2010.11.09.

A pálferi wikiből

Az alkalom

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!

Ma a teljes idő a miénk, nem lesznek bemutatkozások, bejelentkezések. A család témájáról beszélünk, és ezen belül pedig azt próbáljuk valamiképpen föltárni – mondhatnám nagyon egyszerűen így is – hogy valamiképpen minden ember útja sajátos értelemben egy családban kezdődik, valahogyan, valamiképpen egy családban, vagy családból kezdődik, utána szükséges attól a családtó valamiképpen eltávolodni, ellépni, hogy létre jöhessen egy másik család. Mondjuk nagyon egyszerűen egy ilyen ívet futunk be, persze nagyon sajátos, izgalmas különbségek lehetnek, de nagyjából ezt mondhatjuk így. És hogyha ezt próbáljuk még finomítani, akkor jutottunk el 12 ponthoz, és a 12 pont valahogy így szól, és természetesen ez nem egy királyi vagy kincstári sorrend, amit föltétlenül lépésről lépésre kell megjárni, vagy bevasalni magamon. Nyilván hát ez egy élő rendszer, az egész egy sokkal finomabb szövet. Tehát valahogy próbálunk róla beszélni, hogy megragadható legyen. S ugye így beszéltünk a 12 pontról, hogy:

1. Az anya felé
2. Az anyánál
3. Az anyától el
4. Az apa felé
5. Az apánál
6. Az apától el
7. A testvér felé
8. A testvérnél, testvéreknél, rokonoknál – ezt nyugodtan így, a testvér is egy szimbolikus figura
9. A testvértől el
10. Saját magam felé
11. Magamnál
12. Önmagamtól el

Amikor valamiképpen ezt a 12 lépést valahogy megjártuk, megéltük, és mindig sikerült valamit az egyik állomásból átvinni a másikba, és közben sikerült valamit az egyik állomásnál otthagyni, hogy az ne terheljen az utunkon, ahogyan megyünk a következő felé. Tehát nem gondolom, hogy mindig csak viszünk valamit és végül aztán egyre gazdagabban érünk a végére. Akkor érünk úgy a végére ennek a folyamatnak – persze ez inkább egy spirál, ezt újból és újból, egész életünkön keresztül járjuk, akkor is, hogyha már nagypapák vagyunk, én már csak tudom. Egy spirál, ezt újból és újból járjuk, járjuk és járjuk és járjuk. Nem csak arról van szó, hogy gazdagodunk minden lépésnél. Akkor tudunk átlépni egy következő lépésre, sokkal szabadabbal, hogy ott megéljük, ami ránk vár, ha el is tudunk engedni valamit az előző lépésen. Tehát nem csak nyereségeink vannak, nem csak hozunk valamit, el is engedünk. (Hű, már most melegem van. Amióta nagyobb lett a dobogó, nekem nagyon melegem van. Itt olyan meleg van, ha azt ti tudnátok!) Ezt a 12 lépést szeretném tehát kibontani. (03:00)

Három lépésről beszéltünk, és a 12 lépés kibontása hozhat számunkra még egy izgalmat. Nekem nagyon hozott. Ezért traktállak benneteket is vele, mert ha engem nem érdekelne, biztos nem mondanám el. Ez pedig az, hogy ugye mondhatnánk a klasszikus lélektanból ismert szempont sorainkat, vagyis, hogy az anyánál akkor ott a bizalom, a bizalom erősödik meg, a bizalom tapasztalata, az apánál mondjuk megerősödik, hogy biztonságban vagyunk, vagy az akaraterő. Hozhatnánk tehát kulcsfogalmakként tehát a lélektan számára, vagy a lélektanból jól ismert kulcsfogalmakat, és ez rendjén is lenne. De én szerettem volna ezt a gondolatsort megbolondítani. Hát hogy ne mindig ugyanazt ragozzuk már, ezt tudjuk, már kívülről tudjuk, minden könyvben kétszer le van írva, akkor is, ha egy építészeti könyv. Abban is… már mindenhol ez, már a függelékben azért benne van, hogy az ősbizalom, az özözö…, már mindenhol. Nem tudtok úgy venni egy számítógépes szakkönyvet, hogy a sorok között ne olvashatnátok ki, hogy mit csináljatok az anyakomplexusotokkal. Tehát most egy picit lépjünk el ettől, mert ezt már értjük, meg ismerjük, hanem tegyük hozzá, hogy a különböző lépésekhez – és ez nem valami, valami, nem t’om milyen kőbe vésett dolog, inkább szeretném, hogyha együtt töprengenénk ezen – hogy a különböző lépések valamilyen spirituális mélységet is megnyitnak. Hogy a bizalom, vagy a biztonságérzet, vagy a kreativitás, vagy az autonómia átélése, a függetlenség megtapasztalása, ez valami spirituális mélységet is föl tud tárni, és én most a 12 pontnál a spirituális vonatkozásokat akarom elmondani, és nem a lélektani vonatkozásokat. Emlékeztek, ezt közelítettük úgy meg, hogy például ha szabad haragudnom, annak a spirituális mélysége az, hogy minden harag mögött van egy nagyon mély életre vonatkozó kérdés: célba ér-e az életem a nehézségek ellenére, van-e valami célja az életemnek és az célba tud-e érni? Az öröm mögött, hogy van egy spirituális mély meggyőződésem arról, hogy élni jó, hogy jó az élet. Hogy még a Gulagon is jó lehet élni, hogy nem azon múlik, hanem ami itt van bent. (Óh! Hogy meglepetések várnak ránk. Hívnak bennünket.) Tehát hogy élni jó, ez az öröm mögötti spirituális mélység. A félelem mögött. Ugye, a félelem mögött: jaj-jaj-jaj. Mi a spirituális kérdésem, amit az élet föltesz nekem? Az, hogy van-e oltalom, van-e gondviselés, vagy a félelem előbb-utóbb bezabálja az emberi lelket, és nincs menekvés? Vagy pedig tudom azt, hogy akármennyire is félek, valamiképpen, valaki engem tart, vagy valahogy tart. A félelem mögött ez a spirituális kérdés és mélység. A szomorúság mögött, ami a veszteségről szól, a veszteség fájdalmáról: hogy vajon most a veszteség a győztes legvégén az élet nem t’om micsodájában, a veszteségé az utolsó szó, vagy – most hát mondhatjuk így – a győzelemé? De hát ez kicsit egy más irányba visz bennünket. Ezért mondtam most: a halál vagy az élet. Hogy melyiké az utolsó szó? Mindig, amikor veszteségem van és szomorú vagyok, ez a spirituális mélység nyílik meg. Nem akarom hosszan ismételni, csak ezt nagyon izgalmasnak tartom. Hogy ahogyan össze tudjuk kötni a lélektan szakterületéről érkező kijelentéseket, tudásanyagot és az abba a világba beleértendő tartalmakat a vallásnak, vagy a hitnek, vagy a spiritualitásnak a tartalmaival. Ugyanígy ezeket a mélységeket összefüggéseket láthatjuk az összes alapszükségletnél is. Hogy enni, hogy önmagamat fönntartani, hogy szaporodni. Az összes alapszükséglet a legbiológiaibbnak is ott van a spiritualitásra vonatkozó mélysége. És ugye itt óriási jelentősége van annak, hogy ha szeretnék örömmel élni az életben, akkor járhatom azt az utat, hogy valahogy próbálok mindig valami örömhöz jutni, vagy valahogy olyan helyzeteket teremteni… Tudjátok beszéltünk erről, az öröm valamiképpen az önátadásból fakad. Átadom magam egy önfeledt munkára. Átadom magamat egy kapcsolatban az örömre. Átadom magam, és ettől örömtelivé válik valami. Igen ám, de nagyon nagy kérdés, hogyha csak ezt az utat járom, és ez sosem mélyül el, lehetséges, hogy olyan ember leszek, aki átél örömöt és örömöt és örömöt, persze néha akkor bánatot, bánatot, bánatot, félelmet, özözö…, de az örömei nem mélyülnek el a spiritualitás talajába. Ezért őneki tulajdonképpen folyamatosan mintegy, egy sivatagi vándor, öröm és öröm után kell kapnia, mert nem biztos abban, a meggyőződése a spirituális mélységben nem erősödött meg, hogy az élet jó, vagy hogy élni jó, vagy hogy élni érdemes. Ezért őneki is vannak örömei, de mindig kiszolgáltatott marad. Ugye ő az a valaki például, aki azt mondja: „Igen, olyan szép volt ez a nap, de ahogy este lefeküdtem, máris elkezdtem aggódni, mikor lesz ennek a böjtje.” Ez olyan érdekes, akik derülnek, úgy kíváncsi vagyok, hogy most valaki azon derül, hogy ő pont ilyen, és akkor „Hát, igen, igen…!” vagy valaki ezt el se tudja képzelni, hogy másvalaki így csinálja, és ezen derül, hogy „Nahát, ilyen emberek biztos nincsenek!” Hát hogyne lennénk ilyenek! Hát ez is mindenkiben egy picit benne van, hát nyilvánvaló. És van egy másik… Na most. (09:30)

Az lenne a gyönyörű szép, hogyha az örömeink valamiképpen el tudnának mélyülni, és mi tudatos munkával is el tudnánk mélyíteni az örömeinket a spirituális mélységbe. És valamikor elkezdenénk dönteni, mert néha aztán döntéshelyzetbe kerülünk, hogy „Igen, döntök amellett, hogy élni jó.” Ettől kezdve valahogy ezzel a szemmel igyekszem látni az életet. Akkor már nem vagyok rászorulva mindig az örömre, mindig és mindig és mindig az örömre. Az életnek a varázsa pedig az, hogy egy ilyen ember, aki azt mondja: „Ja, hát én akkor az örömöket is elengedem már, hát nyugodtan elengedhetem hogy mindig, mindig valami örömöm legyen, hát elengedem, mert élni akkor is jó.” Hát az ilyen ember ajtaján állandóan ott kopogtat valami jó dolog. Mindig valami öröm ott bekopog nála. Érthetően tudtam ezt elmondani? (Mert egyébként nagyon melegem van, tehát így nagyon nehéz… Értékeljetek engem! Na.) (10:30)

Mondanék egy… úgy megragadott engem, ahogyan készülök és készültem erre a témára, természetesen mindig nagyon fontos, hogy a szakirodalom és a jó forrásokhoz el lehessen jutni, ezért nem olyan régen bekapcsoltam a televíziót az EuroSportnál. Ott az ember mindig nagyon forrásértékű dolgokra találhat, és lám, aki keres, talál. Tudjátok, mit láttam? Ezt most íziben elmondom nektek. Témához tartozik, ne kapcsoljatok ki! Ez pedig az, hogy egy visszaemlékezés volt Cathy Freeman-nel. Cathy Freeman, Sydney olimpia 2000. – 400 méter, döntő. Tudjátok, hogy ausztráliai benszülött – most mondjuk így – eredetében, és ezért aztán ő Ausztráliának volt egy szimbolikus alakja, és egy egész ország: „Hát hogy Cathy Freeman-nek kell nyerni!”, és ez valahogy az egész országnak egy ilyen fölemeltetése, sajátos megdicsőülése a sportban. És hogy ő magára veszi ezt, picit ugye éreztem a párhuzamokat Balczó András annak idején, meg ahogy ezt ő, meg ahogyan őt látták. És milyen nagyszerű a TV, vagy nem t’om a film, vagy nem t’om mi nagyszerű. Minden esetre mondom, amit láttam. Osztott képernyő, az egyik felében jócskán 30-on túl, Cathy Freeman beszél arról, ami 10 évvel azelőtt történt, és mondja, hogy „Hát igen, a döntőre hogy éreztem, hogy milyen sokan bíznak bennem, és közben mekkora teher is volt ez, és tudtam, hogy esélyes vagyok, de hát mégis csak ez egy olimpiai döntő, hát sokkal könnyebb elbukni, mint megnyerni.” Na mindegy, mondja, mondja. A másik felén a képernyőnek gyönyörű, ahogy kezdik, leveszi a cuccát, ugye ez a, tudjátok, miben futott, ilyen kapucnis cuccban futott. És ahogy bemegy a rajtgépbe, és a kettő párhuzamosan megy, tehát beszél 10 évvel később arról, hogy mi történt ott vele, hogy mit élt át, és közben látjuk is, hogy mi történt vele. S akkor néha beszél, akkor néha csak az egyik kép, néha csak a másik, hát ugye ezt így kell csinálni állítólag. De a vége valami fantasztikus izgalmas, és ezért akartam ezt elmondani, mert mi a vége? Azt látjuk, hogy Cathy Freeman a 400 m-es döntőjét megnyeri! Jó pár méterrel, gyönyörű. És ahogy beér, jobboldat a képen erről beszél: „Hihetetlen szabadságot éltem meg, egy óriási fölszabadultságot. Életem legboldogabb pillanata. Valami olyasmit éltem meg, szavakkal ki se lehet fejezni. Nem is boldogság volt tulajdonképpen, ez inkább valami eufória.” Mi történik a másik képen? Látunk egy elgyötört arcú embert, akinek mosoly még véletlenül sincs az arcán. Egy ilyen… Hát 400 m-t futott le, azt tudjátok, az a leggyilkosabb, ezt mindenki elismeri. A 400 m-nél csak a 400 m-es gátfutás a gyilkosabb. Azért, mert a 100 m-t végigtolod, ma már a 200 m-t is végigtolod, a 800 m azért egy kis taktika. Kicsit le, fhú-fhú, a 400 az meg olyan, hogy na azt is végig kell tolni, de nem lehet. Tehát ezért, aki 400 m-t fut, az szép, ahogy beöntik az ólmot a lábakba, úgy 320-nál. És mit látunk? Cathy Freeman jobboldalon – már nektek baloldalon – (Mit mondtam? Most belehúztam valamibe. Na, tehát.) a képernyő bal oldalán arról beszél, hogy nemhogy fölszabadultság… Boldogság, eufória. S a másik oldalon látunk egy szenvedő arcú embert, semmi mosoly, szenvedés. Veszi a levegőt, ha-hö… Most akkor kérdezek tőletek. Nem lehetséges-e az, ahogyan látjuk a beszámolót és látjuk ezt az arcot, hogy ez valamiképpen éppen annak a mélységét tárja föl, hogy van különbség aközött – és ez a kérdésem – boldognak szeretnétek érezni magatokat az életben, vagy boldog emberek akartok lenni? Tudom szebben is mondani. Csak boldognak szeretnétek érezni magatokat, vagy szeretnétek boldognak érezni magatokat amennyiben ez lehetséges, de alapvetően boldog emberek akartok-e lenni? Amikor az életnek a lélektani részét mondjuk, akkor ott boldognak szeretném érezni magam. A lélektan ezzel tud foglalkozni, most így érzem-e magam, úgy érzem magam? Ez a lélektani rész, ez nagyon… csoda jó, hogy ilyen van. De ez nem egyenlő azzal, hogy valaki boldog ember-e. Cathy Freeman, amikor lefutja a 400 m-t és áll, és …, na úgy, úgy volt, az csodás volt, láttuk, hogy úgy volt… Na. Hogy amikor lefutja a 400 m-t, akkor nem gondolom, hogy ő… Hát fáj neki, éppen eszméletlenül fáj, tehát egy 400 m után van eufória, meg van fájdalom. Az fáj ott. Attól ő még lehet boldog ember. (16:35)

Attól, hogy valaki boldog ember, éppen szabadon megélheti, hogy néha harag van benne, néha fájdalom van benne, néha szomorúság van benne, néha félelem van benne, és ez nem teszi tönkre azt, hogy ő boldog ember tud lenni. Ezt nevezem a spirituális mélységnek, és ezért én egy picit se elégednék meg azzal, hogy az élet adhat szép pillanatokat. Hogy az ember néha boldognak érezheti magát a Földön. Hát tudjátok, ha az élet ennyit ad, akkor nem jó élni. Hát akkor nem jó, hát az egész akkor egy ilyen vesszőfutás, ilyen markolászás, ilyen ködszurkálás, ködgörgetés, ilyen markolászás a szép pillanatok után, egy ilyen keserédes izé. „Ja, hát azért voltak szép pillanatok…” Hát tudjátok, ez olyan kevés, mint … mrrr! Hát nem, az embernek az lehet egy lehetősége a Földön, hogy boldog emberként éljen, miközben néha nagyon fáj, és néha nagyon szomorú, és néha nagyon dühös, és néha nagyon félhet. Attól még ő lehet boldog ember. És ha valaki boldog ember, akkor, és ez a gyönyörű szép benne, ha a spirituális meggyőződések bennünk el tudnak mélyülni, és ennek nyilván lélektani, érzelmi, pszichológiai háttere is van, hát nyilván nagyon fontos, hogy tapasztalataink is legyenek, hogy lehessen mibe gyökeret ereszteni, ez nyilván nagyon fontos. Tehát nem a tapasztalás, az érzelmi élet ellenére van az, hogy mi boldog emberek tudunk lenni, nem a-a-a…., hanem azzal együtt. Ez benne a szép, hogy a kettő átjárja egymást. Ha valakinek volt már élményszerű tapasztalata arról, hogy tudta valaha is boldognak érezni magát, hát azért akkor nyílt egy ajtó neki, hogy ezt elmélyítse és azt mondja, hogy „élni akkor jó”. Tehát a kettő nagyon szépen összefügg, átjárnak egymásba, egyik erősíti a másikat, ajtót nyit a másiknak, és a többi. Ennél jobban ezt nem tudom elmondani. Tehát az a kérdés, hogy boldognak érezni magam, vagy boldog embernek lenni. (19:05)

És most, amikor elmondjuk a 12 pontot, akkor a boldog embernek lenni végső dolgait szeretném hozzákötni a különböző lépésekhez. Lehet, hogy esetleg bele is kezdek a mai alkalomba, nem ártana, ugye. De azért még egy valamit hadd mondjak! Hogy ez a spirituális mélység, ez, ez egy milyen gyönyörű valóság. Hogy sokszor éppen az érzelmi, vagy lelkiállapotbeli, vagy helyzetbeli ismérvekkel nem is nagyon lehet leírni. Nem is vezethető le belőle. Tehát hogy egyszer csak megyek az utcán, és itt belül történik velem valami, az nem vezethető le se az utcából, se abból, ami most éppen történik velem, se abból, hogy éppen mire gondoltam, vagy milyen érzések voltak bennem. Ez a mélység néha kéretlenül is föltárul. Ez a spirituális tapasztalat. Ez a mélység néha megmutatja magát, és az a tapasztalatom, hogy nem létezik olyan ember, akinek az életében ez a spirituális mélység valamikor, valaha nem tárult volna föl. Nincs ilyen. Lehet, hogy valaki úgy érzi, hogy nincs, hogy nem ragadta még meg eléggé, nem ült le mellé valaki, hogy valahogyan táruljon föl ez a tapasztalat, vagy élmény, olyan lehet. (20:45)

Járt hozzám valaki, néhány évvel ezelőtt, többször követett el öngyilkossági kísérletet, nem egyszer és nem kétszer. Körülbelül egy év együtt-munka után, már ő is tudta, hogy van ilyen tapasztalata. Ezt csak azért mondom, hogyha valaki olyan könnyen kimondaná azt, hogy „Én ne…, énnekem nem volt, ez csak egy ilyen szép szöveg.” Hogy egy olyan ember is azt mondta, hogy: „Feri, van!”, aki többször követett el öngyilkossági kísérletet. Be lehet falazni, el lehet felejteni, lehet egyáltalán nem is tudatosítani, egyáltalán nem föltárni, nem élni belőle, nem tartani elég fontosnak, azt gondolni, hogy „hát, csak egy élmény”, sok mindent lehet vele. Na. (21:45)

Gyorsan akkor az ismétlés.

1. Az anya felé. Itt a spirituális mélységünk az, hogy elmélyülhet bennem az, hogy élni jó, az életem érték, az élet tud jót adni nekem, amit el is fogadhatok.
2. Az anyánál. Amit kaptam az élettől, az maradandó, kimeríthetetlen erőforrás, a világban lehetek otthon, és van oltalom. Lehetek otthon, és van oltalom, és itt beszéltem a cigányasszonyról, aki visszaemlékszik a gyerekkorára és azt mondja, hát ezt, ezt most is érzem, hát ez megvan nekem.
3. Az anyától el. Itt ami a spirituális mélységünk: Ráébredek arra, hogy nem csak én várok és kapok valamit az élettől, hanem az élet is vár tőlem valamit, és tudok adni. S amikor valakiben ez elmélyül, hogy nem csak én várhatok valamit az élettől, az élet is megszólít engem, akkor nekiindul az anyai világtól el. Na, akkor nézzünk körbe! Akkor nem várom, hogy mindig csak kapjak, és mindig csak egy női ölben tenyésszek. Ez de csúnya volt! Ú, ez! NA, jó.

4. (Itt tartottunk.) Az apa felé. És emlékszem, hogyan szóltam erről, hogy milyen óriási jelentősége van annak, férfi és nő számára egyaránt. (Te jó ég, hogy izzadok! Lejövök. Húhh! De jó az élet!) Hogy a férfi és nő számára egyaránt hogy bebocsájtást nyerjen, vagy egyáltalán hogy elhiggye, hogy bebocsájtást kaphat a férfivilágba. Ez a nőnek is nagyon fontos, elemien fontos. Hogy az nem kell, hogy mindig egy idegen világ legyen. Hát ha egy nő megmarad az anya világában, egy nőnek ez nem is könnyű, hiszen az édesanyja, az élet első szakaszában a legfontosabb személy ugyanolyan nemű, mint ő. Egy nő ezért könnyűszerrel megmarad ebben a jól ismert világban. Ő és az anya, a női világ. És valamiképpen a férfivilág mindig vagy megvetés tárgya, vagy egy idegen világ, vagy sokszor egy félelmetes világ, vagy egy undorító világ, vagy egy megvetésre szánt világ, de abban igazán sosem tud otthon lenni egy férfi révén. Háhá! Egy férfinek meg pláne hihetetlenül fontos, hogy bebocsájtást nyerjen a férfiak világába. Ebből a szempontból hát énnekem jó lehetőségeim adódtak. Az, hogy ötéves koromtól kezdve sportolok, és hogy a szüleim mind a ketten támogatták, hogy sportoló legyek, és a sport, a harc, a háború – most mondhatjuk így, ennek, a sportnak a kultúr formája – hogy ebbe én bebocsájtást nyerhettem, és ezáltal valamiképpen megvetettem a fenekemet a férfivilágban. Én ezért a sportnak nagyon sokat köszönhetek. És látom most, tudjátok, olyan érdekes volt, éppen a napokban gondolkodtam a papnövendék társaimon, akikkel együtt voltunk papnövendékek. Ugye most már 15 éve szenteltek föl bennünket, ez azt jelenti, hogy 15 év már ad azért egy ívet, már úgy lehet látni. És hogy sosem úgy van az, hogy a legtehetségesebb aki a legtöbb gyümölcsöt hozza. Nem eredményről beszéltem, nem teljesítményről, mert az egy másik dolog, főleg nem sikerről, mert az aztán meg mi a csudát mér! Hát a siker az egy teljesen…, gyümölcsről beszélek. Az élet arra van, hogy az ember gyümölcsöt hozzon. Jó ízűt, nyam-nyam. Van-e siker, nem t’om milyen teljesítmény, azt akkor ki lehet rakni az ablakba. Gyümölcs, ami táplál, oda lehet adni, hogy egyél barátom. Az igen! Na. Látom a paptársaimat, fantasztikus tehetséges emberek, és nem hoznak elég gyümölcsöt. Még várhatunk, tehát én nagyon bizakodó vagyok, de nem hoznak elég gyümölcsöt. És vannak sokkal kevésbé tehetséges pofák, ott is kicsit úgy szenvedtek, meg szorongtak, meg mindent csináltak… Ez többek között azon múlik, hogy aki bebocsájtást nyert a férfivilágba, tud azzal mit kezdeni, ami a kezében van. Na, akkor fogjuk meg, ez itt egy kalapács, az meg egy szög. Na, akkor ezzel sok mindent lehet már csinálni. A másik meg csak így rakosgatja, kalapács, szög, kalapács, most mit is csináljunk vele, vagy hogy is… Ugye, hallja az édesanyjának a hangját, hogy „Ferikém vigyázz, még az ujjadra ütsz! Vigyázz, a szög az egyik felén nagyon szúr! De a másik fele se veszélytelen!” Ugye, hát persze, akkor ott bénázok, ott rakom, izé, „Nem lehet, hogy akkor esetleg más üti? Én, én, de hát én csak fogom. Jaj, de nem fogom, én inkább csak ütöm…” Na. Assz’em ezt jól leírtam. Ebben semmi kritika nem volt most, jaj, ebből már nem jövök jól ki. Na, de ne…, annyira…, na jó, ez nem egy egyetemi előadás, na. Az apa felé valakit ugye végérvényesen – hát úgy végérvényesen, ideiglenesen persze, úgy végérvényesen –, végérvényesnek látszó módon ott valaki tud toporogni, az apai világ ajtajában. „Szabad nekem ide belépni? Nem szabad? Beengednek, vagy majd hogy fogadnak engem?” (28:40)

Jaj, meséltem nektek a katonatörténetemet, mikor zöldfülű voltam? (Egészségedre!) Körülbelül voltam nem t’om én hét hete katona, és az történt, hogy kinn voltam eltáv-on, és amíg kinn voltam eltáv-on, föltörték a szekrényemet, s ellopták az összes cuccom, és én a szolgálatfölvételre értem vissza. Mondjuk egy fél órával előtte, addig volt megírva a könyv. Már a katonakönyv. Most fél óra alatt össze kellett szednem minden cuccot, hogy föl tudjam venni a szolgálatot úgy, hogy a szekrényem teljesen üres volt. Ugye az csak a, hogy mondjam, egy kizárólag a női világban otthon lévő ember gondolja, hogy ilyenkor bekopogunk egy kedves emberhez és hogy elbeszélgetünk erről a nehézségről, hogy kicsit ötletelünk, hogy milyen megoldások lehetnek, de addig is, hát már most elég késő van ugye, tehát most lefekszünk, vacsi, alvás, és akkor majd holnap megnézzük, hogy mit is lehet csinálni…, de szerencsére a macit is behoztam, az, az mindig nálam van. Hát az olyan, hogy fél óra múlva szolgálat, akkor szolgálat van, akkor ott kell állni cuccban. Az, hogy te hogy csinálod meg, az a te dolgod. Na, jól van, fél óra múlva azért a szolgálatot fölvettem, egy kis problémával. A lábam 47-es, tehát azért 47-es bakancsot este nem t’om én, assz’em 10-től 10-ig volt a szolgálat, vagy hogy, tehát este 10-kor venni, kérni, szerezni, lopni… Tehát mindegy, hogy melyik úton indultam volna el, 47-es! Ezért egy 43-as bakancsba… S ugye szolgálatban nem veszed le a bakancsot, az nem egy olyan műfaj. Na ezért ez kemény lesz, tehát ha eddig nem volt kalapácsujjam, majd lesz a végére. Ugye, a nagymamám irigykedik majd rám. Ez jó, ti tudjátok, mi az, már nektek is van? Nem, nem, jól van, jó, már nem néztem ki belőled… És mi történt? Ez alatt a szolgálat alatt, ahogy így állok, most persze nem látjátok, mindegy, így állok, így, a lábam…, így állok, egyszer… - hét hete vagyok katona, azt se tudom, mi hogy van, hát gőzöm sincs, mi hogy van, hát honnan tudnám. S akkor egyszer csak valami helyzet, énnekem, nekem kéne ott valamit tudni, és én meg tudom, hogy én azt nem tudom, egy kínos pillanat, hát akkor be kell menni a századparancsnokhoz. Hát nincs mese, ezt úgy nagyjából fölfogom, hogy ez körülbelül őt érinti, hát akkor bemegyünk a századparancsnokhoz, oszt’ akkor valami lesz. Na igen ám, de kopogok, „Öőő!”, ugye hát ezt, ezt lefordíthatom, de hát ezt szerintem értjük. Ugye a 43-as bakancsban tényleg azért egy kicsit ilyen, ugye hát nem voltam túl fess, és arra gondoltam, próbáltam fölkészülni az ismeretlenre, hogy beállok oda, és akkor ott ül vagy áll ez a nagyon csillagos ember, és akkor hát én elmondom, ő meg mond valamit, tehát valami lesz a helyzettel. De ahogy kinyitottam az ajtót, éppen megbeszélés volt, ezredesek, alezredesek, és én hét hete voltam katona, mit tudtam én, hát azt se tudtam, eleve nem tudtam, mit kell csinálni, no de hát ezzel a helyzettel meg aztán se kép, se hang. Lement így a roló, tehát egy ilyen zombi létbe átcsúsztam, és valahonnan, nem t’om így az agyamnak valami rejtett zugából így kijött belőlem egy mondat, nahát úgy mégis csak. „Kérek engedélyt tartózkodni!” Körülbelül 34 csillag így rám nézett, lábamat nem is látták, csak így ezt az embert, 195 centi teljes tanácstalanság, és a századparancsnok így halál lazán, mint amikor valaki éppen, mit t’om én nyáron nyaralásból visszarakta a szörfdeszkát a homokra, és így ül, azt mondja: „Tartózkodjon.” Értitek, és ők folytatták a tárgyalást, én pedig ott álltam így az ajtónál. És próbáltam valahogy, valamennyi vér azért a fejembe is menjen, hogy hát valamit csinálni kéne. 1-2 percbe került, mire nagyjából úgy fölfogtam, hogy hol vagyok, vagy mit kéne. „Százados elvtárs! – elvtársazás volt még akkor – Százados elvtárs! Kérek engedélyt jelenteni! – Jelentsen!” Elmondtam, válaszolt, kimentem, és átéltem, hogy milyen az, amikor valaki fölkészületlenül megpróbál belépni a férfivilágba. Na, ezt példának akartam elmondani, hogy milyen az, amikor valaki „Ö! De hát ez egy…!” (35:10)

Még mindig az apa felé. Hogy aki az apa… nem is, megyek tovább. Nem, nem. Mondom a spirituális mélységét. Meg tudom találni a helyemet az életben és a világban. Tehát megyek, megyek, és kezd kialakulni bennem a meggyőződés, meg fogom tudni találni a helyemet az életben és a világban.

Él bennem a templomról egy olyan kép, hogy a templom az a hely, ahol mindenkinek van egy helye. Hát a Kövi nem olyan hely éppen, mert nem férünk be, de most ha a spirituális mélységeket nézzük, a templom az a hely, ahova bárki úgy térhet be, hogy tudhatja, őneki ott van egy helye. Ezért olyan nagyon fájdalmas, hogy be kell zárni a templomokat. Ugye, mert mindent ellopnak onnan. Én is mikor fiatal voltam, és naiv, akkor nagyon számon kértem az egyházon, hogy miért kell a templomokat bezárni. Hát most már a mienk is be van zárva. Hát persze, nem lehet úgy otthagyni, hát de jó lenne, ha ott lehetne hagyni, de nem lehet. De hogy azért valahogy ennek a mélysége, hogy a templomban van neked egy hely, ebben egész biztos lehetsz. Hogy mit csinálsz ott, a te dolgod, hogy ott sokat vagy ott, vagy keveset, vagy sose mész oda, de tudhatod, ott van egy hely. (36:50)

5. A következő, mikor elérkezek az apához. Amikor valaki – mert mindegyik szakasznál valahogy el is lehet akadni – valaki egész életében ott áll a századparancsnok ajtaja előtt és…, vagy ott vesztegel, kért engedélyt tartózkodni, és hát akkor… ugye kész, hát akkor ott marad, ott tartózkodik. Úgy lehet elakadni az apánál, hogy valaki az egész életét valamiképpen az apja árnyékában éli. Hogy azt gondolja, hogy az egész Föld bőven van olyan kicsi, hogy az apja árnyéka az egész Földet beborítja. Akkora az apja, süt a nap, apja áll a földön, és még a talpa alatt is, még ott is árnyék van. Mehet ő akárhova, az apja árnyékában van. Ez az, amikor valaki ottreked egy hasztalannak, vagy kilátástalannak tűnő küzdelemben azért, hogy valamiképpen megszerezze az apai örökséget. És itt a spirituális mélység, olyan szép a tékozló fiú története. Az apai örökség nem a lóvé, meg az ingatlan, meg az arany, meg az állampapír, vagy micsoda, nem az az apai örökség, hát annál az sokkal finomabb szövésű, és van, aki úgy éli az életet, hogy azt föltételezi, vagy valahogy az állt benne össze az életből, hogy az apám sosem adja nekem oda az örökségem, soha. Az nem lehet az enyém, nem indulhatok el az örökségemmel az életben. Az valamiképpen ottmaradt az apámnál, és nekem még 60 évesen is oda kell járulnom, hogy valamit, egy pici kis örökséget, egy picit hadd kapjak belőle. S akkor az apám mondjuk azt mondja, hogy „Hát, te sosem leszel normális ember.” és akkor elrekedni annál a pontnál, hogy valahogy az örökségemet sose kapom meg, és abból nem tudok élni. Tehát hogy eljutni a maradandó örökségig. (39:30)

Írtam egy mesét a gyerekeknek. Egyszerű mese, csak tudjátok, láttam, hogy hogy unják a misét, és ez gondolkodásra késztetett. Először is megkérdeztem tőlük néhány évvel ezelőtt, hogy mit szeretnének, hogyha a misében mit csinálnánk másképpen. Kicsit töprenghettek, hogy mit mondtak, 10 gyerekből 9 a következőt mondta: „Legyen rövidebb!” Tulajdonképpen nem kértek sokat, igazán, tehát nem kérték, hogy én így vagy úgy, vagy amúgy, tehát nem akartak forradalmat az egyházban, se reformokat, se zsinatot, semmit. Csak egy picit ha, egy picit ha … Én ezt jól átgondoltam, és arra jutottam, hogy hát akkor legyen rövidebb, ezért próbálok a gyerekeknek viszonylag rövid miséket tartani, mondani, most ilyen egyszerűen mondom, de rájöttem egy-két év után, hogy ez se elég. És aztán elkezdtem, a tavalyi évben is már minden témához gyorsan kitalálni egy kis mesét, s akkor elmondok nektek egy mesét. Esti mesét erről, hogy mit jelent az az örökség, ami nem a kötvény, meg nem a családi arany, hanem valami mélyebb. S a mese így szólt, a gyerekeknek ezt mondtam. (41:00) Képzeljünk el egy vándort – mindig egy vándorról beszélek – van egy vándor, és a vándor megy és megy, és ő tudja, hogy egy olyan útra indult, ahol ismeretlen világokat is be fog járni, és először természetesen az ismert világokat látja, az ismert dombokat, hegyeket és völgyeket, aztán utána azokat, amelyeket ő maga nem ismer, de leírásokból ismer. És végül aztán elkezd olyan tájakon járni, amiről már leírása sem volt senkinek, s ezeken a tájakon jár. Persze otthonról, mert tudja, hogy a nagy idegenbe készül, egy egész nagy hátizsákkal visz nagyon sok cuccot. S akkor egyszer csak elérkezik egy nagyon hatalmas folyóhoz, a folyón természetesen átível egy gyönyörű híd, de a folyónak a túlpartja ködbe vész. Ezért a vándorunk megáll, és tudja, hogy ez egy nagyon fontos út, odaát, ez teljesen az ismeretlen földje, s arra repül egy bagoly, a bölcs. A bölcs bagoly suhint a szárnyával, s azt mondja: „Ide figyelj, vándor! Nagy dolog, hogy te idáig elérkeztél, mondok én neked valamit. Természetesen átmehetsz a hídon, át a ködös túlvilágba, de egy valamit mondok neked, sok dolgot nem vihetsz át, másokat viszont igen.” Na, a vándor azt mondja, hú, micsoda jó tanács, a bagoly milyen jó, hogy elmondta, sok dolgot átvihetek, másokat meg nem, ezért aztán fogja, kiteríti a zöld pázsitra az összes cuccot, ami még megmaradt, meg ami az úton került őhozzá. Azt mondja: „Na, hát akkor ezt nem, ezt igen, ezt nem, ezt igen…” S akkor jön a bagoly másnap. „Mit csinálsz vándor? – Hát, most nézem, hogy mit rakjak be a hátizsákba és akkor azt átviszem. – Ó, te balga vándor, hát hátizsákkal nem lehet átmenni.” A vándor nagyon megköszöni a bölcs bagolynak, jaj, jaj, milyen jó, hogy van nálam egy tarisznya. Hm! Ezért akkor megint kirakosgatja, ezeket nem…, ez bekerül a tarisznyába… Reggel fölébred, ott várja a bagoly. Suhint a szárnyával, és azt mondja: „Ide figyelj, vándor! Hát nem tanulsz a szóból? Hát gondolod, hogy egy tarisznyányi dologgal át lehet oda menni a hídon a hömpölygő folyón? Dehogy lehet! – Jaj, nagyon köszönöm bagoly, most már több jó tanácsot is adtál, nagyon köszönöm.” Ezért aztán mit csinál? Akkor van két jó zsebem. Farmerben van a vándor, jó mély zsebek vannak rajta, gyorsan azt mondja, a legszükségesebbeket berakja a zsebébe, és már szinte készül az útra…, jön a bagoly. Nem suhint a szárnyával, dehogy suhint, már csak így huhhant egyet. „Te vándor, hát a zsebedben sem tudsz átvinni semmit, hát gondold ezt jól meg! – Jaj, de jó, hogy mondtad, hát milyen balga vagyok. Rájöttem, hát ami a kezemben elfér…, azt kell átvinni, ami elfér a kezemben.” Fogja a legfontosabb dolgot…, „Jaj, mit vegyek föl? Igen, a legfontosabb… a legfontosabb dolgot, hát ami a kezemben elfér.” Egyszer csak jön a bagoly, már meg sem áll, csak röpül el az égen, s a szárnyával így legyint. Megérti a vándor, hát egész jóban lettek ő meg a bagoly, már ért ő abból a szárnysuhintásból. Leül a folyó partján a nagy híd tövében, néz át oda a túlpartra, és elgondolkodik. „Most azt mondta nekem a bagoly, sok mindent nem lehet átvinni oda, sok mindent viszont igen.” – Itt álltam meg a mesében, és megkérdeztem a gyerekeket: „Szerintetek, ha nem a hátizsákban, nem a tarisznyában, nem a zsebben és nem a kézben, hol lehet átvinni a kincseket?” Ú, hát mindenki okos, simi-simi. Elmondok néhány gyerekválaszt. Kisfiú jelentkezik első sorban, ő ugye nagyon ott volt a csíkon: „Láda kéne. – Tudod, ha ezt mondanád, jönne neked is a bagoly.” Jó, ezt megértette, hát ugye ő is jóban lett már a bagollyal. Jelentkezik egy másik kissrác, jobbra fönn, ő volt a legfurmányosabb. „A bagollyal kell átvitetni. – Robi, Robicsek! Nagyon jó a fantáziád, de hát nem.” S akkor ugye szépen összeszedtük, amit úgyis tudtok, tehát nem kell mondani. Hát a szívében vihet sok mindent. Mondták a gyerekek, a szívében viszi, a lelkében viszi, mondta valaki, hogy a fejében viszi, aztán volt az emlékeiben viszi, azt mind át lehet vinni, biza. Ezt értem örökség alatt. (46:30) Mikor valaki állandóan le van ragadva annál, hogy van-e a tarisznyában, nincs-e a tarisznyában, adott-e az apám, nem adott az apám, ha legalább a zsebem…, üres az egyik zsebem, kicsi a zsebem, lyukas a zsebem… Akkor valaki azt mondja: „Hát nem, nem ez az örökség? Haha! Ez volt tehát „Az apánál”. A spirituális mélysége, ami egy meggyőződéssé érlelődhet bennünk, így fogalmaztam meg: Alkalmas vagyok az életre, képes vagyok tenni másokért is. Alkalmas vagyok az életre, van annyim itt, meg itt! Alkalmas vagyok az életre, s képes vagyok tenni másokért. Hmm. (47:25)

Mondanék még itt valamit. Nem tudom…, ízleljétek meg ezt a néhány mondatot, amit most szeretnék mondani nektek, hogy tudjátok, az tud igazán a miénk lenni, amit meg tudtunk köszönni. Hogy valójában az maradandóan a miénk, amit hálás szívvel meg tudtunk köszönni. Amíg valaki valamit nem köszönt még meg, nem igazán az övé. Amit valaki meg tudott köszönni, az lesz a miénk. És a szónak nem is birtoklás értelmében. Valamit meg tudok köszönni, az az enyém. Ameddig nem, csak nálam van. Jó. (48:20)

6. Innen vezet az út el, az apától. De az apától elfelé is bőven el lehet akadni, ugye ők azok a valakik, akik állandóan az apjukkal, a férfivilággal, a tekintéllyel, bármivel, ami ehhez a világhoz olyan evidensen köthető perben vannak. Akik az egész életüket végig rivalizálják, végiglázadják, az egész életüket végigprovokálják. Sok férfi nem tudja eléggé a gyümölcsöket teremni, hanem az egész élete egy vagy kiábrándult, vagy csalódott, vagy szomorú, vagy dühödt provokálása, lázadása, kritikája az életnek. Úgy nem nagyon lehet gyümölcsöt hozni, hogy leragadok a kritikánál, lázadásnál, az elégedetlenségnél, a panaszkodásnál és a többinél. Hát, erről nem is kell mit mondani. De, egyvalamit. A munkahely világa. Sajna a főnökök nem mindig állnak a helyzet magaslatán. Ezt én is tudom. Ez azt jelenti, ismerős-e nektek az a tapasztalat, hogy előbb-utóbb az a valaki, aki sokat panaszkodik, többletforrásokhoz jut? Ezt elég fájdalmasan vehetjük tudomásul az életben. Igen ám, de aki rááll arra, hogy a folyamatos panaszkodásával, elégedetlenségével, csalódottságával és egyebekkel próbáljon többletforrásokhoz jutni, maga is boldogtalanná lesz közben. Nem irigylem őket, csak bosszús néha a lelkem miatta, de irigyelni nem irigylem. (50:40)

Nézzük akkor a 6-os (Esik? Esik. De jó! Nem annyira. Ja, bentről jön a büdös. De jó, hogy mi nem érezzük! Most nekik a rosszabb, látjátok! Mi itt jól elvagyunk. Ők meg érzik, hogy milyen jó is lehetne az élet, ugye, mi meg el tudjuk fogadni. Na jó.) Tehát az apától el. Lázadásban, rivalitásban, versengésben, kritikában végigélni az életet. Olyan szép volt, ahogy Richard Rohr beszél arról, hogy egy férfi előbb-utóbb családot alapít, mint egy jó király. Nekifog családot alapítani. Milyen nagy dolog, mikor egy nő úgy dönt, hogy anyává lesz. Az nagy dolog. De ahhoz el kell távolodni az apától, különben ottrekedhetek az apám idealizálásában és sose jutok el egy férfiig, vagy eljutok egy férfiig és az egész életemet a férfim kritizálásával töltöm. Nem irigylem. Amikor az apától elfelé vagyok, ott a spiritualitás irányába elmélyülhetnek az élettapasztalataim, így fogalmazhatnánk meg:Most már tudom, hogy válhatok valakivé, áldott ember vagyok. Enyém az örökség, áldott ember vagyok. Most erre mond… (Elállt? Nem még. Ez olyan jó, milyen izgalmas, ti tudjátok.) Áldott ember vagyok. Olyan sokan fájlalhatják, fájlalhatjuk, fájlalhatjátok, hogy nem kaptunk elégséges szülői áldást. Azért az mégiscsak olyan gyönyörű, az, ahogyan mondjuk egy apa haldoklik, és köréje gyűlik a család, és az apának ott az – főleg a Nagy Apának, a nagyapának – a megszentelt föladata, hogy áldja meg az utódait. Hogy úgy kell elmenni ebből a világból, hogy áldást adunk azoknak, akik maradnak. Így érdemes elmenni ebből a világból. És milyen nagy dolog, mikor fekszik egy idős nagyapa, és valamilyen formában, valahogyan kifejezi azt azoknak, akik maradnak, hogy „Áldottak vagytok. Az áldásommal élhettek itt és én megyek el. ” De gyönyörű dolog ez! Micsoda óriási lehetősége egy férfinek 70-80-90 évesen. Ezért az élet egy folyamatos fejlődési lehetőséget ad, ezért szoktam ezt nagyon mondani. Fizikailag megyünk lefelé, de máshogyan mehetünk végig fölfelé. S amikor valaki áldással megy el, hahh… nem úgy, hogy „Nem kaptok semmit!” Hogy lehet úgy elmenni? Hogy? Hát tudom, hogy el lehet, de… (54:25)

Itt akkor szeretnék egy picit, ha valakinek fáj, amit mondok, mert itt csak az együttérzésemet fejezném ki. Tudjátok, hogy én sem kaptam elégséges áldást, hát erről beszéltem. Beszéltem, tehát nem úgy mondom, mint aki nem t’om én, aranyifjú és akkor nyomja le azokat, akik meg nem. Hát erről szó sincsen. Ugye emlékeztek, hogy édesanyám, aki egy másik életet kívánt nekem, mit mondott arra, mikor elmondtam neki, hogy pap szeretnék lenni. Hát erre emlékeztek, biztos. Sírógörcsöt kapott, és azt mondta: „Akkor én fölkötöm magam, meg a kutyát is!” Olyan kedves, ahogy ezen derültök, életem egyik traumatikus pillanatát mosolyogtátok meg. Hát nyilván, ha nem lenne már benne a tarisznyában, meg a szívemben már, nem mondanám el nektek, tehát ne érezzétek rosszul magatokat. Tényleg ne, hát különben nem mondanám…, tudom, hogy ez történik, ebben ez az érdekes, hogy elmondta már ezt párszor, és mindig nevettek, vagy nevetnek, ez nagyon érdekes, ilyen röhejesen hangzik. Nagyon röhejesen hangzik, köszönöm, igazán…, na. Hogy… (telefoncsörgés: egy üzenet föntről, lehet. „Igen, Feri, tényleg így volt.”) Ezzel azt akartam csak mondani, hogy lehet azzal is élni, hogyha valaki hordozza azt a fájdalmat, vagy sebet, hogy amerre az életét elkezdte vinni, arra nem kapja meg az anyai áldást. Emlékeztek, hogy később, mikor édesanyám nagyon idős lett, akkor egyszer kiderült az, hogy a papszentelésemnek az éjszakáján hívta föl egy barátnőjét, hogy imádkozzanak már egy kicsit, hogy hátha mégsem szentelnek föl. Ez így volt, így volt. Tehát nem lehetne azt mondani, hogy egy ilyen önfeledt boldogsággal ült az Esztergomi Bazilikában, nem is látszott úgy, tehát nagyon hiteles volt. De hát eljött, hát azért mégis csak, na. Ezzel azt akartam mondani, hogy tudom, hogy milyen az, amikor az embernek a szíve fáj, hogy valami áldást, amire vágyik, vagy amit vár, nem kap meg. Tudom milyen. (57:10)

De éppen ebből a fájdalomból jöhet egy nagyon fontos spirituális mélység. Ez pedig az, hogy: Az élet nem a szüleinktől származik. Nem tőlük származik. Rajtuk keresztül kaptuk az életet, de az élet nem tőlük van, ezért van valaki, aki mélyebben alapozza meg az életet, mint a szüleink, és ők nem a nagyszüleink. Tehát van valaki, aki mélyebben áll, és hogyha az apám és az anyám nem adott áldást, most arról nem is beszélek, hogy esetleg átkot szórt rám, nem adott áldást, attól még valaki, aki több az apámnál és az anyámnál megáld engem. Ez a spirituális mélysége. Hogyha ebbe az irányba valahogy nem tud megtörténni a gyógyulás, akkor ottrekedünk az úton, nagyokat esünk… Van, aki több a szüleinknél, és ez a szüleinket nem kicsinyíti. Egyszerűen csak többek, ők hárman. Na, jó. (58:40)

7. Nézem az időd, most egy érdekes pont, ez a 7. pont, hogy szó sincs róla, hogy itt vége lenne az útnak, mert még elkezdünk menni a testvérünk felé. A testvér az lehet egy testvér, lehet több testvér, de a testvérek közé szeretném betenni azt is, hogy ide a családtagjainkat szeretném érteni, akik nem a szüleink, vagy mondjuk nem a nagyszüleink, mert ők is a szüleink világát képviselik. A testvérek, akár más rokonok, akik nekünk fontosak voltak akkor, ahogy nőttünk föl a családban, és nem szülő figurák, hanem valahogy más figuráink. Őróluk beszélek. (59:25)

Van egy ikertestvérem, az ikertestvéremnek van egy ikertestvére, és van féltestvérem is, nem is egy, de csak egyet ismerek. Tényleg így van, ez elég zűrös családtörténet. Ismerek olyanokat, akik egy egész életet tudnak végigküszködni vagy szenvedni attól, hogy nem volt testvérük. Tudjátok, milyen gyakran hallom? „Itt vagyunk mi, 5 éve vagyok házas, 50 éve vagyok házas, az egész életünket jellemezte az, hogy mind a ketten egykék vagyunk. Ez végig egy nagy terhet jelentett nekünk az életben.” És ez reális. Ez reális, ugyanis hadd idézzem nektek Böszörményi-Nagy Ivánt. A családterápia egyik atyja, magyar származású, aki egy, hát egy filozófus, egy Levinas nevű nagyszerű, XX. századi filozófus nyomán a következő gondolatot hozta. Nagyon izgalmas gondolat. Mondtam már nektek 5 évvel ezelőtt, de hát nem jegyzitek meg, hát … Ez pedig az: „A felelősség megelőzi a szabadságot.” A mi világunkban azt gondoljuk, hogy szabadok vagyunk, és szabadon majd én eldöntöm, hogy mennyi felelősséget vállalok, s akkor azt vagy vállalom, vagy nem, vagy ennyit, vagy annyit. Tehát hogy a szabadságom van adva, és a felelősséget pedig szabadon választom. És Böszörményi-Nagy Iván azt mondja, hogy „A családból tudjuk, hogy ez éppen nem így van.” mert amikor egy pici baba megérkezik egy családba, ott már vannak. Ott már vannak mások, ezért a létezés azzal kezdődik, hogy elemi élményem van arról, hogy az életet meg kell osztani másokkal. Hogy az anyám néha ráér, és néha nem. Az apám általában nem ér rá, néha ráér. Hogy szeretném, ha anya velem foglalkozna, de van egy testvérem is. Hogy ülünk az asztalnál, és nem én veszek először. Mire valaki egyáltalán a szabadságának, vagy az autonómiájának a gyakorlásáig el tud érni, már régen gyökeret eresztett a felelős emberi létezésbe, aminek a tapasztalata olyan, hogy meg kell osztani másokkal. Meg kell osztani a paprikás csirkét is, a helyet is, meg kell osztani. Valahogy ebbe a világba születünk bele. Ezért azt mondja Böszörményi-Nagy Iván: „A felelősség előbb van, mint a szabadság.” Nem tagadja a szabadságot, csak azt mondja, a felelősség megelőzi a szabadságot. És amikor valakinek van testvére, erről nagyon szép elemi élményünk van, hogy egyszer én, egyszer ő, most neki, most nekem. Hogy nem minden pénz jut rám, nem minden ajándékot én kapok. Hogy kibontom karácsonykor az ajándékot, és a testvérem is kibontja karácsonykor az ajándékot, s azért nincs nagy ajándék, mert ketten vagyunk, s a pénzt meg kell osztani. És azért nem lehet venni egy harmadik sütit, mert van egy testvéred, és így kettő jut mindenkinek. És ha van egy tábla csoki, annak csak a fele a tied. Testvért kapni az élettől hatalmas áldás, mert valódi, zsigeri tapasztalatunk lehet abból, hogy az életet meg kell osztani, és a felelősség megelőzi a szabadságot. És azokon, akik – ezt olyan, ú, most aki egy szem, akkor most hogy fog engem utálni. De hát miért pont engem? Tehát… Osszuk meg ezt a világot, hadd legyek én is! Jó? Ezzel éppen azt akartam kimondani, hogy testvér nélkül fölnőni nehéz örökség. Sok van a zsákban…, nem mondtam, hogy kevés van a szívben. Csak azt mondtam: sok van a zsákban, nehéz adni belőle sokszor, mert megszoktad, hogy tele a zsák. Megszoktad, hogy a zsákban ami van, az a tied. Nehéz átállni egy másik létezésre. Hogy a zsákban vannak dolgok, amiket megosztunk. A gyerektáborban ezért mindig úgy kezdődik a tábor, mondjuk rendesek vagyunk, természetesen, hirdetjük mindig: Ételt nem kell hozni a gyerekeknek, kapnak. Ez egy kicsit se rendíti meg a szülőket, ezért az szokott történni, ezt most komolyan mondom, így történt. (65:00)

Vízicserkészkedtem annak idején, az egy jó dolog. Mi történik? Az történik, hogy hármas, négyes kenuk, egyes-kettes kajakok, aztán a cucc meg úgy fér be, ahogy befér. Vándor. Egyszer csak egy hajóláda érkezik. Nem hülyéskedek, hajóláda. Egy édesanya a 10 éves gyerekének hajóládában küld ételt. Nem hülyéskedek, hajóláda, amit az egyik postán kell fölvennünk. Hajóláda. Mert látszik, hogy hajózik a gyerekem, akkor hajóládát küldök. Tehát rajta volt a témán, ugye, tehát hajó-hajóláda. Hát tudjátok, ott meg ugye, mentünk, ez egy külön szám volt, egy 30 éves Mercedes mikrobusz, ugye azzal vittük a hadtápot, szóval az mindig egy kérdés volt, hogy beindul vagy nem. Ugye, ez volt egy nagy poén. Beindul, jó dízel, ú, nagyon szép. És ahogy megérkezünk, és a postán ott a láda, és kibontjuk, és 8 chips így tik-tik-tik… Ez miért érdekes? Mert a tábor úgy kezdődik, hogy mindenki hozza ide a kaját, amit hozott. Mindenki. Aki sokat hozott, sokat fog idehozni. Büszkén leteheti maga elé azt a sok mindent, amit átad a többieknek. És attól kezdve, hogy ezt így szoktuk csinálni, hogy beadja a kaját és a vacsora a közösből megy. Mindaddig így csináltuk, ameddig nem vettük azt észre, hogy a gyerekek beállnak a rajtgépbe, hogy a saját cuccukat elérjék. Tehát az élettapasztalatból kiindulva senki nem eheti a sajátját, ez a szabály. Anyuci, apuci küldött, nagyon köszönjük, mert másoknak nagyon jól fog esni, nagyon, mert a te anyucid másképp csinálja a kőrözöttet. Apukád másképp vágja a szalámit. Tehát ilyen… hadd egyen a gyerek! Ó, ez valakinek nagy öröm lesz. A sajátodat nem eheted meg. Nézd meg, hogy itt a nagy pázsiton van, van jó dolog itt, van, nézd meg, találj magadnak valami szépet. Gondoljátok, hogy minden gyerek mindent odaad? Szó sincs róla. Mi történik ezekkel a gyerekekkel? Tessék? Hadbíróság? Csak lehet, hogy valamit félrehallottam… Hadbíróság, ez hangzott el? Ez nem. Jönnek a hangyák. Hát a hangyák tudják, hogy az életet meg kell osztani, és ők máris érzik, itt a lehetőség, és így aztán a következő évben… az élettapasztalat ugye nagy úr. Na, hű! Három perc! (68:30) A testvér felé. Az egyik nehézség, hogy azzal a hiánnyal élek, hogy nem tanultam meg megosztani az életet. Hogy még mindig kizárólag a szabadság talajáról tudom elképzelni a felelősségvállalást, és fordítva nem. Hogy fölismerem a felelősségemet, és a fölismert felelősségből szabadon cselekszem. Ez az egyik nehézség. A másik, hogyha mindez nincsen elmélyítve és begyakorolva, akkor történhet az meg, hogy állandóan, minden egyes valami adás, egy szenvedéssel együtt jár. Hát mindig valami olyasmit élek meg, hogy most valamit le kellett mondanom, ami pedig az enyém, vagy az enyém lehetne. Ez nehéz örökség, nehéz. Annyira tudok tisztelni olyanokat, akik a második mondatban, mikor előkerül ez a téma, azt mondják, hogy: „Ó, de nehéz nekem, egyke vagyok, az egész életemet ezzel el… Bizony, énnekem ezzel sokat kellett dolgozni, nagyon sokat.” de nagy dolog ez, fölismerte a szabadságát, hogy ezzel lehet valamit kezdeni. Ó, itt egy statisztikát… De mindegy, majd legközelebb. (69:55) Inkább elmondom, hogy mi a spirituális mélység, ami meggyőződéssé alakulhat. Az életet érdemes megosztani, érdemes kapcsolatban lenni. Az életet érdemes megosztani, érdemes kapcsolatban lenni. És itt elmondok egy záró történetet, pont hú, ez szép lesz, így dramaturgiailag jól fog „fösteni”. Aki volt vasárnap nálunk a templomban, elnézést, mert akkor te hallottad. (70:30)

Két egyetemi tanáról van szó. Az egyik egyetemi tanártól hallottam a történetet. Férj és feleség, és mint két egyetemi tanárhoz illik, természetesen évszámra vitatkoznak, ütköznek, érvelnek, vitáznak, veszekednek egymással. Van itt annyi muníció, sosincs vége. És amikor már kezdik látni, hogy…, de hát mindenki még tud három utolsó érvet mondani, tehát ennek így akkor sosem lesz vége, csak éppen nekünk lesz végünk, akkor azt mondják: „Mi lenne…, osszuk el az életet! Osszuk el, tudod mit…” És akkor a feleség lesz a konyhában a főnök, és ha azt mondja, hogy „Drágám, reszeld le légy szíves a sajtot, és tedd ki a virágos tányérokat!” akkor a férfi nem mondja azt, hogy „De szerintem hülyeség lereszelni, inkább vágom.” és nem mondja azt, hogy „Miért a virágosakat? Inkább a csíkosat.” Nem, mert a feleség a főnök a konyhában. Ő azt mondja „Reszelés, tányér, reszelés, tányér.” és ki van osztva, és boldog mindenki. A férfi az utazás-szervező. A nőnek is van több diplomája, képes megnézni egy menetrendet, de rábízza magát a férfire. Mi történik? A férfi tökélyre viszi és nagyon élvezi, mindig kiírja, hogyha a felesége megy az országban, tartja az előadásokat, stb., meg is történik, jó messzi kell menni. Miskolc, Debrecen, Nyíregyháza, nem tudom…, Szeged. Mi történik? A feleség megnézi a menetrendet. „Ó, jól van, van reggeli vonat.” Kikapcsolja a számítógépet. Reggel egy kis cédulát talál, a vonat innen és innen indul, ekkor és ekkor, ennyibe kerül a jegy, helyjegy váltása kötelező, jó utat. Feleség nézi, ó, más időre emlékezett, na de nem baj, megy, siet, hogy elérje a vonatot, kiér a pályaudvarra, vonat sehol. Az a vonat: nincs. A feleség, ekkora fej…, érzések széles skálája. A spirituális mélységet nem látjuk még, még ködbe vész, de a lélektani dolgokat nagyon jól lehet érzékelni. Csatlakozás, átszállás, harag, rohanás, csalódás, minden. Hazaér a feleség – megtörtént, ő mesélte nekem – azt mondja a férjének: „Te, akarok neked valamit mondani. Tudod, hogy nem volt az a vonat, amit kiírtál?” Na, a férj… mmm… s a feleség a következőképp folytatja: „Tudod, nagyon örülök annak, hogy volt egy egész napom, hogy nem délelőtt találkoztunk, hanem volt egy egész napom, hogy valamit kezdjek ezzel a helyzettel. Kellett is egy nap. De most, hogy egy egész napot ezzel foglalkoztam, tudod… valami nagyon fontosra jöttem rá. Mégpedig arra, hogy nekem akkor is jó, és akkor is megéri magamat rád bízni, ha néha tévedsz. Ez így nekem jobb, hogy jobb így élnünk, hogy neked is vannak területeid, nekem is, és én azokban magamat rád bízom. Akkor is jobb, ha néha tévedsz. Ne változtassunk. Örülök, hogy így élünk.” Ezt egy egyetemi tanár a sok diplomájával mesélte. Hmm! Hmm! Azért ők is emberek.

Juj, túlmentem az időn, pedig ezt nem… Akar-e valaki hirdetni?

0000# Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!
0003# Ma a teljes idő a miénk, nem lesznek bemutatkozások, bejelentkezések. A család témájáról beszélünk, és ezen
0012# belül pedig azt próbáljuk valamiképpen föltárni - mondhatnám nagyon egyszerűen így is - hogy valamiképpen minden
0020# ember útja sajátos értelemben egy családban kezdődik, valahogyan, valamiképpen egy családban, vagy családból
0028# kezdődik, utána szükséges attól a családtó valamiképpen eltávolodni, ellépni, hogy létre jöhessen egy másik
0037# család. Mondjuk nagyon egyszerűen egy ilyen ívet futunk be, persze nagyon sajátos, izgalmas különbségek
0044# lehetnek, de nagyjából ezt mondhatjuk így. És hogyha ezt próbáljuk még finomítani, akkor jutottunk el 12
0052# ponthoz, és a 12 pont valahogy így szól, és természetesen ez nem egy királyi vagy kincstári sorrend, amit
0060# föltétlenül lépésről lépésre kell megjárni, vagy bevasalni magamon. Nyilván hát ez egy élő rendszer, az egész
0069# egy sokkal finomabb szövet. Tehát valahogy próbálunk róla beszélni, hogy megragadható legyen. S ugye így
0077# beszéltünk a 12 pontról, hogy:
0079# 
0079# 1. Az anya felé
0080# 2. Az anyánál
0081# 3. Az anyától el
0082# 4. Az apa felé
0083# 5. Az apánál
0084# 6. Az apától el
0085# 7. A testvér felé
0087# 8. A testvérnél, testvéreknél, rokonoknál - ezt nyugodtan így, a testvér is egy szimbolikus figura
0094# 9. A testvértől el
0095# 10. Saját magam felé
0097# 11. Magamnál
0098# 12. Önmagamtól el
0099# 
0099# Amikor valamiképpen ezt a 12 lépést valahogy megjártuk, megéltük, és mindig sikerült valamit az egyik állomásból
0108# átvinni a másikba, és közben sikerült valamit az egyik állomásnál otthagyni, hogy az ne terheljen az utunkon,
0116# ahogyan megyünk a következő felé. Tehát nem gondolom, hogy mindig csak viszünk valamit és végül aztán egyre
0124# gazdagabban érünk a végére. Akkor érünk úgy a végére ennek a folyamatnak - persze ez inkább egy spirál, ezt
0132# újból és újból, egész életünkön keresztül járjuk, akkor is, hogyha már nagypapák vagyunk, én már csak tudom. Egy
0141# spirál, ezt újból és újból járjuk, járjuk és járjuk és járjuk. Nem csak arról van szó, hogy gazdagodunk minden
0149# lépésnél. Akkor tudunk átlépni egy következő lépésre, sokkal szabadabbal, hogy ott megéljük, ami ránk vár, ha el
0158# is tudunk engedni valamit az előző lépésen. Tehát nem csak nyereségeink vannak, nem csak hozunk valamit, el is
0166# engedünk. (Hű, már most melegem van. Amióta nagyobb lett a dobogó, nekem nagyon melegem van. Itt olyan meleg
0174# van, ha azt ti tudnátok!) Ezt a 12 lépést szeretném tehát kibontani.
0180# 
0180# Három lépésről beszéltünk, és a 12 lépés kibontása hozhat számunkra még egy izgalmat. Nekem nagyon hozott. Ezért
0188# traktállak benneteket is vele, mert ha engem nem érdekelne, biztos nem mondanám el. Ez pedig az, hogy ugye
0197# mondhatnánk a klasszikus lélektanból ismert szempont sorainkat, vagyis, hogy az anyánál akkor ott a bizalom, a
0205# bizalom erősödik meg, a bizalom tapasztalata, az apánál mondjuk megerősödik, hogy biztonságban vagyunk, vagy az
0214# akaraterő. Hozhatnánk tehát kulcsfogalmakként tehát a lélektan számára, vagy a lélektanból jól ismert
0222# kulcsfogalmakat, és ez rendjén is lenne. De én szerettem volna ezt a gondolatsort megbolondítani. Hát hogy ne
0230# mindig ugyanazt ragozzuk már, ezt tudjuk, már kívülről tudjuk, minden könyvben kétszer le van írva, akkor is, ha
0239# egy építészeti könyv. Abban is... már mindenhol ez, már a függelékben azért benne van, hogy az ősbizalom, az
0247# özözö..., már mindenhol. Nem tudtok úgy venni egy számítógépes szakkönyvet, hogy a sorok között ne olvashatnátok
0256# ki, hogy mit csináljatok az anyakomplexusotokkal. Tehát most egy picit lépjünk el ettől, mert ezt már értjük,
0265# meg ismerjük, hanem tegyük hozzá, hogy a különböző lépésekhez - és ez nem valami, valami, nem t'om milyen kőbe
0273# vésett dolog, inkább szeretném, hogyha együtt töprengenénk ezen - hogy a különböző lépések valamilyen
0281# spirituális mélységet is megnyitnak. Hogy a bizalom, vagy a biztonságérzet, vagy a kreativitás, vagy az
0289# autonómia átélése, a függetlenség megtapasztalása, ez valami spirituális mélységet is föl tud tárni, és én most
0298# a 12 pontnál a spirituális vonatkozásokat akarom elmondani, és nem a lélektani vonatkozásokat. Emlékeztek, ezt
0306# közelítettük úgy meg, hogy például ha szabad haragudnom, annak a spirituális mélysége az, hogy minden harag
0315# mögött van egy nagyon mély életre vonatkozó kérdés: célba ér-e az életem a nehézségek ellenére, van-e valami
0323# célja az életemnek és az célba tud-e érni? Az öröm mögött, hogy van egy spirituális mély meggyőződésem arról,
0332# hogy élni jó, hogy jó az élet. Hogy még a Gulagon is jó lehet élni, hogy nem azon múlik, hanem ami itt van bent.
0340# (Óh! Hogy meglepetések várnak ránk. Hívnak bennünket.) Tehát hogy élni jó, ez az öröm mögötti spirituális
0348# mélység. A félelem mögött. Ugye, a félelem mögött: jaj-jaj-jaj. Mi a spirituális kérdésem, amit az élet föltesz
0357# nekem? Az, hogy van-e oltalom, van-e gondviselés, vagy a félelem előbb-utóbb bezabálja az emberi lelket, és
0365# nincs menekvés? Vagy pedig tudom azt, hogy akármennyire is félek, valamiképpen, valaki engem tart, vagy valahogy
0374# tart. A félelem mögött ez a spirituális kérdés és mélység. A szomorúság mögött, ami a veszteségről szól, a
0382# veszteség fájdalmáról: hogy vajon most a veszteség a győztes legvégén az élet nem t'om micsodájában, a
0390# veszteségé az utolsó szó, vagy - most hát mondhatjuk így - a győzelemé? De hát ez kicsit egy más irányba visz
0399# bennünket. Ezért mondtam most: a halál vagy az élet. Hogy melyiké az utolsó szó? Mindig, amikor veszteségem van
0408# és szomorú vagyok, ez a spirituális mélység nyílik meg. Nem akarom hosszan ismételni, csak ezt nagyon
0415# izgalmasnak tartom. Hogy ahogyan össze tudjuk kötni a lélektan szakterületéről érkező kijelentéseket,
0423# tudásanyagot és az abba a világba beleértendő tartalmakat a vallásnak, vagy a hitnek, vagy a spiritualitásnak a
0432# tartalmaival. Ugyanígy ezeket a mélységeket összefüggéseket láthatjuk az összes alapszükségletnél is. Hogy enni,
0441# hogy önmagamat fönntartani, hogy szaporodni. Az összes alapszükséglet a legbiológiaibbnak is ott van a
0449# spiritualitásra vonatkozó mélysége. És ugye itt óriási jelentősége van annak, hogy ha szeretnék örömmel élni az
0457# életben, akkor járhatom azt az utat, hogy valahogy próbálok mindig valami örömhöz jutni, vagy valahogy olyan
0466# helyzeteket teremteni... Tudjátok beszéltünk erről, az öröm valamiképpen az önátadásból fakad. Átadom magam egy
0474# önfeledt munkára. Átadom magamat egy kapcsolatban az örömre. Átadom magam, és ettől örömtelivé válik valami.
0483# Igen ám, de nagyon nagy kérdés, hogyha csak ezt az utat járom, és ez sosem mélyül el, lehetséges, hogy olyan
0491# ember leszek, aki átél örömöt és örömöt és örömöt, persze néha akkor bánatot, bánatot, bánatot, félelmet,
0500# özözö..., de az örömei nem mélyülnek el a spiritualitás talajába. Ezért őneki tulajdonképpen folyamatosan
0508# mintegy, egy sivatagi vándor, öröm és öröm után kell kapnia, mert nem biztos abban, a meggyőződése a spirituális
0516# mélységben nem erősödött meg, hogy az élet jó, vagy hogy élni jó, vagy hogy élni érdemes. Ezért őneki is vannak
0525# örömei, de mindig kiszolgáltatott marad. Ugye ő az a valaki például, aki azt mondja: "Igen, olyan szép volt ez a
0534# nap, de ahogy este lefeküdtem, máris elkezdtem aggódni, mikor lesz ennek a böjtje." Ez olyan érdekes, akik
0542# derülnek, úgy kíváncsi vagyok, hogy most valaki azon derül, hogy ő pont ilyen, és akkor "Hát, igen, igen...!"
0551# vagy valaki ezt el se tudja képzelni, hogy másvalaki így csinálja, és ezen derül, hogy "Nahát, ilyen emberek
0559# biztos nincsenek!" Hát hogyne lennénk ilyenek! Hát ez is mindenkiben egy picit benne van, hát nyilvánvaló. És
0568# van egy másik... Na most.
0570# 
0570# Az lenne a gyönyörű szép, hogyha az örömeink valamiképpen el tudnának mélyülni, és mi tudatos munkával is el
0577# tudnánk mélyíteni az örömeinket a spirituális mélységbe. És valamikor elkezdenénk dönteni, mert néha aztán
0584# döntéshelyzetbe kerülünk, hogy "Igen, döntök amellett, hogy élni jó." Ettől kezdve valahogy ezzel a szemmel
0591# igyekszem látni az életet. Akkor már nem vagyok rászorulva mindig az örömre, mindig és mindig és mindig az
0599# örömre. Az életnek a varázsa pedig az, hogy egy ilyen ember, aki azt mondja: "Ja, hát én akkor az örömöket is
0606# elengedem már, hát nyugodtan elengedhetem hogy mindig, mindig valami örömöm legyen, hát elengedem, mert élni
0614# akkor is jó." Hát az ilyen ember ajtaján állandóan ott kopogtat valami jó dolog. Mindig valami öröm ott bekopog
0621# nála. Érthetően tudtam ezt elmondani? (Mert egyébként nagyon melegem van, tehát így nagyon nehéz... Értékeljetek
0629# engem! Na.)
0630# Mondanék egy... úgy megragadott engem, ahogyan készülök és készültem erre a témára, természetesen mindig nagyon
0639# fontos, hogy a szakirodalom és a jó forrásokhoz el lehessen jutni, ezért nem olyan régen bekapcsoltam a
0648# televíziót az EuroSportnál. Ott az ember mindig nagyon forrásértékű dolgokra találhat, és lám, aki keres, talál.
0658# Tudjátok, mit láttam? Ezt most íziben elmondom nektek. Témához tartozik, ne kapcsoljatok ki! Ez pedig az, hogy
0668# egy visszaemlékezés volt Cathy Freeman-nel. Cathy Freeman, Sydney olimpia 2000. - 400 méter, döntő. Tudjátok,
0677# hogy ausztráliai benszülött - most mondjuk így - eredetében, és ezért aztán ő Ausztráliának volt egy szimbolikus
0687# alakja, és egy egész ország: "Hát hogy Cathy Freeman-nek kell nyerni!", és ez valahogy az egész országnak egy
0696# ilyen fölemeltetése, sajátos megdicsőülése a sportban. És hogy ő magára veszi ezt, picit ugye éreztem a
0705# párhuzamokat Balczó András annak idején, meg ahogy ezt ő, meg ahogyan őt látták. És milyen nagyszerű a TV, vagy
0715# nem t'om a film, vagy nem t'om mi nagyszerű. Minden esetre mondom, amit láttam. Osztott képernyő, az egyik
0724# felében jócskán 30-on túl, Cathy Freeman beszél arról, ami 10 évvel azelőtt történt, és mondja, hogy "Hát igen,
0734# a döntőre hogy éreztem, hogy milyen sokan bíznak bennem, és közben mekkora teher is volt ez, és tudtam, hogy
0743# esélyes vagyok, de hát mégis csak ez egy olimpiai döntő, hát sokkal könnyebb elbukni, mint megnyerni." Na
0753# mindegy, mondja, mondja. A másik felén a képernyőnek gyönyörű, ahogy kezdik, leveszi a cuccát, ugye ez a,
0762# tudjátok, miben futott, ilyen kapucnis cuccban futott. És ahogy bemegy a rajtgépbe, és a kettő párhuzamosan
0771# megy, tehát beszél 10 évvel később arról, hogy mi történt ott vele, hogy mit élt át, és közben látjuk is, hogy
0781# mi történt vele. S akkor néha beszél, akkor néha csak az egyik kép, néha csak a másik, hát ugye ezt így kell
0790# csinálni állítólag. De a vége valami fantasztikus izgalmas, és ezért akartam ezt elmondani, mert mi a vége? Azt
0800# látjuk, hogy Cathy Freeman a 400 m-es döntőjét megnyeri! Jó pár méterrel, gyönyörű. És ahogy beér, jobboldat a
0809# képen erről beszél: "Hihetetlen szabadságot éltem meg, egy óriási fölszabadultságot. Életem legboldogabb
0818# pillanata. Valami olyasmit éltem meg, szavakkal ki se lehet fejezni. Nem is boldogság volt tulajdonképpen, ez
0828# inkább valami eufória." Mi történik a másik képen? Látunk egy elgyötört arcú embert, akinek mosoly még
0837# véletlenül sincs az arcán. Egy ilyen... Hát 400 m-t futott le, azt tudjátok, az a leggyilkosabb, ezt mindenki
0846# elismeri. A 400 m-nél csak a 400 m-es gátfutás a gyilkosabb. Azért, mert a 100 m-t végigtolod, ma már a 200 m-t
0856# is végigtolod, a 800 m azért egy kis taktika. Kicsit le, fhú-fhú, a 400 az meg olyan, hogy na azt is végig kell
0866# tolni, de nem lehet. Tehát ezért, aki 400 m-t fut, az szép, ahogy beöntik az ólmot a lábakba, úgy 320-nál. És
0875# mit látunk? Cathy Freeman jobboldalon - már nektek baloldalon - (Mit mondtam? Most belehúztam valamibe. Na,
0885# tehát.) a képernyő bal oldalán arról beszél, hogy nemhogy fölszabadultság... Boldogság, eufória. S a másik
0894# oldalon látunk egy szenvedő arcú embert, semmi mosoly, szenvedés. Veszi a levegőt, ha-hö... Most akkor kérdezek
0904# tőletek. Nem lehetséges-e az, ahogyan látjuk a beszámolót és látjuk ezt az arcot, hogy ez valamiképpen éppen
0913# annak a mélységét tárja föl, hogy van különbség aközött - és ez a kérdésem - boldognak szeretnétek érezni
0922# magatokat az életben, vagy boldog emberek akartok lenni? Tudom szebben is mondani. Csak boldognak szeretnétek
0932# érezni magatokat, vagy szeretnétek boldognak érezni magatokat amennyiben ez lehetséges, de alapvetően boldog
0941# emberek akartok-e lenni? Amikor az életnek a lélektani részét mondjuk, akkor ott boldognak szeretném érezni
0950# magam. A lélektan ezzel tud foglalkozni, most így érzem-e magam, úgy érzem magam? Ez a lélektani rész, ez
0960# nagyon... csoda jó, hogy ilyen van. De ez nem egyenlő azzal, hogy valaki boldog ember-e. Cathy Freeman, amikor
0969# lefutja a 400 m-t és áll, és ..., na úgy, úgy volt, az csodás volt, láttuk, hogy úgy volt... Na. Hogy amikor
0979# lefutja a 400 m-t, akkor nem gondolom, hogy ő... Hát fáj neki, éppen eszméletlenül fáj, tehát egy 400 m után van
0988# eufória, meg van fájdalom. Az fáj ott. Attól ő még lehet boldog ember.
0995# Attól, hogy valaki boldog ember, éppen szabadon megélheti, hogy néha harag van benne, néha fájdalom van benne,
1004# néha szomorúság van benne, néha félelem van benne, és ez nem teszi tönkre azt, hogy ő boldog ember tud lenni.
1012# Ezt nevezem a spirituális mélységnek, és ezért én egy picit se elégednék meg azzal, hogy az élet adhat szép
1021# pillanatokat. Hogy az ember néha boldognak érezheti magát a Földön. Hát tudjátok, ha az élet ennyit ad, akkor
1030# nem jó élni. Hát akkor nem jó, hát az egész akkor egy ilyen vesszőfutás, ilyen markolászás, ilyen ködszurkálás,
1039# ködgörgetés, ilyen markolászás a szép pillanatok után, egy ilyen keserédes izé. "Ja, hát azért voltak szép
1048# pillanatok..." Hát tudjátok, ez olyan kevés, mint ... mrrr! Hát nem, az embernek az lehet egy lehetősége a
1057# Földön, hogy boldog emberként éljen, miközben néha nagyon fáj, és néha nagyon szomorú, és néha nagyon dühös, és
1066# néha nagyon félhet. Attól még ő lehet boldog ember. És ha valaki boldog ember, akkor, és ez a gyönyörű szép
1075# benne, ha a spirituális meggyőződések bennünk el tudnak mélyülni, és ennek nyilván lélektani, érzelmi,
1083# pszichológiai háttere is van, hát nyilván nagyon fontos, hogy tapasztalataink is legyenek, hogy lehessen mibe
1092# gyökeret ereszteni, ez nyilván nagyon fontos. Tehát nem a tapasztalás, az érzelmi élet ellenére van az, hogy mi
1101# boldog emberek tudunk lenni, nem a-a-a...., hanem azzal együtt. Ez benne a szép, hogy a kettő átjárja egymást.
1110# Ha valakinek volt már élményszerű tapasztalata arról, hogy tudta valaha is boldognak érezni magát, hát azért
1119# akkor nyílt egy ajtó neki, hogy ezt elmélyítse és azt mondja, hogy "élni akkor jó". Tehát a kettő nagyon szépen
1128# összefügg, átjárnak egymásba, egyik erősíti a másikat, ajtót nyit a másiknak, és a többi. Ennél jobban ezt nem
1137# tudom elmondani. Tehát az a kérdés, hogy boldognak érezni magam, vagy boldog embernek lenni.
1145# 
1145# És most, amikor elmondjuk a 12 pontot, akkor a boldog embernek lenni végső dolgait szeretném hozzákötni a
1154# különböző lépésekhez. Lehet, hogy esetleg bele is kezdek a mai alkalomba, nem ártana, ugye. De azért még egy
1164# valamit hadd mondjak! Hogy ez a spirituális mélység, ez, ez egy milyen gyönyörű valóság. Hogy sokszor éppen az
1174# érzelmi, vagy lelkiállapotbeli, vagy helyzetbeli ismérvekkel nem is nagyon lehet leírni. Nem is vezethető le
1184# belőle. Tehát hogy egyszer csak megyek az utcán, és itt belül történik velem valami, az nem vezethető le se az
1194# utcából, se abból, ami most éppen történik velem, se abból, hogy éppen mire gondoltam, vagy milyen érzések
1204# voltak bennem. Ez a mélység néha kéretlenül is föltárul. Ez a spirituális tapasztalat. Ez a mélység néha
1214# megmutatja magát, és az a tapasztalatom, hogy nem létezik olyan ember, akinek az életében ez a spirituális
1223# mélység valamikor, valaha nem tárult volna föl. Nincs ilyen. Lehet, hogy valaki úgy érzi, hogy nincs, hogy nem
1233# ragadta még meg eléggé, nem ült le mellé valaki, hogy valahogyan táruljon föl ez a tapasztalat, vagy élmény,
1243# olyan lehet.
1245# Járt hozzám valaki, néhány évvel ezelőtt, többször követett el öngyilkossági kísérletet, nem egyszer és nem
1254# kétszer. Körülbelül egy év együtt-munka után, már ő is tudta, hogy van ilyen tapasztalata. Ezt csak azért
1264# mondom, hogyha valaki olyan könnyen kimondaná azt, hogy "Én ne..., énnekem nem volt, ez csak egy ilyen szép
1274# szöveg." Hogy egy olyan ember is azt mondta, hogy: "Feri, van!", aki többször követett el öngyilkossági
1284# kísérletet. Be lehet falazni, el lehet felejteni, lehet egyáltalán nem is tudatosítani, egyáltalán nem föltárni,
1294# nem élni belőle, nem tartani elég fontosnak, azt gondolni, hogy "hát, csak egy élmény", sok mindent lehet vele.
1304# Na.
1305# 
1305# Gyorsan akkor az ismétlés.
1307# 1. Az anya felé. Itt a spirituális mélységünk az, hogy elmélyülhet bennem az, hogy élni jó, az életem érték, az
1317# élet tud jót adni nekem, amit el is fogadhatok.
1322# 2. Az anyánál. Amit kaptam az élettől, az maradandó, kimeríthetetlen erőforrás, a világban lehetek otthon, és
1332# van oltalom. Lehetek otthon, és van oltalom, és itt beszéltem a cigányasszonyról, aki visszaemlékszik a
1342# gyerekkorára és azt mondja, hát ezt, ezt most is érzem, hát ez megvan nekem.
1349# 3. Az anyától el. Itt ami a spirituális mélységünk: Ráébredek arra, hogy nem csak én várok és kapok valamit az
1359# élettől, hanem az élet is vár tőlem valamit, és tudok adni. S amikor valakiben ez elmélyül, hogy nem csak én
1369# várhatok valamit az élettől, az élet is megszólít engem, akkor nekiindul az anyai világtól el. Na, akkor
1379# nézzünk körbe! Akkor nem várom, hogy mindig csak kapjak, és mindig csak egy női ölben tenyésszek. Ez de
1389# csúnya volt! Ú, ez! NA, jó.
1391# 4. (Itt tartottunk.) Az apa felé. És emlékszem, hogyan szóltam erről, hogy milyen óriási jelentősége van annak,
1402# férfi és nő számára egyaránt. (Te jó ég, hogy izzadok! Lejövök. Húhh! De jó az élet!) Hogy a férfi és nő számára
1412# egyaránt hogy bebocsájtást nyerjen, vagy egyáltalán hogy elhiggye, hogy bebocsájtást kaphat a férfivilágba. Ez a
1423# nőnek is nagyon fontos, elemien fontos. Hogy az nem kell, hogy mindig egy idegen világ legyen. Hát ha egy nő
1433# megmarad az anya világában, egy nőnek ez nem is könnyű, hiszen az édesanyja, az élet első szakaszában a
1443# legfontosabb személy ugyanolyan nemű, mint ő. Egy nő ezért könnyűszerrel megmarad ebben a jól ismert világban. Ő
1453# és az anya, a női világ. És valamiképpen a férfivilág mindig vagy megvetés tárgya, vagy egy idegen világ, vagy
1463# sokszor egy félelmetes világ, vagy egy undorító világ, vagy egy megvetésre szánt világ, de abban igazán sosem
1474# tud otthon lenni egy férfi révén. Háhá! Egy férfinek meg pláne hihetetlenül fontos, hogy bebocsájtást nyerjen a
1484# férfiak világába. Ebből a szempontból hát énnekem jó lehetőségeim adódtak. Az, hogy ötéves koromtól kezdve
1494# sportolok, és hogy a szüleim mind a ketten támogatták, hogy sportoló legyek, és a sport, a harc, a háború - most
1505# mondhatjuk így, ennek, a sportnak a kultúr formája - hogy ebbe én bebocsájtást nyerhettem, és ezáltal
1514# valamiképpen megvetettem a fenekemet a férfivilágban. Én ezért a sportnak nagyon sokat köszönhetek. És látom
1524# most, tudjátok, olyan érdekes volt, éppen a napokban gondolkodtam a papnövendék társaimon, akikkel együtt
1534# voltunk papnövendékek. Ugye most már 15 éve szenteltek föl bennünket, ez azt jelenti, hogy 15 év már ad azért
1544# egy ívet, már úgy lehet látni. És hogy sosem úgy van az, hogy a legtehetségesebb aki a legtöbb gyümölcsöt hozza.
1555# Nem eredményről beszéltem, nem teljesítményről, mert az egy másik dolog, főleg nem sikerről, mert az aztán meg
1565# mi a csudát mér! Hát a siker az egy teljesen..., gyümölcsről beszélek. Az élet arra van, hogy az ember
1575# gyümölcsöt hozzon. Jó ízűt, nyam-nyam. Van-e siker, nem t'om milyen teljesítmény, azt akkor ki lehet rakni az
1585# ablakba. Gyümölcs, ami táplál, oda lehet adni, hogy egyél barátom. Az igen! Na. Látom a paptársaimat,
1595# fantasztikus tehetséges emberek, és nem hoznak elég gyümölcsöt. Még várhatunk, tehát én nagyon bizakodó vagyok,
1605# de nem hoznak elég gyümölcsöt. És vannak sokkal kevésbé tehetséges pofák, ott is kicsit úgy szenvedtek, meg
1615# szorongtak, meg mindent csináltak... Ez többek között azon múlik, hogy aki bebocsájtást nyert a férfivilágba,
1625# tud azzal mit kezdeni, ami a kezében van. Na, akkor fogjuk meg, ez itt egy kalapács, az meg egy szög. Na, akkor
1636# ezzel sok mindent lehet már csinálni. A másik meg csak így rakosgatja, kalapács, szög, kalapács, most mit is
1646# csináljunk vele, vagy hogy is... Ugye, hallja az édesanyjának a hangját, hogy "Ferikém vigyázz, még az ujjadra
1656# ütsz! Vigyázz, a szög az egyik felén nagyon szúr! De a másik fele se veszélytelen!" Ugye, hát persze, akkor ott
1667# bénázok, ott rakom, izé, "Nem lehet, hogy akkor esetleg más üti? Én, én, de hát én csak fogom. Jaj, de nem
1677# fogom, én inkább csak ütöm..." Na. Assz'em ezt jól leírtam. Ebben semmi kritika nem volt most, jaj, ebből már
1687# nem jövök jól ki. Na, de ne..., annyira..., na jó, ez nem egy egyetemi előadás, na. Az apa felé valakit ugye
1697# végérvényesen - hát úgy végérvényesen, ideiglenesen persze, úgy végérvényesen -, végérvényesnek látszó módon ott
1707# valaki tud toporogni, az apai világ ajtajában. "Szabad nekem ide belépni? Nem szabad? Beengednek, vagy majd hogy
1718# fogadnak engem?"
1720# 
1720# Jaj, meséltem nektek a katonatörténetemet, mikor zöldfülű voltam? (Egészségedre!) Körülbelül voltam nem t'om én
1730# hét hete katona, és az történt, hogy kinn voltam eltáv-on, és amíg kinn voltam eltáv-on, föltörték a
1740# szekrényemet, s ellopták az összes cuccom, és én a szolgálatfölvételre értem vissza. Mondjuk egy fél órával
1751# előtte, addig volt megírva a könyv. Már a katonakönyv. Most fél óra alatt össze kellett szednem minden cuccot,
1762# hogy föl tudjam venni a szolgálatot úgy, hogy a szekrényem teljesen üres volt. Ugye az csak a, hogy mondjam, egy
1773# kizárólag a női világban otthon lévő ember gondolja, hogy ilyenkor bekopogunk egy kedves emberhez és hogy
1783# elbeszélgetünk erről a nehézségről, hogy kicsit ötletelünk, hogy milyen megoldások lehetnek, de addig is, hát
1794# már most elég késő van ugye, tehát most lefekszünk, vacsi, alvás, és akkor majd holnap megnézzük, hogy mit is
1805# lehet csinálni..., de szerencsére a macit is behoztam, az, az mindig nálam van. Hát az olyan, hogy fél óra múlva
1816# szolgálat, akkor szolgálat van, akkor ott kell állni cuccban. Az, hogy te hogy csinálod meg, az a te dolgod. Na,
1827# jól van, fél óra múlva azért a szolgálatot fölvettem, egy kis problémával. A lábam 47-es, tehát azért 47-es
1838# bakancsot este nem t'om én, assz'em 10-től 10-ig volt a szolgálat, vagy hogy, tehát este 10-kor venni, kérni,
1848# szerezni, lopni... Tehát mindegy, hogy melyik úton indultam volna el, 47-es! Ezért egy 43-as bakancsba... S ugye
1859# szolgálatban nem veszed le a bakancsot, az nem egy olyan műfaj. Na ezért ez kemény lesz, tehát ha eddig nem volt
1870# kalapácsujjam, majd lesz a végére. Ugye, a nagymamám irigykedik majd rám. Ez jó, ti tudjátok, mi az, már nektek
1881# is van? Nem, nem, jól van, jó, már nem néztem ki belőled... És mi történt? Ez alatt a szolgálat alatt, ahogy így
1892# állok, most persze nem látjátok, mindegy, így állok, így, a lábam..., így állok, egyszer... - hét hete vagyok
1903# katona, azt se tudom, mi hogy van, hát gőzöm sincs, mi hogy van, hát honnan tudnám. S akkor egyszer csak valami
1914# helyzet, énnekem, nekem kéne ott valamit tudni, és én meg tudom, hogy én azt nem tudom, egy kínos pillanat, hát
1925# akkor be kell menni a századparancsnokhoz. Hát nincs mese, ezt úgy nagyjából fölfogom, hogy ez körülbelül őt
1936# érinti, hát akkor bemegyünk a századparancsnokhoz, oszt' akkor valami lesz. Na igen ám, de kopogok, "Öőő!", ugye
1947# hát ezt, ezt lefordíthatom, de hát ezt szerintem értjük. Ugye a 43-as bakancsban tényleg azért egy kicsit ilyen,
1958# ugye hát nem voltam túl fess, és arra gondoltam, próbáltam fölkészülni az ismeretlenre, hogy beállok oda, és
1969# akkor ott ül vagy áll ez a nagyon csillagos ember, és akkor hát én elmondom, ő meg mond valamit, tehát valami
1979# lesz a helyzettel. De ahogy kinyitottam az ajtót, éppen megbeszélés volt, ezredesek, alezredesek, és én hét hete
1991# voltam katona, mit tudtam én, hát azt se tudtam, eleve nem tudtam, mit kell csinálni, no de hát ezzel a
2001# helyzettel meg aztán se kép, se hang. Lement így a roló, tehát egy ilyen zombi létbe átcsúsztam, és valahonnan,
2012# nem t'om így az agyamnak valami rejtett zugából így kijött belőlem egy mondat, nahát úgy mégis csak. "Kérek
2022# engedélyt tartózkodni!" Körülbelül 34 csillag így rám nézett, lábamat nem is látták, csak így ezt az embert, 195
2033# centi teljes tanácstalanság, és a századparancsnok így halál lazán, mint amikor valaki éppen, mit t'om én nyáron
2044# nyaralásból visszarakta a szörfdeszkát a homokra, és így ül, azt mondja: "Tartózkodjon." Értitek, és ők
2055# folytatták a tárgyalást, én pedig ott álltam így az ajtónál. És próbáltam valahogy, valamennyi vér azért a
2065# fejembe is menjen, hogy hát valamit csinálni kéne. 1-2 percbe került, mire nagyjából úgy fölfogtam, hogy hol
2076# vagyok, vagy mit kéne. "Százados elvtárs! - elvtársazás volt még akkor - Százados elvtárs! Kérek engedélyt
2086# jelenteni! - Jelentsen!" Elmondtam, válaszolt, kimentem, és átéltem, hogy milyen az, amikor valaki
2096# fölkészületlenül megpróbál belépni a férfivilágba. Na, ezt példának akartam elmondani, hogy milyen az, amikor
2107# valaki "Ö! De hát ez egy...!"
2110# 
2110# Még mindig az apa felé. Hogy aki az apa... nem is, megyek tovább. Nem, nem. Mondom a spirituális mélységét. Meg
2119# tudom találni a helyemet az életben és a világban. Tehát megyek, megyek, és kezd kialakulni bennem a
2128# meggyőződés, meg fogom tudni találni a helyemet az életben és a világban.
2135# Él bennem a templomról egy olyan kép, hogy a templom az a hely, ahol mindenkinek van egy helye. Hát a Kövi nem
2144# olyan hely éppen, mert nem férünk be, de most ha a spirituális mélységeket nézzük, a templom az a hely, ahova
2154# bárki úgy térhet be, hogy tudhatja, őneki ott van egy helye. Ezért olyan nagyon fájdalmas, hogy be kell zárni a
2164# templomokat. Ugye, mert mindent ellopnak onnan. Én is mikor fiatal voltam, és naiv, akkor nagyon számon kértem
2173# az egyházon, hogy miért kell a templomokat bezárni. Hát most már a mienk is be van zárva. Hát persze, nem lehet
2183# úgy otthagyni, hát de jó lenne, ha ott lehetne hagyni, de nem lehet. De hogy azért valahogy ennek a mélysége,
2193# hogy a templomban van neked egy hely, ebben egész biztos lehetsz. Hogy mit csinálsz ott, a te dolgod, hogy ott
2202# sokat vagy ott, vagy keveset, vagy sose mész oda, de tudhatod, ott van egy hely.
2210# 
2210# 5. A következő, mikor elérkezek az apához. Amikor valaki - mert mindegyik szakasznál valahogy el is lehet akadni
2221# - valaki egész életében ott áll a századparancsnok ajtaja előtt és..., vagy ott vesztegel, kért engedélyt
2231# tartózkodni, és hát akkor... ugye kész, hát akkor ott marad, ott tartózkodik. Úgy lehet elakadni az apánál, hogy
2243# valaki az egész életét valamiképpen az apja árnyékában éli. Hogy azt gondolja, hogy az egész Föld bőven van
2254# olyan kicsi, hogy az apja árnyéka az egész Földet beborítja. Akkora az apja, süt a nap, apja áll a földön, és
2265# még a talpa alatt is, még ott is árnyék van. Mehet ő akárhova, az apja árnyékában van. Ez az, amikor valaki
2275# ottreked egy hasztalannak, vagy kilátástalannak tűnő küzdelemben azért, hogy valamiképpen megszerezze az apai
2286# örökséget. És itt a spirituális mélység, olyan szép a tékozló fiú története. Az apai örökség nem a lóvé, meg az
2298# ingatlan, meg az arany, meg az állampapír, vagy micsoda, nem az az apai örökség, hát annál az sokkal finomabb
2309# szövésű, és van, aki úgy éli az életet, hogy azt föltételezi, vagy valahogy az állt benne össze az életből, hogy
2320# az apám sosem adja nekem oda az örökségem, soha. Az nem lehet az enyém, nem indulhatok el az örökségemmel az
2331# életben. Az valamiképpen ottmaradt az apámnál, és nekem még 60 évesen is oda kell járulnom, hogy valamit, egy
2342# pici kis örökséget, egy picit hadd kapjak belőle. S akkor az apám mondjuk azt mondja, hogy "Hát, te sosem leszel
2353# normális ember." és akkor elrekedni annál a pontnál, hogy valahogy az örökségemet sose kapom meg, és abból nem
2364# tudok élni. Tehát hogy eljutni a maradandó örökségig.
2370# 
2370# Írtam egy mesét a gyerekeknek. Egyszerű mese, csak tudjátok, láttam, hogy hogy unják a misét, és ez
2378# gondolkodásra késztetett. Először is megkérdeztem tőlük néhány évvel ezelőtt, hogy mit szeretnének, hogyha a
2387# misében mit csinálnánk másképpen. Kicsit töprenghettek, hogy mit mondtak, 10 gyerekből 9 a következőt mondta:
2397# "Legyen rövidebb!" Tulajdonképpen nem kértek sokat, igazán, tehát nem kérték, hogy én így vagy úgy, vagy amúgy,
2406# tehát nem akartak forradalmat az egyházban, se reformokat, se zsinatot, semmit. Csak egy picit ha, egy picit ha
2416# ... Én ezt jól átgondoltam, és arra jutottam, hogy hát akkor legyen rövidebb, ezért próbálok a gyerekeknek
2425# viszonylag rövid miséket tartani, mondani, most ilyen egyszerűen mondom, de rájöttem egy-két év után, hogy ez se
2434# elég. És aztán elkezdtem, a tavalyi évben is már minden témához gyorsan kitalálni egy kis mesét, s akkor
2443# elmondok nektek egy mesét. Esti mesét erről, hogy mit jelent az az örökség, ami nem a kötvény, meg nem a családi
2453# arany, hanem valami mélyebb. S a mese így szólt, a gyerekeknek ezt mondtam.
2460# Képzeljünk el egy vándort -
2462# mindig egy vándorról beszélek - van egy vándor, és a vándor megy és megy, és ő tudja, hogy egy olyan útra
2471# indult, ahol ismeretlen világokat is be fog járni, és először természetesen az ismert világokat látja, az ismert
2480# dombokat, hegyeket és völgyeket, aztán utána azokat, amelyeket ő maga nem ismer, de leírásokból ismer. És végül
2489# aztán elkezd olyan tájakon járni, amiről már leírása sem volt senkinek, s ezeken a tájakon jár. Persze
2498# otthonról, mert tudja, hogy a nagy idegenbe készül, egy egész nagy hátizsákkal visz nagyon sok cuccot. S akkor
2507# egyszer csak elérkezik egy nagyon hatalmas folyóhoz, a folyón természetesen átível egy gyönyörű híd, de a
2516# folyónak a túlpartja ködbe vész. Ezért a vándorunk megáll, és tudja, hogy ez egy nagyon fontos út, odaát, ez
2525# teljesen az ismeretlen földje, s arra repül egy bagoly, a bölcs. A bölcs bagoly suhint a szárnyával, s azt
2534# mondja: "Ide figyelj, vándor! Nagy dolog, hogy te idáig elérkeztél, mondok én neked valamit. Természetesen
2543# átmehetsz a hídon, át a ködös túlvilágba, de egy valamit mondok neked, sok dolgot nem vihetsz át, másokat
2552# viszont igen." Na, a vándor azt mondja, hú, micsoda jó tanács, a bagoly milyen jó, hogy elmondta, sok dolgot
2561# átvihetek, másokat meg nem, ezért aztán fogja, kiteríti a zöld pázsitra az összes cuccot, ami még megmaradt, meg
2570# ami az úton került őhozzá. Azt mondja: "Na, hát akkor ezt nem, ezt igen, ezt nem, ezt igen..." S akkor jön a
2579# bagoly másnap. "Mit csinálsz vándor? - Hát, most nézem, hogy mit rakjak be a hátizsákba és akkor azt átviszem. -
2589# Ó, te balga vándor, hát hátizsákkal nem lehet átmenni." A vándor nagyon megköszöni a bölcs bagolynak, jaj, jaj,
2598# milyen jó, hogy van nálam egy tarisznya. Hm! Ezért akkor megint kirakosgatja, ezeket nem..., ez bekerül a
2607# tarisznyába... Reggel fölébred, ott várja a bagoly. Suhint a szárnyával, és azt mondja: "Ide figyelj, vándor!
2616# Hát nem tanulsz a szóból? Hát gondolod, hogy egy tarisznyányi dologgal át lehet oda menni a hídon a hömpölygő
2625# folyón? Dehogy lehet! - Jaj, nagyon köszönöm bagoly, most már több jó tanácsot is adtál, nagyon köszönöm." Ezért
2635# aztán mit csinál? Akkor van két jó zsebem. Farmerben van a vándor, jó mély zsebek vannak rajta, gyorsan azt
2644# mondja, a legszükségesebbeket berakja a zsebébe, és már szinte készül az útra..., jön a bagoly. Nem suhint a
2653# szárnyával, dehogy suhint, már csak így huhhant egyet. "Te vándor, hát a zsebedben sem tudsz átvinni semmit, hát
2662# gondold ezt jól meg! - Jaj, de jó, hogy mondtad, hát milyen balga vagyok. Rájöttem, hát ami a kezemben elfér...,
2672# azt kell átvinni, ami elfér a kezemben." Fogja a legfontosabb dolgot..., "Jaj, mit vegyek föl? Igen, a
2680# legfontosabb... a legfontosabb dolgot, hát ami a kezemben elfér." Egyszer csak jön a bagoly, már meg sem áll,
2689# csak röpül el az égen, s a szárnyával így legyint. Megérti a vándor, hát egész jóban lettek ő meg a bagoly, már
2699# ért ő abból a szárnysuhintásból. Leül a folyó partján a nagy híd tövében, néz át oda a túlpartra, és
2707# elgondolkodik. "Most azt mondta nekem a bagoly, sok mindent nem lehet átvinni oda, sok mindent viszont igen." -
2717# Itt álltam meg a mesében, és megkérdeztem a gyerekeket: "Szerintetek, ha nem a hátizsákban, nem a tarisznyában,
2726# nem a zsebben és nem a kézben, hol lehet átvinni a kincseket?" Ú, hát mindenki okos, simi-simi. Elmondok néhány
2735# gyerekválaszt. Kisfiú jelentkezik első sorban, ő ugye nagyon ott volt a csíkon: "Láda kéne. - Tudod, ha ezt
2744# mondanád, jönne neked is a bagoly." Jó, ezt megértette, hát ugye ő is jóban lett már a bagollyal. Jelentkezik
2753# egy másik kissrác, jobbra fönn, ő volt a legfurmányosabb. "A bagollyal kell átvitetni. - Robi, Robicsek! Nagyon
2763# jó a fantáziád, de hát nem." S akkor ugye szépen összeszedtük, amit úgyis tudtok, tehát nem kell mondani. Hát a
2772# szívében vihet sok mindent. Mondták a gyerekek, a szívében viszi, a lelkében viszi, mondta valaki, hogy a
2781# fejében viszi, aztán volt az emlékeiben viszi, azt mind át lehet vinni, biza. Ezt értem örökség alatt.
2790# 
2790# Mikor valaki állandóan le van ragadva annál, hogy van-e a tarisznyában, nincs-e a tarisznyában, adott-e az apám,
2801# nem adott az apám, ha legalább a zsebem..., üres az egyik zsebem, kicsi a zsebem, lyukas a zsebem... Akkor
2811# valaki azt mondja: "Hát nem, nem ez az örökség? Haha! Ez volt tehát "Az apánál". A spirituális mélysége, ami egy
2822# meggyőződéssé érlelődhet bennünk, így fogalmaztam meg: Alkalmas vagyok az életre, képes vagyok tenni másokért
2833# is. Alkalmas vagyok az életre, van annyim itt, meg itt! Alkalmas vagyok az életre, s képes vagyok tenni
2843# másokért. Hmm.
2845# 
2845# Mondanék még itt valamit. Nem tudom..., ízleljétek meg ezt a néhány mondatot, amit most szeretnék mondani
2856# nektek, hogy tudjátok, az tud igazán a miénk lenni, amit meg tudtunk köszönni. Hogy valójában az maradandóan a
2869# miénk, amit hálás szívvel meg tudtunk köszönni. Amíg valaki valamit nem köszönt még meg, nem igazán az övé. Amit
2882# valaki meg tudott köszönni, az lesz a miénk. És a szónak nem is birtoklás értelmében. Valamit meg tudok
2893# köszönni, az az enyém. Ameddig nem, csak nálam van. Jó.
2900# 
2900# 6. Innen vezet az út el, az apától. De az apától elfelé is bőven el lehet akadni, ugye ők azok a valakik, akik
2912# állandóan az apjukkal, a férfivilággal, a tekintéllyel, bármivel, ami ehhez a világhoz olyan evidensen köthető
2925# perben vannak. Akik az egész életüket végig rivalizálják, végiglázadják, az egész életüket végigprovokálják. Sok
2937# férfi nem tudja eléggé a gyümölcsöket teremni, hanem az egész élete egy vagy kiábrándult, vagy csalódott, vagy
2950# szomorú, vagy dühödt provokálása, lázadása, kritikája az életnek. Úgy nem nagyon lehet gyümölcsöt hozni, hogy
2962# leragadok a kritikánál, lázadásnál, az elégedetlenségnél, a panaszkodásnál és a többinél. Hát, erről nem is kell
2975# mit mondani. De, egyvalamit. A munkahely világa. Sajna a főnökök nem mindig állnak a helyzet magaslatán. Ezt én
2988# is tudom. Ez azt jelenti, ismerős-e nektek az a tapasztalat, hogy előbb-utóbb az a valaki, aki sokat
2999# panaszkodik, többletforrásokhoz jut? Ezt elég fájdalmasan vehetjük tudomásul az életben. Igen ám, de aki rááll
3012# arra, hogy a folyamatos panaszkodásával, elégedetlenségével, csalódottságával és egyebekkel próbáljon
3024# többletforrásokhoz jutni, maga is boldogtalanná lesz közben. Nem irigylem őket, csak bosszús néha a lelkem
3036# miatta, de irigyelni nem irigylem.
3040# 
3040# Nézzük akkor a 6-os (Esik? Esik. De jó! Nem annyira. Ja, bentről jön a büdös. De jó, hogy mi nem érezzük! Most
3051# nekik a rosszabb, látjátok! Mi itt jól elvagyunk. Ők meg érzik, hogy milyen jó is lehetne az élet, ugye, mi meg
3064# el tudjuk fogadni. Na jó.) Tehát az apától el. Lázadásban, rivalitásban, versengésben, kritikában végigélni az
3076# életet. Olyan szép volt, ahogy Richard Rohr beszél arról, hogy egy férfi előbb-utóbb családot alapít, mint egy
3088# jó király. Nekifog családot alapítani. Milyen nagy dolog, mikor egy nő úgy dönt, hogy anyává lesz. Az nagy
3099# dolog. De ahhoz el kell távolodni az apától, különben ottrekedhetek az apám idealizálásában és sose jutok el egy
3111# férfiig, vagy eljutok egy férfiig és az egész életemet a férfim kritizálásával töltöm. Nem irigylem. Amikor az
3123# apától elfelé vagyok, ott a spiritualitás irányába elmélyülhetnek az élettapasztalataim, így fogalmazhatnánk
3135# meg:Most már tudom, hogy válhatok valakivé, áldott ember vagyok. Enyém az örökség, áldott ember vagyok. Most
3147# erre mond... (Elállt? Nem még. Ez olyan jó, milyen izgalmas, ti tudjátok.) Áldott ember vagyok. Olyan sokan
3158# fájlalhatják, fájlalhatjuk, fájlalhatjátok, hogy nem kaptunk elégséges szülői áldást. Azért az mégiscsak olyan
3170# gyönyörű, az, ahogyan mondjuk egy apa haldoklik, és köréje gyűlik a család, és az apának ott az - főleg a Nagy
3182# Apának, a nagyapának - a megszentelt föladata, hogy áldja meg az utódait. Hogy úgy kell elmenni ebből a
3194# világból, hogy áldást adunk azoknak, akik maradnak. Így érdemes elmenni ebből a világból. És milyen nagy dolog,
3206# mikor fekszik egy idős nagyapa, és valamilyen formában, valahogyan kifejezi azt azoknak, akik maradnak, hogy
3218# "Áldottak vagytok. Az áldásommal élhettek itt és én megyek el. " De gyönyörű dolog ez! Micsoda óriási lehetősége
3230# egy férfinek 70-80-90 évesen. Ezért az élet egy folyamatos fejlődési lehetőséget ad, ezért szoktam ezt nagyon
3242# mondani. Fizikailag megyünk lefelé, de máshogyan mehetünk végig fölfelé. S amikor valaki áldással megy el,
3253# hahh... nem úgy, hogy "Nem kaptok semmit!" Hogy lehet úgy elmenni? Hogy? Hát tudom, hogy el lehet, de...
3265# 
3265# Itt akkor szeretnék egy picit, ha valakinek fáj, amit mondok, mert itt csak az együttérzésemet fejezném ki.
3274# Tudjátok, hogy én sem kaptam elégséges áldást, hát erről beszéltem. Beszéltem, tehát nem úgy mondom, mint aki
3284# nem t'om én, aranyifjú és akkor nyomja le azokat, akik meg nem. Hát erről szó sincsen. Ugye emlékeztek, hogy
3293# édesanyám, aki egy másik életet kívánt nekem, mit mondott arra, mikor elmondtam neki, hogy pap szeretnék lenni.
3303# Hát erre emlékeztek, biztos. Sírógörcsöt kapott, és azt mondta: "Akkor én fölkötöm magam, meg a kutyát is!"
3312# Olyan kedves, ahogy ezen derültök, életem egyik traumatikus pillanatát mosolyogtátok meg. Hát nyilván, ha nem
3322# lenne már benne a tarisznyában, meg a szívemben már, nem mondanám el nektek, tehát ne érezzétek rosszul
3331# magatokat. Tényleg ne, hát különben nem mondanám..., tudom, hogy ez történik, ebben ez az érdekes, hogy elmondta
3341# már ezt párszor, és mindig nevettek, vagy nevetnek, ez nagyon érdekes, ilyen röhejesen hangzik. Nagyon röhejesen
3351# hangzik, köszönöm, igazán..., na. Hogy... (telefoncsörgés: egy üzenet föntről, lehet. "Igen, Feri, tényleg így
3361# volt.") Ezzel azt akartam csak mondani, hogy lehet azzal is élni, hogyha valaki hordozza azt a fájdalmat, vagy
3370# sebet, hogy amerre az életét elkezdte vinni, arra nem kapja meg az anyai áldást. Emlékeztek, hogy később, mikor
3380# édesanyám nagyon idős lett, akkor egyszer kiderült az, hogy a papszentelésemnek az éjszakáján hívta föl egy
3390# barátnőjét, hogy imádkozzanak már egy kicsit, hogy hátha mégsem szentelnek föl. Ez így volt, így volt. Tehát nem
3400# lehetne azt mondani, hogy egy ilyen önfeledt boldogsággal ült az Esztergomi Bazilikában, nem is látszott úgy,
3409# tehát nagyon hiteles volt. De hát eljött, hát azért mégis csak, na. Ezzel azt akartam mondani, hogy tudom, hogy
3419# milyen az, amikor az embernek a szíve fáj, hogy valami áldást, amire vágyik, vagy amit vár, nem kap meg. Tudom
3429# milyen.
3430# 
3430# De éppen ebből a fájdalomból jöhet egy nagyon fontos spirituális mélység. Ez pedig az, hogy: Az élet nem a
3442# szüleinktől származik. Nem tőlük származik. Rajtuk keresztül kaptuk az életet, de az élet nem tőlük van, ezért
3455# van valaki, aki mélyebben alapozza meg az életet, mint a szüleink, és ők nem a nagyszüleink. Tehát van valaki,
3467# aki mélyebben áll, és hogyha az apám és az anyám nem adott áldást, most arról nem is beszélek, hogy esetleg
3480# átkot szórt rám, nem adott áldást, attól még valaki, aki több az apámnál és az anyámnál megáld engem. Ez a
3492# spirituális mélysége. Hogyha ebbe az irányba valahogy nem tud megtörténni a gyógyulás, akkor ottrekedünk az
3505# úton, nagyokat esünk... Van, aki több a szüleinknél, és ez a szüleinket nem kicsinyíti. Egyszerűen csak többek,
3517# ők hárman. Na, jó.
3520# 
3520# 7. Nézem az időd, most egy érdekes pont, ez a 7. pont, hogy szó sincs róla, hogy itt vége lenne az útnak, mert
3529# még elkezdünk menni a testvérünk felé. A testvér az lehet egy testvér, lehet több testvér, de a testvérek közé
3538# szeretném betenni azt is, hogy ide a családtagjainkat szeretném érteni, akik nem a szüleink, vagy mondjuk nem a
3547# nagyszüleink, mert ők is a szüleink világát képviselik. A testvérek, akár más rokonok, akik nekünk fontosak
3555# voltak akkor, ahogy nőttünk föl a családban, és nem szülő figurák, hanem valahogy más figuráink. Őróluk
3564# beszélek.
3565# 
3565# Van egy ikertestvérem, az ikertestvéremnek van egy ikertestvére, és van féltestvérem is, nem is egy, de csak
3575# egyet ismerek. Tényleg így van, ez elég zűrös családtörténet. Ismerek olyanokat, akik egy egész életet tudnak
3585# végigküszködni vagy szenvedni attól, hogy nem volt testvérük. Tudjátok, milyen gyakran hallom? "Itt vagyunk mi,
3595# 5 éve vagyok házas, 50 éve vagyok házas, az egész életünket jellemezte az, hogy mind a ketten egykék vagyunk. Ez
3606# végig egy nagy terhet jelentett nekünk az életben." És ez reális. Ez reális, ugyanis hadd idézzem nektek
3616# Böszörményi-Nagy Ivánt. A családterápia egyik atyja, magyar származású, aki egy, hát egy filozófus, egy Levinas
3626# nevű nagyszerű, XX. századi filozófus nyomán a következő gondolatot hozta. Nagyon izgalmas gondolat. Mondtam már
3637# nektek 5 évvel ezelőtt, de hát nem jegyzitek meg, hát ... Ez pedig az: "A felelősség megelőzi a szabadságot." A
3647# mi világunkban azt gondoljuk, hogy szabadok vagyunk, és szabadon majd én eldöntöm, hogy mennyi felelősséget
3657# vállalok, s akkor azt vagy vállalom, vagy nem, vagy ennyit, vagy annyit. Tehát hogy a szabadságom van adva, és a
3668# felelősséget pedig szabadon választom. És Böszörményi-Nagy Iván azt mondja, hogy "A családból tudjuk, hogy ez
3678# éppen nem így van." mert amikor egy pici baba megérkezik egy családba, ott már vannak. Ott már vannak mások,
3688# ezért a létezés azzal kezdődik, hogy elemi élményem van arról, hogy az életet meg kell osztani másokkal. Hogy az
3699# anyám néha ráér, és néha nem. Az apám általában nem ér rá, néha ráér. Hogy szeretném, ha anya velem foglalkozna,
3710# de van egy testvérem is. Hogy ülünk az asztalnál, és nem én veszek először. Mire valaki egyáltalán a
3719# szabadságának, vagy az autonómiájának a gyakorlásáig el tud érni, már régen gyökeret eresztett a felelős emberi
3729# létezésbe, aminek a tapasztalata olyan, hogy meg kell osztani másokkal. Meg kell osztani a paprikás csirkét is,
3740# a helyet is, meg kell osztani. Valahogy ebbe a világba születünk bele. Ezért azt mondja Böszörményi-Nagy Iván:
3750# "A felelősség előbb van, mint a szabadság." Nem tagadja a szabadságot, csak azt mondja, a felelősség megelőzi a
3761# szabadságot. És amikor valakinek van testvére, erről nagyon szép elemi élményünk van, hogy egyszer én, egyszer
3771# ő, most neki, most nekem. Hogy nem minden pénz jut rám, nem minden ajándékot én kapok. Hogy kibontom
3781# karácsonykor az ajándékot, és a testvérem is kibontja karácsonykor az ajándékot, s azért nincs nagy ajándék,
3791# mert ketten vagyunk, s a pénzt meg kell osztani. És azért nem lehet venni egy harmadik sütit, mert van egy
3801# testvéred, és így kettő jut mindenkinek. És ha van egy tábla csoki, annak csak a fele a tied. Testvért kapni az
3811# élettől hatalmas áldás, mert valódi, zsigeri tapasztalatunk lehet abból, hogy az életet meg kell osztani, és a
3822# felelősség megelőzi a szabadságot. És azokon, akik - ezt olyan, ú, most aki egy szem, akkor most hogy fog engem
3832# utálni. De hát miért pont engem? Tehát... Osszuk meg ezt a világot, hadd legyek én is! Jó? Ezzel éppen azt
3842# akartam kimondani, hogy testvér nélkül fölnőni nehéz örökség. Sok van a zsákban..., nem mondtam, hogy kevés van
3853# a szívben. Csak azt mondtam: sok van a zsákban, nehéz adni belőle sokszor, mert megszoktad, hogy tele a zsák.
3863# Megszoktad, hogy a zsákban ami van, az a tied. Nehéz átállni egy másik létezésre. Hogy a zsákban vannak dolgok,
3873# amiket megosztunk. A gyerektáborban ezért mindig úgy kezdődik a tábor, mondjuk rendesek vagyunk, természetesen,
3884# hirdetjük mindig: Ételt nem kell hozni a gyerekeknek, kapnak. Ez egy kicsit se rendíti meg a szülőket, ezért az
3894# szokott történni, ezt most komolyan mondom, így történt.
3900# 
3900# Vízicserkészkedtem annak idején, az egy jó dolog. Mi történik? Az történik, hogy hármas, négyes kenuk,
3910# egyes-kettes kajakok, aztán a cucc meg úgy fér be, ahogy befér. Vándor. Egyszer csak egy hajóláda érkezik. Nem
3921# hülyéskedek, hajóláda. Egy édesanya a 10 éves gyerekének hajóládában küld ételt. Nem hülyéskedek, hajóláda, amit
3932# az egyik postán kell fölvennünk. Hajóláda. Mert látszik, hogy hajózik a gyerekem, akkor hajóládát küldök. Tehát
3944# rajta volt a témán, ugye, tehát hajó-hajóláda. Hát tudjátok, ott meg ugye, mentünk, ez egy külön szám volt, egy
3955# 30 éves Mercedes mikrobusz, ugye azzal vittük a hadtápot, szóval az mindig egy kérdés volt, hogy beindul vagy
3966# nem. Ugye, ez volt egy nagy poén. Beindul, jó dízel, ú, nagyon szép. És ahogy megérkezünk, és a postán ott a
3977# láda, és kibontjuk, és 8 chips így tik-tik-tik... Ez miért érdekes? Mert a tábor úgy kezdődik, hogy mindenki
3988# hozza ide a kaját, amit hozott. Mindenki. Aki sokat hozott, sokat fog idehozni. Büszkén leteheti maga elé azt a
3999# sok mindent, amit átad a többieknek. És attól kezdve, hogy ezt így szoktuk csinálni, hogy beadja a kaját és a
4010# vacsora a közösből megy. Mindaddig így csináltuk, ameddig nem vettük azt észre, hogy a gyerekek beállnak a
4021# rajtgépbe, hogy a saját cuccukat elérjék. Tehát az élettapasztalatból kiindulva senki nem eheti a sajátját, ez a
4032# szabály. Anyuci, apuci küldött, nagyon köszönjük, mert másoknak nagyon jól fog esni, nagyon, mert a te anyucid
4043# másképp csinálja a kőrözöttet. Apukád másképp vágja a szalámit. Tehát ilyen... hadd egyen a gyerek! Ó, ez
4054# valakinek nagy öröm lesz. A sajátodat nem eheted meg. Nézd meg, hogy itt a nagy pázsiton van, van jó dolog itt,
4065# van, nézd meg, találj magadnak valami szépet. Gondoljátok, hogy minden gyerek mindent odaad? Szó sincs róla. Mi
4077# történik ezekkel a gyerekekkel? Tessék? Hadbíróság? Csak lehet, hogy valamit félrehallottam... Hadbíróság, ez
4088# hangzott el? Ez nem. Jönnek a hangyák. Hát a hangyák tudják, hogy az életet meg kell osztani, és ők máris érzik,
4099# itt a lehetőség, és így aztán a következő évben... az élettapasztalat ugye nagy úr. Na, hű! Három perc!
4110# 
4110# A testvér felé. Az egyik nehézség, hogy azzal a hiánnyal élek, hogy nem tanultam meg megosztani az életet. Hogy
4119# még mindig kizárólag a szabadság talajáról tudom elképzelni a felelősségvállalást, és fordítva nem. Hogy
4128# fölismerem a felelősségemet, és a fölismert felelősségből szabadon cselekszem. Ez az egyik nehézség. A másik,
4138# hogyha mindez nincsen elmélyítve és begyakorolva, akkor történhet az meg, hogy állandóan, minden egyes valami
4147# adás, egy szenvedéssel együtt jár. Hát mindig valami olyasmit élek meg, hogy most valamit le kellett mondanom,
4157# ami pedig az enyém, vagy az enyém lehetne. Ez nehéz örökség, nehéz. Annyira tudok tisztelni olyanokat, akik a
4166# második mondatban, mikor előkerül ez a téma, azt mondják, hogy: "Ó, de nehéz nekem, egyke vagyok, az egész
4176# életemet ezzel el... Bizony, énnekem ezzel sokat kellett dolgozni, nagyon sokat." de nagy dolog ez, fölismerte a
4186# szabadságát, hogy ezzel lehet valamit kezdeni. Ó, itt egy statisztikát... De mindegy, majd legközelebb.
4195# 
4195# Inkább elmondom, hogy mi a spirituális mélység, ami meggyőződéssé alakulhat. Az életet érdemes megosztani,
4205# érdemes kapcsolatban lenni. Az életet érdemes megosztani, érdemes kapcsolatban lenni. És itt elmondok egy záró
4215# történetet, pont hú, ez szép lesz, így dramaturgiailag jól fog "fösteni". Aki volt vasárnap nálunk a templomban,
4226# elnézést, mert akkor te hallottad.
4230# 
4230# Két egyetemi tanáról van szó. Az egyik egyetemi tanártól hallottam a történetet. Férj és feleség, és mint két
4240# egyetemi tanárhoz illik, természetesen évszámra vitatkoznak, ütköznek, érvelnek, vitáznak, veszekednek
4250# egymással. Van itt annyi muníció, sosincs vége. És amikor már kezdik látni, hogy..., de hát mindenki még tud
4260# három utolsó érvet mondani, tehát ennek így akkor sosem lesz vége, csak éppen nekünk lesz végünk, akkor azt
4270# mondják: "Mi lenne..., osszuk el az életet! Osszuk el, tudod mit..." És akkor a feleség lesz a konyhában a
4280# főnök, és ha azt mondja, hogy "Drágám, reszeld le légy szíves a sajtot, és tedd ki a virágos tányérokat!" akkor
4291# a férfi nem mondja azt, hogy "De szerintem hülyeség lereszelni, inkább vágom." és nem mondja azt, hogy "Miért a
4302# virágosakat? Inkább a csíkosat." Nem, mert a feleség a főnök a konyhában. Ő azt mondja "Reszelés, tányér,
4312# reszelés, tányér." és ki van osztva, és boldog mindenki. A férfi az utazás-szervező. A nőnek is van több
4322# diplomája, képes megnézni egy menetrendet, de rábízza magát a férfire. Mi történik? A férfi tökélyre viszi és
4332# nagyon élvezi, mindig kiírja, hogyha a felesége megy az országban, tartja az előadásokat, stb., meg is történik,
4343# jó messzi kell menni. Miskolc, Debrecen, Nyíregyháza, nem tudom..., Szeged. Mi történik? A feleség megnézi a
4353# menetrendet. "Ó, jól van, van reggeli vonat." Kikapcsolja a számítógépet. Reggel egy kis cédulát talál, a vonat
4364# innen és innen indul, ekkor és ekkor, ennyibe kerül a jegy, helyjegy váltása kötelező, jó utat. Feleség nézi, ó,
4375# más időre emlékezett, na de nem baj, megy, siet, hogy elérje a vonatot, kiér a pályaudvarra, vonat sehol. Az a
4385# vonat: nincs. A feleség, ekkora fej..., érzések széles skálája. A spirituális mélységet nem látjuk még, még
4395# ködbe vész, de a lélektani dolgokat nagyon jól lehet érzékelni. Csatlakozás, átszállás, harag, rohanás,
4405# csalódás, minden. Hazaér a feleség - megtörtént, ő mesélte nekem - azt mondja a férjének: "Te, akarok neked
4415# valamit mondani. Tudod, hogy nem volt az a vonat, amit kiírtál?" Na, a férj... mmm... s a feleség a
4425# következőképp folytatja: "Tudod, nagyon örülök annak, hogy volt egy egész napom, hogy nem délelőtt találkoztunk,
4436# hanem volt egy egész napom, hogy valamit kezdjek ezzel a helyzettel. Kellett is egy nap. De most, hogy egy egész
4446# napot ezzel foglalkoztam, tudod... valami nagyon fontosra jöttem rá. Mégpedig arra, hogy nekem akkor is jó, és
4457# akkor is megéri magamat rád bízni, ha néha tévedsz. Ez így nekem jobb, hogy jobb így élnünk, hogy neked is
4467# vannak területeid, nekem is, és én azokban magamat rád bízom. Akkor is jobb, ha néha tévedsz. Ne változtassunk.
4478# Örülök, hogy így élünk." Ezt egy egyetemi tanár a sok diplomájával mesélte. Hmm! Hmm! Azért ők is emberek.
4495# Jujj, túlmentem az időn, pedig ezt nem, nem... Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Vinkó Zoltán Tamás