunk között lehet tényleg, bezárjuk az ajtót, akkor még helye van, de most kimegyünk, azért mit gondolnak rólunk? És nézd, hát azért a férjed vagyok, amit te csinálsz, az már rám is veti a fényt, de amit te csinálsz, inkább árnyékot vet rám. Légy szíves, ezt ne! És akkor persze a szerep tart, öltöztök, „Jó, jó, tényleg, igazad van, megígértem.” És mi történik? A következő alkalommal megint megcsinálja, és bennem máris ott van a neurotikus allergia. Azt mondom: „Nem igaz, ha szeretne, ha szeretne, ha csak egy kicsit is szeretne…! Hát háromszor beszéltük meg, kommunikáltuk, de meg is beszéltük, tehát már mindent csináltunk. Először kommunikáltuk, akkor azt hagytuk, mert nem sikerült, megbeszéltük." És mikor már ezen is túl vagyunk, és akkor jön: 'Ha akkor szeretne, sose tenné meg velem. Hát hányszor, nem igaz, hogy nem jut eszébe. Ha szeretne, eszébe kellene, hogy jusson. Írjak SMS-t?" Ma már ezt csináljuk. Társak egymásnak SMS-t írunk, egyik szobából a másikba email-t küldünk, ez teljesen rendben van. Hát, már akinek. Technikailag rendben van. Miért történik akkor mindez? Hősiesen menjünk tovább, meg is untátok. Mert mi lesz még, 30-40 évig fogjátok ezt még csinálni, nem vagyunk még (...) (Telefoncsörgés – szerk.) Na ugye, mondtam. Hogyan értelmezzük tehát? Ott van a szülői tilalom, a szüleink negatív tulajdonságai, személyiségek negatív (...), spontaneitás tilalma, az impulzivitás tilalma, törö-rörö-röröm. Ne legyél szenvedélyes, ne fejezd ki az érzéseidet. Mi történik? Az, hogy ezek a részeim bennem nem kidolgozottak, hát hiszen tilalom alatt vannak, félek is tőlük. Ráadásul ha jönnének, akkor teljesen irreális félelmeim és minősítéseim támadnak hozzá. A szerelem végén azonban mindez megbolydul, és jól beválaszolok. Ugye, így szokták mondani, hogy „Na, ezt hogy fogtam ki? Hova tettem a szemem? Hogy tudtam ezt, hát hogy láttam 3 évvel ezelőtt ezt szépnek? Ezt a kacajt hogy tudtam szeretni 2 éve? Bolond vagyok.” És visszatér a régi állapot, a szerelem, és az összes többi már nem segít, és a – mert ez egy kidolgozatlan rész – te a magatartásoddal, ami egyáltalán nem véletlen van meg, és nem véletlen vagy te az én társam, tulajdonképpen mire hívod föl a figyelmemet? Nem csak egy gyöngeségemre, hogy nehezen tudok mit kezdeni azzal, hogy spontánul, vagy impulzívan, vagy szenvedéssel ilyen-olyan vagy, és kevésbé törődsz azzal, hogy a környezet mit szól, hanem az történik, hogy ezzel a magatartásoddal folyton-folyvást valamiképpen elkezded irritálni bennem ezt a kidolgozatlan részt. (37:10)

A saját kidolgozatlan szenvedélyességemet, impulzivitásomat, a saját kidolgozatlan részeimet te elkezded hihetetlen, szinte mérnöki precizitással irritálni. Ezért akik családterápiával foglalkoznak, ők azt mondják: tulajdonképpen előbb-utóbb ez a folyamat mindenképpen megtörténik, a társunk akarva-akaratlanul a saját neuralgikus pontjainkra, és a mögött a saját kidolgozatlan életünkre, személyiségünkre, részünkre hívja föl a figyelmet. Ezt éveken, vagy évtizedeken keresztül szeretjük elhárítani magunktól, és azt mondani, a megoldás az, hogy „Fogd már be a szád!” Ha tudnál lakatot tenni arra a kulturálatlan szádra, én tudnék boldogan élni. Ennyi, és nem értjük, hogy ezt miért nem lehet megcsinálni. A helyzetnek azonban ez nem szokott a megoldása lenni. A helyzet hosszabb távú megoldása az, hogy a társam ahogyan irritál engem, rájövök, hogy egyébként teljesen érthető módon választottam pont őt. Ez teljességgel egyáltalán nem pech, nem véletlen, nem szerencsétlenség, még csak nem is átok, pedig az egy elég üdvös dolog lenne, nem, ez törvényszerűen történik, kikerülhetetlenül és kihagyhatatlanul. És hogy ezek a helyzetek, a neurotikus allergia helyzetei tulajdonképpen mindig visszavisznek engem egy kidolgozatlan lélekrészemhez, gyerekkori tilalmakhoz, sérüléseimhez, sebzettségekhez, s tulajdonképpen ordítóan fölszólítanak engem arra, hogy „Na, ezzel van dolgod.” Ezzel, egész nyilvánvaló. Mert ha én a spontaneitásban, a szenvedélyességemben, azoknak a megélésében, észrevételében, tudatosításában, elfogadásában, s megfelelő meg- és kiélésében otthonosan mozognék, akkor nem lennék allergiás rád. Egyáltalán nem irritál, legföljebb épp annyira, hogy azt mondjam, hogy „Talán itt azért kevésbé kell akkor hangosan nevetni.” És ennyi, és menne tovább az élet. (40:00)

Ez persze nem így történik, ezért amikor egyik kapcsolatról a másikra, egyik nőről a másikra, egyik férfiról a másikra, ennyit mondok, nagyjából hasonló helyzetekre, ez lehet, hogy nem ugyanahhoz a ponthoz, de hasonló helyzetekben a neurotikus allergiához eljutunk. Az mindig egy nagy erejű fölszólítás, hogy ott kell a személyiségfejlődésben magunk kezelni, ott majd gyógyulni kell, ott fejlődni kell, vagy tudatosítani kell, hogy nagyobb szabadságra van szükség. Ezért az élményünk, a párkapcsolattal eljutunk oda, hogy „Ezt nem hiszem el, tényleg ilyen!” és hogy ezt megcsinálja velem, és hogy „Ha szeret, akkor hogy képes rá?”, nem kerülhető ki. Akkortól lesz kikerülhető, hogyha mi teljességgel optimálisan nőnénk föl, és a személyiségünk minden része egész jól ki lenne dolgozva, semmi sebünk nem lenne, vagy ha lenne, az már mind meggyógyult volna, akkor megértjük majd egymást. Akkor nem zavarna a kajlaságod. Ha meg tudok őrülni attól, hogy te kint hagyod a hűtőn a tejet, az nem szól a 300 forintos tejről, a vásárlásról…

(innentől már jól hallható, érthető a felvétel)

…hanem valami nyilvánvaló, valami másról szól. Menjünk még beljebb egy picit. Mi az, amiről még ennek kapcsán szól? Ugyanis a neurotikus allergiáink mögött – mert ott kidolgozatlan részeket érint – tulajdonképpen a legősibb félelmeinket éljük meg. Ha egyáltalán közel mernénk engedni ezeket a legősibb félelmeinket. Tehát például azt, hogy ha te így nevetsz, ahogy nevetsz egy társaságban, és ráadásul hiába kérlek téged, hogy „Ne!”, akkor is így csinálod, ez milyen félelmemhez vezet el? Hogy gyerekkoromban hiába sírtam, később hiába kértem a szüleimet, hiába fejeztem ki a szükségleteimet, nem törődtek vele, nem hangolódtak rám. Egy egyszerű dolog, ahogy te hangosan fölkacagsz egy társaságban, engem egy pillanat alatt a legmélyebb félelmeimig elvisz, a legmélyebbig, hogy úgy tűnik, egy olyan emberrel élek, aki a szükségleteimet nem érti, nem látja, nem hallja, nem érzi, egyszerűen nem kapok tőle életet. Vagy: mellette akkor nem leszek biztonságban. Vagy ez azt jelenti, hogy mellette akár meg is halhatok, mert nem veszi észre. Hogy érzelmileg most készülök ki, most vagyok teljesen kész, és nem veszi észre. Ezek a legmélyebb félelmeinkig vezetnek bennünket. Nem csoda, hogy tehát azt mondjuk nagyon sokszor, hogy „Na, ennél jobb a válás is. Ezt azonnal abba kell hagyni.” Mit hagyunk abba? Azokat a helyzeteket akarjuk abbahagyni, amelyek egyrészt a kidolgozatlan részeinkre emlékeztetnek, sőt azokat irritálják, és ennek nyomán nem akarunk félni, nem akarunk szorongani, egyszerűen ettől szeretnénk megszabadulni. És azt gondoljuk, és azt reméljük, hogy majd a következő valaki, ő majd végre ráhangolódik a szükségleteimre. Miközben ha a realitásban lennénk, látnánk, hogy egyébként a feleségem, miközben ténylegesen teljesen spontán módon kacag és maga is bánja már, hogy „Jaj, tényleg, megígértem. Jaj, de hülye vagyok.”, hogy egyébként a szükségleteim 90%-ára ráhangolódik. De akkor ez már mindegy, mert a 10% olyan félelmeket kelt, mint a nő amikor szól a férjéhez, és a férfi pedig rakosgatja a dolgokat a karácsonyfán. A helyzetben semmi félelmetes nincs, de a nőnek van. (44:20)

Mondanék – ez egy megtörtént történet – egy családterapeuta saját története. Azt mondja: „Óriási élmény volt számomra az esküvő, és egészen nyilvánvaló volt számomra, hogy sikerült egy olyan nőt elvennem, akivel szeretnék élni.” És a nászúton történt. „A nászúton – hova máshova mentünk volna – tengerpartra mentünk. Csodálatos élmény volt a nászút, és éppenséggel egy picit hűvösebb napot fogtunk ki, és az történt, hogy eltávolodtam a feleségemtől, s a feleségem föltűrte a nadrágjának a szárát, és lehajolva, a tengerpartra kisodródó kagylókat gyűjtögette össze, a legszebb darabokat. Én eltávolodtam tőle, és ahogy egyszer úgy hátranézek, látom a feleségemet, legalább egy hete házasok vagyunk már, ahogyan görnyedt háttal lehajol, és veszi föl éppen egyik kagylót a másik után. Úgy néztem 20 m-ről a feleségemet, a görnyedt hátával, ahogy a kagylóért nyúl, én nem tudom, hogy honnan, honnan nem, egy páni félelem vett rajtam erőt, s azt gondoltam, na, innen menekülni kell. Menekülni kell, most azonnal szaladj föl a töltésen, szaladj föl az autóhoz, hagyd itt ezt a nőt, és most menekülj el, most, most, ebben a pillanatban.” Ahogy ott dermedten állt, és így ment benne ez, hogy „Most, menekülj, most, menekülj!”, ment benne ez, egy hete voltak házasok, de lehet, hogy 5 napja. A felesége – természetesen ráhangolódott a férjére – megfordult, és bájosan odaintegetett. A férfinél meg lement a roló, és azt mondta: „Végem van. Ezt elszúrtam.” És mi történt? Visszamentek a nászútról, pszichológus volt már, és azt mondta: „Na, akkor nézzünk egy kis analízist. Hát mi van, mi történt? Mi ez az érzés, hogy elszúrtam, menekülni kell a feleségemtől? Egy pillanat leforgása alatt, derült égből a villámcsapásként.” Elment az analitikushoz, tí-rirí-rididi…, mondom a lényeget. „Rájöttem – mondja ő – hogy van egy egyáltalán nem tudatos élményem az anyámról, ez csak az analízisben derült ki, egyébként nem volt bennem tudatos.” Há-há-há-há. „Ez pedig az, hogy sokan voltunk testvérek. Az édesanyánk nem tudott velünk sokat foglalkozni, és egyébként is olyan idők jártak, hogy a legtöbb élményem az, hogy az anyám áll a tűzhelynél, és éppen valamit csinál. Kavar, csinál, és én pedig egy kisfiú vagyok, és próbálom valahogy a figyelmét fölhívni, de az anyám hogyha meg is hallja, hogy szólok neki, vagy rángatom az otthonkájának a ’csücsekét, akkor is hamar lesodor magáról. <<Hát nem látod, hogy főzök? Jaj, menjél, játsszál a testvéreiddel!>> Ezért – mondja ő – rájöttem, hogy ez a görnyedt hát, ez az anyámnak a háta, de egy olyan anya (De most már ez nem… ez a derekam, várjunk csak, ezt sokáig nem csinálom.) háta, akit nem lehet elérni, nem lehet megszólítani, akinek hiába fejezem ki a szükségleteimet, nem válaszol rájuk. És amikor láttam a feleségem görnyedt hátát, ez az egész villámcsapásszerűen – krrr – egyetlen pillanat, egyetlen momentum.” Az ilyesmit azért nem szoktuk eléggé kimondani, kidolgozni, mert nem szoktunk elmenni az analitikusunkhoz, hogy föltáruljanak ezek a végtelenül egyszerű összefüggések, amelyek azonban amikor átéljük őket, nem hogy egyszerűek, hanem megfejthetetlennek tűnnek. (49:05)

Érthető volt? Ez egy ilyen. Azt én nem tudom, hogy ez hogy hat rátok? Rosszul, rosszul – egy spontán nő. „Mi a különbség?” – Mi között? Ez jó, ugye. Ez volt a kérdés, hogy mi a különbség. A különbség nagyon világos: anya – feleség. De ez a különbség. Anya – feleség. És ezt el kell mondani nagyon sokszor. Anya – feleség. De hogy gondoltad? – „A között, amit az ember még elvisel, mert tudja, hogy az anyja ütköződik a feleséggel, és amit már tényleg…” – Ez jó. Látom, nem akarsz meggyógyulni. Ugye erre a bölcs analitikusok a következő gondolattal szoktak bennünket megajándékozni. A legtöbb esetben amikor úgy döntünk, hogy na, akkor szakítás, na akkor válás, na akkor azért ez már most az a pont, amit nem…, tulajdonképpen indirekt módon egy gyerekkori sérülésre mondunk igent a társunk helyett. Lényegileg ez történik, a sérülés maradjon, az a biztos, a feleség meg mehet. Ha nagyon kisarkítom, ez történik. De nem akarom bagatellizálni azt, amikor beindul a neurotikus allergia, az tényleg elviselhetetlen. Hát el, megőrülünk tőle. Ez annál jobban mutatja, hogy valami változásra van szükség. Nálam. Persze, egy kapcsolatban a bizalom úgy erősödik meg, hogy te is változol azért egy kicsit. Látom, hogyha kérlek, elkezdesz rá odafigyelni. Ez nagyon nagy dolog. Tehát mikor valaki értem, szeretetből hajlandó elkezdeni kevésbé hangosan nevetni, és kevésbé görnyedt háttal szedni a kagylót, azt a nőt nagyon meg kell becsülni. Az bővel elég ahhoz, hogy énnekem elég ösztönzést adjon ahhoz, hogy a munka dandárját én elvégezzem magamon. Mert azzal, ahogyan ő legalább 5 centit, 10 centit a görbeségén változtat, azzal kifejezi azt, hogy „Szeretlek. Érdemes értem neked magadon dolgozni, érdemes. Mert nem mondom azt, hogy te dolgod, te bajod, oldd meg.” Tehát világos, ezért fontos nagyon, amit mondasz, van egy kapcsolati része, van egy kapcsolati része. De a kapcsolati része nem az, amit általában gondolni szoktunk, hogy „Akkor te egyszerűen fejezd be ezt az irritáló, lehetetlen röhögésedet!”, nem ez a kapcsolati része, „Ha szeretsz engem, akkor ezt azonnal fejezd be!” A kapcsolati része az, hogy „Néha, egyszer-egyszer ne csináld! Néha egyszer-egyszer, ha eszedbe jut, fogd vissza!” És amikor este a feleségem azt mondja: „Te Feri!” (Jaj, miket beszélek! Tehát a feleségem…) Akkor erről… nem t’om, ezt meséltem-e nektek…, most ilyen történetbe ágyazottan beszélünk. (53:35)

Amikor elmentem pszichoterápiára, akkor ment, egy éve ment körülbelül a terápia, és egyszer csak volt egy elakadás. Nem tudom, hogy emlékeztek-e erre, assz’em egyszer ezt elmeséltem. Mondom, mondom ott a terapeutának, hogy én nem tudom, énnekem most így se kép, se hang nincs. Tehát jobban nem vagyok, csak úgy elakadtam, mint még eddig soha. A terápia hatása. S akkor azt mondja: „Jó, szóasszociációt fogunk csinálni.” (Szóasszociációt. Nem mondtam érthetően, drágáim? Szóasszociáció.) „Írjál föl 8 szót itt fölül, 8 szót alul, csak ami eszedbe jut, nehogy gondolkodj rajta! Kösd össze őket, és a két szóból, ami eszedbe jut abból a két szóból, akkor azokat írd le, akkor ezeket írd le.” Jungnak van egy…, magyarul is megjelent, egy ilyen asszoc… Volt két szó már csak a végén. „Jó, akkor kösd össze a két szót, és a két szóból valami…, mondd az első asszociációt, ami eszedbe jut.” – „Hülye gyakorlat.” Legkomolyabban ez volt, az ösztönös, ezt…, hogy tudtam bejönni a csőbe! Ekkora hülye hogy lehetek? Na, ez kellett nekem. Ugyanis tudjátok, mi volt az egyetlen szó, ami kijött, hogy összekötöd, asszociáció, összekötöd, asszociáció, összekötöd? Az a szó volt, hogy: feleség. Prrr. Na, eljutottunk a témáig. Azért kellett egy évig járni, hogy végül úgy elakadjak, hogy már ne tudjak semmit okoskodni, és egyszer csak tik-tik-tik-tik…, és ott volt a téma úgy, mint…, mint ott fönn az a kis izé. Na ez hogy került ide? Megvolt a téma, a feleség téma, és egyszer csak rájöttem, hogy igen, tulajdonképpen itt vagyok pap X éve, s hogy ez, ez most a témám. Nem az, hogy nő, nem az már, nem, hogy anya, az már…, nem is, hogy nő, nem is, hogy szex, nem hogy szerelem, FELESÉG. Tulajdonképpen, mikor mentem haza, emlékszem, hogy kimondtam: „Igen, ez, ez volt a végső asszociáció, feleség. Akkor ez egy óriási témám.” Rájöttem, hogy tulajdonképpen de jó, hogy ez a témám. Milyen normális is vagyok. Erősítettem meg magamat rögvest. Hát hogy ezt mennyivel egy érettebb személyiségre vall, mint hogyha mit’tom én, most mondok valamit, 35 évesen a szex jött volna ki középre. Jaj, de jó, hogy nem az jött ki! Igen, majd 45 évesen, amikor megyek terápiára, majd az jön ki. (Tessék? Matchbox! Ne már! Júj, de durvát mondtál, ne csináld! Most lettem rosszul Péter, te tudod, hogy ott is hol fáj. Na, szóval…, de hogy jutottam ide? Ja igen, hogy szólok a feleségemnek. Hogy? „Feri.” Hát ezt tudom, azért…, de most ennyire nem regrediálódtam, hát azért megvan még a nevem, csak a… nem t’om. Hogy jutottam ide? Egyszerre egy beszéljen! Hát mit…? – Mondja a feleségem: „Te Feri!” – Köszönöm, nagyon… hát hogy mennyit segítettél! Tényleg, köszönöm.) (58:00)

Tehát hazamegyek este, és mondja a feleségem: „Te Feri! – tényleg, hát itt tartottunk, szó szerint, hát így, így – Tudod ám, hogy egész este arra figyeltem, hogy ne nevessek úgy, ahogy nem szereted? Tudod, hogy mikor először eszembe jutott, hogy ne nevessek úgy, dühös voltam rád? Hogy ez nem lehet igaz, az lehetetlen, hogy más nő van a világon, akinek ilyen hülye férje van, mint te. Hogy egy jóízűt nem lehet nevetni a társaságban. Aztán azt gondoltam, ha én most elkezdek erre figyelni, hogy hogy nevessek, én vagyok a világ barma. Hát én ezt a barátnőimnek el nem mondom. Hát ha én elmondom a barátnőimnek, hát azok azt mondják, hogy <<Te megbolondultál! Hát állj ki magadért, meg izé…, fejezd ki magad. Mit képzel ez, minden pasi hülye, meg mi… majd még nem t’om mi, bezár a lakásba. Ez egy őrült, menjen terápiára. De sajnálunk!>> Akkor elhatároztam, hogy ezt nem árulom el egyetlen barátnőmnek se, hogy ilyen hülye vagyok, hogy érted elkezdtem erre figyelni. És tudod, mikor a harmadik alkalommal jött volna ez a nevetés, és megint visszafogtam, rájöttem, hogy tulajdonképpen hát itt láttam, hogy olyan boldogan ülsz ott ebben a társaságban, hogy úgy néha sandán odanézel, de még mindig nem nevettem úgy. Láttam, hogy jól vagy. S ahogy úgy láttam, hogy úgy látszik, hogy jól vagy, és nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára, valahogy úgy megszerettelek közben. Rájöttem, hogy tulajdonképpen milyen kevés is elég neked. De egy egyszerű lény vagy te, Feri! Akkor úgy fölmerült egy kétely bennem, ez lehetséges, hogy te ettől boldog tudsz lenni? Attól, hogy nem hahotázok, ez tényleg így van? Hogy ennyi kell neked, hogy néha kapsz vacsit, néha nem t’om, és ez? Minden férfi ilyen egyszerű? Ez hihetetlen. S akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen, hát tulajdonképpen tudok erre figyelni. De hogy most, hogy így beszélgetünk, ugye azért néha nevethetek?” És hogyha én jó fej Feri vagyok, ugye, mert hogy ez itt már a meghittség, már most a meghittségben vagyunk, önfeltárás, kommunikáció, önkifejezés egy mély szinten. És azt mondom: „Tudod, most már akármennyit is nevetsz, olyat mondtál nekem, olyannal ajándékoztál meg, te vagy az igazi. Tényleg téged… Kitől kapom én ezt meg?” És egyszer csak átíródik az egész gyerekség-történet, minden és minden, és… „Az anyámmal ezt sose lehetett, és itt van Brünhilda, és megcsinálta, nekem. Értem megcsinálta. Szeretem.” (Valaki ezen nevet a legjobban, hát ez milyen érdekes!) (61:15)

Onnan ágaztunk el, hogy persze, hogy a neurotikus allergiám egy kapcsolat összefüggésébe ágyazottan jön, és igen, fontos, hogy érzékeljem azt, hogy amit tudsz, azt te is megteszel. Nyilvánvaló, hogy nem fogsz tudni megváltozni, főleg nem egyik napról a másikra (Egészségedre!) de az, hogy nem trüsszögsz bele akkor, amikor egy fontos dolgot… Szóval hogy tényleg, a minimumot megteszed. Na jó. Hogy tehát ténylegesen, van egy kapcsolatra eső rész, de a kapcsolatra eső rész (Milyen egy veszélyes hely ez a Pázmány!) jóval kevesebb, mint amennyit úgy elsőre szeretnénk. Mert a nagyobb rész az továbbra is nálam van, nálam, és lehet vele évekig foglalkozni, mert ugyanis ezek az elakadások, ahogy mondom, hogy „Nem igaz, hogy erre nem lehet figyelni. Egyszerűen csak egy picit kéne komolyan venni, amit mondok.”, s mikor a rád eső részre kerül sor, kiderül, hogy 3 év. Az a kicsi dolog, amire azt mondtam, hogy neked az egy kicsi dolog. (62:45)

A mi világunkban tehát – ezt nem tudom másképp mondani – valamiképpen személyiségfejlődésre vagyunk ítélve. Sartre biztos egy rettenetes drámát írna erről. „A személyiségfejlődés az emberiség pokla.” Egyáltalán nem így gondolom, hanem csak azt, hogy… Na, hagyjuk már most ezt. Értitek, értitek, értitek. Mondom, értitek. Péter, mondjad! – Mi volt, mielőtt föltalálták a pszichológiát? – Az emberek egyszerűen csak szerették egymást. A pszichológia a szeretet kerülőútja. Erről azért tettünk említést, hogy régen, 100 évvel ezelőtt, 200 évvel ezelőtt, 500 évvel ezelőtt teljesen más dinamikák működtek, mások voltak az igényeink, az elvárásaink, másképp láttuk magunkat, a helyünket, más tett megelégedetté, más céljaink voltak az életben. Hihetetlen sok minden határozott meg bennünket kívülről. Egyszerűen azt a luxust, hogy én azért veszekedjek veled, mert te hangosan nevetsz… Hát egy nő, vagy egy férfi ezt nem engedh… Hogy engedte volna meg magának? Hát hogy, hogy a férj kidobja? Hogy fog akkor megélni? Szóval hogy olyan sok a külső kényszerítő dolog. Vagy hihetetlen – mondhatnám azt, ugye szokták így is mondani – hogy az érzéseinknek vannak olyan… az érzéseink egy csoportja kifejezetten társas érzés, vagy érzelem, inkább érzelmet mondjunk, társas érzelmek. A szociálpszichológia beszél ezekről. Például a megvetés. Amikor hihetetlenül fontos az, hogy abban a faluban, abban a városban, abban a kultúrában, abban a vallásban, abban az egyházközségben, ott abban a templomban mit és hogyan gondolnak rólam, hihetetlen erős az, hogy nehogy megvessenek, nehogy megszégyenüljek, nehogy kirekesszenek, nehogy megbélyegezzenek, mert életképtelen leszek. Ma sokkal kevésbé félünk attól, hogy kirekesztenek, vagy megbélyegeznek, vagy hogy ilyen értelemben elutasítanak vagy megvetnek minket. Mert azt mondjuk: „Jó, hát te megvetsz, kit érdekel? Van ezer más ember, ott élek, ahol akarok, oda megyek, ahova akarok.”, nincs ez a rettenetes kényszer. De ahol ott vagy, egy faluban éled le az egész életed, hihetetlenül nem mindegy, hogy a többiek hogyan látnak, hogy mit gondolnak rólad, hogy mi a státuszod a közösségen belül. Ez iszonyatosan nem mindegy. Tehát ott is megvolt a maga döbbenetes nehézsége az életnek, csak más volt az. Sokkal inkább kapcsolati, kulturális, szociális témák voltak azok, amelyeken valahogy állt vagy bukott az emberi élet. És hát ezért nem volt téma például mondjuk egy házasságon belüli erőszak. Hát hol? Egyszerűen nem volt téma. (66:30)

Az emberiségnek, a férfinek, a nőnek mindig megvan a maga nehézsége vagy témája, de azért ez egy összefüggésbe, egy kultúrába ágyazódik. Ezt gondolom, és nem vagyunk rosszabbak, mint az elődeink. Az elődeink egyáltalán nem is kellett, hogy olyasmit kidolgozzanak magukban, ahova mi eljutottunk, hogy most rajtunk a sor, hogy azt kidolgozzuk. Rajtunk a sor, és ha azt kidolgozzuk, az a következő nemzedéknek átadható lesz. Nagyon örülök akár – nem t’om, hogy ti mit gondoltok erről – én nagyon örülök annak, hogy nem diktatúrában élünk. Most mondhatunk, mindenki mondhat mindent, így négy év, úgy az előző négy év, az a nyolc év, direkt nem politizálni akarok. De én éltem akkor – most ilyen hülyén hangzik nagyon – amikor nem lehetett nyugatra menni. Nem lehetett, és mit t’om én, 150 dollárt lehetett kiváltani, és, és, és… 200-at? Mennyi volt? 50, aztán 75, na tessék, ugye mondtam, hogy rossz idők voltak azok. Hát képzeljétek el, hogy az orosztanárnőnk – nem a mienk, ott az iskolában… Mi volt az? Látjátok, de jó, hogy már eszembe se jut… Munkásőr volt. És emlékszem arra a pillanatra, ezt elmeséltem nektek. Munkásőr volt, és azt hiszem március 15-ét írtunk, és bementünk, úttörő nyakkendő, úttörő… nem, kisdobos voltam. Kisdobos nyakkendő, kisdobos ing, ilyen kis Előre! gombocskákkal, fehér színűek voltak, természetesen műanyagból. Bementünk, és ez az orosztanárnő munkásőr egyenruhában volt, surciban, surranó bakancsban, géppisztollyal. Nem hülyéskedek, géppisztollyal jött március 15-én az ünnepségre. És emlékszem, ott ülök, már ne is haragudjatok, 1973-ban, amikor ott ülök, és ’74-ben is ott ültem volna, hogyha azon múlik, hogy féltem-e vagy nem. Hát én tréningnadrágban jártam iskolába, az volt. Nekem volt egy bordó tréninggatyám, mackónadrágnak hívtuk, a testvéremnek meg egy kék, ez volt, abban jártunk, mackónadrágban. És ültem a kis mackónadrágomban, előre álló fogakkal, füllel, s egyszer csak bejön egy felnőtt, még ijesztőbb volt, hogy nő, az még ijesztőbb volt, surranóban, gyakorlóban, géppisztollyal. És akkor így álltunk, le lehetett ülni, és ő, mielőtt leült volna, fogta a géppisztolyt, rárakta a katedrára. Hát körülbelül ennyit tudtam ehhez hozzászólni. Hát ne is haragudjatok, nekem ez nem tetszik, tehát akárhogy is, szóval ezt csak példának akartam mondani, hogy hát én örülök, hogy nem ez van, nagyon örülök. És nagyon örülök, hogy ilyen gondjaink, bajaink, nehézségeink vannak, nagyon, boldog vagyok tőle, hogy ez van. Persze, ebből a szempontból, a személyiségfejlődés szempontjából sokkal könnyebb forradalmárnak lenni. Az ember egyszer úgy bemérgesedik, úgy azt mondja: na, ebből elég, fogod magad és nem t’om, mártír leszel. (70:35)

Végigcsinálni egy személyiségfejlődést egy társkapcsolatban, az, az igen. És szerintem ennek óriási rangja kellene, hogy legyen, súlya. Ez egy óriási érték, ez egy érték, egy kincs. Mindenki, aki ilyesmibe belefog, nagyszerű dolog, értékes dolog, és továbbadható a következő nemzedéknek. Ráadásul nem mindenki csinálja, ti vagytok az elit, a személyiségfejlődés elitje. Mert azért az emberiség mindig úgy szokott lenni, hogy vannak kevesen, akik mennek elöl és csinálnak valamit, s a többiek pedig átveszik tőlük. Ez is teljesen rendben van, és mi átélhetjük annak a büszkeségét, hogy ezt mi hogy kiharcoltuk, kiverekedtük. Nem a másikkal, magunkkal. Énnekem ez egy jó életprogram – most hogyha ezt a vonatkozást nézzük. Hmm, s nem kell belehalni, csak úgy gondolom, hogy bele fogok dögleni, de nem. Ez egy sokkal jobb világ. (71:50)

Jól van, na. Ez volt az utolsó alkalom itt, és jövő héten akkor a Millenárison találkozunk. Hogyha a Mammut felől jöttök, ezt lehet, hogy valaki jobban is tudja mondani, de valaki jön a Mammut felől… Most ez a… tényleg, így próbálom nektek, így. S jöttem a…, ugye a Mammut ott van, egyszer csak jobb kezem felől parkírozó, bal kezem felől Millenáris. Jó, még egyszer, Millenáris, s akkor balra fordulok, átmegyek a kapun, és jobbra nagy épület. Azt mondják, hogy a Fogadó. Örülök, hogy ti tudjátok. Jól van, megtaláljuk, gyertek időben. Akar-e valaki hirdetni? (72:50)

0000# (Itt a Szentkirályi utcában ez az) utolsó alkalom. Elnézést a késésért.
0006# Akkor most vegyétek úgy, hogy a két perces unalmas bevezetőt sikerült
0012# átlépnünk, s máris ott folytatom, ahol a 3. percben kellene már tartanom, és most már csak arra van szükségem,
0022# hogy ... a boldog családi életnek a föltételeit, de mindezt 3 dimenzióban nézzük meg. Az első dimenzió az
0031# egyénre vonatkozó megfontolásokat tartalmaz, az egyéni adottságok, képességek, készségek, amelyek kellenek
0040# ahhoz, hogy mi tartósan, megelégedetten, hovatovább nem boldogan tudjunk lenni egy családi kapcsolatrendszer
0050# összefüggésében. A másik dimenzió, aminek még 1-2 pontja van hátra, ez a kapcsolatnak a dimenziója, és a
0059# harmadik pedig a családi kapcsolatrendszer dimenziója. Így jutottunk el oda, hogy a kapcsolati tényezők között
0069# beszéltünk a nyílt és világos kommunikációról. A nyílt és világos kommunikációhoz hoztam azt a példát, ahogyan a
0079# feleség zsörtölődik magában, a férfi pedig éppen Szenteste délelőttjén rakosgatja a karácsonyfára a dolgokat, és
0089# emlékeztek, többször kialakult ripsz-ropsz egy konfliktus, és látszólag a semmiből. A feleség odaszól, és a
0098# férfi pedig hallgat, és nem reagál, és a feleség még paprikásabb lesz, és akkor egy egész csúnya valamit odabök,
0108# és a férfi akkor úgy válaszol erre a helyzetre, hogy fogja magát, és Szentestének a szent délelőttjén lemegy a
0118# garázsba. Mire a feleség utána megy és azt mondja: "Ebből elegem van, mert mindig csak ennyit tudsz, hogy
0127# rohansz és elmész, és eltűnsz és nem válaszolsz semmi... a Szentestének a délelőttjén is ezt csinálod. Utálom a
0137# garázst és utállak téged!" Látszólag nem értjük, hogy ez most hogy történt. Mitől jött ez? Hogy, hogy, hogy? És
0147# mivel egyszerű dolgok történtek, hát a nő egyszerűen csak kérdezett valamit, a férfi meg rakosgatta föl a
0156# karácsonyfa díszeket. Hogy tudott ez előállni belőle? És éppen, mert hogy ebből a semmiből előállt ez a valami -
0166# ne is minősítsük - ez mutatja azt, hogy itt valami nagyon érdekes hozott anyagról van szó. Ez ebből a helyzetből
0176# nem adódott, az indulatok, az érzések, a kikészülés, az elmenekülés pusztán ebből a helyzetből nem vezethető le.
0186# Hozott anyag. Mint amikor turistaúton vagyunk, és elővesszük a madárlátta szendvicset. Hozott anyag.
0195# 
0195# Itt jutottunk el oda, hogy - most itt kihagyom az összes részt, már csak a legvégét mondom - az a tapasztalat,
0205# hogy amikor nem tudatosan társat választunk magunknak, és ez már összefoglalása annak, amiről alkalmakkal
0216# ezelőtt beszéltünk, (...) akit választunk, aki hasonlít a személyiségjegyeiben, tulajdonságaiban,
0225# magatartásmódjaiban ahhoz, ami számunkra már ismerős. Azokhoz a valakikhez, és nem csak a lányoknál az apa,
0236# fiúknál az anya, ez ennél egy picit gazdagabb és árnyaltabb ez. Azokhoz a számomra, a korai szakasztól kezdve
0246# fontos személyekhez, akikhez kötődünk és kapcsolódunk. Igen ám, de mit tudott a majom a vízben? Mert kiderült
0257# az, hogy ami miatt ezt a hasonlóságot választjuk, akkor a hasonlóságnak a döntő motívuma nem az, hogy legyen
0267# legalább annyira házias, mint az anyám, legyen legalább annyira erős, mint az apám, hanem annyit, hogy
0277# megvannak-e a leendő erdőbeli társaidnak azok a negatív vonásai, amelyeket megszoktunk otthon. Ha ezt a kérdést
0288# tesszük föl, hogy melyik az, ami bombabiztosabban meg kell, hogy jelenjen a kapcsolatban, az nem a pozitív
0299# ismerősség, hanem a negatív. Hoppszla-hoppszla! És így választottunk, és hogyha még ott azt gondolnánk, valaki
0309# hátradől, esetleg a múltkori alkalommal nem volt itt, tehát még valami reményt hordoz, hátradől, és azt mondja:
0320# "Az én férjem nem olyan. Apám volt 198, az enyém 150. Távolról se. Én most megnyugszom, hát mondja, mondja
0331# ezeknek a többieknek." Na, most akkor mondom a fájdalmas részét. Ha éppenséggel sikerülne egy területen olyat
0341# választani, aki éppenséggel nem úgy van, mint... akkor mit csinálunk? (Már ez ismétlés! Csak a boldogságotokról
0352# van szó, nem? Akkor ezt meg kell tanulni!) Mi a második? Kiprovokálja belőle. "Rettenetesen zavar, hogy az apám
0363# kiszámíthatatlan volt, és egy pillanat alatt kifejezte az indulatait és eljárt a keze. Ezért választok egy béke
0374# szigetét. Tulajdonképpen azért ismerkedtünk meg egymással, mert egy póló volt (rajta). Ugye ismerős? Hosszú volt
0385# a haja, halálosan nyugodt volt. Először is megkérdeztem a pulzusszámát és a vérnyomását. Azt mondta, hogy a
0395# pulzusa 50 alatt van, a vérnyomása körülbelül 95/55, szinte csak úgy nézett ki a fejéből, a keze egész pici
0406# volt, brutalitásra nem alkalmas, és béke trikót hordott, és bár 2007-et írtunk, olyan volt, minthogyha a 60-as
0417# évek idilli világából lépett volna elő, körülbelül akkor is mosdott utoljára. Arra gondoltam, hogy Ő." (Az hogy
0428# kerül oda föl? Látjátok? Milyen szerencse, hogy ez az utolsó alkalom itt, nem lehet nagyon ránk fogni, és nem
0438# tudjuk, hogy ez mi. Tényleg, mi ez? Úgy van, úgy van, tehát ott a hozott anyag, fönn a tetőn. Látjátok? Én
0449# látom. Na jó. Így hozzuk a hozott anyagokat, pont így. Nem is vesszük észre, hogy így van. Ha tüzetesebben
0459# megnézzük, a nemjóját! Jól be van csomagolva a hozott anyag.) És ezért aztán, amikor ezt a béke szigete pasit
0470# sikerül megnyernem arra, hogy döntsön úgy, hogy engem fog szeretni, s őneki annyira békés a szíve, hogy azt
0480# mondja: "Szeretnéd? - Igen." Némi halvány képek megjelennek a fejemben, de azt gondolom, hogy a lényeg, hogy
0491# kicsi legyen a keze, agresszióra egyáltalán ne legyen hajlamos. És mi történik? Ahogy megy az idő,
0500# tik-tik-tik-tik, elkezd zavarni. Ez, ez nem igaz azért, és nem is veszik is mindig el, ajjaj. És a második
0511# lépésben valamiképpen elkezdjük provokálni, kiprovokálni - hogyha ezt a szót lehet használni. Hogy mutasson már
0522# föl valami olyasmit, ami otthonról elég ismerős. És ha nem így történik, akkor még mindig van egy mentsvárunk,
0532# tehát hogy hogyan tudjuk boldogtalanná tenni az életünket, hihetetlen arzenál áll a rendelkezésünkre. A harmadik
0543# pedig, hogyha hosszú hajú barátunk, aki azóta két (...) hosszabb a haja, mindig is ugyanabban a trikóban,
0554# végtelenül, egyáltalán nem úgy tűnik, hogy bármivel bármiféle támadó kommunikációra képes lenne, akkor
0564# belegondolunk, beleképzeljük azt, hogy "Ha viszont egy ilyen ember egyszer föláll, akkor biztos kő kövön nem
0574# marad." És végül, 15 éve ül egy helyen, tulajdonképpen nagy dolog volt, hogy az anyakönyvvezetőt sikerült
0584# meggyőzni arról, hogy jöjjön ki és ott legyen az esküvő, ahol ő 15 éve ül, s egyszer csak egy rettenetes
0595# sejtelem belém vág: "Hát, ha valaki 15 éve gyűjti az agressziót, ha az kirobban, és elkezdek félve-remegve
0605# közelíteni - nálunk persze egy kis bódét állítottunk föl az önkormányzat külön engedélyével. Egyre, egyre jobban
0616# a félelem elhatalmasodik rajtam, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége, nagyon."
0624# 
0624# Tudjátok, Aquinói Szent Tamásról mondták azt, akkor még nem volt szent, csak Tamás, és a rendtársai roppant
0632# kritikusak voltak vele, óriási nagy volt a meló (Egészségedre!), akkora ember volt, hogy a pocakja is nagy volt.
0641# Ennek okán a kóruson ki kellett fűrészelni a padot, hogy beférjen, és sokat gúnyolták őt, és akkor például azt
0650# mondták, hogy "Tamás olyan, mint egy ökör" - mondták a rendtársai. Az ember a rendtársaitól kapja a legtöbb
0659# szeretetet általában. Végül is a családból jön a legtöbb jó, és azt mondta az ő elöljárója, vagy mestere: "Hát
0667# igen, Tamás tényleg egy kicsit olyan, mint egy nagy ökör, de hogyha ez az ökör elbőgi magát, akkor azért az
0676# egész világ meg fog remegni." Ezt mondta róla a mestere. Lett is belőle valami. Na, szóval a harmadik lépés az
0685# az, hogy tehát olyat választunk, aki hasonlít, és ráadásul fontosak a negatív vonások, amik a tapasztalatainkban
0694# benne vannak, és nem tudatosan, de olyat választunk. És aztán ha mégse olyan véletlenül esetleg ebben, vagy
0703# abban, akkor kiprovokáljuk belőle, és ha nem, akkor az egész teljesen nem olyan, akkor is belelátjuk.
0711# Belelátjuk, beleképzeljük, beleféljük, beleaggódjuk, beleszorongjuk. Ez, ez..., és hogy ez így működik, hogy így
0720# van, ezt azért hoztam a kommunikáció témájához, mert milyen nagy jelentősége van annak, hogyha el tudunk kezdeni
0729# erről beszélni, szót váltani. Mikor az az ifjú feleség két hét..., ahogy viszi a szendvicset oda a bódéba, s el
0738# tudja mondani, hogy "Tudod, egyre jobban félek, hogyha egyszer föl fogsz innen állni, és akkor nem tudom, mi fog
0747# történni." S akkor erre: "Te, én innen legföljebb azért állnék föl, mert állítólag a másik sarok egy kicsit
0755# jobb." S akkor megnyugszom, hogy "Ja, jól van akkor." És hogy ennyit még. Tehát hogy azokról a belső
0763# tartalmakról elkezdünk kommunikálni, amelyekről éppen azért nem szoktunk beszélni, mert félünk. Meg ott vannak a
0772# szorongásaink, a szégyeneink, az aggodalmaink és az összes többi, és éppen azokat szoktuk legjobban el(...), de
0781# ha erről el tudunk kezdeni beszélni, hát, az aztán mestermunka lesz. Rájövünk ott a visszajelzések során, hogy
0790# nem, nem, ettől nem kell tartanom, hogy tényleg kicsi a kezed, tényleg kicsi. Na jó. Ez volt a kommunikáció.
0799# Képesnek lenni nem csak az ilyen egyszerű kommunikációra, hogy "Nézzétek, mi van ott?", hanem hogy "Nézzétek, mi
0808# van idebent?" (...)
0810# 
0810# 9. Önfeltárás és nyíltság, egymás meghallgatása
0813# Képesség az önföltárásra és a nyíltságra, nyitottságra, valamint egymás meghallgatása. Roppant egyszerű,
0821# primitívnek mondható, mégis úgy igaz ez, hogy nem szívesen hallgatjuk a hosszan a másikat. Általában így szokott
0830# lenni, kivétel, mikor szerelmesek vagyunk. Akkor viszont nem is tűnik föl, hogy belevágtam a szavába.
0838# Meghallgatok egy másik embert, tudjátok erre szoktam ezt a példát mondani, hogyha valaki rájött arra, hogy nem
0846# kell, hogy az életének ő legyen a főszereplője, az nagyon sokat segít ebben. Egyáltalán nem szükséges, hogy
0854# mindig én legyek a saját életem főszereplője. Ezért nagyon sokszor megengedhetem magamnak, hogy egymás után
0863# olyan helyzetekben legyek, ahol mellékszereplő vagyok, azután statiszta vagyok, azután legföljebb világosító
0871# vagyok. Rávetem a fényt a feleségemre, ahogy szereti a gyerekeket és azt mondom: "De jó ezt nézni. Igazából bele
0880# se szólok, jól csinálja. Az én feleségem, az én gyerekeim." Ó, vagy én vagyok a hangmérnök, ugye, és akkor
0888# fölhangosítom egyik-másik (...) a gyerekeimet, mint például... Na, mondok is egy példát.
0895# 
0895# Pöttyös mise. Kérdeztem a gyerekektől elég komoly, valami teológiai kérdést, mint ahogy szoktam. Mi történik?
0904# Fönn, a tribün tetejéről egy szemüveges kislány, legalább 4 éves, akinél néhány héttel azelőtt voltam, a
0913# családjánál lakásszentelésen. Hát valami személyes szál is bizsergetőn elindult köztünk. Főleg, miután a
0922# babzsákkal együtt játszottunk. A kislány jelentkezett, én meg gondoltam, na tessék, most, végre, először egy
0931# fontos gondolatot oszt meg az egész közösséggel. "Na, mire gondoltál, Panni?" Panni kihúzta magát, föntről is
0940# lehetett látni, és azt mondja: "Én arra, hogy olyan szép vagyok." És tudjátok, körülbelül ez volt a tempóm és a
0950# reakcióm, az első gondolatom az volt, hogy ez valószínű nem tartozik ide. Valószínű, hogy a szentmisébe nem
0959# tartozik az, hogy Panni szépnek látja magát, de ahogy kimondtam magamban ezt a gondolatot, rájöttem, hogy ez
0969# nagy tévedés. És amit mondtam, az már az volt: "Nagyon örülök Panni, hogy ezt megosztottad velünk. Én azt
0978# gondolom, hogyha egy szentmisén az Isten közelében, a testvérei környezetében az lesz a gondolata magáról, hogy
0987# "szép vagyok", ez egy istentiszteletre való dolog. Ez teljesen idevaló, nagyszerű, bárcsak mindenki így ülne
0996# itt." Képzeljétek el, milyen egy olyan Istent dicsőítő szentmise, hogy az összes fiú azt gondolja, hogy "Elég jó
1006# vagyok", az összes lány mellette meg "Elég szép vagyok"? Most képzeljetek el egy ilyen misét! Hát különböző,
1015# minden héten éppen valamelyik, ilyen pozitív tartalmat érzünk, micsoda misék lennének ezek. Ó, tehát Pannit
1025# megsimiztem szavakkal. Nagyon is ide tartozik a misére, hogyha azt gondolom, és azt látom magamról, hogy szép
1034# vagyok.
1035# 
1035# Nyílt és világos kommunikáció után volt önfeltárás, nyíltság, valamint egymás meghallgatása. Ha én tudom azt,
1043# hogy az életemnek nem kell főszereplőjének lenni, egy hang nélkül is lehetek nyugodtan, és fölhangosítom ennek a
1052# kislánynak a szavát, hogy fönn is hallják, ne kell nekem semmit hozzátenni, mondani, hogy ez bőven elég. És mi
1061# az, ami segít nekem abban, hogy ne kelljen mindig az életem főszereplőjének lenni? A nagy boldogtalanságból tud
1070# mindig főszereplője lenni. (??) A válasz nagyon egyszerű: én vagyok a rendező. Az életem egyedül rendezem, s ha
1079# én rendezhetem, nyugodtan oszthatok magamnak még egészen jó szerepeket. Statiszta szerepet adok magamnak, mert
1088# úgy látom, hogy ebben a kapcsolatban most ez éppen a legjobb megoldás. Milyen nagy dolog, amikor színészek
1096# egymásnak adják a lehetőséget arra, hogy valaki egy jó poént mondjon. Rettenetes, mikor egy színész, mindig ő
1105# akarja a jó poént mondani, elviselhetetlen. Ismerek ilyen színészeket. Uáá! Emlékszem, egyszer egy előadáson,
1114# színészek voltak fönt, és az egyik éppen minden teret ki akart sajátítani magának. Erre egy társa fölállt és azt
1123# mondja - nem t'om milyen keresztnevet mondjak - "Brünhilda! Itt vagyok. Huhú!" Tehát hogy vegye észre, hogy nem
1132# csak egyedül áll ott. Oké. Tehát ez volt, hogy önfeltárás, nyíltság, valamint egymás meghallgatása.
1140# 
1140# 10. Tisztelik egymást és a különbözőségeiket
1144# Hát, ez nagy művészet. Most egy hosszabb, esztelen utazásba szeretnék fogni, de amilyen hosszú lesz, annyira
1153# fontos. Mi ez, hogy szeretjük a különbözőségeket? Tulajdonképpen - emlékeztek? - a társválasztás tudattalan
1163# motívumai: hasonló legyen, személyiségjegyek, a pozitívumok és főleg a negatívumok, azután legyen azért olyan,
1173# hogy kiegészítsen engem, hogy gyógyulhassak mellette, hogy onnan tudjam folytatni a vele való kapcsolatban az
1183# életet, ahonnan megtanultam, ahonnan ismerős nekem, a származási családomból. Ilyet választok. Na most, ha ilyet
1194# választok, mi fog velem törvényszerűen történni? Az fog történni, hogy amíg a szerelemnek biokémiailag is elég
1204# jól leírható állapota tart, minden egész jól megy, amennyiben egy érett szerelemről van szó. Ha nem, akkor már
1214# ott sem mennek jól a dolgok. De vegyük azt, hogy jól mennek a dolgok, s akkor, a biokémia már kezd lecsengeni,
1224# marad egy sima állapot, ahol több-kevesebb férfi nemi hormon van. Ahogy ez megy, egyszer csak mi fog történni? A
1234# társamnak az addig olyan lehetetlenül izgalmas tulajdonsága, amit annyira tudtam szeretni - mert tudjátok, én
1244# egy béke-típusú fiú vagyok, olyan jól ülök ott és jól elvagyok. Jött egy lány, és fölfedezett engem, s körbe
1254# zsongott, és hozta az élet. A nemjóját! Én úgy beleszerettem ebbe a nőbe, tőle jött az élet, színes volt,
1264# ötletei voltak, többször rávett, hogy fölkeljek a helyemről. Többször elhagytam a 15 éve jól megszokott kis
1274# helyemet.
1275# 
1275# Lakásszentelésen volt a héten. (...) lakásszenteléseket... nehogy valaki kérjen már. Idénre befejeztem. Nagyböjt
1285# van, más dolgom van. Ebédre hívtak meg, meg lakásszentelésre. És mi történt? Megszenteltem a lakást, kitálalták
1296# az ebédet, egyszer csak szól az anya: "Panni!" Akkor derült ki, hogy van még egy lány, ő addig nem jelentkezett.
1307# S akkor Panni bejött, és kiderült, hogy Panni barlanglakó. Hogy Panni azt a korszakát éli, hogy "minimális
1318# viszony a családtagokkal, a lehető legtöbb idő a barlanggal". És az ágya fölé egy ilyen barlangos valamit
1328# találtak ki, és az egész napját ha teheti, a barlangjában tölti, és minimálisan, épp csak az ebédre csúszik elő.
1339# Megvárta az ebéd végét, rögtön ment is a barlangjába. Mi történik? Jön ez a lány, a szemében ott tükröződik az
1350# egész élet. Egy ismeretlen világ szólít meg a tekintetével. Fölállok a helyemről, azt mondom: "Őérte még a
1360# barlangomat is hajlandó vagyok elhagyni, a jól megszokott dolgokat, s egyik kaland a másik után, s tényleg azt
1371# gondolom: igen, ez az élet. Hogy nem is éltem, ameddig nem ismertem Brünhildát, és most már legpontosabban ezt
1382# mondom, tulajdonképpen nem is éltem, most élek, most, most, amióta együtt vagyunk, most élek. Hogy tudtam a
1392# barlangomban..., 15 évet elvesztegettem, őrült vagyok, barom vagyok!" Ez így tart egy ideig. A biokémiát mármost
1403# hagyjuk, ezt mindig értsétek hozzá. Lecsengés, s egyszer csak jön, és a tekintetében ott a sok kaland, és ott a
1414# világ, és az élet ott buzog, s én azt mondom: "Hagyjál már! Ez nem lehet igaz, nem tudnál egy kicsit nyugodni?
1425# Hagyjál! Jaj, egy kis nyugalom. Ne zizegj, ne zsezsegj már!" És valami, amire 2 évvel ezelőtt úgy tekintettem,
1436# hogy tulajdonképpen az életet hoztad, rájöttem, hogy ez hiányzik nekem, hogy olyan zseniálisan egészítjük ki
1446# egymást, ez fantasztikus. És ugyanez a dolog 2-3 év, 4 év, 5 év, elkezd zavarni, idegesíteni, és egészen odáig
1457# megyünk, hogy kialakul egy neurotikus allergia. Ja-ja. Hát amikor a feleségem föláll a fotelből, "Ez nem igaz,
1468# mindig így kezdődik. Ő föláll, és sosem lehet..., ilyenkor szokott az esetek többségében idejönni. Már látom is,
1479# már fordul is felém. Mit akar már megint? Már megint van valami, neki mindig van valami. Hát nem igaz, hogy...
1490# Minden nő ilyen? Ez egy típushiba?" És rettenetes neurotikus allergiám alakul ki mire vonatkozóan? Pont arra
1500# vonatkozóan, ami 4 évvel ezelőtt éppen valamiképpen azt az igézetet hordozta, hogy na ezért érdemes élni, és e
1511# nélkül nem is lehet élet az élet. Amikor eljutunk ide a kapcsolatban, na akkor tulajdonképpen föltehetjük a
1522# kérdést, hogy mi történik velünk. Tulajdonképpen most mi történik? Erre szeretnék egy összefüggést mondani.
1532# Szerintem jó, ha értjük, hogy mi történik. Akkor is, ha nem is fog megváltozni. Nagyon jól esik nektek, tudtok
1543# még ettől ugyanolyan boldogtalanok lenni, tehát nem sok vizet zavarok én. Ilyen "Pihenj, folytasd tovább!",
1553# ahogy a katonaságnál volt. Viszont, ha valakit ez a belátás...
1560# 
1560# Hogyan írhatjuk le ezt a helyzetet? Én egy olyan valakit választottam, akiben nagyon sok hasonlóság van, de ott
1569# vannak azok a negatív vonások is, amelyek már akkor is zavaróak voltak, vagy félelmetesek, amikor még gyerek
1579# voltam. Ráadásul ezek a vonások milyen vonásokkal egyenlőek akkor, például, ha a szüleim azt mondták: "Édes
1589# fiam, nálunk hangosan nem nevetünk! Hát nem, nem, úriember hangosan nem nevet. Igen, én is hallom Robi bácsit.
1599# Nahát Robi bácsi a legjobb példája annak, ahogy kultúrember nem viselkedik. Ahogyan ő hahotázik, az nem is
1608# hahotázás, az egy kulturálatlan ordibálás. Na látod, mi nem vagyunk olyanok, mint Robi bácsi. Mert a Robi
1618# bácsinak ez a kiabálása egyszerűen tulajdonképpen állati." Én ott vagyok, 5 éves kisfiú, és bírom ezt a Robi
1627# bácsit. Tök jó fej, hoz nekem minden alkalommal matchboxot, és mikor együtt vagyunk, ő tologatja a
1636# legszívesebben, és tényleg tök jókat nevet. De hát apa meg anya azt mondta, hogy egy ilyen hahotázás az egy
1646# igazi skandalum, a szülő nem..., tényleg, ilyet nem lehet csinálni. Nem, az ember fogja vissza magát, és 5
1655# évesen is (...) ez mélyen megmaradt bennem. (...) Csak, csak visszafogottan, csak diszkréten. És mi történik?
1665# Van bennem egy rész, a spontaneitásnak, az impulzivitásnak, a szenvedélyességnek, az érzések és érzelmek spontán
1675# kifejezésének egy tilalma, és a tilalom mellett annak a megbélyegzése. Ezért aztán ez a rész nem is fejlődik ki
1685# abban. Hogy fejlődne ki, miután megtiltják, megbélyegzik, és én pontosan tudom, hogy a szüleim a legfontosabbak,
1695# ők ezt biztos jól tudják, tehát akkor nyilvánvaló, visszafogom magam, és ezt a részemet nem csak, hogy nem
1705# dolgozom ki és nem fejlesztem ki, ennél rosszabb dolog is történik, el is kezdek félni ettől a részemtől, hiszen
1715# meg is van bélyegezve. Ha egyszer egy ilyen kitörne, hát nem is tudom, mi lenne. Fölállna az összes szülőm, én
1725# keményen kapnék. S mi történik, mikor szerelmes leszek? Egyszer csak jön Brünhilda, és én hallom, hogy Brünhilda
1735# kacag. Hát ilyet! Nők is tudnak ilyet? Kacag, és miután apám nincs ott, anyám sincs sehol, csak a kacagás.
1744# Először persze zsigerileg azt mondtam: "Nahát ezt! Úrinő nem kacag." Tudjátok, hazamegyek este egy keddi alkalom
1754# után, mert itt kacagott Brünhilda, hallottam. Most mit csinálok? Mi történik? Hazamegyek, kedd, és akkor úgy fél
1764# 11, és valahogy visszagondolok, hát, azért ez a kacagás, ehh. Ú, ez a kacagás, hát, elég félelmetes, azért ne
1774# szaladjunk előre. Elég félelmetes, irritáló is, egy picit undorító is, de ha egy picit beszélek magammal, akkor
1784# azért itt belül valami mást is érzek. Valami kis vonzó is van benne, hogyha tovább megyek, picit olyan... (...)
1794# Na jó, hát egy kedd nem kedd, (...) egy jóízűt alszom, álmomban is a kezem a párna fölött és a paplan fölött, és
1804# ahogy így, úriemberként alszom, el is felejtkezek minden olyasmiről, ami Brünhilda kacagására emlékeztethetne.
1814# Következő kedden magam se értem, hol vagy, már az ötödik percben meghallom ezt a kacajt. Hoppácska, de érdekes
1824# ez a kacaj. Hát ez a kacaj! És akkor elkezdem megosztani a figyelmem. Jó, jó, azért hallgatom, amit ez a Feri
1834# mond, de (...) mikor mond valami olyat, ami kacaj (...) Csinálja, ezt csinálja, ó! Hazamegyek, következő héten
1843# kedden, lefekszem, s már nem fél 11-kor alszom el, van 12 óra is, a kacaj ott cseng a fülemben. Ú, ez a kacaj! S
1854# tudjátok, egy kósza gondolat erőt vesz rajtam, hát, akinek ilyen kacaja van, talán mása is van. A nemjóját! Egy
1864# ilyen kacaj mögé sok mindent el tudok még képzelni. Hát, hogy ez most már, egy igen kicsit félelmetes, azért
1873# élni nem akarnék egy ilyen kacajjal, de megnézném, megfognám azt a kacajt, hogyha lehetne! És mi történik? A
1883# kacaj és a fül találkoznak egymással, és rájövök, hogy tényleg, tényleg, a kacaj mögött... És akkor elkezdek
1893# iszonyatosan dühös lenni az apámra, s rájövök, hogy az anyám elszúrta nekem az életem, és ez egy este, ami
1902# hajnalig tart nálunk, mert hát már kezdünk szerelembe esni, ezt jól megbeszéljük, hogy én tulajdonképpen azért
1912# is szerettem beléd, így most elárulom a nagy titkot, ezt, most ért meg itt az idő, hogy elmondjam, hogy a
1921# kacajod, tudod, ahogy nevettél. Akkor te szemérmesen elpirulsz, ezt persze nem látom, mert mellettem fekszel, de
1932# szinte érezlek, mert hogy tudattalanul is összetalálkoztam(??), és azt mondom: Óh, de jó volt kimondani. De jó,
1941# végre leszámoltam az apám és az apám nyomorgató múltjával, azzal, hogy a kacaj az kulturálatlan. Nem, ezt
1951# akarom, a kacajodat! Most ugorjunk három évet. Ülünk a társaságban, van egy komoly téma, vagy egy egyáltalán nem
1961# vicces dolog, és a feleségem, mert hát tavaly nyárom megtörtént, aminek meg kell történnie, fölkacag. Ez hogy
1971# jött ide? Ez most, ez nem igaz, pedig már néhány hónappal ezelőtt meg is beszéltük, hogy ne, ne legyünk már
1980# ilyenek, tehát hogy négyszemközt rendben van, tehát van helye a kacagásnak. Tulajdonképpen vissza tudok
1990# emlékezni milyen jó is volt az a kacagás, és tényleg, rendben van, de azért ne mindenhol. Ne ilyen ösztönösen,
1999# csak úgy, impulzívan, szenvedélyesen, ne! Ne, ezt tartsuk meg magunknak! Hát magunk között lehet tényleg,
2009# bezárjuk az ajtót, akkor még helye van, de most kimegyünk, azért mit gondolnak rólunk? És nézd, hát azért a
2019# férjed vagyok, amit te csinálsz, az már rám is veti a fényt, de amit te csinálsz, inkább árnyékot vet rám. Légy
2029# szíves, ezt ne! És akkor persze a szerep tart, öltöztök, "Jó, jó, tényleg, igazad van, megígértem." És mi
2038# történik? A következő alkalommal megint megcsinálja, és bennem máris ott van a neurotikus allergia. Azt mondom:
2048# "Nem igaz, ha szeretne, ha szeretne, ha csak egy kicsit is szeretne...!" Hát háromszor beszéltük meg,
2057# kommunikáltuk, de meg is beszéltük, tehát már mindent csináltunk. Először kommunikáltuk, akkor azt hagytuk, mert
2067# nem sikerült, megbeszéltük. És mikor már ezen is túl vagyunk, és akkor jön: Ha akkor szeretne, sose tenné meg
2077# velem. Hát hányszor, nem igaz, hogy nem jut eszébe. Ha szeretne, eszébe kellene, hogy jusson. Írjak SMS-t? Ma
2087# már ezt csináljuk. Társak egymásnak SMS-t írunk, egyik szobából a másikba email-t küldünk, ez teljesen rendben
2096# van. Hát, már akinek. Technikailag rendben van. Miért történik akkor mindez? Hősiesen menjünk tovább, meg is
2106# untátok. Mert mi lesz még, 30-40 évig fogjátok ezt még csinálni, nem vagyunk még (...) (Telefoncsörgés - szerk.)
2116# Na ugye, mondtam. Hogyan értelmezzük tehát? Ott van a szülői tilalom, a szüleink negatív tulajdonságai,
2125# személyiségek negatív (...), spontaneitás tilalma, az impulzivitás tilalma, törö-rörö-röröm. Ne legyél
2135# szenvedélyes, ne fejezd ki az érzéseidet. Mi történik? Az, hogy ezek a részeim bennem nem kidolgozottak, hát
2144# hiszen tilalom alatt vannak, félek is tőlük. Ráadásul ha jönnének, akkor teljesen irreális félelmeim és
2154# minősítéseim támadnak hozzá. A szerelem végén mindez azonban megbolydul, és jól beválaszolok. Ugye, így szokták
2164# mondani, hogy "Na, ezt hogy fogtam ki? Hova tettem a szemem? Hogy tudtam ezt, hát hogy láttam 3 évvel ezelőtt
2173# ezt szépnek? Ezt a kacajt hogy tudtam szeretni 2 éve?" És visszatér a régi állapot, a szerelem, és az összes
2183# többi már nem segít, és a - mert ez egy kidolgozatlan rész - te a magatartásoddal, ami egyáltalán nem véletlen
2193# van meg, és nem véletlen vagy te az én társam, tulajdonképpen mire hívod föl a figyelmemet? Nem csak egy
2202# gyöngeségemre, hogy nehezen tudok mit kezdeni azzal, hogy spontánul, vagy impulzívan, vagy szenvedéssel
2212# ilyen-olyan vagy, és kevésbé törődsz azzal, hogy a környezet mit szól, hanem az történik, hogy ezzel a
2221# magatartásoddal folyton-folyvást valamiképpen elkezded irritálni bennem ezt a kidolgozatlan részt.
2230# 
2230# A saját kidolgozatlan szenvedélyességemet, impulzivitásomat, a saját kidolgozatlan részeimet te elkezded
2240# hihetetlen, szinte mérnöki precizitással irritálni. Ezért akik családterápiával foglalkoznak, ők azt mondják:
2250# tulajdonképpen előbb-utóbb ez a folyamat mindenképpen megtörténik, a társunk akarva-akaratlanul a saját
2260# neuralgikus pontjainkra, és a mögött a saját kidolgozatlan életünkre, személyiségünkre, részünkre hívja föl a
2271# figyelmet. Ezt éveken, vagy évtizedeken keresztül szeretjük elhárítani magunktól, és azt mondani, a megoldás az,
2281# hogy "Fogd már be a szád!" Ha tudnál lakatot tenni arra a kulturálatlan szádra, én tudnék boldogan élni. Ennyi,
2292# és nem értjük, hogy ezt miért nem lehet megcsinálni. A helyzetnek azonban ez nem szokott a megoldása lenni. A
2303# helyzet hosszabb távú megoldása az, hogy a társam ahogyan irritál engem, rájövök, hogy egyébként teljesen
2313# érthető módon választottam pont őt. Ez teljességgel egyáltalán nem pech, nem véletlen, nem szerencsétlenség, még
2324# csak nem is átok, pedig az egy elég üdvös dolog lenne, nem, ez törvényszerűen történik, kikerülhetetlenül és
2334# kihagyhatatlanul. És hogy ezek a helyzetek, a neurotikus allergia helyzetei tulajdonképpen mindig visszavisznek
2345# engem egy kidolgozatlan lélekrészemhez, gyerekkori tilalmakhoz, sérüléseimhez, sebzettségekhez, s tulajdonképpen
2356# ordítóan fölszólítanak engem arra, hogy "Na, ezzel van dolgod." Ezzel, egész nyilvánvaló. Mert ha én a
2365# spontaneitásban, a szenvedélyességemben, azoknak a megélésében, észrevételében, tudatosításában, elfogadásában,
2376# s megfelelő meg- és kiélésében otthonosan mozognék, akkor nem lennék allergiás rád. Egyáltalán nem irritál,
2386# legföljebb épp annyira, hogy azt mondjam, hogy "Talán itt azért kevésbé kell akkor hangosan nevetni." És ennyi,
2397# és menne tovább az élet.
2400# 
2400# Ez persze nem így történik, ezért amikor egyik kapcsolatról a másikra, egyik nőről a másikra, egyik férfiról a
2409# másikra, ennyit mondok, nagyjából hasonló helyzetekre, ez lehet, hogy nem ugyanahhoz a ponthoz, de hasonló
2417# helyzetekben a neurotikus allergiához eljutunk. Az mindig egy nagy erejű fölszólítás, hogy ott kell a
2426# személyiségfejlődésben magunk kezelni, ott majd gyógyulni kell, ott fejlődni kell, vagy tudatosítani kell, hogy
2435# nagyobb szabadságra van szükség. Ezért az élményünk, a párkapcsolattal eljutunk oda, hogy "Ezt nem hiszem el,
2444# tényleg ilyen!" és hogy ezt megcsinálja velem, és hogy "Ha szeret, akkor hogy képes rá?", nem kerülhető ki.
2453# Akkortól lesz kikerülhető, hogyha mi teljességgel optimálisan nőnénk föl, és a személyiségünk minden része egész
2462# jól ki lenne dolgozva, semmi sebünk nem lenne, vagy ha lenne, az már mind meggyógyult volna, akkor megértjük
2471# majd egymást. Akkor nem zavarna a kajlaságod. Ha meg tudok őrülni attól, hogy te kint hagyod a hűtőn a tejet, az
2480# nem szól a 300 forintos tejről, a vásárlásról...
2484# (innentől már jól hallható, érthető a felvétel)
2488# ...hanem valami nyilvánvaló, valami másról szól. Menjünk még beljebb egy picit. Mi az, amiről még ennek kapcsán
2497# szól? Ugyanis a neurotikus allergiáink mögött - mert ott kidolgozatlan részeket érint - tulajdonképpen a
2506# legősibb félelmeinket éljük meg. Ha egyáltalán közel mernénk engedni ezeket a legősibb félelmeinket. Tehát
2515# például azt, hogy ha te így nevetsz, ahogy nevetsz egy társaságban, és ráadásul hiába kérlek téged, hogy "Ne!",
2524# akkor is így csinálod, ez milyen félelmemhez vezet el? Hogy gyerekkoromban hiába sírtam, később hiába kértem a
2533# szüleimet, hiába fejeztem ki a szükségleteimet, nem törődtek vele, nem hangolódtak rám. Egy egyszerű dolog,
2542# ahogy te hangosan fölkacagsz egy társaságban, engem egy pillanat alatt a legmélyebb félelmeimig elvisz, a
2550# legmélyebbig, hogy úgy tűnik, egy olyan emberrel élek, aki a szükségleteimet nem érti, nem látja, nem hallja,
2559# nem érzi, egyszerűen nem kapok tőle életet. Vagy: mellette akkor nem leszek biztonságban. Vagy ez azt jelenti,
2569# hogy mellette akár meg is halhatok, mert nem veszi észre. Hogy érzelmileg most készülök ki, most vagyok teljesen
2578# kész, és nem veszi észre. Ezek a legmélyebb félelmeinkig vezetnek bennünket. Nem csoda, hogy tehát azt mondjuk
2587# nagyon sokszor, hogy "Na, ennél jobb a válás is. Ezt azonnal abba kell hagyni." Mit hagyunk abba? Azokat a
2596# helyzeteket akarjuk abbahagyni, amelyek egyrészt a kidolgozatlan részeinkre emlékeztetnek, sőt azokat
2604# irritálják, és ennek nyomán nem akarunk félni, nem akarunk szorongani, egyszerűen ettől szeretnénk
2612# megszabadulni. És azt gondoljuk, és azt reméljük, hogy majd a következő valaki, ő majd végre ráhangolódik a
2621# szükségleteimre. Miközben ha a realitásban lennénk, látnánk, hogy egyébként a feleségem, miközben ténylegesen
2630# teljesen spontán módon kacag és maga is bánja már, hogy "Jaj, tényleg, megígértem. Jaj, de hülye vagyok.", hogy
2639# egyébként a szükségleteim 90%-ára ráhangolódik. De akkor ez már mindegy, mert a 10% olyan félelmeket kelt, mint
2648# a nő amikor szól a férjéhez, és a férfi pedig rakosgatja a dolgokat a karácsonyfán. A helyzetben semmi
2657# félelmetes nincs, de a nőnek van.
2660# 
2660# Mondanék - ez egy megtörtént történet - egy családterapeuta saját története. Azt mondja: "Óriási élmény volt
2669# számomra az esküvő, és egészen nyilvánvaló volt számomra, hogy sikerült egy olyan nőt elvennem, akivel szeretnék
2680# élni." És a nászúton történt. "A nászúton - hova máshova mentünk volna - tengerpartra mentünk. Csodálatos élmény
2690# volt a nászút, és éppenséggel egy picit hűvösebb napot fogtunk ki, és az történt, hogy eltávolodtam a
2699# feleségemtől, s a feleségem föltűrte a nadrágjának a szárát, és lehajolva, a tengerpartra kisodródó kagylókat
2710# gyűjtögette össze, a legszebb darabokat. Én eltávolodtam tőle, és ahogy egyszer úgy hátranézek, látom a
2719# feleségemet, legalább egy hete házasok vagyunk már, ahogyan görnyedt háttal lehajol, és veszi föl éppen egyik
2729# kagylót a másik után. Úgy néztem 20 m-ről a feleségemet, a görnyedt hátával, ahogy a kagylóért nyúl, én nem
2739# tudom, hogy honnan, honnan nem, egy páni félelem vett rajtam erőt, s azt gondoltam, na, innen menekülni kell.
2749# Menekülni kell, most azonnal szaladj föl a töltésen, szaladj föl az autóhoz, hagyd itt ezt a nőt, és most
2759# menekülj el, most, most, ebben a pillanatban." Ahogy ott dermedten állt, és így ment benne ez, hogy "Most,
2768# menekülj, most, menekülj!", ment benne ez, egy hete voltak házasok, de lehet, hogy 5 napja. A felesége -
2778# természetesen ráhangolódott a férjére - megfordult, és bájosan odaintegetett. A férfinél meg lement a roló, és
2788# azt mondta: "Végem van. Ezt elszúrtam." És mi történt? Visszamentek a nászútról, pszichológus volt már, és azt
2798# mondta: "Na, akkor nézzünk egy kis analízist. Hát mi van, mi történt? Mi ez az érzés, hogy elszúrtam, menekülni
2809# kell a feleségemtől? Egy pillanat leforgása alatt, derült égből a villámcsapásként." Elment az analitikushoz,
2819# tí-rirí-rididi..., mondom a lényeget. "Rájöttem - mondja ő - hogy van egy egyáltalán nem tudatos élményem az
2829# anyámról, ez csak az analízisben derült ki, egyébként nem volt bennem tudatos." Há-há-há-há. "Ez pedig az, hogy
2839# sokan voltunk testvérek. Az édesanyánk nem tudott velünk sokat foglalkozni, és egyébként is olyan idők jártak,
2849# hogy a legtöbb élményem az, hogy az anyám áll a tűzhelynél, és éppen valamit csinál. Kavar, csinál, és én pedig
2859# egy kisfiú vagyok, és próbálom valahogy a figyelmét fölhívni, de az anyám hogyha meg is hallja, hogy szólok
2869# neki, vagy rángatom az otthonkájának a 'csücsekét, akkor is hamar lesodor magáról. <<Hát nem látod, hogy főzök?
2879# Jaj, menjél, játsszál a testvéreiddel!>> Ezért - mondja ő - rájöttem, hogy ez a görnyedt hát, ez az anyámnak a
2890# háta, de egy olyan anya (De most már ez nem... ez a derekam, várjunk csak, ezt sokáig nem csinálom.) háta, akit
2900# nem lehet elérni, nem lehet megszólítani, akinek hiába fejezem ki a szükségleteimet, nem válaszol rájuk. És
2910# amikor láttam a feleségem görnyedt hátát, ez az egész villámcsapásszerűen - krrr - egyetlen pillanat, egyetlen
2920# momentum." Az ilyesmit azért nem szoktuk eléggé kimondani, kidolgozni, mert nem szoktunk elmenni az
2929# analitikusunkhoz, hogy föltáruljanak ezek a végtelenül egyszerű összefüggések, amelyek azonban amikor átéljük
2939# őket, nem hogy egyszerűek, hanem megfejthetetlennek tűnnek.
2945# 
2945# Érthető volt? Ez egy ilyen. Azt én nem tudom, hogy ez hogy hat rátok? Rosszul, rosszul - egy spontán nő. "Mi a
2957# különbség?" - Mi között? Ez jó, ugye. Ez volt a kérdés, hogy mi a különbség. A különbség nagyon világos: anya -
2970# feleség. De ez a különbség. Anya - feleség. És ezt el kell mondani nagyon sokszor. Anya - feleség. De hogy
2982# gondoltad? - "A között, amit az ember még elvisel, mert tudja, hogy az anyja ütköződik a feleséggel, és amit már
2995# tényleg..." - Ez jó. Látom, nem akarsz meggyógyulni. Ugye erre a bölcs analitikusok a következő gondolattal
3007# szoktak bennünket megajándékozni. A legtöbb esetben amikor úgy döntünk, hogy na, akkor szakítás, na akkor válás,
3020# na akkor azért ez már most az a pont, amit nem..., tulajdonképpen indirekt módon egy gyerekkori sérülésre
3032# mondunk igent a társunk helyett. Lényegileg ez történik, a sérülés maradjon, az a biztos, a feleség meg mehet.
3044# Ha nagyon kisarkítom, ez történik. De nem akarom bagatellizálni azt, amikor beindul a neurotikus allergia, az
3057# tényleg elviselhetetlen. Hát el, megőrülünk tőle. Ez annál jobban mutatja, hogy valami változásra van szükség.
3069# Nálam. Persze, egy kapcsolatban a bizalom úgy erősödik meg, hogy te is változol azért egy kicsit. Látom, hogyha
3082# kérlek, elkezdesz rá odafigyelni. Ez nagyon nagy dolog. Tehát mikor valaki értem, szeretetből hajlandó elkezdeni
3095# kevésbé hangosan nevetni, és kevésbé görnyedt háttal szedni a kagylót, azt a nőt nagyon meg kell becsülni. Az
3107# bővel elég ahhoz, hogy énnekem elég ösztönzést adjon ahhoz, hogy a munka dandárját én elvégezzem magamon. Mert
3120# azzal, ahogyan ő legalább 5 centit, 10 centit a görbeségén változtat, azzal kifejezi azt, hogy "Szeretlek.
3132# Érdemes értem neked magadon dolgozni, érdemes. Mert nem mondom azt, hogy te dolgod, te bajod, oldd meg." Tehát
3144# világos, ezért fontos nagyon, amit mondasz, van egy kapcsolati része, van egy kapcsolati része. De a kapcsolati
3157# része nem az, amit általában gondolni szoktunk, hogy "Akkor te egyszerűen fejezd be ezt az irritáló, lehetetlen
3170# röhögésedet!", nem ez a kapcsolati része, "Ha szeretsz engem, akkor ezt azonnal fejezd be!" A kapcsolati része
3182# az, hogy "Néha, egyszer-egyszer ne csináld! Néha egyszer-egyszer, ha eszedbe jut, fogd vissza!" És amikor este a
3195# feleségem azt mondja: "Te Feri!" (Jaj, miket beszélek! Tehát a feleségem...) Akkor erről... nem t'om, ezt
3207# meséltem-e nektek..., most ilyen történetbe ágyazottan beszélünk.
3215# 
3215# Amikor elmentem pszichoterápiára, akkor ment, egy éve ment körülbelül a terápia, és egyszer csak volt egy
3225# elakadás. Nem tudom, hogy emlékeztek-e erre, assz'em egyszer ezt elmeséltem. Mondom, mondom ott a terapeutának,
3236# hogy én nem tudom, énnekem most így se kép, se hang nincs. Tehát jobban nem vagyok, csak úgy elakadtam, mint még
3248# eddig soha. A terápia hatása. S akkor azt mondja: "Jó, szóasszociációt fogunk csinálni." (Szóasszociációt. Nem
3259# mondtam érthetően, drágáim? Szóasszociáció.) "Írjál föl 8 szót itt fölül, 8 szót alul, csak ami eszedbe jut,
3270# nehogy gondolkodj rajta! Kösd össze őket, és a két szóból, ami eszedbe jut abból a két szóból, akkor azokat írd
3281# le, akkor ezeket írd le." Jungnak van egy..., magyarul is megjelent, egy ilyen asszoc... Volt két szó már csak a
3292# végén. "Jó, akkor kösd össze a két szót, és a két szóból valami..., mondd az első asszociációt, ami eszedbe
3303# jut." - "Hülye gyakorlat." Legkomolyabban ez volt, az ösztönös, ezt..., hogy tudtam bejönni a csőbe! Ekkora
3314# hülye hogy lehetek? Na, ez kellett nekem. Ugyanis tudjátok, mi volt az egyetlen szó, ami kijött, hogy
3324# összekötöd, asszociáció, összekötöd, asszociáció, összekötöd? Az a szó volt, hogy: feleség. Prrr. Na,
3334# eljutottunk a témáig. Azért kellett egy évig járni, hogy végül úgy elakadjak, hogy már ne tudjak semmit
3344# okoskodni, és egyszer csak tik-tik-tik-tik..., és ott volt a téma úgy, mint..., mint ott fönn az a kis izé. Na
3355# ez hogy került ide? Megvolt a téma, a feleség téma, és egyszer csak rájöttem, hogy igen, tulajdonképpen itt
3366# vagyok pap X éve, s hogy ez, ez most a témám. Nem az, hogy nő, nem az már, nem, hogy anya, az már..., nem is,
3377# hogy nő, nem is, hogy szex, nem hogy szerelem, FELESÉG. Tulajdonképpen, mikor mentem haza, emlékszem, hogy
3388# kimondtam: "Igen, ez, ez volt a végső asszociáció, feleség. Akkor ez egy óriási témám." Rájöttem, hogy
3398# tulajdonképpen de jó, hogy ez a témám. Milyen normális is vagyok. Erősítettem meg magamat rögvest. Hát hogy ezt
3409# mennyivel egy érettebb személyiségre vall, mint hogyha mit'tom én, most mondok valamit, 35 évesen a szex jött
3420# volna ki középre. Jaj, de jó, hogy nem az jött ki! Igen, majd 45 évesen, amikor megyek terápiára, majd az jön
3431# ki. (Tessék? Matchbox! Ne már! Júj, de durvát mondtál, ne csináld! Most lettem rosszul Péter, te tudod, hogy ott
3443# is hol fáj. Na, szóval..., de hogy jutottam ide? Ja igen, hogy szólok a feleségemnek. Hogy? "Feri." Hát ezt
3453# tudom, azért..., de most ennyire nem regrediálódtam, hát azért megvan még a nevem, csak a... nem t'om. Hogy
3464# jutottam ide? Egyszerre egy beszéljen! Hát mit...? - Mondja a feleségem: "Te Feri!" - Köszönöm, nagyon... hát
3475# hogy mennyit segítettél! Tényleg, köszönöm.)
3480# 
3480# Tehát hazamegyek este, és mondja a feleségem: "Te Feri! - tényleg, hát itt tartottunk, szó szerint, hát így, így
3489# - Tudod ám, hogy egész este arra figyeltem, hogy ne nevessek úgy, ahogy nem szereted? Tudod, hogy mikor először
3498# eszembe jutott, hogy ne nevessek úgy, dühös voltam rád? Hogy ez nem lehet igaz, az lehetetlen, hogy más nő van a
3507# világon, akinek ilyen hülye férje van, mint te. Hogy egy jóízűt nem lehet nevetni a társaságban. Aztán azt
3515# gondoltam, ha én most elkezdek erre figyelni, hogy hogy nevessek, én vagyok a világ barma. Hát én ezt a
3524# barátnőimnek el nem mondom. Hát ha én elmondom a barátnőimnek, hát azok azt mondják, hogy <<Te megbolondultál!
3533# Hát állj ki magadért, meg izé..., fejezd ki magad. Mit képzel ez, minden pasi hülye, meg mi... majd még nem t'om
3542# mi, bezár a lakásba. Ez egy őrült, menjen terápiára. De sajnálunk!>> Akkor elhatároztam, hogy ezt nem árulom el
3551# egyetlen barátnőmnek se, hogy ilyen hülye vagyok, hogy érted elkezdtem erre figyelni. És tudod, mikor a harmadik
3560# alkalommal jött volna ez a nevetés, és megint visszafogtam, rájöttem, hogy tulajdonképpen hát itt láttam, hogy
3569# olyan boldogan ülsz ott ebben a társaságban, hogy úgy néha sandán odanézel, de még mindig nem nevettem úgy.
3577# Láttam, hogy jól vagy. S ahogy úgy láttam, hogy úgy látszik, hogy jól vagy, és nem is tudom, mikor volt ilyen
3586# utoljára, valahogy úgy megszerettelek közben. Rájöttem, hogy tulajdonképpen milyen kevés is elég neked. De egy
3595# egyszerű lény vagy te, Feri! Akkor úgy fölmerült egy kétely bennem, ez lehetséges, hogy te ettől boldog tudsz
3604# lenni? Attól, hogy nem hahotázok, ez tényleg így van? Hogy ennyi kell neked, hogy néha kapsz vacsit, néha nem
3613# t'om, és ez? Minden férfi ilyen egyszerű? Ez hihetetlen. S akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen, hát
3621# tulajdonképpen tudok erre figyelni. De hogy most, hogy így beszélgetünk, ugye azért néha nevethetek?" És hogyha
3630# én jó fej Feri vagyok, ugye, mert hogy ez itt már a meghittség, már most a meghittségben vagyunk, önfeltárás,
3639# kommunikáció, önkifejezés egy mély szinten. És azt mondom: "Tudod, most már akármennyit is nevetsz, olyat
3647# mondtál nekem, olyannal ajándékoztál meg, te vagy az igazi. Tényleg téged... Kitől kapom én ezt meg?" És egyszer
3656# csak átíródik az egész gyerekség-történet, minden és minden, és... "Az anyámmal ezt sose lehetett, és itt van
3665# Brünhilda, és megcsinálta, nekem. Értem megcsinálta. Szeretem." (Valaki ezen nevet a legjobban, hát ez milyen
3674# érdekes!)
3675# 
3675# Onnan ágaztunk el, hogy persze, hogy a neurotikus allergiám egy kapcsolat összefüggésébe ágyazottan jön, és
3685# igen, fontos, hogy érzékeljem azt, hogy amit tudsz, azt te is megteszel. Nyilvánvaló, hogy nem fogsz tudni
3695# megváltozni, főleg nem egyik napról a másikra (Egészségedre!) de az, hogy nem trüsszögsz bele akkor, amikor egy
3706# fontos dolgot... Szóval hogy tényleg, a minimumot megteszed. Na jó. Hogy tehát ténylegesen, van egy kapcsolatra
3717# eső rész, de a kapcsolatra eső rész (Milyen egy veszélyes hely ez a Pázmány!) jóval kevesebb, mint amennyit úgy
3728# elsőre szeretnénk. Mert a nagyobb rész az továbbra is nálam van, nálam, és lehet vele évekig foglalkozni, mert
3738# ugyanis ezek az elakadások, ahogy mondom, hogy "Nem igaz, hogy erre nem lehet figyelni. Egyszerűen csak egy
3749# picit kéne komolyan venni, amit mondok.", s mikor a rád eső részre kerül sor, kiderül, hogy 3 év. Az a kicsi
3759# dolog, amire azt mondtam, hogy neked az egy kicsi dolog.
3765# 
3765# A mi világunkban tehát - ezt nem tudom másképp mondani - valamiképpen személyiségfejlődésre vagyunk ítélve.
3774# Sartre biztos egy rettenetes drámát írna erről. "A személyiségfejlődés az emberiség pokla." Egyáltalán nem így
3784# gondolom, hanem csak azt, hogy... Na, hagyjuk már most ezt. Értitek, értitek, értitek. Mondom, értitek. Péter,
3795# mondjad! - Mi volt, mielőtt föltalálták a pszichológiát? - Az emberek egyszerűen csak szerették egymást. A
3804# pszichológia a szeretet kerülőútja. Erről azért tettünk említést, hogy régen, 100 évvel ezelőtt, 200 évvel
3814# ezelőtt, 500 évvel ezelőtt teljesen más dinamikák működtek, mások voltak az igényeink, az elvárásaink, másképp
3824# láttuk magunkat, a helyünket, más tett megelégedetté, más céljaink voltak az életben. Hihetetlen sok minden
3834# határozott meg bennünket kívülről. Egyszerűen azt a luxust, hogy én azért veszekedjek veled, mert te hangosan
3844# nevetsz... Hát egy nő, vagy egy férfi ezt nem engedh... Hogy engedte volna meg magának? Hát hogy, hogy a férj
3854# kidobja? Hogy fog akkor megélni? Szóval hogy olyan sok a külső kényszerítő dolog. Vagy hihetetlen - mondhatnám
3864# azt, ugye szokták így is mondani - hogy az érzéseinknek vannak olyan... az érzéseink egy csoportja kifejezetten
3874# társas érzés, vagy érzelem, inkább érzelmet mondjunk, társas érzelmek. A szociálpszichológia beszél ezekről.
3884# Például a megvetés. Amikor hihetetlenül fontos az, hogy abban a faluban, abban a városban, abban a kultúrában,
3894# abban a vallásban, abban az egyházközségben, ott abban a templomban mit és hogyan gondolnak rólam, hihetetlen
3904# erős az, hogy nehogy megvessenek, nehogy megszégyenüljek, nehogy kirekesszenek, nehogy megbélyegezzenek, mert
3914# életképtelen leszek. Ma sokkal kevésbé félünk attól, hogy kirekesztenek, vagy megbélyegeznek, vagy hogy ilyen
3924# értelemben elutasítanak vagy megvetnek minket. Mert azt mondjuk: "Jó, hát te megvetsz, kit érdekel? Van ezer más
3935# ember, ott élek, ahol akarok, oda megyek, ahova akarok.", nincs ez a rettenetes kényszer. De ahol ott vagy, egy
3945# faluban éled le az egész életed, hihetetlenül nem mindegy, hogy a többiek hogyan látnak, hogy mit gondolnak
3955# rólad, hogy mi a státuszod a közösségen belül. Ez iszonyatosan nem mindegy. Tehát ott is megvolt a maga
3964# döbbenetes nehézsége az életnek, csak más volt az. Sokkal inkább kapcsolati, kulturális, szociális témák voltak
3974# azok, amelyeken valahogy állt vagy bukott az emberi élet. És hát ezért nem volt téma például mondjuk egy
3984# házasságon belüli erőszak. Hát hol? Egyszerűen nem volt téma.
3990# 
3990# Az emberiségnek, a férfinek, a nőnek mindig megvan a maga nehézsége vagy témája, de azért ez egy összefüggésbe,
4000# egy kultúrába ágyazódik. Ezt gondolom, és nem vagyunk rosszabbak, mint az elődeink. Az elődeink egyáltalán nem
4010# is kellett, hogy olyasmit kidolgozzanak magukban, ahova mi eljutottunk, hogy most rajtunk a sor, hogy azt
4020# kidolgozzuk. Rajtunk a sor, és ha azt kidolgozzuk, az a következő nemzedéknek átadható lesz. Nagyon örülök akár
4030# - nem t'om, hogy ti mit gondoltok erről - én nagyon örülök annak, hogy nem diktatúrában élünk. Most mondhatunk,
4040# mindenki mondhat mindent, így négy év, úgy az előző négy év, az a nyolc év, direkt nem politizálni akarok. De én
4051# éltem akkor - most ilyen hülyén hangzik nagyon - amikor nem lehetett nyugatra menni. Nem lehetett, és mit t'om
4061# én, 150 dollárt lehetett kiváltani, és, és, és... 200-at? Mennyi volt? 50, aztán 75, na tessék, ugye mondtam,
4071# hogy rossz idők voltak azok. Hát képzeljétek el, hogy az orosztanárnőnk - nem a mienk, ott az iskolában... Mi
4081# volt az? Látjátok, de jó, hogy már eszembe se jut... Munkásőr volt. És emlékszem arra a pillanatra, ezt
4090# elmeséltem nektek. Munkásőr volt, és azt hiszem március 15-ét írtunk, és bementünk, úttörő nyakkendő, úttörő...
4101# nem, kisdobos voltam. Kisdobos nyakkendő, kisdobos ing, ilyen kis Előre! gombocskákkal, fehér színűek voltak,
4111# természetesen műanyagból. Bementünk, és ez az orosztanárnő munkásőr egyenruhában volt, surciban, surranó
4120# bakancsban, géppisztollyal. Nem hülyéskedek, géppisztollyal jött március 15-én az ünnepségre. És emlékszem, ott
4131# ülök, már ne is haragudjatok, 1973-ban, amikor ott ülök, és '74-ben is ott ültem volna, hogyha azon múlik, hogy
4141# féltem-e vagy nem. Hát én tréningnadrágban jártam iskolába, az volt. Nekem volt egy bordó tréninggatyám,
4150# mackónadrágnak hívtuk, a testvéremnek meg egy kék, ez volt, abban jártunk, mackónadrágban. És ültem a kis
4160# mackónadrágomban, előre álló fogakkal, füllel, s egyszer csak bejön egy felnőtt, még ijesztőbb volt, hogy nő, az
4171# még ijesztőbb volt, surranóban, gyakorlóban, géppisztollyal. És akkor így álltunk, le lehetett ülni, és ő,
4180# mielőtt leült volna, fogta a géppisztolyt, rárakta a katedrára. Hát körülbelül ennyit tudtam ehhez hozzászólni.
4191# Hát ne is haragudjatok, nekem ez nem tetszik, tehát akárhogy is, szóval ezt csak példának akartam mondani, hogy
4201# hát én örülök, hogy nem ez van, nagyon örülök. És nagyon örülök, hogy ilyen gondjaink, bajaink, nehézségeink
4211# vannak, nagyon, boldog vagyok tőle, hogy ez van. Persze, ebből a szempontból, a személyiségfejlődés
4220# szempontjából sokkal könnyebb forradalmárnak lenni. Az ember egyszer úgy bemérgesedik, úgy azt mondja: na, ebből
4230# elég, fogod magad és nem t'om, mártír leszel.
4235# 
4235# Végigcsinálni egy személyiségfejlődést egy társkapcsolatban, az, az igen. És szerintem ennek óriási rangja
4244# kellene, hogy legyen, súlya. Ez egy óriási érték, ez egy érték, egy kincs. Mindenki, aki ilyesmibe belefog,
4254# nagyszerű dolog, értékes dolog, és továbbadható a következő nemzedéknek. Ráadásul nem mindenki csinálja, ti
4264# vagytok az elit, a személyiségfejlődés elitje. Mert azért az emberiség mindig úgy szokott lenni, hogy vannak
4274# kevesen, akik mennek elöl és csinálnak valamit, s a többiek pedig átveszik tőlük. Ez is teljesen rendben van, és
4284# mi átélhetjük annak a büszkeségét, hogy ezt mi hogy kiharcoltuk, kiverekedtük. Nem a másikkal, magunkkal.
4294# Énnekem ez egy jó életprogram - most hogyha ezt a vonatkozást nézzük. Hmm, s nem kell belehalni, csak úgy
4303# gondolom, hogy bele fogok dögleni, de nem. Ez egy sokkal jobb világ.
4310# 
4310# Jól van, na. Ez volt az utolsó alkalom itt, és jövő héten akkor a Millenárison találkozunk. Hogyha a Mammut
4321# felől jöttök, ezt lehet, hogy valaki jobban is tudja mondani, de valaki jön a Mammut felől... Most ez a...
4332# tényleg, így próbálom nektek, így. S jöttem a..., ugye a Mammut ott van, egyszer csak jobb kezem felől
4343# parkírozó, bal kezem felől Millenáris. Jó, még egyszer, Millenáris, s akkor balra fordulok, átmegyek a kapun, és
4355# jobbra nagy épület. Azt mondják, hogy a Fogadó. Örülök, hogy ti tudjátok. Jól van, megtaláljuk, gyertek időben.
4367# Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás