2011.02.08.

A pálferi wikiből

Tartalomjegyzék 1 Ráhangolódás 2 A párválasztás hiánymotivált, illetve elégtelen okai 2.1 Ismétlés 2.2 11. Mert ő volt az első 2.3 12. Amikor elsősorban nem valakit, hanem valamit keresünk, és valamit választunk 2.4 Parazita szükségletek, az erkölcs szerepe 3 Hirdetés

Ráhangolódás

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit! Van még néhány gondolatom a nagy témához, hát úgynevezett nagy témához, amiben éppen most vagyunk – nekem mindig az a nagy téma, amiben vagyunk. Ez volt a cím, mert cím kell, hogy legyen, különben eltévedünk, (Áhá, egy püspök van köztünk.) a cím így szól: „A hiánymotivált, negatív motívumai a párválasztásnak és a házasságkötésnek”. Ez a fő címünk, s ugye nagyon fontos volt, rögtön alcím: „Nem válóokok”. Nem válóokok gyűjteménye, hanem mikor elkezdünk ráeszmélni arra, hogy mit tettünk tavaly nyáron, vagy 20 évvel ezelőtt tavaly nyáron, akkor nagyon nagy segítségünkre lehet az, hogy látjuk, ó igen, mennyire természetes, hogy sokféle motívum határozott meg akkor, és ráadásul ezek a szempontok nem is voltak tudatosak, amikor a párválasztásra adtam a fejem, és amikor úgy döntöttem, hogy megházasodok. És egyáltalán nem tragédia, hogyha meglátjuk magunkban ezeket az önmagában elégtelen okokat, amelyek ki tudnak futni alólunk, és nem tudnak már adott esetekben, krízisekben, helyzetekben megtartani minket a kapcsolatainkban. Tehát ha ezekre rálátunk, nosza neki, keressünk mélyebb alapokat, erősebb forrást. Tehát erről beszélünk, és a (Már melegem van, pfff. Szóval, tudjátok, nem tudom, nem tudnátok a testhőmérsékleteteket egy kicsit csökkenteni, hogy még tudjatok figyelni, de annyira ne párologjatok itt? Rettenetes, amit csináltok, na.) Gyorsan elmondom a szempontokat, és utána vár ránk még kettő. (02:20)

A párválasztás hiánymotivált, illetve elégtelen okai

Ismétlés

1. Menekülés otthonról, valamitől, valakitől
2. Félelemből (ez nem ugyanaz, ez két külön szempont, csak nem mondtam számot)
3. Előző kapcsolat gyógyítása, vagy felejtése céljából
4. Saját individuális önazonosság kapcsolatban való keresése
5. Külső kényszer, vagy belső megfelelni vágyás
6. Éretlen, infantilis okok
7. Jön a baba
8. Valamivel, valakivel szembeni döntés. Amikor a döntést egy harmadik személy motiválja elsősorban, és nem kettőnkről szól.
9. Mikor alapvetően hiányokat akarok bepótolni, megkapni, amit sosem kaptam meg, stb.
10. Valamilyen súlyos veszteségre adott válasz

Ezek voltak eddig, ez tíz, s akkor… (03:10)

11. Mert ő volt az első

Lehet, hogy ez ma már kezd kimenni a divatból, azzal együtt a belső világunkban az elsőnek mindig nagy a jelentősége. Az elsőnek mindig nagy a szerepe, és ezért hogyha egy olyan kultúra vesz körül bennünket, amely megerősít minket abban, és főleg, hogyha ez a kultúra már belsővé vált, hogy „Ha elveszítem a szüzességemet, hozzá kell mennem ahhoz a pasihoz.” Ez egy egyszerű képlet. És ma már el szok’ veszíteni a szüzességet, és miután ezt el szok’ veszíteni, bár nem tudok, hogy ez olyan-e, amit el lehet veszteni, ez egy nagyon érdekes magyar kifejezés, ajánlom egy kissé az utánagondolást. Tehát mondjuk a felelősség-áthárításnak nincs-e valami halvány pírja ebben a mondatban? „Nem, előbb még megvolt.” S tulajdonképpen az illető egész reális mondatot mondott, s tényleg így is van. Na mindegy, vagy nem mindegy, dehogy! Mikor átélem azt, hogy „De már nekiadtam magam.” Hát ha már nekiadtam magam, be tud indulni egy csomó gondolat, és érzés, és miden belül, és tudatos és nem tudatos folyamatok. Na, mondom az egyszerű mondatot: „Futok a pénzem után.” A szociálpszichológia nagyon jól kidolgozta, mit jelent a „Futok a pénzem után” metódus. „Már én most annyit fektettem be, hogy most már érdemesebb továbbmenni a lenini úton, mert eddig nem úgy tűnt, hogy ebből valami jó kisülne, de már olyan régóta megyünk rajta, nem tűnik túl értelmesnek most lelépni, hát mert hátha, egy kicsit, kicsit csak egy kis kanyar erre, egy kis kanyar arra, hátha ott kivirul a … népek testvérisége.” És ezért – tényleg, a szociálpszichológia… gyönyörű – „Futok a pénzem után.” Már régen, régen azt kellene mondani, hogy „Igen, ha leálltam volna egy évvel ezelőtt, sokkal kevesebbet vesztek. Ha két évvel ezelőtt álltam volna le, még sokkal kevesebbet vesztek. Ha bele se kezdtem volna…” Ugye, olyan meg nincs. Tehát ez jól van, belekezdtem. A „Futok a pénzem után” sokszor olyan meggyőző erővel rendelkezik itt bent, érzelmi támasztékokkal, hogy megyünk, és megyünk a nagy semmi felé, mert azt mondjuk, már annyit beletettünk. (06:10)

Mi történik akkor, hogyha valaki a szüzességét tette bele? S azt mondja: „Ez akkora kincs, most már, most már…” és ennek nyilván, tudjuk, megvolt a kulturális háttere, hogy „Na, ha ezt csináltad a lányommal, veszed el!” Ugye, ez nagyon egyszerű volt. Ha elvesztette, elveszi. Ő veszti el, ő meg elveszi, ugye ez volt a képlet. Aki elhagyott valamit, azt el kellett venni. Most… jaj, de milyen módon mondom ezt. Óriási ereje tud annak lenni, hogy valaki azt mondja, hogy „Én nem tudnék úgy a tükörbe nézni, hogy ne az a férfi vegyen el, akivel együtt voltam életemben először. Ha már együtt jártunk, egy év, két év, három, és már odaadtam magam, tudtam, hogy nem kéne, tudom, tudom – ez mondjuk az ő be… – de nem, jaj-jaj, de tulajdonképpen még…” Ez megvan nektek, ez a mozdulat? S hogy ezt szavakká lehet alakítani. Tehát úgy kezdődik, hogy…, ez van a felszínen: „Tulajdonképpen, hogyha ő vesz el, ki se derül.” Bizonyos kultúrákban és családokban ez komoly szempont. „Akkor ki se derül, akkor tulajdonképpen … türürüüü, fű alatt.” Vagy: „Jó, jó, kiderült, mert nem bírtam, nem bírtam ki, elmondtam öt barátnőmnek – ugye ez azt jelenti, hogy az emberiség fele már valahogy értesült róla – de nem baj, mert elvesz, úgyis el fog venni, és akkor valahogy kiegyenlítődik a rendszer.” Ugye itt van egy nagy hiány, egy veszteség, de elvesz, és akkor így tulajdonképpen visszaérünk a lenini útra. Arra az útra, ahonnan kicsit lekóricáltunk, ott volt egy ágy, tük-tük-tük…, most vissza, megyünk, huss, az elképzelt jövő felé. Folytassam ezt? Mert szerintem nem, hát ez, ennyi bővel elég. Azért nehéz erről beszélni, mert nem szoktunk róla beszélni. Ugye, és rögtön mindenki azt gondol mögé, alá, fölé, amit csak akar. Hogy ugye rögtön már hallom, hallom a kritikát a jobb fülemmel: „Hogy lehet, hogy ezt a szép dolgot is akkor így…? És nem azt mondta, hogy igenis vegye el, hát igenis vegye el! Ilyen hülyeséget, lenini utat, izé…” Másik fülemmel is kritikákat hallok, de mindegy is. Önmagában elégtelen ok, ezt mondom rá. Az összes többit te gondoltad most. Én csak azt mondtam, önmagában, ha csak ennyi, az nem tudom, hogy 10 év múlva, 20 év múlva elég lesz-e. 10 év múlva, 20 év múlva sok mindent másképp szoktunk gondolni, s ha csak ez van… (09:50)

Ide hoznék még egy szempontot, ezt aztán pláne nem utáljuk, utáljuk, ez pedig az, hogy a szexualitásnak óriási ereje van, óriási összetartó ereje van. Ezért például hogyha csak kívülről, nagyon szikáran nézzük a helyzetet, azt lehet mondani, hogy egy kapcsolat, amely, hát… lehet csinálni, de talán nem kéne, beletesszük a szexualitást, megélt szexualitás, sűrűn megélt szexualitás. Ez a kapcsolat az alaposan megélt szexualitás által egész jól működik egy ideig, és ráadásul az alaposan megélt szexualitás, amennyiben az ott egész jó… Most miért? Van, hogy jó, van, hogy nem. Ugye egész jó…, az összes többi fontosabb témát úgy elfedi, ki se látszanak alóla. Ezért aztán lehet hihetetlen büszkén, „Vahh azt…aaa, meee….” ez ugye érthető volt, megyünk tovább. A büszkeség alatt azt értettem, hogy „Na, ugye mekkora marhaság az egyház tanítása!” Most például ezt a mondatot érdemes külön idézni tőlem. És akkor azt lehet mondani, hogy „Hát minden jól alakul, nagyon szép, és most derült ki, milyen egy ódivatú, egy lehetetlen dolog ez, hogy ne legyek együtt azzal, és ne úgy, és ne sokat, és ne nagyon sokat, és ne… még nagyon sokat. Hát úgy, úgy hogy lehet úgy dönteni?” Áhá! A rév, meg a vám. „Ó, nagyon jól összepasszolunk!” Ismerek valakit, aki azért vált el, mert nem passzolt össze. (Ez… püspökségről keresnek?) Hát, jaj, ez persze, hogy hihetetlen nehéz lehet, hihetetlen. A szexuális problémák, tudjuk a kutatásokból, hogy ha nincs egy a mind a két fél számára megfelelő szexuális harmónia, abból fakadó szexuális öröm, ami mögött egy kapcsolat áll persze, meg két személy, akkor az nehézzé teszi a kapcsolatot. Ezt tudjuk jól, nagyon elégedetlenné tudja tenni a házas feleket, ezt tudjuk jól. Itt azonban csak arról akarok szólni, hogy ha veszünk egy olyan egyszerű menetet, az egyszerű menet: megismerkedünk, tüzüm-zümzüm…, viszonylag gyorsan lefekszünk egymással, és jól megy – nem technikailag, az is fontos, de most nem úgy – „Életemben sosem volt ilyen jó…, hú, ez nagyon most jó, és holnap még jobb…, és nagyon jó, és egy év múlva is jó, és hát, hát, ő lesz az, ő lesz az. Két-három év múlva megházasodunk…” és akkor előjön egy csomó nehézség, de rengeteg, tömegével. És olyan nehézségek jönnek elő, amik előjöttek volna sokkal előbb, ha nincs valami óriási valami, ami elfedje az egész dinamikát, ami alatta van. Ezért amit megnyerhetünk a réven, jól elbukjuk a vámon. Ezt csak úgy mondom, mint egy realitást. Lehet így is, csak tik-tik-tik… mit nyerek, és mit vesztek vele? A szexualitás olyan hatalmas erő, és akkora érték, és olyan kincs, és közben meg olyan bénák tudunk lenni – most nem szexuális technika értelemben, hanem kapcsolat értelemben, a kapcsolati intelligenciánk annyira zsér tud lenni – hogy sokszor szinte a szexualitás tud egy olyan terület lenni, ahol hát át tudok valakit ölelni. Hát egyébként egy kibírhatatlan pofa, de ott legalább átölel valakit. Egyébként egy sértődékeny, nem t’om mi, egy kritikus valami, de ott meg valahogy tud gyengéd lenni, hát persze, hogy ááá-hhhááá… (A mai alkalommal úgy tűnik, keveset bízunk a szavakra. Lehet, hogy máskor is így kéne eljárni…) Ezt csak valami alap-realitásként akartam idehozni. (15:00)

12. Amikor elsősorban nem valakit, hanem valamit keresünk, és valamit választunk

Tulajdonképpen, szerintem mondhatjuk azt, egy kedves pszichológus ismerősömmel beszélgettünk arról, hogy ki az, aki segítő foglalkozásra adja a fejét. Ő nagyon tömören azt mondta: „Tulajdonképpen aki egy ilyen igazi, odatevős segítő foglalkozású valaki, biztos, hogy szindrómás segítőként kezdi, kényszeres segítő.” Nem csak akkor segít, amikor arra szüksége van… a másiknak, hanem ezért, és akkor, és úgy segít, ahogyan szüksége van neki. Így nagyon egyszerűen meghatároztuk a szindrómás segítőt. A jó segítők majdnem mindig szindrómásan kezdik, és utána szép lassan, valahogy kigyógyulnak belőle, de megtartják a segítőzést. Lehet, hogy valaki annyira kigyógyul belőle, hogy az egészet kidobja az ablakon. Tényleg van ilyen, David Lang. Ő például Monacoban a teniszpályán hal meg, viszonylag fiatalon, úgy, hogy miután a pszichiátriának egy zseniális irányzatát megalapozza és létrehozza, olyan zseniális ürge, hogy érdemes az összes könyvét elolvasni, egyszer csak azt mondja, hogy „Na, most volt elegem.” és bemegy abba a bizonyos hivatalba, és kiíratja magát a pszichiátereknek a listájáról, mintha sose lett volna segítő. Elmegy Monacoba teniszezni, és a kettő között nincs összefüggés. Mert láttam, hogy nagyon elkezdett menni egy csomó dgg-dgg-sz-zzz-cccs-zzz, ez csak két információ volt. (17:10)

Az teljesen természetes és normális, hogy amolyan kényszeres, szindrómás segítőként kezd, és áll neki egy segítő, ez teljesen rendjén van. Ezt azért hoztam hasonlatként, párhuzamként, mert teljesen rendjén van, normális, egészséges, természetes, emberi, tirürüm-dürürüm, hogy egy kapcsolattól sok mindent várunk, hogy várunk tőle valamit, vagy valamiket. Hogy te majd szeretni fogsz engem, majd melletted megnyugszom, te fogsz engem bátorítani, te hozod haza a pénzt, én költöm el a pénzt, nagyon sok mindent tudunk várni egy kapcsolattól, és egy csomó mindent szoktunk megkapni egy kapcsolattól. Rengeteg mindent, hurrá és hurrá. De ez még mindig csak arról szólt, hogy valamit vártam egy kapcsolattól, biztonságot, biztonságérzetet, azután gondoskodást és törődést, a szükségleteimre választ, hogy ne legyek egyedül, ez mind a valami kategória nálam. Mind, valamit várok, de közben egy élő emberrel kezdtem valamibe. Ki nem mondanám ezt a szót, hogy interakcióba, hát ezt a lehetetlen szót, assz’em életemben másodszor használtam. Egyszer valami vizsgán az volt a tétel címe, hogy az interakció fajtái. Szóval belekezdek egy másik élő emberrel, egy személlyel valamibe, és közben az indítékaim, a szükségleteim, a vágyaim, a törekvéseimnek a zöme VALAMI-re vonatkozik. Erre én azt mondom, ez teljesen normális, egészen normális. (18:55)

Mi szok’ történni? (Hogy a magyar nyelv szabályait mindenképpen kövessük.) Az szok’ történni, (Nagyon fontos, hogy ne ismételjük a hibát, mert rögzül, rögzül, és akkor már ösztönösen is használjuk.) Az szok’ történni, hogy – a párkapcsolat elején – tudattalanul is rácuppanunk egymás szükségleteire. Erről már sok szó esett. Kivéve azok, akiknek még ez se megy, ők vannak a legnehezebb helyzetben. (Most, nem t’om, annyira szemét vagyok ma, hát minek örülök ennyire? Az élet tök nehéz. Na, de, jó… beszélgessünk inkább a zsiráfokról, vagy hogy legyen?) Tehát általában az szokott történni, hogy egész természetesen, egész normálisan (Most nézzétek, milyen édes valaki. „Roppanj rá!” Ez van ideírva, Balaton szelet. Ez a emlet… tessék, hát hogyne. Kübi, te ismered a rumosat? – Múlt héten mondtad. – Hát figyelt. Igen, ez a múlt héten emlegetett rumos Balaton szelet. Most azt nézem, hogy ezt is lehetne talán így alulról…, csak az a baj, hogy ez másképpen feszül, és ahogy nyomod, beleturmixolódik ide az elejébe, és ahogy végül megelégeled és szétnyitod, az egész apró morzsák formájában hullik alá. Ezt már nem lehet úgy enni, mint régen. De nagyon köszönöm, rá fogok roppanni majd az alkalom után.) (21:00)

Szóval az a természetes, hogy rároppanunk a másik szükségleteire, már meg is van, teljes természetességgel ráhangolódtunk, és a tudattalanok vitustáncban járnak egymással, és „Aj, én tudom, mi kell neki! Én, én…” és ez így megy, és megy a nagy „fíling”, szerelemnek szokták hívni, és a tudatalattik találkozása. És mi történik? Ahogy kifogy a szufla, egyszer csak úgy kezdjük megunni, hogy a másik szükségleteire figyeljünk, kezdünk visszatérni a saját világunkba, énhatárok kezdenek megszilárdulni, ugye mindig valami ilyesmi történik. Jönnek a csalódások, nem értjük, eddig tök jó volt, pont addig volt jó, ameddig megházasodtunk. Ezt nem értem, tényleg, mintha egy csapásra… Tudjátok, hogy az első krízispont épp a házasságkötéssel kezdődik? Nagyon sokaknál a házasságkötéssel kezdődik az első krízis. Jobbak már az elsőn túlvannak a házasságkötés előtt, már van egy kis rutinjuk. Szóval ahogy egyszer csak visszatérünk a saját világunkba, megint megszilárdulunk… Mi történik? Rájövünk, hogy a másik is ember. Nem, erre nem szoktunk rájönni. Elnézést, ezt rosszul mondtam. Arra szoktunk rájönni, hogy mi vagyunk emberek, erre nagyon gyorsan rájövünk, s azt mondjuk: „De hát nekem szükségem van arra, hogy… de az utóbbi időben már olyan keveset beszélünk este, már csak jössz haza, bezzeg az első évben nem így volt. Most már csak jössz haza, bekapcsolod a számítógépet, laptop, én meg nézem a sorozatot, hát nem t’om, erre házasodtunk? Nem t’om, ez, ez… Jön a csalódás, fájdalom, kiábrándultság. Mindenféle dinamika, különböző erősséggel, ütjük-vágjuk egymást. Miért nem kapom meg tőled, miért nem adod, miért és miért és miért. Reális szükségleteinket a társunk nem elégíti ki. A reális, valós szükségleteinket, amelyeket éppen a kapcsolat miatt, a kapcsolat érdekében a MI világába belehelyeztünk és átadtuk a másiknak, hogy elégítsd ki te az én szükségletemet. Majd én most nem a magamét, hanem kölcsönösen egymásét, s megyünk haza éhesen, és szimbolikusan „nincsen vacsora”. Mikor szimbolikusan nincsen vacsora, akkor kezdünk el sokat enni. Mi következik ebből? Rengeteg dinamika, ebbe majd később bele tudunk menni úgyis, de ebbe most nem akarok. Eljutunk egy pontig, azt mondjuk, hogy „Hát nem, hát ez nem, nem kapom meg, amit várok. Nem kapom meg mindazt, amire szükségem lenne.” (24:00)

Egy kedves feleség, aki már hosszú ideje nem kapta meg azt, amire szüksége lett volna, jogosan mondta, hogy nem kapja meg, a következőt mondta: „Hát én is ember vagyok!” Ezért mondtam, hogy azt fölismerjük, hogy mi emberek vagyunk, de még azt nem ismertük föl, hogy a társunk is az. Az egy komoly személyiségfejlődés következtében jön csak a fejünkbe. Nem ismertük még föl, egy olyan valakinek látjuk, az a dolga és szerepe, hogy a szükségleteinkre ráhangolódjon és azokra válaszoljon. És ezért, azokat a rettenetes igazságtalanságként, fájdalomként, krízisként, mindenként megélt helyzeteket, pillanatokat, időszakokat, mikor rájövünk, hogy a másik, akihez hozzámentünk tavaly nyáron, a nevét sem mondjuk, „Az! Az, akitől valamit vártam valaha, az…!” nem adja meg. Hogy ő is egy ember. És amit így szoktunk mondani, „Rettenetes, talán nem ő az igazi, elrontottam, mit tudom én…”, ezer dolgot mondunk, tulajdonképpen ezek a hatalmas lehetőséget adó pillanatok, hogy rájöjjünk, hogy az ágyban mellettünk egy ember alszik. Egy élő ember. Akinek ez túl sok úgy elsőre, mer sokszor 5-6 év házasság nem elég ennek a döbbenetes erejű fölismerésnek az elviselésére, kezdheti onnan, hogy „humanoid”. Úgy tűnik, leginkább humanoid szerű, egészen humanoid szerű. Most itt horkol, most egy kicsit megfigyelem. Meg is lehet szagolni, egy ilyen finom kis testhőmérséklet mérés, 36,9 – ez egy humanoid lesz. És mikor valaki erre a döbbenetes erejű fölismerésre eljut: „Emberhez mentem!”, „Egy embert vettem el, egy embert!” Ez azt jelenti, hogy a másik emberré válik a szememben, személlyé. És szerintem, ez egy meggyőződésem, ahogy mondtam: menedékeink előbb-utóbb börtönné válnak. Amikor a menedékeink, ahogy a kapcsolatban nekifogtunk, hogy „Majd ott…”, mikor a menedékeink börtönné válnak, akkor kezdődik a párkapcsolat. Addig szükséglet-kielégítő BT-ben voltunk. Egy szükséglet-kielégítő rendszert működtetünk, és egyszer csak kiderül, hogy a másik egy ember, és nem ad meg mindent, és nem úgy adja meg, és rettenetesen gyarló és esendő, és minden baj van vele, és lehetőségünk van arra, hogy azt a valakit, aki 10 éve szuszog mellettünk, emberszámba vegyük. Fölismerjük, hogy egy ember, és azért mondtam, hogy itt kezdődik egy társkapcsolat, mert azt mondhatom, hogy „Na, most lehetőségem van arra, hogy egy másik valóságos, érző lényre igent mondjak.” Mert eddig alapvetően a saját szükségleteimet igeneltem, és ehhez rendeltem hozzá egy humanoidnak tűnő lényt. Ezt én egy kicsit se sze… most így, így mondtam, de ennek óriási jelentősége van. Éppen az a krízis, amikor – nem lehet finomabban mondani – egy reális, valódi, természetes kapcsolattal együtt járó szükségletemet a társam esetleg hosszú ideig nem elégíti ki, vagy rájövök, hogy sosem fogja kielégíteni. Tüske a fenékbe. Úúú, ázsázzsá…mhhhmm, s olyan jó puha a feneked, úgy bement, nem bírod kiszedni se…, s nem látod. Próbáltál már tüskét kivenni a fenekedből? Se így nem látod, se a tükör nem jó, sehogy se jó. (29:00)

Ezek a pontok, amelyekre azt mondjuk, hogy rettenetes, és megyünk, hogy iszonyat méltánytalanság történt velünk, tulajdonképpen az életünk óriási lehetőségei. Az élet akkor kezdődik, amikor a halálos sebet megkaptuk. Nem akkor végződik, akkor kezdődik, mert ott rájöhetünk, hogy mi is az élet. A társkapcsolat meg akkor kezdődik, amikor a menedékeink börtönné lesznek. És az élet egy döbbenetes erejű kérdést intéz hozzánk: „Fölismered-e emberként a másikat, személyként, hogy ő egy személy?” Hogy életedben először kimondhatsz egy másiknak egy egyszerű szót, azt jelenti, hogy szeretlek, és ez nem úgy végződik, hogy „Szeretlek meeeeert….”, hanem hogy kimondod azt, hogy „szeretlek”, és képzeljétek el, hogy pont van utána. Ez döbbenetes. Ez a szó, ami után csak egy egyszerű pont van, az igen. Általában azonban itt le szoktuk… „Szeretleeeeek…” Átment, amit szerettem volna? Mikor erre rájöttem jó pár évvel ezelőtt, „Hát én már jó pár évvel ezelőtt tudom…!”, akkor egy ilyen zsigeri élményem volt, olyan volt, minthogyha fölébredtem volna. Egyszer csak rájöttem, hogy akárkire néztem, tulajdonképpen nem láttam őt személyként. Hogy valójában fogalmam sincs, hogy mi az, hogy egy másik ember, hogy ő egy személy. Hogy most, nem is az, hogy most értettem meg, most van valami élményszerű tapasztalatom arról, hogy ő tényleg VAN. Értitek ezt? Hogy ő egyáltalán létezik, hogy nem csak valahogy a szükségleteim világának egy sajátos része. Márpedig így szoktuk mondani: az életem része. Mindenki az én életem része. Hát ez döbbenetes leszűkítése a valóságnak. A legfájdalmasabb, amiről sokat mondtunk, beszéltünk, amikor azt gondoljuk, hogy Isten az életünk része. Na ebből lesz aztán rengeteg bonyodalom. Mert ha Isten az életünk része, akkor nem értjük, hogy miért nem megy a helyére. Ugye a részek, összerakjuk, puzzle, tik-tik-tik-tik, ott van egy isten-puzzle, cpp!, tida-ríram, aee!, cpp! mmr!, nínadadadaa, hát ez nem igaz, önálló életet él, mmccpp!, tíradarara…, aztán eltűnik. Gzsazsazsázsa! Érthető, amiről beszélek? Az egész életünket egy Istennel kapcsolatos csalódásban és kiábrándultságban tudjuk élni, ha azt gondoljuk, hogy Isten az életünk része. Ezt nem tudom másképp mondani, és a legtöbb ember ezt így képzeli el, ez a legtöbb, ahova eljut: „Isten az Életem része.” (32:30)

„Miért van ökölbe a kezem, Feri? A nevetséges alkatoddal ne csinálj ilyet.” Azt akarom csak mondani, hogy bennem a tapasztalat úgy ment végig, mikor életemben először hihetetlen nagy pofont kaptak a szükségleteim, s fájt, és úgy nyüszítettem, vonyítottam, ahogy csak… „Áááá!” Ordítottam, nyüszítettem, vonyítottam, ordítottam, később rezignálttá váltam. Az, hogy lenni vagy nem lenni, aaa…, hát annál rosszabb az. S akkor egyszer csak ahogy megláttam azt, ahogy eddig a saját szükségleteimnek az útvesztőjében bolyongtam. Tudjátok, hogy van különbség az útvesztő és a labirintus között, tudjátok? Drágáim, az útvesztőben elveszünk, attól útvesztő. A labirintus, tiri-ríri-ríri, tí…, tűrü-rűrü-rűrü-tű…, dűdü-dűdü-dűdü-dű… Ismertek régi, középkori labirintusokat? Tíri-ríri-rí…, tűrü-rűrü-rű…, s egyszer csak eljutsz a labirintus közepére, vagy eljutsz a kijárathoz. Áhh! Az útvesztő nem egyenlő a labirintussal. Mikor rájövünk, hogy nem útvesztőben vagyunk, labirintusban, tíri-ríri-rí…, a labirintus azért egy zseniális találmány, mert néha egész közel vagyunk a célhoz, s amikor azt gondoljuk, hogy a következő lépéssel célba értünk, a labirintus fordul, és tőrö-rőrö-rő…, „Hát ez nem igaz!”, gyönyörű, hát akárki találta ki a középkorban, az aranyos szerzetes bácsika, a labirintust jól, jól találták ki. Annyira jól szimbolizálja az élet útját. (35:00)

Mikor rádöbbenünk erre, hogy a másik egy valódi személy, hogy nem láttunk eddig senkit személyként, senkit. Leéltünk 20 évet – már 20 év alatt nem is beszélek, tehát az… – 20 évet, 30-at, 40-et, 50-et, 60-at, és nem láttunk még élő embert. Nem, még olyannal nem találkoztunk. Egyszer csak meglátunk valakit emberként. Óriási, és a következő lépés, ami ebből fakad, hogy rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is éltünk kapcsolatokban. Most ezt nagyon sarkosan mondom. Hát ha nem fedeztük föl, hogy a másik egy személy, akkor mit nevetünk addig kapcsolatnak? Egy árucsere folyt köztünk. Vártam „valamit”, az árucsere. Nem? Ezt el akartam mondani. Ezért az, amit úgy szoktunk megélni, hogy az életünk legnagyobb szerencsétlensége, nyomorúsága, embertelen, lehetetlen, nem ezért jöttünk erre a Földre, nem ez volt beígérve, nem így alkudtunk meg, nem ez volt a szerződésünk az élettel. Így szokott lenni. Ez egy zseniális gondolat, hogy itt belül folyamatosan szerződést kötünk az élettel, s mindig van valami szerződésünk. „Jól van, Élet, jól van, én hagyom, hogy egy nőt elvegyek – jó, jó, van, aki érti ezt a mondatot – hagyom, hogy egy nőt elvegyek, de Élet, akkor a másik oldalon, tűrü-rűrü-rű…, ez egy szerződés az Élettel. És akkor onnan meg nem jön, elzárják a csapot. Akkor nosza, írjunk egy új szerződést az Élettel. Vagy a szerződéseinkhez ragaszkodunk foggal-körömmel, vagy fölismerjük a másikat embernek. Nagy dolog, amikor tudunk vennie egy új papírt idebenn, s írunk egy új szerződést. Na, nem akarom ezt hosszabban ragozni, esendőnek érzem magam. (37:35)

Mondok egy záró gondolatot, vagy példát, ami ezt talán még jobban megvilágítja, hogy például egy egészen abszurd helyzet az, amit a MA kultúrája nagyon megerősít, ez pedig az, hogy éljünk szerelemről szerelemre. Hát hogy valójában a másiktól azt várjuk, hogy lehessen valakibe szerelmesnek lenni, hogy szerelembe eshessünk, akkor az egy iszonyú jó állapot, annak, akinek az, iszonyú tök jó, iszonyú nagyon tök jó, és akkor 3 év, akkor egy kicsit még úgy szoktuk húzni-nyúzni-vonni, kiderül, hogy nem ő az igazi, mert elmúlt a szerelem, és akkor egyre nagyobb rutinnal szakítunk, és nézünk valakit, hogy „Kit … szerelem, szerelem, szerelem…”, s azt mondjuk, hogy a Bizottság együttes nagyot tévedett. Mondta, hogy: „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem. Szerelem, szerelem, már megint izzad a tenyerem.” Csak izzadjon a tenyér, izzadj tenyér, és akkor egyszer csak rácsodálkozhatunk arra, hogy tulajdonképpen nem egy másik embert kerestünk, kerestünk valakit, akivel való összefüggésünkben szerelmesnek lehetett lenni. Itt a szerelem helyére mindenki egy egész listát behelyettesíthet. (39:20) Mondok akkor egy pöttyös történetet. A gyerekeket megkérdeztem, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe volt, „Mondjátok meg nekem, légyszi-légyszi, hogy hol szeretnétek gyertyák lenni! Mindenki ott lehet gyertya, amit szeretne.” S akkor volt, aki azt mondta: „Én oltárgyertya szeretnék lenni.” Gondolta, ezzel bevágódik nálam, de oda se hederítettem, hadd erősödjön. Nem, természetesen mondtam: „Nagyon jó ötlet.” Másik azt mondja: „Én az adventi koszorún szeretnék gyertya lenni, odafönn. – Hú, de szépet gondoltál el.” Harmadik azt mondja, még elevenek voltak az élmények: „Karácsonyfán.” Egy kislány ült jobbra, azt mondja: „Én születésnapi tortán szeretnék egy gyertya lenni.” Aztán volt, aki bálban szeretett volna gyertya lenni, és egymás után…, de annyira kedves dolgokat mondtak. Tídi-dididí… én pedig persze belül vártam, ment a stopperóra, mikor jön az első jó válasz, mert ezek nagyon szépek, nagyon, s mikor jön a jó válasz. S akkor egyszer csak jött a jó válasz, ez mindig így van. Hátul ült egy kisfiú, a válasza nagyon egyszerűen így szólt: „Én ott szeretnék gyertya lenni, ahol éppen áramszünet van.” Hoppácska! Ez a kisfiú rájött a titokra, és akkor egy képzeletbeli beszélgetést kellett folytatni a gyerekeknek, a különböző gyertyáknak a különböző helyeken. Kitaláltunk egy történetet, ahogyan a bálos gyertya azt üzeni telepatikus úton, azt üzeni a többieknek, hogy: „Nem itt az igazán tuti, mert lecseréltek, nem vagyok idei modell.” A születésnapi gyertya azt üzente a többieknek: „Nem, ne ide, ne ide, elmúltam.” Az oltárgyertya azt üzente: „Jött a sekrestyés, és kicserélt, mert túl kicsi voltam már, azt mondta: nem vagy szép az oltáron.” S az összes többi gyertya mind üzent a többieknek: „Ne ide, ne ide, ne ide!” (Mmm, te, dramaturgia-gyilkos!) És akkor azt kérdeztem tőlük: „Jó, akkor mondjátok meg nekem, hogy az áramszünetben égő gyertya mit üzen a többieknek?” Olyan mm-mm, megnyaltam mind a tíz ujjamat a válaszok után. Azt mondja egy kislány: „Gyertek ide, itt mindenkire szükség van!” A másik azt mondja: „Nálunk itt az utolsó pillanatig megbecsülnek.” A harmadik azt mondja: „Itt mi nem ismerjük a kukát.” Talán érthető az átkötésem az eddig mondottak és a mostani történet között, ugye. Jól van, okosak vagytok, tudtam én! (43:30)

Parazita szükségletek, az erkölcs szerepe

Ezért aztán, menjünk tovább, szeretném ezt a kifejezést használni, most találtam ki, ma este. Emlékeztek, sok-sok évvel ezelőtt beszéltünk a parazita érzésekről. A tranzakció-analízisnek egy nagyon izgalmas kifejezése, hogy vannak adekvát érzések, ami a helyzethez, a szituációhoz, a kettőnk kapcsolatához, a belső reális helyzetemhez megfelel. Tehát például: megijesztenek – megijedek. Ez egy hiteles érzés. Elhagynak – fáj; késsel rohannak felém – harci állapotba kerülök. Ezek hiteles érzések, és állapotok. Igen ám, de van olyan: késsel rohannak felém – „Ide!”; ér egy veszteség – „Hát, nem számít!” Amikor nem a hiteles érzések jönnek, hanem parazita érzések. A parazita érzéseknek a háttere általában a családtörténetig nyúlik vissza. Például amikor a lányoknak azt mondják: „Hát ne dühöngjél itt, kislányom! Nézd csak meg magad a tükörben, milyen csúnya vagy ilyenkor.” Hát több se kell annak a kislánynak, s megnézi magát ötévesen, hogy éppen így hrrrggzzzs, s akkor az anyukája már csak annyit mond: „Esküvőre gondoltál? Akarod, hogy elvegyenek, nyuszifül? – Hát persze, persze, persze…!” Puff, leszokik a haragról. Ettől kezdve amikor őt bántják, amikor igazságtalanok vele… Dühös lesz? Nem lesz dühös, hanem pityogni kezd, pity-pity. A harag nagyon jó érzés lenne, ami segíthetné őt, hogy magát meg tudja védeni, hogy határokat tudjon tartani, hogy asszertív legyen, ahogy a magyar mondja. De a haragról lenevelték, azt mondták: „Csúnya az arcod. – Tényleg, így, hogy pityogok…, csak megszán valaki.” Oszt’ tudjátok, ki szánja meg? „Sönki.” Fütyülnek rá, pityog hát, oszt’ pityogjon. Az élet rossz. Ezek a parazita érzések. Harag helyett szomorú leszek, de amikor szomorúság helyett haragszom, az is parazita érzés. (46:30)

Valakinek nem sikerült a műtétje. Családtagok ott álltak, föl voltak tárazva. Tényleg így volt, valós történet. Minden ott volt, ahol kell, szájharmonika szólt hátul. A műtősfiú látta a helyzetet, azt mondja a sebésznek: „Doki, ha nem sikerül, hátsó ajtó.” A műtét nem sikerült, a következmény az lett, hogy kitáraztak. Tük-tük-tük-tük-tük. Az orvosnak menekülnie kellett. Hát itt egy veszteség, és a veszteségre adott válasz: „Kit öljek meg, kit, kit nyírunk ki?!” Hahó! Tehát minden érzés lehet parazita érzés akkor, hogyha nem a helyzethez, a realitáshoz megfelelő. Nem segíti a helyzetet, semmit, se a kapcsolatot, se a belső…, semmit nem segít. A… lehet, hogy pillanatnyi belső szükségleteket. Háhá! És itt vagyunk a lényegnél. Ha léteznek parazita érzések, miért ne létezhetnének parazita szükségletek? Azokat nevezem parazita szükségleteknek, amelyek kifejezetten szükséglet-szerűek, „Erre van szükségem. Ha ezt nem kapom meg… Ezt muszáj!” De ott, abban a helyzetben ezeknek a szükségleteknek – „Ez kell, ez kell!” – egyáltalán nem segít, nem növel, nem növeszt, nem gyógyít, nem épít, csak rombol és tönkretesz. Ezeket szívesen elneveztem ma este parazita szükségleteknek. (48:30)

Föltételezem, hogy egyikünk se tudott úgy fölnőni, hogy mindig minden szükségletére megfelelő választ kapott, vagy ha nem kapott megfelelő választ, arra kapott megfelelő választ, hogy nem kapott megfelelő választ. Ugye az is jó tud lenni, hogy „Most nincsen csoki, de nagyon szeretünk. – Uuáááá, ne szeressetek, csoki kell, csoki kell, csoki kell! Nem kell a szeretet, csoki kell, csoki kell!” Jó, de legalább kapott egy jó választ, hogy nincs csoki, kicsit kidühöng…, és rájön: „Ja tényleg, tényleg, jó, hát csoki nélkül is van. Tessék, ha valaki így van, fölajánlok egy Balaton szeletet például. (Egészségedre! Megeheted. Szóval…) Akkor hogyne volnának parazita szükségletek, és ma, valahogy egy ilyen szükséglet-kielégítő világnak élünk. Aminek olyan szükséglet-jellege van, olyan Maslow-piramis alakja, hát azt rögtön, akkor minden fegyvert lerakunk. Hát kérem szépen, Maslow-piramis. Az úgy beütött nekünk. ha valaki valóban olvasná Maslow-t, tudná, hogy pont a fordítottját gondolta. Amikor az élete vége felé beszélt erről, pont nem azt gondolta, amit mi az egyetemen megtanulunk. Hoppácska! Olvassatok Maslow-t! De nem, ez nekünk most már beégett, besült, és most két nemzedék így fog fölnőni. Ez olyan, mint a Spock csecsemő. Tehát a Spock csecsemőket Maslow piramisos anyukák és apukák nevelték… Ahh, szép kis kultúra, és ez most, ameddig ez a piramis… tudjátok, miről beszélek, ugye. „Alapvető szükséglet…, amíg a legalapvetőbb szükségleteim nem elégülnek ki, addig egy következőre nem tudunk eljutni, mindig először az ember eszik, iszik, alszik, és ha nem eszik, nem iszik, akkor rántja a kést, mert az kell neki.” Ha ez így lenne, akkor az… Hát hogyne tudnánk azt, hogy voltak emberek, százával, ezrével, tízezrével, százezrével, milliószámra, akik alapvető szükségleteiket le tudták tenni, és azt mondták, hogy „Látlak téged személyként.” Kukucs! Személy, személy! Ugye, Gyökössy Bandi… tehát rengeteg történetet lehet, most direkt nem a leg…izébbeket akarom mondani. (51:15)

Az a gyönyörű története, az egyik, a… nem t’om mi a címe. („Ne szólj bele!” Ezt belül mondtam a hangnak. Jól vagyok, jól vagyok. A belső hang mondta, hogy „Jusson már eszedbe! Nem lehetsz ilyen béna, hogy nem jut eszedbe.” – És ha nem jut eszembe a cím?) A történet a II. világháború, ’45, pince, és egyszer csak jön a Rozi néni, s hoz le a pincébe egy vájdlingot, s a vájdlingban van 6 szem főtt krumpli. Hetek óta éheznek, s hozza a vájdlingban a krumplit, a saját krumpliját. Megkínálja a családot, gyerekek, a gyerekeknek hozza, a gyerekek egyenek krumplit. S akkor könny szökik a feleségnek, az asszonynak, az édesanyának a szemébe, és azt mondja: „Hát de Rozi néni, hát hogyhogy ide hozza ezt a krumplit? Hát magának sincs. Hát maga vala… pár napig meg lett volna ezzel a krumplival oldva.” Rozi néni azt mondja: „Azért fiacskám, mert nem jó az embernek egyedül enni.” És ezt így fejezi ki: nem jó az embernek magának enni. Ezt mondja: „Nem jó, ha magamnak eszek.” Hát ha a Maslow piramis úgy, ahogyan azt adott esetben nekünk tanították, úgy volna igaz, akkor nem érdemes embernek lenni. Ezt, hát nem tudok erre mást mondani. Ezért azt mondjuk (-dom, djuk), hogy léteznek parazita szükségletek. Ilyen történetet annyit lehetne még, hát annyit, hát tudját…, na. Ugye ezeket nem kell, most nem kell nekiállnom, hogy volt már olyan, hogy valaki azt mondta, hogy „Te élj.” és… És tényleg az a legdrámaibb, hogyha valaki jól ismeri Maslow-t, akkor, akkor tudja, hogy azt mondta, hogy: „De neeem!” Áhá. Megyek át a következő gondolatra. (53:50)

Miért is vagyunk akkor nagyon nehéz helyzetben? Szinte mindig fölmerül ez a kérdés, hogy mi az, amit mi nem tudunk, de két nem… (Csúszik le a nadrágom, pedig tőletek kaptam, állítólag az nem csúszik le… Nem elégíti ki a szükségleteimet ez a gatya! Mindjárt elkezdlek titeket szidni. Nem, nem vettetek jót, ez lecsúszik.) Mindig fölmerül, hogy mi az, amit mi nem tudunk, és az előző nemzedékek meg valahogy tudtak, vagy úgy tűnik, hogy tudtak. Ugye, ez mindig fölmerül, hogy miért, valahogy miért megy ez nekünk ez ennyire gyöngén, hogy valahogy a nagyiék egész jól megvoltak, vagy ha nem voltak jól meg, akkor is valahogy együtt voltak. Hogy van ez, hogy… erre szeretnék egy gondolatot mondani. Sokan azt mondják: „Mi ez a lehetetlen marhaság, hogy már most mindenki rohan a pszichológushoz? Ez egy hülyeség, a nagyanyám se járt pszichológushoz, mégis élt. Nagyapám tudott kapálni, de nem tudta, mi az a pszichoterápia. Tök jó fej volt.” Ezt is megint itt lehetne gombolyítani, ragozni. Azért ha emberiség-méretekben gondolkodunk, azt látjuk, hogy óriási teljesítményünk az, hogy a külső akadályokkal kapcsolatosan egyre nagyobb szabadságra jutottunk el. Hogy a mi világunkban van szólásszabadság, vallásszabadság, a vélemény szabad nyilvánításának joga, hogy van választójog és most ezer dolgot mondhatnánk. A külső dolgokkal kapcsolatosan sikerült a kultúránkban egy egész nagy fokú szabadságra eljutni. Most van persze árnyéka, de most ne bonyolódjunk ebbe bele. Kétség kívül szabadon megyünk oda, ahova akarunk, hogy elmegyünk Bécsbe útlevél nélkül. Hát én csak azért elmentem Bécsbe, hogy ne legyen nálam útlevél. Tényleg, komolyan mondom. Beültem az autóba, azt mondtam: „Most pedig útlevél, fütyülök rád, irány Bécs.” A határon csak egy 30-as tábla van, fegyveres őrök helyett. Micsoda nagy…! Értitek ezt, egy 30-as tábla. Hát nem mondhatjuk, hogy a külső szabadságunk nem nagyobb, hogy pisztolyt fognak ránk, vagy van egy 30-as tábla, 40-nel mész át rajta. (56:50) A mi világunkban, a mi kultúránkban komoly teljesítményekre jutottunk. Mi lett ennek a következménye? Az lett a következménye, hogy a kapcsolatainkban – most rögtön ide utalok – nagyon szabadok lettünk. Ahhoz képest, ahogyan addig voltunk… Kevés nőt kényszerítenek a mi kultúránkban valakihez, inkább zsarolják érzelmileg, vagy terrorizálják, de azért az a durva kényszer már nem szokott lenni. Mi a következménye? Hogy a kapcsolatainkban a belső akadályok váltak hallatlanul nyilvánvalóvá. Ameddig a külső akadályoknak lehetett nekifeszülni, azt mondtuk: „Ha én elvehetném a másik faluban lévő Brünhildát, aki nem ebben a faluban van, a másikban, az egy másik univerzum, és én onnan hoznám őt, onnan… Sőt, hát ide nem hozhatom, mert itt vasvellával kergetnek el. Nem, mi ketten megszökünk.” Aztán mi lett? Á, dehogy ment el oda. Vagy pedig megszöktek, és kinyírták őket. Mit tudom én. Jó, ezt a részt mindenki egészítse ki. Szóval, emeddig neki lehetett feszülni a külső korlátoknak, volt egy illúziónk, hogy „Ha ez mind megszűnik, ránk virrad a boldog világ.” Nem így volt? Hát ezt átéltük társadalmi méretekben is. „Egyszer leomlik az a rohadt fal!” (Mária rádió kedves hallgatói a jelzőt alakítsák át valami szebb szóra, ami semmilyen érzékenységet nem sért. Tehát „az a … fal!”) Hogyha az megtörténik, egyszer csak majd ülünk, és … tényleg ültünk, sokáig ültünk… Mi történt? rengeteg külső akadállyal kapcsolatosan szabaddá váltunk, és ennek lett egy nagyon nyilvánvaló következménye, a kapcsolatainkat ma a belső akadályok lehetetlenítik és nehezítik rettenetes módon. Ezek a belső akadályok régen is ott voltak, és nyilvánvalóvá lehettek volna, ha jutott volna idő, energia és kultúra, hogy egyáltalán annak nekilássunk. De mással voltunk elfoglalva, örültünk, hogy éltünk, hogy túléltünk, hogy egyáltalán valamennyire normális volt, nem vert meg minden nap, hogy hozott valami pénzt haza, hát ennek örültünk annak idején. Volt mit enni, és a többi. Hát hogy, ödipális konfliktussal foglalkoztak 200 éve? Hát dehogy foglalkoztak! Legyen mit enni. Ennek… nem arról van szó, hogy bénábbak vagyunk, mint 30-50-80 évvel ezelőtt. Az emberiség ilyen nagy mértékben, mint mi…, csak nézzünk körbe, egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy a külső keretek, korlátok, satöbbivel kapcsolatban akkora szabadságunk van, hogy most nem a külső tényezőknek kiszolgáltatva élünk elsősorban, vagy látványosan, hanem a belső tényezőknek kiszolgáltatva. Ugyanúgy kiszolgáltatottak vagyunk, csak most a belső dolgainknak, a sebeinknek, az elakadásainknak, a sérüléseinknek, és ez elemi erővel tárul föl és mutatja meg magát. De nem volt még lehetősége az emberiségnek, hogy erre így rácsodálkozzunk, ez egy-két nemzedék óta van. Hát persze, hogy bénák vagyunk, mint a kiskacsa. Haa-haa-haa…, ilyenek vagyunk, most kell valamit kitalálnunk. A külső dolgoktól szabadok lettünk, és rá kell eszmélnünk, hogy mennyire nem vagyunk szabadok saját magunktól. Ezt én egy teljesen természetes folyamatnak látom. Nagyon, és szerintem, nem tudom, valahogy józan dolog, hogyha ezt így látjuk, hogy most nem a külső, hanem a belső dolgok kötnek és határoznak meg rettenetesen minket. És most bekiáltunk, hogy hogyan tudnánk akkor belül is szabadabbak lenni. (61:50)

Más kultúrák a fordított irányba indultak el. Például Tibetben csodás belső szabadságra jutott el a kultúra. Gyönyörű belső szabadság, fantasztikus! Hát távcsővel nézzük, amit ők képesek ott. Hát gyönyörű…, a buddhista kultúra, a lámaizmus…, most mindegy, hát lenyűgöző egyszerűen. Az a lelki kultúra, ami ott van, hát mi kis bölcsisek vagyunk ahhoz képest így, nagy méretekben, bölcsőde. De közben pedig, mert ők azzal kezdtek, most mondjuk így egyszerűen, nyilván valahol, és most a külső…, ők most a külsőnél tartanak. Ez mind nagyon szép, hogy képes vagyok 40 évet kibírni egy börtönben… de muszáj? Ugye, mi meg a fordítottján, hogy mi meg… 40 évet muszáj kibírni egy nő mellett, 40 évet, muszáj? Akárhogy is van, ez a külső meg belső szabadság, külső-belső kötöttségek, és kiszolgáltatottság… Mi a belsőtől nyögünk, kétség kívül. Ezt én egy teljesen természetes, normális helyzetnek tartom; attól ez még nem könnyű. Egyáltalán nem, s azért nem könnyű, mert sokkal könnyebb egy külső valamivel szemben harcolni és küzdeni. Ugye, Csillagok háborúja. Az alap-irodalmat ne felejtsük el! Az alapműveltség azért az mindig legyen nálunk. Ugye, hogy mennyire kézenfekvő nekiállni és küzdeni a rosszal, ugye. Annyira kézenfekvő, neki kell esni, ütni-vágni, lefejezni, fölakasztani, lelőni, fölnégyelni s szabadnak lenni. De a Csillagok háborúja fontos üzenettel bír: „Ha így jársz el, átlépsz a sötét oldalra.” És sikerült lelőni, fölnégyelni, fölakasztani és kivégezni, és brlül ugyanakkora, rettenetes rabságba kerültél. Erről szól. Na, na… átment? Átment. Mondom átment! Csak szelíden. (64:40)

Tehát az, hogy most fölismerjük, hogy mennyi sérültségünk, elakadásunk, mindenünk tud lenni, s a belső munka… A külső munka is nagyon nehéz, hogyha annak a magunk felé eső részét komolyan vesszük. Ugye, ha tudjuk, hogy lehet nemtelenül, nem tudom én hogy, erkölcstelenül, akárhogy ütni-vágni, annak rettenetes negatív következményei lesznek. Tehát ott is, ha valaki rájött, hogy így nem érdemes, az ott egy komoly belső munkát kellett, hogy végezzen. Nagyon komoly belső munkát, kevesen végezték el. Sokkal könnyebb kimenni és ütni-vágni, s utána aztán van is következménye. Ma a belső munkát hihetetlen szívesen tolnánk át a másik emberre. Annyira jó lenne, ha rá lehetne nyomni, annyira nagyon jó lenne, és tudjátok, itt jön egy paradoxon. Miközben mámorosan éljük meg az individualitásunkat, ha problémáink támadnak, rögtön megtaláljuk a másik embert, rögtön. Ezt minden évben elragozom nektek, a nyelvi kifejezéseink nagyon jól mutatják, hogy hol tartunk ebben a belső ébredésben és kultúrában. Azt mondjuk: „Már megint földühítesz. Ne idegelj föl! Ne szomorítsd meg anyádat! Ne bosszantsd föl apádat!” Tulajdonképpen az érzésekre utaló kifejezéseink mindig rejtetten a felelősség áthárítását is mutatják, vagyis „te bosszantasz föl engem”. Ez egy előző kultúrának a kifejezése. A kölcsönös függőségben voltunk, és azt szabályoztuk és néztük, hogy mindenki megfelelően viselkedjen, mert ha egyszer oda jutottam el, hogy fölmérgesedtem, nem álltam jót magamért. Ezért tehát az, hogy „Mindenki viselkedjen rendesen, mert ha egyszer elvesztjük a fonalat, akkor krrr-hhhrrr, ez lesz belőlünk.” Hát ez a háborúnak a világa, ugye, hogy óóőőő…, és most kezdünk valahogy oda eljutni, hogy egy kapcsolatot is nem a háború logikája alapján igyekszünk megvívni. Ki a felelős, ki a rossz, ki…, fekete-fehér… Hát hogyha te ezt csináltad, és én megharagudtam, ez a harag nálam van, ez az én haragom, hát „enyém harag; harag: enyém; enyém harag; itt van benn”. Nem, a tanult tehetetlenségnek és hitetlenségnek a köre alakul, azt mondja: „Én vagyok iszonyú haragos, majd megőrülök – csinálj vele valamit.” Ma ebben a logikában élünk általában. „Iszonyú szomorú vagyok, ülök – ez már sértettség persze –, s neked kell jönni hozzám. Nem jössz… (toppantások… - szerk.)” A nyelvi kifejezések tehát nagyon jól mutatják, hogy amikor egy kicsi kis nehéz érzésig jutunk, rögtön szeretjük a másikat felelőssé tenni érte, és azt mondjuk: „Ez nem egyéni munka kérdése, rosszat csináltál! Nézz magadba, változtass magadon, gondolkodj el!” és a többi. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy… persze, hogy a másik tud rosszat tenni, tud ártani, és mindent tud, és világos, hogy ez a dimenzió is az életnek fontos dimenziója. (Hú, három perc. Most belekezdjek, vagy ne kezdjek bele? – NE, azt mondja, ne. DE, de… most szétszakítotok! Akkor csak ilyen villanásszerűen… alig mondtam ma történeteket. Semmit, csak így nyomtam, nyomtam, hehh, egy picit belekezdek.) (69:00)

Anno, régente az erkölcsnek nagy szerepe volt abban – de beleértve a szabályoknak, törvényeknek, kultúrának, normáknak, de most vegyük ki az erkölcsöt – hogy megóvott bennünket a saját, belső sérültségeinknek, sebzettségeinknek, lehetetlen személyiségfejlődésünknek, óriási elakadásainknak való kiszolgáltatottságtól. Az erkölcsnek volt egy olyan szerepe, hogyha az illető úgy többé-kevésbé erkölcsös életet élt, ez lehetővé tette azt, hogy ne kelljen nekiállni centiről centire pszichoanalízissel, tírirí…, egy év, két év terápia, önismereti csoport…, majd eljut oda, ahol egy egyszerű szabály van, például, hogy „Ne árts!” vagy „Ne hazudj! Ne lopj! Ne csald meg!” Carl Gustav Jung erre azt mondta: „Az önismeret egy csatornázási műveletnek megfelelő feladat. Mikor nekilátunk, orrfacsaró bűz szokott támadni.” Ezt mondta Jung apó. „Fertelmes bűz, belőlünk jön.” Így mondta. Ki szereti azt? Azt mondta: „Nagyszerű, hogyha valaki bírja ezt a fertelmes bűzt, ami belőle jön, képes így rálátni, és nekiállni, és dolgozni vele, és nem t’om mi, ez óriási dolog.” Hát eleve, nem mindenkinek van például ilyen önreflexiós képessége, ami egy önismeret, például pszichoanalízishez valamennyi intelligencia szok’ kelleni. Hát de egy kicsi kell hozzá. Most ahhoz, hogy az álmoknak nekilássunk, ahhoz is hát valamiféle készségek kellenek. Mi volt az emberiség kezében addig, ameddig ezekre a készségekre csak kevesen jutottak el, vagy nem ezeket használtuk? Addig volt az erkölcs. Az erkölcs ugyanis segített bennünket abban, hogy ne essünk áldozatul a belső sérüléseinknek, a belső sebzettségünknek. A – keresztény kultúra így mondja – rendezetlen vágyak. Mi talán inkább mondhatjuk így: parazita szükségletek. (71:55)

Mondok gyorsan egy példát azért, hogy akkor meg lehet ragadni. Amikor például valaki nem élte azt meg, hogy ő egy családban, egy szerető családban tud felnőni, és vágyik két kapura arra, hogy valahogy ez a vágya, hogy ő úgy nőjön föl egy családban, hogy van apa, és van anya, és … „Hááá, család, ó…!” és elmegy bébiszitternek, „au-pair-renciás tengeren túlra”, és ott egyszer csak mi történik? Igaz, hogy még csak 23 éves, 19 éves, ott egy család. Van apa, van anya, gyerekek, ő au-pair-kedik, au-pair-kedik, szitterkedik, s egyszer csak háhá-háháhá-há… Érthető? Hát ha ennyiből nem érthető, látszik, ti az erkölcs útján jártok, tehát nem a sok intelligencia hozott ide benneteket, biztos erkölcs. Hát persze, akkor ez egy család, hogy lehetne még jobban ebbe a családba…, még, még, megélni azt, ami otthon nem volt? Még, még, még…! Mondom az útját. (Akik nem találták ki…) Van ott egy apa, férj, férfi, én vagyok 19 éves, azt mondom: „Három legyet egy csapásra!” Lesz apa, engem szeret, férfi, engem szeret, férj, engem szeret, háá, kicsit enyém lesz a gyerek is, a feleség zavaró körülmény… De ennyi nyereség mellett? Úgyse jön rá. Ez egy olyan belső hiánynak, szükségletnek, sebzettségnek a valamennyi, vagy akármennyi, vagy semennyi kontrollal együtt megvalósulása, ami m-hm-hmm…, amit hogyha valaki az erkölcs segítségéhez folyamodik, valójában nem egy külső fórumnak, normának, keretnek felel akkor meg, hanem nem szolgáltatódik ki a személyiségfejlődése elakadásainak. Ezért az erkölcsnek volt egy ilyen óriási, segítő szerepe, hogy a belső sebzettségeink ne uralkodjanak el rajtunk, mert különben szeretnek eluralkodni rajtunk. Oda visznek, ahova nem akarjuk. Erről szeretnék akkor a következő alkalommal jó pár példát mondani, s innen mennénk tovább, még, még ehhez akarok… beszélni akarok. Na, jól van, köszönöm a figyelmet. (75:30)

Hirdetés

Néhányan szeretnének hirdetni. Talán emlékeztek még rá, egy őszi előadás után Pál Feri atya bemutatott, mint embert, nem mint intézeti pozícióból fakadó személyt, aminek a lényege az volt, hogy a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete egy alaposabb kutatást szeretne végezni az alkalomra járók körében. Röviddel ezután, rövid kérdőívek segítségével fölmértük az alapsokaságot, és azóta ennek az adatait a honlapon is olvashatjátok „Statisztikák” címszó alatt. azóta Feri atyával, illetve a szervezőkkel a kérdéseknek a prioritási sorrendjét is összeállítottuk, és most ahhoz kérném a segítségeteket, hogy a válaszokhoz az előkérdésekre adjatok támpontokat, méghozzá a palferi.hu<<ferdevonal>>kerdoiv beírással is. Nem akarjuk ezt egy egyszerű linkkel a honlapra föltenni, hogy olyanok, akik csak éppen arra járkálnak, olyanok is kitöltsék, hanem tényleg csak azok, akik tudnak ezekről az előadásokról, azok töltsék ki ezt a kérdőívet. Öt alapkérdés lesz benne, és 13 kifejtős kérdés. Azt szeretnénk ezzel elérni, hogy minél pontosabb, és lehetőleg mindent lefedő válaszokat adjunk majd a nagy kérdőívben. Tehát ezek nyitott kérdések, szöveges választ lehet adni rá. Lehet természetesen kisregényt is, romantikus kisregényt is írni, hogy a Feri atya előadása után a következő randin hogyan tudtam alkalmazni az itt elhangzottakat, vagy pedig, és ezért járok ide, hogy ilyeneket tanuljak, vagy pedig ahogy itt most épp az előadás elején hallottam, hogy Feri atya bal szemöldökének vibrációja olyan erőteret teremt, hogy ezért jöjjek ide… Ilyeneket is lehet írni, de természetesen célratörőbb válaszokat, egyenes válaszokat sokkal jobban értékelnénk, mert ennek segítségével tudunk aztán, tudjuk aztán a kérdőívet alaposan, megfelelően kitölteni, összeállítani. Tehát kérem azt, hogy minél többen, lehetőleg mindenki írja be a keresőbe ezt, hogy palferi.hu<<per>>kerdoiv, és töltse ki ezt a rövid, 13 kérdéses kérdőívet. A nagy kérdőívet elképzeléseink szerint áprilisban már az új helyen fogjuk kiosztani, vagy akkor fogjuk elétek tárni. András, elmondtam mindent ezzel kapcsolatban? Köszönöm, akkor várjuk ezeket a visszajelzéseket. (78:40)

0000# Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit! Van még néhány gondolatom a nagy témához, hát úgynevezett
0010# nagy témához, amiben éppen most vagyunk - nekem mindig az a nagy téma, amiben vagyunk. Ez volt a cím, mert cím
0021# kell, hogy legyen, különben eltévedünk, (Áhá, egy püspök van köztünk.) a cím így szól: "A hiánymotivált, negatív
0032# motívumai a párválasztásnak és a házasságkötésnek". Ez a fő címünk, s ugye nagyon fontos volt, rögtön alcím:
0042# "Nem válóokok". Nem válóokok gyűjteménye, hanem mikor elkezdünk ráeszmélni arra, hogy mit tettünk tavaly nyáron,
0053# vagy 20 évvel ezelőtt tavaly nyáron, akkor nagyon nagy segítségünkre lehet az, hogy látjuk, ó igen, mennyire
0063# természetes, hogy sokféle motívum határozott meg akkor, és ráadásul ezek a szempontok nem is voltak tudatosak,
0074# amikor a párválasztásra adtam a fejem, és amikor úgy döntöttem, hogy megházasodok. És egyáltalán nem tragédia,
0084# hogyha meglátjuk magunkban ezeket az önmagában elégtelen okokat, amelyek ki tudnak futni alólunk, és nem tudnak
0095# már adott esetekben, krízisekben, helyzetekben megtartani minket a kapcsolatainkban. Tehát ha ezekre rálátunk,
0106# nosza neki, keressünk mélyebb alapokat, erősebb forrást. Tehát erről beszélünk, és a (Már melegem van, pfff.
0116# Szóval, tudjátok, nem tudom, nem tudnátok a testhőmérsékleteteket egy kicsit csökkenteni, hogy még tudjatok
0126# figyelni, de annyira ne párologjatok itt? Rettenetes, amit csináltok, na.) Gyorsan elmondom a szempontokat, és
0137# utána vár ránk még kettő.
0140# 
0140# A párválasztás hiánymotivált, illetve elégtelen okai
0143# Ismétlés
0144# 1. Menekülés otthonról, valamitől, valakitől
0147# 2. Félelemből (ez nem ugyanaz, ez két külön szempont, csak nem mondtam számot)
0153# 3. Előző kapcsolat gyógyítása, vagy felejtése céljából
0157# 4. Saját individuális önazonosság kapcsolatban való keresése
0161# 5. Külső kényszer, vagy belső megfelelni vágyás
0165# 6. Éretlen, infantilis okok
0167# 7. Jön a baba
0168# 8. Valamivel, valakivel szembeni döntés. Amikor a döntést egy harmadik személy motiválja elsősorban, és nem
0176# kettőnkről szól.
0177# 9. Mikor alapvetően hiányokat akarok bepótolni, megkapni, amit sosem kaptam meg, stb.
0183# 10. Valamilyen súlyos veszteségre adott válasz
0187# Ezek voltak eddig, ez tíz, s akkor...
0190# 
0190# 11. Mert ő volt az első
0192# Lehet, hogy ez ma már kezd kimenni a divatból, azzal együtt a belső világunkban az elsőnek mindig nagy a
0201# jelentősége. Az elsőnek mindig nagy a szerepe, és ezért hogyha egy olyan kultúra vesz körül bennünket, amely
0210# megerősít minket abban, és főleg, hogyha ez a kultúra már belsővé vált, hogy "Ha elveszítem a szüzességemet,
0220# hozzá kell mennem ahhoz a pasihoz." Ez egy egyszerű képlet. És ma már el szok' veszíteni a szüzességet, és
0229# miután ezt el szok' veszíteni, bár nem tudok, hogy ez olyan-e, amit el lehet veszteni, ez egy nagyon érdekes
0239# magyar kifejezés, ajánlom egy kissé az utánagondolást. Tehát mondjuk a felelősség-áthárításnak nincs-e valami
0249# halvány pírja ebben a mondatban? "Nem, előbb még megvolt." S tulajdonképpen az illető egész reális mondatot
0258# mondott, s tényleg így is van. Na mindegy, vagy nem mindegy, dehogy! Mikor átélem azt, hogy "De már nekiadtam
0268# magam." Hát ha már nekiadtam magam, be tud indulni egy csomó gondolat, és érzés, és miden belül, és tudatos és
0278# nem tudatos folyamatok. Na, mondom az egyszerű mondatot: "Futok a pénzem után." A szociálpszichológia nagyon jól
0288# kidolgozta, mit jelent a "Futok a pénzem után" metódus. "Már én most annyit fektettem be, hogy most már
0297# érdemesebb továbbmenni a lenini úton, mert eddig nem úgy tűnt, hogy ebből valami jó kisülne, de már olyan régóta
0307# megyünk rajta, nem tűnik túl értelmesnek most lelépni, hát mert hátha, egy kicsit, kicsit csak egy kis kanyar
0316# erre, egy kis kanyar arra, hátha ott kivirul a ... népek testvérisége." És ezért - tényleg, a
0325# szociálpszichológia... gyönyörű - "Futok a pénzem után." Már régen, régen azt kellene mondani, hogy "Igen, ha
0334# leálltam volna egy évvel ezelőtt, sokkal kevesebbet vesztek. Ha két évvel ezelőtt álltam volna le, még sokkal
0344# kevesebbet vesztek. Ha bele se kezdtem volna..." Ugye, olyan meg nincs. Tehát ez jól van, belekezdtem. A "Futok
0354# a pénzem után" sokszor olyan meggyőző erővel rendelkezik itt bent, érzelmi támasztékokkal, hogy megyünk, és
0363# megyünk a nagy semmi felé, mert azt mondjuk, már annyit beletettünk.
0370# 
0370# Mi történik akkor, hogyha valaki a szüzességét tette bele? S azt mondja: "Ez akkora kincs, most már, most
0380# már..." és ennek nyilván, tudjuk, megvolt a kulturális háttere, hogy "Na, ha ezt csináltad a lányommal, veszed
0391# el!" Ugye, ez nagyon egyszerű volt. Ha elvesztette, elveszi. Ő veszti el, ő meg elveszi, ugye ez volt a képlet.
0402# Aki elhagyott valamit, azt el kellett venni. Most... jaj, de milyen módon mondom ezt. Óriási ereje tud annak
0412# lenni, hogy valaki azt mondja, hogy "Én nem tudnék úgy a tükörbe nézni, hogy ne az a férfi vegyen el, akivel
0423# együtt voltam életemben először. Ha már együtt jártunk, egy év, két év, három, és már odaadtam magam, tudtam,
0434# hogy nem kéne, tudom, tudom - ez mondjuk az ő be... - de nem, jaj-jaj, de tulajdonképpen még..." Ez megvan
0444# nektek, ez a mozdulat? S hogy ezt szavakká lehet alakítani. Tehát úgy kezdődik, hogy..., ez van a felszínen:
0455# "Tulajdonképpen, hogyha ő vesz el, ki se derül." Bizonyos kultúrákban és családokban ez komoly szempont. "Akkor
0466# ki se derül, akkor tulajdonképpen ... türürüüü, fű alatt." Vagy: "Jó, jó, kiderült, mert nem bírtam, nem bírtam
0476# ki, elmondtam öt barátnőmnek - ugye ez azt jelenti, hogy az emberiség fele már valahogy értesült róla - de nem
0487# baj, mert elvesz, úgyis el fog venni, és akkor valahogy kiegyenlítődik a rendszer." Ugye itt van egy nagy hiány,
0498# egy veszteség, de elvesz, és akkor így tulajdonképpen visszaérünk a lenini útra. Arra az útra, ahonnan kicsit
0509# lekóricáltunk, ott volt egy ágy, tük-tük-tük..., most vissza, megyünk, huss, az elképzelt jövő felé. Folytassam
0520# ezt? Mert szerintem nem, hát ez, ennyi bővel elég. Azért nehéz erről beszélni, mert nem szoktunk róla beszélni.
0531# Ugye, és rögtön mindenki azt gondol mögé, alá, fölé, amit csak akar. Hogy ugye rögtön már hallom, hallom a
0541# kritikát a jobb fülemmel: "Hogy lehet, hogy ezt a szép dolgot is akkor így...? És nem azt mondta, hogy igenis
0552# vegye el, hát igenis vegye el! Ilyen hülyeséget, lenini utat, izé..." Másik fülemmel is kritikákat hallok, de
0563# mindegy is. Önmagában elégtelen ok, ezt mondom rá. Az összes többit te gondoltad most. Én csak azt mondtam,
0573# önmagában, ha csak ennyi, az nem tudom, hogy 10 év múlva, 20 év múlva elég lesz-e. 10 év múlva, 20 év múlva sok
0584# mindent másképp szoktunk gondolni, s ha csak ez van...
0590# 
0590# Ide hoznék még egy szempontot, ezt aztán pláne nem utáljuk, utáljuk, ez pedig az, hogy a szexualitásnak óriási
0600# ereje van, óriási összetartó ereje van. Ezért például hogyha csak kívülről, nagyon szikáran nézzük a helyzetet,
0611# azt lehet mondani, hogy egy kapcsolat, amely, hát... lehet csinálni, de talán nem kéne, beletesszük a
0621# szexualitást, megélt szexualitás, sűrűn megélt szexualitás. Ez a kapcsolat az alaposan megélt szexualitás által
0632# egész jól működik egy ideig, és ráadásul az alaposan megélt szexualitás, amennyiben az ott egész jó... Most
0642# miért? Van, hogy jó, van, hogy nem. Ugye egész jó..., az összes többi fontosabb témát úgy elfedi, ki se
0653# látszanak alóla. Ezért aztán lehet hihetetlen büszkén, "Vahh azt...aaa, meee...." ez ugye érthető volt, megyünk
0663# tovább. A büszkeség alatt azt értettem, hogy "Na, ugye mekkora marhaság az egyház tanítása!" Most például ezt a
0674# mondatot érdemes külön idézni tőlem. És akkor azt lehet mondani, hogy "Hát minden jól alakul, nagyon szép, és
0685# most derült ki, milyen egy ódivatú, egy lehetetlen dolog ez, hogy ne legyek együtt azzal, és ne úgy, és ne
0695# sokat, és ne nagyon sokat, és ne... még nagyon sokat. Hát úgy, úgy hogy lehet úgy dönteni?" Áhá! A rév, meg a
0706# vám. "Ó, nagyon jól összepasszolunk!" Ismerek valakit, aki azért vált el, mert nem passzolt össze. (Ez...
0716# püspökségről keresnek?) Hát, jaj, ez persze, hogy hihetetlen nehéz lehet, hihetetlen. A szexuális problémák,
0727# tudjuk a kutatásokból, hogy ha nincs egy a mind a két fél számára megfelelő szexuális harmónia, abból fakadó
0738# szexuális öröm, ami mögött egy kapcsolat áll persze, meg két személy, akkor az nehézzé teszi a kapcsolatot. Ezt
0748# tudjuk jól, nagyon elégedetlenné tudja tenni a házas feleket, ezt tudjuk jól. Itt azonban csak arról akarok
0759# szólni, hogy ha veszünk egy olyan egyszerű menetet, az egyszerű menet: megismerkedünk, tüzüm-zümzüm...,
0769# viszonylag gyorsan lefekszünk egymással, és jól megy - nem technikailag, az is fontos, de most nem úgy -
0779# "Életemben sosem volt ilyen jó..., hú, ez nagyon most jó, és holnap még jobb..., és nagyon jó, és egy év múlva
0790# is jó, és hát, hát, ő lesz az, ő lesz az. Két-három év múlva megházasodunk..." és akkor előjön egy csomó
0800# nehézség, de rengeteg, tömegével. És olyan nehézségek jönnek elő, amik előjöttek volna sokkal előbb, ha nincs
0811# valami óriási valami, ami elfedje az egész dinamikát, ami alatta van. Ezért amit megnyerhetünk a réven, jól
0821# elbukjuk a vámon. Ezt csak úgy mondom, mint egy realitást. Lehet így is, csak tik-tik-tik... mit nyerek, és mit
0832# vesztek vele? A szexualitás olyan hatalmas erő, és akkora érték, és olyan kincs, és közben meg olyan bénák
0843# tudunk lenni - most nem szexuális technika értelemben, hanem kapcsolat értelemben, a kapcsolati intelligenciánk
0854# annyira zsér tud lenni - hogy sokszor szinte a szexualitás tud egy olyan terület lenni, ahol hát át tudok
0864# valakit ölelni. Hát egyébként egy kibírhatatlan pofa, de ott legalább átölel valakit. Egyébként egy sértődékeny,
0875# nem t'om mi, egy kritikus valami, de ott meg valahogy tud gyengéd lenni, hát persze, hogy ááá-hhhááá... (A mai
0886# alkalommal úgy tűnik, keveset bízunk a szavakra. Lehet, hogy máskor is így kéne eljárni...) Ezt csak valami
0896# alap-realitásként akartam idehozni.
0900# 
0900# 12. Amikor elsősorban nem valakit, hanem valamit keresünk, és valamit választunk
0907# Tulajdonképpen, szerintem mondhatjuk azt, egy kedves pszichológus ismerősömmel beszélgettünk arról, hogy ki az,
0918# aki segítő foglalkozásra adja a fejét. Ő nagyon tömören azt mondta: "Tulajdonképpen aki egy ilyen igazi,
0928# odatevős segítő foglalkozású valaki, biztos, hogy szindrómás segítőként kezdi, kényszeres segítő." Nem csak
0938# akkor segít, amikor arra szüksége van... a másiknak, hanem ezért, és akkor, és úgy segít, ahogyan szüksége van
0948# neki. Így nagyon egyszerűen meghatároztuk a szindrómás segítőt. A jó segítők majdnem mindig szindrómásan kezdik,
0959# és utána szép lassan, valahogy kigyógyulnak belőle, de megtartják a segítőzést. Lehet, hogy valaki annyira
0969# kigyógyul belőle, hogy az egészet kidobja az ablakon. Tényleg van ilyen, David Lang. Ő például Monacoban a
0979# teniszpályán hal meg, viszonylag fiatalon, úgy, hogy miután a pszichiátriának egy zseniális irányzatát
0989# megalapozza és létrehozza, olyan zseniális ürge, hogy érdemes az összes könyvét elolvasni, egyszer csak azt
0999# mondja, hogy "Na, most volt elegem." és bemegy abba a bizonyos hivatalba, és kiíratja magát a pszichiátereknek a
1009# listájáról, mintha sose lett volna segítő. Elmegy Monacoba teniszezni, és a kettő között nincs összefüggés. Mert
1020# láttam, hogy nagyon elkezdett menni egy csomó dgg-dgg-sz-zzz-cccs-zzz, ez csak két információ volt.
1030# 
1030# Az teljesen természetes és normális, hogy amolyan kényszeres, szindrómás segítőként kezd, és áll neki egy
1038# segítő, ez teljesen rendjén van. Ezt azért hoztam hasonlatként, párhuzamként, mert teljesen rendjén van,
1046# normális, egészséges, természetes, emberi, tirürüm-dürürüm, hogy egy kapcsolattól sok mindent várunk, hogy
1055# várunk tőle valamit, vagy valamiket. Hogy te majd szeretni fogsz engem, majd melletted megnyugszom, te fogsz
1063# engem bátorítani, te hozod haza a pénzt, én költöm el a pénzt, nagyon sok mindent tudunk várni egy kapcsolattól,
1072# és egy csomó mindent szoktunk megkapni egy kapcsolattól. Rengeteg mindent, hurrá és hurrá. De ez még mindig csak
1081# arról szólt, hogy valamit vártam egy kapcsolattól, biztonságot, biztonságérzetet, azután gondoskodást és
1089# törődést, a szükségleteimre választ, hogy ne legyek egyedül, ez mind a valami kategória nálam. Mind, valamit
1098# várok, de közben egy élő emberrel kezdtem valamibe. Ki nem mondanám ezt a szót, hogy interakcióba, hát ezt a
1107# lehetetlen szót, assz'em életemben másodszor használtam. Egyszer valami vizsgán az volt a tétel címe, hogy az
1115# interakció fajtái. Szóval belekezdek egy másik élő emberrel, egy személlyel valamibe, és közben az indítékaim, a
1124# szükségleteim, a vágyaim, a törekvéseimnek a zöme VALAMI-re vonatkozik. Erre én azt mondom, ez teljesen
1132# normális, egészen normális.
1135# 
1135# Mi szok' történni? (Hogy a magyar nyelv szabályait mindenképpen kövessük.) Az szok' történni, (Nagyon fontos,
1146# hogy ne ismételjük a hibát, mert rögzül, rögzül, és akkor már ösztönösen is használjuk.) Az szok' történni, hogy
1158# - a párkapcsolat elején - tudattalanul is rácuppanunk egymás szükségleteire. Erről már sok szó esett. Kivéve
1169# azok, akiknek még ez se megy, ők vannak a legnehezebb helyzetben. (Most, nem t'om, annyira szemét vagyok ma, hát
1181# minek örülök ennyire? Az élet tök nehéz. Na, de, jó... beszélgessünk inkább a zsiráfokról, vagy hogy legyen?)
1192# Tehát általában az szokott történni, hogy egész természetesen, egész normálisan (Most nézzétek, milyen édes
1203# valaki. "Roppanj rá!" Ez van ideírva, Balaton szelet. Ez a emlet... tessék, hát hogyne. Kübi, te ismered a
1214# rumosat? - Múlt héten mondtad. - Hát figyelt. Igen, ez a múlt héten emlegetett rumos Balaton szelet. Most azt
1226# nézem, hogy ezt is lehetne talán így alulról..., csak az a baj, hogy ez másképpen feszül, és ahogy nyomod,
1237# beleturmixolódik ide az elejébe, és ahogy végül megelégeled és szétnyitod, az egész apró morzsák formájában
1248# hullik alá. Ezt már nem lehet úgy enni, mint régen. De nagyon köszönöm, rá fogok roppanni majd az alkalom után.)
1260# 
1260# Szóval az a természetes, hogy rároppanunk a másik szükségleteire, már meg is van, teljes természetességgel
1268# ráhangolódtunk, és a tudattalanok vitustáncban járnak egymással, és "Aj, én tudom, mi kell neki! Én, én..." és
1277# ez így megy, és megy a nagy "fíling", szerelemnek szokták hívni, és a tudatalattik találkozása. És mi történik?
1285# Ahogy kifogy a szufla, egyszer csak úgy kezdjük megunni, hogy a másik szükségleteire figyeljünk, kezdünk
1294# visszatérni a saját világunkba, énhatárok kezdenek megszilárdulni, ugye mindig valami ilyesmi történik. Jönnek a
1302# csalódások, nem értjük, eddig tök jó volt, pont addig volt jó, ameddig megházasodtunk. Ezt nem értem, tényleg,
1311# mintha egy csapásra... Tudjátok, hogy az első krízispont épp a házasságkötéssel kezdődik? Nagyon sokaknál a
1320# házasságkötéssel kezdődik az első krízis. Jobbak már az elsőn túlvannak a házasságkötés előtt, már van egy kis
1328# rutinjuk. Szóval ahogy egyszer csak visszatérünk a saját világunkba, megint megszilárdulunk... Mi történik?
1337# Rájövünk, hogy a másik is ember. Nem, erre nem szoktunk rájönni. Elnézést, ezt rosszul mondtam. Arra szoktunk
1345# rájönni, hogy mi vagyunk emberek, erre nagyon gyorsan rájövünk, s azt mondjuk: "De hát nekem szükségem van arra,
1354# hogy... de az utóbbi időben már olyan keveset beszélünk este, már csak jössz haza, bezzeg az első évben nem így
1363# volt. Most már csak jössz haza, bekapcsolod a számítógépet, laptop, én meg nézem a sorozatot, hát nem t'om, erre
1372# házasodtunk? Nem t'om, ez, ez... Jön a csalódás, fájdalom, kiábrándultság. Mindenféle dinamika, különböző
1380# erősséggel, ütjük-vágjuk egymást. Miért nem kapom meg tőled, miért nem adod, miért és miért és miért. Reális
1389# szükségleteinket a társunk nem elégíti ki. A reális, valós szükségleteinket, amelyeket éppen a kapcsolat miatt,
1397# a kapcsolat érdekében a MI világába belehelyeztünk és átadtuk a másiknak, hogy elégítsd ki te az én
1405# szükségletemet. Majd én most nem a magamét, hanem kölcsönösen egymásét, s megyünk haza éhesen, és szimbolikusan
1414# "nincsen vacsora". Mikor szimbolikusan nincsen vacsora, akkor kezdünk el sokat enni. Mi következik ebből?
1422# Rengeteg dinamika, ebbe majd később bele tudunk menni úgyis, de ebbe most nem akarok. Eljutunk egy pontig, azt
1431# mondjuk, hogy "Hát nem, hát ez nem, nem kapom meg, amit várok. Nem kapom meg mindazt, amire szükségem lenne."
1440# 
1440# Egy kedves feleség, aki már hosszú ideje nem kapta meg azt, amire szüksége lett volna, jogosan mondta, hogy nem
1451# kapja meg, a következőt mondta: "Hát én is ember vagyok!" Ezért mondtam, hogy azt fölismerjük, hogy mi emberek
1462# vagyunk, de még azt nem ismertük föl, hogy a társunk is az. Az egy komoly személyiségfejlődés következtében jön
1473# csak a fejünkbe. Nem ismertük még föl, egy olyan valakinek látjuk, az a dolga és szerepe, hogy a
1483# szükségleteinkre ráhangolódjon és azokra válaszoljon. És ezért, azokat a rettenetes igazságtalanságként,
1494# fájdalomként, krízisként, mindenként megélt helyzeteket, pillanatokat, időszakokat, mikor rájövünk, hogy a
1504# másik, akihez hozzámentünk tavaly nyáron, a nevét sem mondjuk, "Az! Az, akitől valamit vártam valaha, az...!"
1515# nem adja meg. Hogy ő is egy ember. És amit így szoktunk mondani, "Rettenetes, talán nem ő az igazi, elrontottam,
1527# mit tudom én...", ezer dolgot mondunk, tulajdonképpen ezek a hatalmas lehetőséget adó pillanatok, hogy
1537# rájöjjünk, hogy az ágyban mellettünk egy ember alszik. Egy élő ember. Akinek ez túl sok úgy elsőre, mer sokszor
1548# 5-6 év házasság nem elég ennek a döbbenetes erejű fölismerésnek az elviselésére, kezdheti onnan, hogy
1559# "humanoid". Úgy tűnik, leginkább humanoid szerű, egészen humanoid szerű. Most itt horkol, most egy kicsit
1569# megfigyelem. Meg is lehet szagolni, egy ilyen finom kis testhőmérséklet mérés, 36,9 - ez egy humanoid lesz. És
1581# mikor valaki erre a döbbenetes erejű fölismerésre eljut: "Emberhez mentem!", "Egy embert vettem el, egy embert!"
1592# Ez azt jelenti, hogy a másik emberré válik a szememben, személlyé. És szerintem, ez egy meggyőződésem, ahogy
1603# mondtam: menedékeink előbb-utóbb börtönné válnak. Amikor a menedékeink, ahogy a kapcsolatban nekifogtunk, hogy
1614# "Majd ott...", mikor a menedékeink börtönné válnak, akkor kezdődik a párkapcsolat. Addig szükséglet-kielégítő
1625# BT-ben voltunk. Egy szükséglet-kielégítő rendszert működtetünk, és egyszer csak kiderül, hogy a másik egy ember,
1637# és nem ad meg mindent, és nem úgy adja meg, és rettenetesen gyarló és esendő, és minden baj van vele, és
1647# lehetőségünk van arra, hogy azt a valakit, aki 10 éve szuszog mellettünk, emberszámba vegyük. Fölismerjük, hogy
1658# egy ember, és azért mondtam, hogy itt kezdődik egy társkapcsolat, mert azt mondhatom, hogy "Na, most lehetőségem
1670# van arra, hogy egy másik valóságos, érző lényre igent mondjak." Mert eddig alapvetően a saját szükségleteimet
1681# igeneltem, és ehhez rendeltem hozzá egy humanoidnak tűnő lényt. Ezt én egy kicsit se sze... most így, így
1692# mondtam, de ennek óriási jelentősége van. Éppen az a krízis, amikor - nem lehet finomabban mondani - egy reális,
1703# valódi, természetes kapcsolattal együtt járó szükségletemet a társam esetleg hosszú ideig nem elégíti ki, vagy
1714# rájövök, hogy sosem fogja kielégíteni. Tüske a fenékbe. Úúú, ázsázzsá...mhhhmm, s olyan jó puha a feneked, úgy
1725# bement, nem bírod kiszedni se..., s nem látod. Próbáltál már tüskét kivenni a fenekedből? Se így nem látod, se a
1737# tükör nem jó, sehogy se jó.
1740# 
1740# Ezek a pontok, amelyekre azt mondjuk, hogy rettenetes, és megyünk, hogy iszonyat méltánytalanság történt velünk,
1750# tulajdonképpen az életünk óriási lehetőségei. Az élet akkor kezdődik, amikor a halálos sebet megkaptuk. Nem
1760# akkor végződik, akkor kezdődik, mert ott rájöhetünk, hogy mi is az élet. A társkapcsolat meg akkor kezdődik,
1770# amikor a menedékeink börtönné lesznek. És az élet egy döbbenetes erejű kérdést intéz hozzánk: "Fölismered-e
1780# emberként a másikat, személyként, hogy ő egy személy?" Hogy életedben először kimondhatsz egy másiknak egy
1789# egyszerű szót, azt jelenti, hogy szeretlek, és ez nem úgy végződik, hogy "Szeretlek meeeeert....", hanem hogy
1799# kimondod azt, hogy "szeretlek", és képzeljétek el, hogy pont van utána. Ez döbbenetes. Ez a szó, ami után csak
1810# egy egyszerű pont van, az igen. Általában azonban itt le szoktuk... "Szeretleeeeek..." Átment, amit szerettem
1820# volna? Mikor erre rájöttem jó pár évvel ezelőtt, "Hát én már jó pár évvel ezelőtt tudom...!", akkor egy ilyen
1830# zsigeri élményem volt, olyan volt, minthogyha fölébredtem volna. Egyszer csak rájöttem, hogy akárkire néztem,
1840# tulajdonképpen nem láttam őt személyként. Hogy valójában fogalmam sincs, hogy mi az, hogy egy másik ember, hogy
1850# ő egy személy. Hogy most, nem is az, hogy most értettem meg, most van valami élményszerű tapasztalatom arról,
1860# hogy ő tényleg VAN. Értitek ezt? Hogy ő egyáltalán létezik, hogy nem csak valahogy a szükségleteim világának egy
1871# sajátos része. Márpedig így szoktuk mondani: az életem része. Mindenki az én életem része. Hát ez döbbenetes
1880# leszűkítése a valóságnak. A legfájdalmasabb, amiről sokat mondtunk, beszéltünk, amikor azt gondoljuk, hogy Isten
1891# az életünk része. Na ebből lesz aztán rengeteg bonyodalom. Mert ha Isten az életünk része, akkor nem értjük,
1901# hogy miért nem megy a helyére. Ugye a részek, összerakjuk, puzzle, tik-tik-tik-tik, ott van egy isten-puzzle,
1911# cpp!, tida-ríram, aee!, cpp! mmr!, nínadadadaa, hát ez nem igaz, önálló életet él, mmccpp!, tíradarara..., aztán
1921# eltűnik. Gzsazsazsázsa! Érthető, amiről beszélek? Az egész életünket egy Istennel kapcsolatos csalódásban és
1931# kiábrándultságban tudjuk élni, ha azt gondoljuk, hogy Isten az életünk része. Ezt nem tudom másképp mondani, és
1941# a legtöbb ember ezt így képzeli el, ez a legtöbb, ahova eljut: "Isten az Életem része."
1950# 
1950# "Miért van ökölbe a kezem, Feri? A nevetséges alkatoddal ne csinálj ilyet." Azt akarom csak mondani, hogy bennem
1962# a tapasztalat úgy ment végig, mikor életemben először hihetetlen nagy pofont kaptak a szükségleteim, s fájt, és
1974# úgy nyüszítettem, vonyítottam, ahogy csak... "Áááá!" Ordítottam, nyüszítettem, vonyítottam, ordítottam, később
1986# rezignálttá váltam. Az, hogy lenni vagy nem lenni, aaa..., hát annál rosszabb az. S akkor egyszer csak ahogy
1998# megláttam azt, ahogy eddig a saját szükségleteimnek az útvesztőjében bolyongtam. Tudjátok, hogy van különbség az
2011# útvesztő és a labirintus között, tudjátok? Drágáim, az útvesztőben elveszünk, attól útvesztő. A labirintus,
2023# tiri-ríri-ríri, tí..., tűrü-rűrü-rűrü-tű..., dűdü-dűdü-dűdü-dű... Ismertek régi, középkori labirintusokat?
2034# Tíri-ríri-rí..., tűrü-rűrü-rű..., s egyszer csak eljutsz a labirintus közepére, vagy eljutsz a kijárathoz. Áhh!
2047# Az útvesztő nem egyenlő a labirintussal. Mikor rájövünk, hogy nem útvesztőben vagyunk, labirintusban,
2058# tíri-ríri-rí..., a labirintus azért egy zseniális találmány, mert néha egész közel vagyunk a célhoz, s amikor
2070# azt gondoljuk, hogy a következő lépéssel célba értünk, a labirintus fordul, és tőrö-rőrö-rő..., "Hát ez nem
2082# igaz!", gyönyörű, hát akárki találta ki a középkorban, az aranyos szerzetes bácsika, a labirintust jól, jól
2094# találták ki. Annyira jól szimbolizálja az élet útját.
2100# 
2100# Mikor rádöbbenünk erre, hogy a másik egy valódi személy, hogy nem láttunk eddig senkit személyként, senkit.
2110# Leéltünk 20 évet - már 20 év alatt nem is beszélek, tehát az... - 20 évet, 30-at, 40-et, 50-et, 60-at, és nem
2121# láttunk még élő embert. Nem, még olyannal nem találkoztunk. Egyszer csak meglátunk valakit emberként. Óriási, és
2132# a következő lépés, ami ebből fakad, hogy rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is éltünk kapcsolatokban. Most ezt
2143# nagyon sarkosan mondom. Hát ha nem fedeztük föl, hogy a másik egy személy, akkor mit nevetünk addig
2153# kapcsolatnak? Egy árucsere folyt köztünk. Vártam "valamit", az árucsere. Nem? Ezt el akartam mondani. Ezért az,
2164# amit úgy szoktunk megélni, hogy az életünk legnagyobb szerencsétlensége, nyomorúsága, embertelen, lehetetlen,
2175# nem ezért jöttünk erre a Földre, nem ez volt beígérve, nem így alkudtunk meg, nem ez volt a szerződésünk az
2186# élettel. Így szokott lenni. Ez egy zseniális gondolat, hogy itt belül folyamatosan szerződést kötünk az élettel,
2197# s mindig van valami szerződésünk. "Jól van, Élet, jól van, én hagyom, hogy egy nőt elvegyek - jó, jó, van, aki
2208# érti ezt a mondatot - hagyom, hogy egy nőt elvegyek, de Élet, akkor a másik oldalon, tűrü-rűrü-rű..., ez egy
2219# szerződés az Élettel. És akkor onnan meg nem jön, elzárják a csapot. Akkor nosza, írjunk egy új szerződést az
2230# Élettel. Vagy a szerződéseinkhez ragaszkodunk foggal-körömmel, vagy fölismerjük a másikat embernek. Nagy dolog,
2241# amikor tudunk vennie egy új papírt idebenn, s írunk egy új szerződést. Na, nem akarom ezt hosszabban ragozni,
2252# esendőnek érzem magam.
2255# 
2255# Mondok egy záró gondolatot, vagy példát, ami ezt talán még jobban megvilágítja, hogy például egy egészen abszurd
2265# helyzet az, amit a MA kultúrája nagyon megerősít, ez pedig az, hogy éljünk szerelemről szerelemre. Hát hogy
2276# valójában a másiktól azt várjuk, hogy lehessen valakibe szerelmesnek lenni, hogy szerelembe eshessünk, akkor az
2287# egy iszonyú jó állapot, annak, akinek az, iszonyú tök jó, iszonyú nagyon tök jó, és akkor 3 év, akkor egy kicsit
2297# még úgy szoktuk húzni-nyúzni-vonni, kiderül, hogy nem ő az igazi, mert elmúlt a szerelem, és akkor egyre nagyobb
2308# rutinnal szakítunk, és nézünk valakit, hogy "Kit ... szerelem, szerelem, szerelem...", s azt mondjuk, hogy a
2319# Bizottság együttes nagyot tévedett. Mondta, hogy: "Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem. Szerelem, szerelem,
2329# már megint izzad a tenyerem." Csak izzadjon a tenyér, izzadj tenyér, és akkor egyszer csak rácsodálkozhatunk
2340# arra, hogy tulajdonképpen nem egy másik embert kerestünk, kerestünk valakit, akivel való összefüggésünkben
2350# szerelmesnek lehetett lenni. Itt a szerelem helyére mindenki egy egész listát behelyettesíthet.
2360# Mondok
2360# akkor egy pöttyös történetet. A gyerekeket megkérdeztem, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe volt, "Mondjátok
2372# meg nekem, légyszi-légyszi, hogy hol szeretnétek gyertyák lenni! Mindenki ott lehet gyertya, amit szeretne." S
2385# akkor volt, aki azt mondta: "Én oltárgyertya szeretnék lenni." Gondolta, ezzel bevágódik nálam, de oda se
2396# hederítettem, hadd erősödjön. Nem, természetesen mondtam: "Nagyon jó ötlet." Másik azt mondja: "Én az adventi
2409# koszorún szeretnék gyertya lenni, odafönn. - Hú, de szépet gondoltál el." Harmadik azt mondja, még elevenek
2421# voltak az élmények: "Karácsonyfán." Egy kislány ült jobbra, azt mondja: "Én születésnapi tortán szeretnék egy
2433# gyertya lenni." Aztán volt, aki bálban szeretett volna gyertya lenni, és egymás után..., de annyira kedves
2445# dolgokat mondtak. Tídi-dididí... én pedig persze belül vártam, ment a stopperóra, mikor jön az első jó válasz,
2457# mert ezek nagyon szépek, nagyon, s mikor jön a jó válasz. S akkor egyszer csak jött a jó válasz, ez mindig így
2469# van. Hátul ült egy kisfiú, a válasza nagyon egyszerűen így szólt: "Én ott szeretnék gyertya lenni, ahol éppen
2481# áramszünet van." Hoppácska! Ez a kisfiú rájött a titokra, és akkor egy képzeletbeli beszélgetést kellett
2493# folytatni a gyerekeknek, a különböző gyertyáknak a különböző helyeken. Kitaláltunk egy történetet, ahogyan a
2505# bálos gyertya azt üzeni telepatikus úton, azt üzeni a többieknek, hogy: "Nem itt az igazán tuti, mert
2516# lecseréltek, nem vagyok idei modell." A születésnapi gyertya azt üzente a többieknek: "Nem, ne ide, ne ide,
2528# elmúltam." Az oltárgyertya azt üzente: "Jött a sekrestyés, és kicserélt, mert túl kicsi voltam már, azt mondta:
2541# nem vagy szép az oltáron." S az összes többi gyertya mind üzent a többieknek: "Ne ide, ne ide, ne ide!" (Mmm,
2553# te, dramaturgia-gyilkos!) És akkor azt kérdeztem tőlük: "Jó, akkor mondjátok meg nekem, hogy az áramszünetben
2565# égő gyertya mit üzen a többieknek?" Olyan mm-mm, megnyaltam mind a tíz ujjamat a válaszok után. Azt mondja egy
2577# kislány: "Gyertek ide, itt mindenkire szükség van!" A másik azt mondja: "Nálunk itt az utolsó pillanatig
2589# megbecsülnek." A harmadik azt mondja: "Itt mi nem ismerjük a kukát." Talán érthető az átkötésem az eddig
2600# mondottak és a mostani történet között, ugye. Jól van, okosak vagytok, tudtam én!
2610# 
2610# Parazita szükségletek, az erkölcs szerepe
2614# Ezért aztán, menjünk tovább, szeretném ezt a kifejezést használni, most találtam ki, ma este. Emlékeztek,
2624# sok-sok évvel ezelőtt beszéltünk a parazita érzésekről. A tranzakció-analízisnek egy nagyon izgalmas kifejezése,
2636# hogy vannak adekvát érzések, ami a helyzethez, a szituációhoz, a kettőnk kapcsolatához, a belső reális
2646# helyzetemhez megfelel. Tehát például: megijesztenek - megijedek. Ez egy hiteles érzés. Elhagynak - fáj; késsel
2658# rohannak felém - harci állapotba kerülök. Ezek hiteles érzések, és állapotok. Igen ám, de van olyan: késsel
2669# rohannak felém - "Ide!"; ér egy veszteség - "Hát, nem számít!" Amikor nem a hiteles érzések jönnek, hanem
2679# parazita érzések. A parazita érzéseknek a háttere általában a családtörténetig nyúlik vissza. Például amikor a
2691# lányoknak azt mondják: "Hát ne dühöngjél itt, kislányom! Nézd csak meg magad a tükörben, milyen csúnya vagy
2702# ilyenkor." Hát több se kell annak a kislánynak, s megnézi magát ötévesen, hogy éppen így hrrrggzzzs, s akkor az
2713# anyukája már csak annyit mond: "Esküvőre gondoltál? Akarod, hogy elvegyenek, nyuszifül? - Hát persze, persze,
2724# persze...!" Puff, leszokik a haragról. Ettől kezdve amikor őt bántják, amikor igazságtalanok vele... Dühös lesz?
2736# Nem lesz dühös, hanem pityogni kezd, pity-pity. A harag nagyon jó érzés lenne, ami segíthetné őt, hogy magát meg
2747# tudja védeni, hogy határokat tudjon tartani, hogy asszertív legyen, ahogy a magyar mondja. De a haragról
2758# lenevelték, azt mondták: "Csúnya az arcod. - Tényleg, így, hogy pityogok..., csak megszán valaki." Oszt'
2768# tudjátok, ki szánja meg? "Sönki." Fütyülnek rá, pityog hát, oszt' pityogjon. Az élet rossz. Ezek a parazita
2779# érzések. Harag helyett szomorú leszek, de amikor szomorúság helyett haragszom, az is parazita érzés.
2790# 
2790# Valakinek nem sikerült a műtétje. Családtagok ott álltak, föl voltak tárazva. Tényleg így volt, valós történet.
2801# Minden ott volt, ahol kell, szájharmonika szólt hátul. A műtősfiú látta a helyzetet, azt mondja a sebésznek:
2812# "Doki, ha nem sikerül, hátsó ajtó." A műtét nem sikerült, a következmény az lett, hogy kitáraztak.
2822# Tük-tük-tük-tük-tük. Az orvosnak menekülnie kellett. Hát itt egy veszteség, és a veszteségre adott válasz: "Kit
2833# öljek meg, kit, kit nyírunk ki?!" Hahó! Tehát minden érzés lehet parazita érzés akkor, hogyha nem a helyzethez,
2845# a realitáshoz megfelelő. Nem segíti a helyzetet, semmit, se a kapcsolatot, se a belső..., semmit nem segít. A...
2856# lehet, hogy pillanatnyi belső szükségleteket. Háhá! És itt vagyunk a lényegnél. Ha léteznek parazita érzések,
2867# miért ne létezhetnének parazita szükségletek? Azokat nevezem parazita szükségleteknek, amelyek kifejezetten
2878# szükséglet-szerűek, "Erre van szükségem. Ha ezt nem kapom meg... Ezt muszáj!" De ott, abban a helyzetben ezeknek
2889# a szükségleteknek - "Ez kell, ez kell!" - egyáltalán nem segít, nem növel, nem növeszt, nem gyógyít, nem épít,
2901# csak rombol és tönkretesz. Ezeket szívesen elneveztem ma este parazita szükségleteknek.
2910# 
2910# Föltételezem, hogy egyikünk se tudott úgy fölnőni, hogy mindig minden szükségletére megfelelő választ kapott,
2919# vagy ha nem kapott megfelelő választ, arra kapott megfelelő választ, hogy nem kapott megfelelő választ. Ugye az
2928# is jó tud lenni, hogy "Most nincsen csoki, de nagyon szeretünk. - Uuáááá, ne szeressetek, csoki kell, csoki
2937# kell, csoki kell! Nem kell a szeretet, csoki kell, csoki kell!" Jó, de legalább kapott egy jó választ, hogy
2946# nincs csoki, kicsit kidühöng..., és rájön: "Ja tényleg, tényleg, jó, hát csoki nélkül is van. Tessék, ha valaki
2955# így van, fölajánlok egy Balaton szeletet például. (Egészségedre! Megeheted. Szóval...) Akkor hogyne volnának
2964# parazita szükségletek, és ma, valahogy egy ilyen szükséglet-kielégítő világnak élünk. Aminek olyan
2972# szükséglet-jellege van, olyan Maslow-piramis alakja, hát azt rögtön, akkor minden fegyvert lerakunk. Hát kérem
2981# szépen, Maslow-piramis. Az úgy beütött nekünk. ha valaki valóban olvasná Maslow-t, tudná, hogy pont a
2990# fordítottját gondolta. Amikor az élete vége felé beszélt erről, pont nem azt gondolta, amit mi az egyetemen
2999# megtanulunk. Hoppácska! Olvassatok Maslow-t! De nem, ez nekünk most már beégett, besült, és most két nemzedék
3008# így fog fölnőni. Ez olyan, mint a Spock csecsemő. Tehát a Spock csecsemőket Maslow piramisos anyukák és apukák
3017# nevelték... Ahh, szép kis kultúra, és ez most, ameddig ez a piramis... tudjátok, miről beszélek, ugye. "Alapvető
3026# szükséglet..., amíg a legalapvetőbb szükségleteim nem elégülnek ki, addig egy következőre nem tudunk eljutni,
3035# mindig először az ember eszik, iszik, alszik, és ha nem eszik, nem iszik, akkor rántja a kést, mert az kell
3044# neki." Ha ez így lenne, akkor az... Hát hogyne tudnánk azt, hogy voltak emberek, százával, ezrével, tízezrével,
3053# százezrével, milliószámra, akik alapvető szükségleteiket le tudták tenni, és azt mondták, hogy "Látlak téged
3062# személyként." Kukucs! Személy, személy! Ugye, Gyökössy Bandi... tehát rengeteg történetet lehet, most direkt nem
3072# a leg...izébbeket akarom mondani.
3075# 
3075# Az a gyönyörű története, az egyik, a... nem t'om mi a címe. ("Ne szólj bele!" Ezt belül mondtam a hangnak. Jól
3086# vagyok, jól vagyok. A belső hang mondta, hogy "Jusson már eszedbe! Nem lehetsz ilyen béna, hogy nem jut
3096# eszedbe." - És ha nem jut eszembe a cím?) A történet a II. világháború, '45, pince, és egyszer csak jön a Rozi
3107# néni, s hoz le a pincébe egy vájdlingot, s a vájdlingban van 6 szem főtt krumpli. Hetek óta éheznek, s hozza a
3118# vájdlingban a krumplit, a saját krumpliját. Megkínálja a családot, gyerekek, a gyerekeknek hozza, a gyerekek
3129# egyenek krumplit. S akkor könny szökik a feleségnek, az asszonynak, az édesanyának a szemébe, és azt mondja:
3140# "Hát de Rozi néni, hát hogyhogy ide hozza ezt a krumplit? Hát magának sincs. Hát maga vala... pár napig meg lett
3151# volna ezzel a krumplival oldva." Rozi néni azt mondja: "Azért fiacskám, mert nem jó az embernek egyedül enni."
3163# És ezt így fejezi ki: nem jó az embernek magának enni. Ezt mondja: "Nem jó, ha magamnak eszek." Hát ha a Maslow
3174# piramis úgy, ahogyan azt adott esetben nekünk tanították, úgy volna igaz, akkor nem érdemes embernek lenni. Ezt,
3185# hát nem tudok erre mást mondani. Ezért azt mondjuk (-dom, djuk), hogy léteznek parazita szükségletek. Ilyen
3196# történetet annyit lehetne még, hát annyit, hát tudját..., na. Ugye ezeket nem kell, most nem kell nekiállnom,
3207# hogy volt már olyan, hogy valaki azt mondta, hogy "Te élj." és... És tényleg az a legdrámaibb, hogyha valaki jól
3218# ismeri Maslow-t, akkor, akkor tudja, hogy azt mondta, hogy: "De neeem!" Áhá. Megyek át a következő gondolatra.
3230# 
3230# Miért is vagyunk akkor nagyon nehéz helyzetben? Szinte mindig fölmerül ez a kérdés, hogy mi az, amit mi nem
3239# tudunk, de két nem... (Csúszik le a nadrágom, pedig tőletek kaptam, állítólag az nem csúszik le... Nem elégíti
3249# ki a szükségleteimet ez a gatya! Mindjárt elkezdlek titeket szidni. Nem, nem vettetek jót, ez lecsúszik.) Mindig
3260# fölmerül, hogy mi az, amit mi nem tudunk, és az előző nemzedékek meg valahogy tudtak, vagy úgy tűnik, hogy
3270# tudtak. Ugye, ez mindig fölmerül, hogy miért, valahogy miért megy ez nekünk ez ennyire gyöngén, hogy valahogy a
3280# nagyiék egész jól megvoltak, vagy ha nem voltak jól meg, akkor is valahogy együtt voltak. Hogy van ez, hogy...
3290# erre szeretnék egy gondolatot mondani. Sokan azt mondják: "Mi ez a lehetetlen marhaság, hogy már most mindenki
3300# rohan a pszichológushoz? Ez egy hülyeség, a nagyanyám se járt pszichológushoz, mégis élt. Nagyapám tudott
3310# kapálni, de nem tudta, mi az a pszichoterápia. Tök jó fej volt." Ezt is megint itt lehetne gombolyítani,
3319# ragozni. Azért ha emberiség-méretekben gondolkodunk, azt látjuk, hogy óriási teljesítményünk az, hogy a külső
3329# akadályokkal kapcsolatosan egyre nagyobb szabadságra jutottunk el. Hogy a mi világunkban van szólásszabadság,
3339# vallásszabadság, a vélemény szabad nyilvánításának joga, hogy van választójog és most ezer dolgot mondhatnánk. A
3350# külső dolgokkal kapcsolatosan sikerült a kultúránkban egy egész nagy fokú szabadságra eljutni. Most van persze
3360# árnyéka, de most ne bonyolódjunk ebbe bele. Kétség kívül szabadon megyünk oda, ahova akarunk, hogy elmegyünk
3370# Bécsbe útlevél nélkül. Hát én csak azért elmentem Bécsbe, hogy ne legyen nálam útlevél. Tényleg, komolyan
3379# mondom. Beültem az autóba, azt mondtam: "Most pedig útlevél, fütyülök rád, irány Bécs." A határon csak egy 30-as
3390# tábla van, fegyveres őrök helyett. Micsoda nagy...! Értitek ezt, egy 30-as tábla. Hát nem mondhatjuk, hogy a
3400# külső szabadságunk nem nagyobb, hogy pisztolyt fognak ránk, vagy van egy 30-as tábla, 40-nel mész át rajta.
3410# A mi világunkban, a mi kultúránkban komoly teljesítményekre jutottunk. Mi lett ennek a következménye? Az
3419# lett a következménye, hogy a kapcsolatainkban - most rögtön ide utalok - nagyon szabadok lettünk. Ahhoz képest,
3430# ahogyan addig voltunk... Kevés nőt kényszerítenek a mi kultúránkban valakihez, inkább zsarolják érzelmileg, vagy
3440# terrorizálják, de azért az a durva kényszer már nem szokott lenni. Mi a következménye? Hogy a kapcsolatainkban a
3450# belső akadályok váltak hallatlanul nyilvánvalóvá. Ameddig a külső akadályoknak lehetett nekifeszülni, azt
3460# mondtuk: "Ha én elvehetném a másik faluban lévő Brünhildát, aki nem ebben a faluban van, a másikban, az egy
3470# másik univerzum, és én onnan hoznám őt, onnan... Sőt, hát ide nem hozhatom, mert itt vasvellával kergetnek el.
3480# Nem, mi ketten megszökünk." Aztán mi lett? Á, dehogy ment el oda. Vagy pedig megszöktek, és kinyírták őket. Mit
3491# tudom én. Jó, ezt a részt mindenki egészítse ki. Szóval, emeddig neki lehetett feszülni a külső korlátoknak,
3501# volt egy illúziónk, hogy "Ha ez mind megszűnik, ránk virrad a boldog világ." Nem így volt? Hát ezt átéltük
3511# társadalmi méretekben is. "Egyszer leomlik az a rohadt fal!" (Mária rádió kedves hallgatói a jelzőt alakítsák át
3521# valami szebb szóra, ami semmilyen érzékenységet nem sért. Tehát "az a ... fal!") Hogyha az megtörténik, egyszer
3531# csak majd ülünk, és ... tényleg ültünk, sokáig ültünk... Mi történt? rengeteg külső akadállyal kapcsolatosan
3542# szabaddá váltunk, és ennek lett egy nagyon nyilvánvaló következménye, a kapcsolatainkat ma a belső akadályok
3552# lehetetlenítik és nehezítik rettenetes módon. Ezek a belső akadályok régen is ott voltak, és nyilvánvalóvá
3561# lehettek volna, ha jutott volna idő, energia és kultúra, hogy egyáltalán annak nekilássunk. De mással voltunk
3572# elfoglalva, örültünk, hogy éltünk, hogy túléltünk, hogy egyáltalán valamennyire normális volt, nem vert meg
3582# minden nap, hogy hozott valami pénzt haza, hát ennek örültünk annak idején. Volt mit enni, és a többi. Hát hogy,
3592# ödipális konfliktussal foglalkoztak 200 éve? Hát dehogy foglalkoztak! Legyen mit enni. Ennek... nem arról van
3602# szó, hogy bénábbak vagyunk, mint 30-50-80 évvel ezelőtt. Az emberiség ilyen nagy mértékben, mint mi..., csak
3612# nézzünk körbe, egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy a külső keretek, korlátok, satöbbivel kapcsolatban
3622# akkora szabadságunk van, hogy most nem a külső tényezőknek kiszolgáltatva élünk elsősorban, vagy látványosan,
3633# hanem a belső tényezőknek kiszolgáltatva. Ugyanúgy kiszolgáltatottak vagyunk, csak most a belső dolgainknak, a
3643# sebeinknek, az elakadásainknak, a sérüléseinknek, és ez elemi erővel tárul föl és mutatja meg magát. De nem volt
3653# még lehetősége az emberiségnek, hogy erre így rácsodálkozzunk, ez egy-két nemzedék óta van. Hát persze, hogy
3663# bénák vagyunk, mint a kiskacsa. Haa-haa-haa..., ilyenek vagyunk, most kell valamit kitalálnunk. A külső
3673# dolgoktól szabadok lettünk, és rá kell eszmélnünk, hogy mennyire nem vagyunk szabadok saját magunktól. Ezt én
3683# egy teljesen természetes folyamatnak látom. Nagyon, és szerintem, nem tudom, valahogy józan dolog, hogyha ezt
3693# így látjuk, hogy most nem a külső, hanem a belső dolgok kötnek és határoznak meg rettenetesen minket. És most
3703# bekiáltunk, hogy hogyan tudnánk akkor belül is szabadabbak lenni.
3710# 
3710# Más kultúrák a fordított irányba indultak el. Például Tibetben csodás belső szabadságra jutott el a kultúra.
3721# Gyönyörű belső szabadság, fantasztikus! Hát távcsővel nézzük, amit ők képesek ott. Hát gyönyörű..., a buddhista
3733# kultúra, a lámaizmus..., most mindegy, hát lenyűgöző egyszerűen. Az a lelki kultúra, ami ott van, hát mi kis
3745# bölcsisek vagyunk ahhoz képest így, nagy méretekben, bölcsőde. De közben pedig, mert ők azzal kezdtek, most
3756# mondjuk így egyszerűen, nyilván valahol, és most a külső..., ők most a külsőnél tartanak. Ez mind nagyon szép,
3768# hogy képes vagyok 40 évet kibírni egy börtönben... de muszáj? Ugye, mi meg a fordítottján, hogy mi meg... 40
3779# évet muszáj kibírni egy nő mellett, 40 évet, muszáj? Akárhogy is van, ez a külső meg belső szabadság,
3790# külső-belső kötöttségek, és kiszolgáltatottság... Mi a belsőtől nyögünk, kétség kívül. Ezt én egy teljesen
3802# természetes, normális helyzetnek tartom; attól ez még nem könnyű. Egyáltalán nem, s azért nem könnyű, mert
3813# sokkal könnyebb egy külső valamivel szemben harcolni és küzdeni. Ugye, Csillagok háborúja. Az alap-irodalmat ne
3825# felejtsük el! Az alapműveltség azért az mindig legyen nálunk. Ugye, hogy mennyire kézenfekvő nekiállni és
3836# küzdeni a rosszal, ugye. Annyira kézenfekvő, neki kell esni, ütni-vágni, lefejezni, fölakasztani, lelőni,
3848# fölnégyelni s szabadnak lenni. De a Csillagok háborúja fontos üzenettel bír: "Ha így jársz el, átlépsz a sötét
3859# oldalra." És sikerült lelőni, fölnégyelni, fölakasztani és kivégezni, és brlül ugyanakkora, rettenetes rabságba
3871# kerültél. Erről szól. Na, na... átment? Átment. Mondom átment! Csak szelíden.
3880# 
3880# Tehát az, hogy most fölismerjük, hogy mennyi sérültségünk, elakadásunk, mindenünk tud lenni, s a belső munka...
3889# A külső munka is nagyon nehéz, hogyha annak a magunk felé eső részét komolyan vesszük. Ugye, ha tudjuk, hogy
3899# lehet nemtelenül, nem tudom én hogy, erkölcstelenül, akárhogy ütni-vágni, annak rettenetes negatív
3908# következményei lesznek. Tehát ott is, ha valaki rájött, hogy így nem érdemes, az ott egy komoly belső munkát
3917# kellett, hogy végezzen. Nagyon komoly belső munkát, kevesen végezték el. Sokkal könnyebb kimenni és ütni-vágni,
3927# s utána aztán van is következménye. Ma a belső munkát hihetetlen szívesen tolnánk át a másik emberre. Annyira jó
3937# lenne, ha rá lehetne nyomni, annyira nagyon jó lenne, és tudjátok, itt jön egy paradoxon. Miközben mámorosan
3947# éljük meg az individualitásunkat, ha problémáink támadnak, rögtön megtaláljuk a másik embert, rögtön. Ezt minden
3957# évben elragozom nektek, a nyelvi kifejezéseink nagyon jól mutatják, hogy hol tartunk ebben a belső ébredésben és
3967# kultúrában. Azt mondjuk: "Már megint földühítesz. Ne idegelj föl! Ne szomorítsd meg anyádat! Ne bosszantsd föl
3976# apádat!" Tulajdonképpen az érzésekre utaló kifejezéseink mindig rejtetten a felelősség áthárítását is mutatják,
3986# vagyis "te bosszantasz föl engem". Ez egy előző kultúrának a kifejezése. A kölcsönös függőségben voltunk, és azt
3996# szabályoztuk és néztük, hogy mindenki megfelelően viselkedjen, mert ha egyszer oda jutottam el, hogy
4005# fölmérgesedtem, nem álltam jót magamért. Ezért tehát az, hogy "Mindenki viselkedjen rendesen, mert ha egyszer
4015# elvesztjük a fonalat, akkor krrr-hhhrrr, ez lesz belőlünk." Hát ez a háborúnak a világa, ugye, hogy óóőőő..., és
4025# most kezdünk valahogy oda eljutni, hogy egy kapcsolatot is nem a háború logikája alapján igyekszünk megvívni. Ki
4035# a felelős, ki a rossz, ki..., fekete-fehér... Hát hogyha te ezt csináltad, és én megharagudtam, ez a harag nálam
4045# van, ez az én haragom, hát "enyém harag; harag: enyém; enyém harag; itt van benn". Nem, a tanult
4053# tehetetlenségnek és hitetlenségnek a köre alakul, azt mondja: "Én vagyok iszonyú haragos, majd megőrülök -
4063# csinálj vele valamit." Ma ebben a logikában élünk általában. "Iszonyú szomorú vagyok, ülök - ez már sértettség
4073# persze -, s neked kell jönni hozzám. Nem jössz... (toppantások... - szerk.)" A nyelvi kifejezések tehát nagyon
4082# jól mutatják, hogy amikor egy kicsi kis nehéz érzésig jutunk, rögtön szeretjük a másikat felelőssé tenni érte,
4092# és azt mondjuk: "Ez nem egyéni munka kérdése, rosszat csináltál! Nézz magadba, változtass magadon, gondolkodj
4102# el!" és a többi. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy... persze, hogy a másik tud rosszat tenni, tud ártani, és
4112# mindent tud, és világos, hogy ez a dimenzió is az életnek fontos dimenziója. (Hú, három perc. Most belekezdjek,
4121# vagy ne kezdjek bele? - NE, azt mondja, ne. DE, de... most szétszakítotok! Akkor csak ilyen villanásszerűen...
4131# alig mondtam ma történeteket. Semmit, csak így nyomtam, nyomtam, hehh, egy picit belekezdek.)
4140# 
4140# Anno, régente az erkölcsnek nagy szerepe volt abban - de beleértve a szabályoknak, törvényeknek, kultúrának,
4151# normáknak, de most vegyük ki az erkölcsöt - hogy megóvott bennünket a saját, belső sérültségeinknek,
4161# sebzettségeinknek, lehetetlen személyiségfejlődésünknek, óriási elakadásainknak való kiszolgáltatottságtól. Az
4172# erkölcsnek volt egy olyan szerepe, hogyha az illető úgy többé-kevésbé erkölcsös életet élt, ez lehetővé tette
4184# azt, hogy ne kelljen nekiállni centiről centire pszichoanalízissel, tírirí..., egy év, két év terápia,
4194# önismereti csoport..., majd eljut oda, ahol egy egyszerű szabály van, például, hogy "Ne árts!" vagy "Ne hazudj!
4206# Ne lopj! Ne csald meg!" Carl Gustav Jung erre azt mondta: "Az önismeret egy csatornázási műveletnek megfelelő
4217# feladat. Mikor nekilátunk, orrfacsaró bűz szokott támadni." Ezt mondta Jung apó. "Fertelmes bűz, belőlünk jön."
4229# Így mondta. Ki szereti azt? Azt mondta: "Nagyszerű, hogyha valaki bírja ezt a fertelmes bűzt, ami belőle jön,
4240# képes így rálátni, és nekiállni, és dolgozni vele, és nem t'om mi, ez óriási dolog." Hát eleve, nem mindenkinek
4251# van például ilyen önreflexiós képessége, ami egy önismeret, például pszichoanalízishez valamennyi intelligencia
4263# szok' kelleni. Hát de egy kicsi kell hozzá. Most ahhoz, hogy az álmoknak nekilássunk, ahhoz is hát valamiféle
4274# készségek kellenek. Mi volt az emberiség kezében addig, ameddig ezekre a készségekre csak kevesen jutottak el,
4286# vagy nem ezeket használtuk? Addig volt az erkölcs. Az erkölcs ugyanis segített bennünket abban, hogy ne essünk
4297# áldozatul a belső sérüléseinknek, a belső sebzettségünknek. A - keresztény kultúra így mondja - rendezetlen
4308# vágyak. Mi talán inkább mondhatjuk így: parazita szükségletek.
4315# 
4315# Mondok gyorsan egy példát azért, hogy akkor meg lehet ragadni. Amikor például valaki nem élte azt meg, hogy ő
4327# egy családban, egy szerető családban tud felnőni, és vágyik két kapura arra, hogy valahogy ez a vágya, hogy ő
4340# úgy nőjön föl egy családban, hogy van apa, és van anya, és ... "Hááá, család, ó...!" és elmegy bébiszitternek,
4353# "au-pair-renciás tengeren túlra", és ott egyszer csak mi történik? Igaz, hogy még csak 23 éves, 19 éves, ott egy
4366# család. Van apa, van anya, gyerekek, ő au-pair-kedik, au-pair-kedik, szitterkedik, s egyszer csak
4377# háhá-háháhá-há... Érthető? Hát ha ennyiből nem érthető, látszik, ti az erkölcs útján jártok, tehát nem a sok
4390# intelligencia hozott ide benneteket, biztos erkölcs. Hát persze, akkor ez egy család, hogy lehetne még jobban
4403# ebbe a családba..., még, még, megélni azt, ami otthon nem volt? Még, még, még...! Mondom az útját. (Akik nem
4415# találták ki...) Van ott egy apa, férj, férfi, én vagyok 19 éves, azt mondom: "Három legyet egy csapásra!" Lesz
4428# apa, engem szeret, férfi, engem szeret, férj, engem szeret, háá, kicsit enyém lesz a gyerek is, a feleség zavaró
4441# körülmény... De ennyi nyereség mellett? Úgyse jön rá. Ez egy olyan belső hiánynak, szükségletnek, sebzettségnek
4454# a valamennyi, vagy akármennyi, vagy semennyi kontrollal együtt megvalósulása, ami m-hm-hmm..., amit hogyha
4467# valaki az erkölcs segítségéhez folyamodik, valójában nem egy külső fórumnak, normának, keretnek felel akkor meg,
4480# hanem nem szolgáltatódik ki a személyiségfejlődése elakadásainak. Ezért az erkölcsnek volt egy ilyen óriási,
4493# segítő szerepe, hogy a belső sebzettségeink ne uralkodjanak el rajtunk, mert különben szeretnek eluralkodni
4505# rajtunk. Oda visznek, ahova nem akarjuk. Erről szeretnék akkor a következő alkalommal jó pár példát mondani, s
4518# innen mennénk tovább, még, még ehhez akarok... beszélni akarok. Na, jól van, köszönöm a figyelmet.
4530# 
4530# Hirdetés
4530# Néhányan szeretnének hirdetni. Talán emlékeztek még rá, egy őszi előadás után Pál Feri atya bemutatott, mint
4540# embert, nem mint intézeti pozícióból fakadó személyt, aminek a lényege az volt, hogy a Semmelweis Egyetem
4549# Mentálhigiéné Intézete egy alaposabb kutatást szeretne végezni az alkalomra járók körében. Röviddel ezután,
4559# rövid kérdőívek segítségével fölmértük az alapsokaságot, és azóta ennek az adatait a honlapon is olvashatjátok
4569# "Statisztikák" címszó alatt. azóta Feri atyával, illetve a szervezőkkel a kérdéseknek a prioritási sorrendjét is
4579# összeállítottuk, és most ahhoz kérném a segítségeteket, hogy a válaszokhoz az előkérdésekre adjatok támpontokat,
4589# méghozzá a palferi.hu<<ferdevonal>>kerdoiv beírással is. Nem akarjuk ezt egy egyszerű linkkel a honlapra
4598# föltenni, hogy olyanok, akik csak éppen arra járkálnak, olyanok is kitöltsék, hanem tényleg csak azok, akik
4608# tudnak ezekről az előadásokról, azok töltsék ki ezt a kérdőívet. Öt alapkérdés lesz benne, és 13 kifejtős
4617# kérdés. Azt szeretnénk ezzel elérni, hogy minél pontosabb, és lehetőleg mindent lefedő válaszokat adjunk majd a
4627# nagy kérdőívben. Tehát ezek nyitott kérdések, szöveges választ lehet adni rá. Lehet természetesen kisregényt is,
4637# romantikus kisregényt is írni, hogy a Feri atya előadása után a következő randin hogyan tudtam alkalmazni az itt
4647# elhangzottakat, vagy pedig, és ezért járok ide, hogy ilyeneket tanuljak, vagy pedig ahogy itt most épp az
4656# előadás elején hallottam, hogy Feri atya bal szemöldökének vibrációja olyan erőteret teremt, hogy ezért jöjjek
4666# ide... Ilyeneket is lehet írni, de természetesen célratörőbb válaszokat, egyenes válaszokat sokkal jobban
4676# értékelnénk, mert ennek segítségével tudunk aztán, tudjuk aztán a kérdőívet alaposan, megfelelően kitölteni,
4685# összeállítani. Tehát kérem azt, hogy minél többen, lehetőleg mindenki írja be a keresőbe ezt, hogy
4694# palferi.hu<<per>>kerdoiv, és töltse ki ezt a rövid, 13 kérdéses kérdőívet. A nagy kérdőívet elképzeléseink
4703# szerint áprilisban már az új helyen fogjuk kiosztani, vagy akkor fogjuk elétek tárni. András, elmondtam mindent
4713# ezzel kapcsolatban? Köszönöm, akkor várjuk ezeket a visszajelzéseket.

Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás