2008.12.09.

A pálferi wikiből

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Mintha ez a fekete izé, ez a gömb, ez az UFÓ egyre nagyobb lenne. Nem volt ez múltkor kisebb, András? A mikrofon volt más! Micsoda megfigyelő vagyok! Háhá!! Látom, hogy ez valahogy másképp áll rajta. Csálén! Tökéletlenül! Merthogy pont ez a témánk. A tökéletlenségnél tartunk. Vagyis, hogy elindultunk az eredetileg negatív anyakomplexusú férfi világának a leírásából, és aztán azon vívódunk most már két alkalommal, hogy ha többé-kevésbé megértettük – persze, nagyon általánosítva, sematikusan – hogy milyen is az a belső világ, és milyenek a kapcsolatai olyan valakinek, akiről azt mondhatjuk, hogy egy eredetileg negatív anyakomplexus határozza meg (tudattalanul) az ő létezését, akkor ez milyen hatással van a spirituális fejlődésére (vagy pedig fejletlenségére) vonatkozólag. Itt tartunk, és már két alkalmat szántunk erre. Ahogy töprengtem, hogy mi legyen a mai alkalommal, arra jutottam, hogy lehet, hogy ezeket az alkalmakat most magamnak mondom. Ugye, hogy egy kicsit se kértetek, hogy én erről beszéljek. Azt hirdettük meg, hogy három generáció együttlátásában beszéljünk valamit az életutunk alakulásáról, én meg itt belefelejtkezem ebbe a témába. Úgyhogy igyekszem ezt a mai alkalommal lezárni. Igyekszem. Hogy olyat tudjak mondani, ami nemcsak az én témám, hanem a tiétek is. Rögtön hadd utaljak egy megjegyzésre, amit nagyon gyakran megkapok. Ez arra vonatkozik, hogy „miért nem a pozitív dolgokról beszélek?”. Már a csövön, a fülünkön, az orrunkon jön ki ez a sok negatívum. Elég már! Hát beszélj már szép dolgokról, igaz dolgokról, klassz dolgokról, az erényekről meg minden! Ne ragozzuk a végtelenségig ezt. De éppen, mert elég sokat beszéltünk már, talán elfogadható lesz nektek, amit most akarok mondani indoklásképpen. Az a nehézségem a nagyon szép – sarkosan mondva: klassz papi – szövegeknek erényekről, boldogságról és szeretetről, békéről meg nem tudom miről, hogy most képzeljük el azt az eredetileg negatív anyakomplexusú valakit, aki itt ül. Egy-két embert, azt az egy-két nyomorultat, akinek a kedvéért itt időzünk, mi egészségesek, akik mély részvéttel viseljük és tűrjük ezt a teljességgel jelentéktelen témát. Most képzeljük őt el, amikor elkezdünk neki arról beszélni, hogy „Te van ám egy másik világ! Erények, döntések! Elköteleződések! Az erények munkálása!”. Mi történik akkor ővele? Van egy nagyon sajátos komplexusos alapja a kapcsolatainak, az önmagával való kapcsolatának, az Istennel való kapcsolatának... és akkor ezt elkezdjük erre a teljesen laza, bizonytalan – más szempontból meg kőkemény és torz – talajra ráépíteni ezeket az értékeket. Hát mi lesz belőle?! Még jobban agyon fogja őt ez sújtani. Éppen ott tartottunk, hogy amikor a tökéletesség, mint valami elvárás, mint valami föloldhatatlan követelmény valami itt-és-most megvalósítandó, megélendő dolog jelenik meg ebben az emberben és az ő lelki világában. Képzeljük el, hogy elkezdünk neki hiteles, szép, igaz értékeket jó erővel átnyomni. Hát eddig is rosszul volt. Utána, amikor ezt meghallgatja, akkor azt mondja: A mai alkalommal kiderült, hogy még sokkal többet kell tennem az üdvösségért! Ezt eddig is tudtam, de valamit most még jobban megértettem: azért, hogy egyáltalán szeressenek, hogy szerethető legyek, hát azért akkor biztos! Mert eddig még úgy-ahogy azt gondoltam, hogy elzötykölődik a szekér. Azért vasárnaponként voltam misén, azért gyóntam is egyszer-kétszer (hetente), a magam módján iparkodtam; legalább hét rorate-misén is voltam. Most akkor hallunk egy nagyszerű és fennkölt előadást arról, hogy milyen is az, amikor valaki igazán keresztény! (05:12) Hát én nem tudom, hogy egy eredetileg negatív anyakomplexusú embert ez felszabadít-e, vagy úgy bebetonoz-e, úgy megerősít az ő komplexusos látásában, hogy attól kódul? Mi lesz akkor ennek a következményei? Az eszményei, az én-ideálja még magasztosabbá és erősebbé válik. Ahhoz képest meg a saját tökéletlenségének az elviselhetetlensége, a gyarlóságának a bűnnel való azonosítása pedig még szorongatóbb lesz! Áhh! Sikerült átadnom ezt? Erre vonatkozott az a mondat, hogy valamennyire újból és újból gyógyítgatni kell egy kicsit az énünket. A személyiségünknek valamiféle alapvető, minimális, meg a minimális fölötti egészségére szükségünk van! Különben azok az igaz és szép és helyes és nagyszerű erények egy olyan torz alapon kezdenek nőni, hogy teljesen maguk alá temetnek minket. És csak megerősítik azt, amiben eddig is csak prüszköltünk és szenvedtünk. Ezért van az, hogy ilyen sokat szánok az árnyék föltárására. Mert nem egy újabb terhet akarok farizeusként rátok helyezni.

Azt gondolom, tudok nagyon szép dolgokat mondani. Tudok. Tudok hallatlan lelkesítő dolgokat mondani. De mi lesz veletek? Mert én akkor ezeket elmondom, és megyek haza. „Na, ez jó volt! Hajj, de megmondtam a frankót!” Ti meg mentek haza. „Istenem, Istenem. Hát tényleg. Még jó, hogy bűnbánati idő van. Mert még gyónok ötöt-hatot kariig.” Hát ez nekem nem okoz örömöt, hogy egy újabb elviselhetetlen terhet rakjak rátok! Ezzel az értékeket vagy az erényeket nem tagadom! Csak... Na. Erről ennyit. Hogy miért nem a szép dolgokról, miért inkább a fonákjáról beszélek. A másik (mert ezt is minden alkalom után mondja valaki, amikor odajön): Jól van, jól van, Feri; itt ez a sok negatívum – ezt még valahogy elviselem. Na de mikor kezded már mondani azt, hogy mit kell csinálni?! Hogy mi a frankó? A tuti? Hogy hát már ezt pontosan tudom! De most akkor gyorsan!! Na de olyan meg nincs, hogy gyorsan!

Emlékeztek: vagy fontos, vagy sürgős! Döntsétek el! Ha sürgős, akkor adok sürgősségi ellátást. Olyan is. Azzal még akkor hazaérsz. Tudok minden témáról ilyen sürgősségi beszédeket tartani. S akkor az pont arra jó, hogy „na akkor még egy napot bírok”. Ezt lehet, de itt keddenként nem a sürgősségi ellátásról beszélünk, hanem próbáljuk megnézni, hogy mitől vagyok beteg. Az meg úgy nem megy, hogy akkor gyorsan, öt pont, kzskzskzskkkzss. Ezt megpróbálom majd vasárnap is elmondani a prédikációmban. Ez nagyon értékes volt, most úgy hallom. Ez akart akkor a bevezető lenni. Már most tudom, hogy nem fogunk végezni! De komolyan. Negyed órával ezelőtt még volt remény, hogy befejezzük, de most, hogy ezt a két dolgot elmondtam, már kicsúsztunk az időből. Most még egy (szomorú) hírem van (legalábbis bennem szomorúságot keltett), hogy december 23-án (ami, ugye, egy keddi nap), én nem leszek. Mert december 23-án ne az anyakomplexusunkkal törődjünk, hanem az anyánkkal! Pár napot kaphat ő is. Még akkor is, ha neked egy eredetileg negatív anyakomplexusod van. 23-án már hangolódjál. Tehát van ma, meg egy hét múlva, utána hmmmm, hmmmmmm, hmmmmm, és legközelebb meg január 6., kedd. Ebből a kedd a biztos. A többit, legyetek jók, nézzétek meg. Ezeket nagyon fontosnak tartottam elmondani. Így akkor megúszok legalább két beszólást minden alkalom után. A tökéletességről ugye azt mondtuk (csak hogy tudjuk aztán folytatni), hogy a tökéletességnek ez a görcsös és megszállott (ez jó szó!) akarása és önmagamtól való elvárása bizonyos mélylélektani iskolák szerint nem másból fakad, mint azoknak a természetes, emberi, ösztönös vágykésztetéseknek az elfojtogatásából, elnyomogatásából, eltiporgatásából és minden egyéb hasonló manőverből. Mi ezzel a probléma? Az, hogy természetesen nagyszerű, ha valakinek vannak én-ideáljai! Ez nagyszerű! Mert az ember nemcsak az, aki ebben a pillanatban, hanem az ember teszi is magát valakivé! (11:33) Ezért eszem ágában sincs pusztán önmagamról úgy gondolkodni, hogy „azonosulok mindennel, ami itt ebben a pillanatban bennem van”. Hát... majd ha bolond lennék! Hanem természetesen legalább annyira a realitás része az is, hogy igyekszem egy reális én-ideál felé törekedni! Azt megfogalmazni. Abban lehet egy csomó motivációs erő és a többi. Hát nemcsak az vagyok, aki most vagyok! „Ezt teljesen éld át...” Ez nagyon sajátos lélektani iskoláknak a blöffje. Ugye elmegy valaki a segítőhöz, és azt mondja, hogy őbenne ilyen késztetések vannak. S akkor az a filozófia van mögötte: „Hát akkor azonosulj velük!” Hát ha azok vannak, akkor azonosulni kell velük, és megszűnik a probléma! Ezt én badarságnak tartom. Igenis, van létjogosultsága annak, hogy legyen én-ideálunk! De... Hogyha az én-ideál valami rigid és merev, követelőző tökéletesség-eszménybe szilárdul, annak az én-ideálnak már semmi lendítő, motiváló, egészséget növelő, fejlesztő hatása nincs. Csak arra jó, hogy agyongyötörjön bennünket.

(Most mondjátok meg: azok a székek mit jeleznek? Nem lehet oda leülni? Vártunk negyed órát. Aki nem foglalta el a helyét... Van itt egy csomó szék. Gyertek, üljetek le! Legkomolyabban! Jól van. Még, még van néhány. Ott is, nézzétek! Közben beszélek, és akkor nem kell, hogy zavarban legyetek. Mert nemcsak az történik, hogy ti leültök. Nagyon kedvesek vagytok, hogy így jeleztek. Jó fejek vagytok. Na. ) (13:58) Amikor itt a tökéletességnek egy rigid megszilárdulásáról beszélünk az én-eszményben, akkor ez tulajdonképpen milyen belső mozgást és dinamikát hoz létre? Az egyik: a negatív anyakomplexusunk (vagy mit tudom én mi) miatt mégiscsak ott van bennünk az,

hogy nem vagyok szerethető,

hogy rossz vagyok,

hogy béna vagyok,

hogy nincs jogom élni,

hogy hülye vagyok,

hogy lehetetlen alak vagyok,

hogy mindig mindent elrontok. Ez van itt. A lélek kapálózik. A lélek azt mondja, hogy ebből a lehetetlen helyzetből valahogy ki kell kerülnünk! Ezért aztán jön az én idealizálása. Az talán valami egyensúlyt teremt! Mit teszek ilyenkor? Azonosulok ezzel az idealizált énnel, amely ráadásul, ha rögzült egy ilyen tökéletesség-eszményben... akkor mi más is következhetne, mint hogy elkezdek farizeus lenni? Megpróbálok megfelelni ennek a tökéletesre gyúrt képnek, mert azt gondolom, hogy ez a föltétele és ára annak, hogy megmeneküljek ettől.

Vagyis, hogy kiderüljön, hogy mégiscsak szerethető vagyok, de annak az ára, hogy kiderüljön, hogy mégiscsak jó, hogy egyáltalán levegőt veszek ezen a földön... (és amikor levegőt veszek, nem pont egy másik rendes embertől veszem el a levegőt) az jön akkor elő, hogy akkor tehát ezt a tökéletesség-eszményt meg is kell valósítani! És miután persze tudom, hogy ez lehetetlen, ezért több irányunk van. Megpróbálok színészkedni. Nem rossz szándékból! Ó, nem! De megpróbálom elétek élni és játszani, hogy az vagyok, az vagyok, az vagyok... Ti higyjétek el, hogy az vagyok, azt erősítsétek meg; akkor én mégiscsak elhiszem, hogy nem rossz az, hogy vagyok. Így aztán az önbecsülésnek még a lehetőségétől is megfosztom magam. Mert erről továbbra is azt gondolom (mindenről, amit rossznak tartok – beleértve persze magamat is, az életemet, a törekvéseimet, a vágyaimat – ezekről eleve azt gondolom), hogy nem szerethetőek, vagy hogy ezektől nem szerethető; tehát a személyiségemnek egy nagy részét kukáztam. Van egy másik része, ami meg odakerült az én-ideálba: azt meg nem bírom megvalósítani. Azzal szívesen azonosulok, ha annak valami kis szálát, szeletét, egy pillanatra vagy egy esemény erejéig megvalósítom, akkor legalább kapok egy kis levegőt! Mint a fuldokló, aki... khhhhkkkhhh Vagyis éppen a legtöbb, aki „én magam” vagyok, aki itt van középen (és akivel nem történik semmi) szenved két kapura. Megvan nektek ez az élmény? Remélem. Akkor a tökéletesség elérésének mi lesz a módja? A test, a vágy, az ösztönök, a gyönyör ellen folytatott szakadatlan küzdelem. Akkor ezt kell tenni. A kultúrkereszténység pedig ebben megerősít. (Ez jó, nyugodtan, maradj, nagyon... Ez ilyen gerinc... Valaki tud élni.) Irgalmatlan erőfeszítés történik az elérhetetlenért. Ha továbbmegyünk: a tökéletesség iránti vágy mögött, emlékeztek, mi lapul? Egy nagyon sajátos gőg. Azonosulás ezzel a soha el nem érhető, tökéletességbe merevedett én-ideállal. Ezzel igyekszünk újból és újból azonosulni, és azonosítani vele magunkat. És ez tesz bennünket olyan rettenetesen nagyképűvé, gőgössé. Ez mit jelent akkor, hogy az én-ideálon (mint valami szelepen) keresztül phh, phhh, phhhha, phhhhha, pumpáljuk az énünket. Az én-ideál, igen, az az az azt még a szánkba is szabad venni. Semmi mást nem. Az én-ideált azt egy picit, így, phh, phhh, phhhha, phhhhha... S akkor mi történik? Felfújtuk az énünket. Az én-ideálon keresztül jó nagyra. Mit mond erre a … közgazdaságtan? Pl. hogy infláció! (19:13) Azt mondja, hogy akkor az én elkezd inflálódni. Minél jobban fújom, annál-annál … üresebb lesz. Annál több levegő lesz benne, annál tartalmatlanabb valójában az – mert nincs is ott semmi. Csak fújom, fújom, fújom a végtelenségig. Aztán vagy kidurran, vagy elszállok, vagy valami ilyesmi történik. Rettenetes infláció! Ezért van az, hogy ha valaki a bűnösségnek, a rosszaságnak, a nem-szabad-élninek a görcsétől vezetve, egy folyamatos bűntudattól indíttatva a tökéletesség-eszmény felé próbálja az egyensúlyát megteremteni... Mi más is történne vele, mint hogy fújja az énjét, fújja, fújja, hadd fújja. Aztán fttty! Ez pont olyan, mintha azt akarnánk, hogy több pénzünk legyen, és egy ügyes mozdulattal írnánk a számok mögé egy nullát. Meg még egyet. Látszólag sokkal értékesebbek lettünk! Valójában sikerült teljesen tönkretenni magunkat vele. (20:29) Mindezt miért is tesszük? Nyilvánvalóan a rettenet miatt, hogy be kelljen ismernünk, hogy tökéletlenek vagyunk. Mert azt gondoljuk, hogy ha ezt beismerjük, az egyet jelent azzal, hogy aláírtuk a halálos ítéletünket, és mi magunk ismertük be azt, hogy nem vagyunk szerethetőek és nincs jogunk élni. És nincs jogunk boldognak lenni. Kapcsolatom hogy legyen? Hogy megházasodjak, hogy engem egy férfi/nő/androgyn szeressen... Hol van aztán egy mélységes keserűség és csalódás? Ott, hogy végül az az élményem, hogy Isten is elhagyott engem. Ez. Mert természetesen ezt a fölpumpált én-ideált, a tökéletességnek ezt a görcsös és lehetetlen akarását mi mással is legitimálnám, mint hogy Isten akarja így?

Ez az Isten akarata rám nézve:

Legyetek tökéletesek! Ezt tehát ha Isten akarja, akkor lesz egy ilyen rettenet-halmaz bennem, hogy Isten azt akarja és „várja el” tőlem (az a minimum), hogy tökéletes legyek! De közben meg magamra hagy. Ha egy kicsit merek az érzéseimnél lenni: „Miért nem segítesz?! Lehetetlen, itt görcsölök tök egyedül! Gyónok, gyónok, gyónok … s ha kijövök minden gyónásból, egy-két percig vagyok csak jól. Hát hol vagy? Akkor miért nem segítesz?” Ez az élmény teljesen be tud állni, be tud keményedni. Marad ez a szakadatlan, lehetetlen tökéletesség; perfekcionizmus és maximalizmus. Ez jó keményre merevedik bennem. Az Istennel meg már nem is foglalkozom. Legalább őt megpróbálom magamról lerázni.

Tehát nem vallási problémáról beszélünk. Csak amikor egy vallásos ember azt mondja, hogy „bűnös vagyok”, akkor te azt mondod, hogy „rossz vagyok” és kész. Vagy hülye vagyok, béna vagyok. Ez csak ízlés kérdése. Némi árnyalatnyi különbség a kultúrában. De nem a belső tapasztalásban! Ezért aztán, ha ezt az istenképzetet lerúgjuk a képzeletbeli trónjáról – nem kis teljesítmény! - de az életünk ettől valószínű még nem lesz jobb. Ezt a XX. század elég jól mutatja. (23:11) Hmm. Jó. Beszéltünk arról, hogy nem mondható és nem fejezhető ki az, hogy tulajdonképpen... arra vágyom, hogy szeressél; arra vágyom, hogy hihessek abban, hogy képes vagyok téged szeretni; egy egészséges önbizalomra vágyom. Most játszhatnánk olyat, hogy „most tegye fel a kezét az, aki azt gondolja, hogy neki nincs egészséges önbizalma”! Ugye, gondolom, sokan föltennénk a kezünket? Most szeretnék egy kicsit eljátszani ezzel a szóval: önbizalom.

A mélyre gondoljál! Nem arra, hogy tudsz nagyképűsködni meg farizeuskodni! Hát olyat tudunk! Azt megtanultuk. Élet-halál kérdés volt, hogy megtanuljuk, nem? Jópofát vágni, ha valami fáj... Ezt megtanultuk nagyon jól. Én most a mélyről beszélek. Mit jelent az, hogy önbizalom? Mit jelentenek azok, hogy önértékelési hiányok, önbecsülési hiányok? Mit jelent az, hogy „Nincs elég önbizalmam!”? A szó nagyon szép! Azt mondja, hogy képes vagyok bízni magamban. Hát nem szép dolog ez? Tehát, hogy megengedhetem magamnak, hogy – bár tökéletlen vagyok – bizalmat szavazzak magamnak! Azt mondjam: tudod mit, Feri? Bízok benned …. (itt a te nevedet helyettesítsd be, légy szíves; nehogy az enyémet!). Tudom, ezt meséltem a katonaságnál. Én még a Magyar Néphadseregre esküdtem föl. Tényleg! Álltunk... (annyiszor mondtam már, csak ez egy maradandó élményem). Hogy milyen az, amikor állunk a Dunai Flottilla gyakorlóterének az aszfaltján (nem is márványlapjain), és harsognak a katonai eskütétel első mondatai. Én.... (utána csak így hangzik: brhhtkljlsdltttmmm) Kiss Töhötöm (az ezredes elvtársat így hívták), utána tudjátok, jobbról-balról a következők hallatszottak: Petőfi Sándor, Arany János, Mikszáth Kálmán... ezek röpködtek. Volt itt földalatti mozgalom! Úgy ellenálltunk, de úgy... Én már nem tudom, mi voltam. Valami jó ütőset gondoltam. Milyen vicces, hogy Petőfi ismét fölesküdött a Magyar Népköztársaságra. Nem is tudott róla. Tudtán kívül. Hogy jutottam ide? Jaj, az önbizalom, tényleg! Szóval ezért. Hogy bízom magamban.
Milyen érdekes! Egy tökéletességtől (perfekcionizmus) sújtott valaki az önbizalmat nem így hallja. Hanem úgy, hogy az önbizalom valami nagyképűség, valami gőg; az valami keresztényellenes megmozdulása a léleknek! Teljességgel ellentétes a keresztényi alázattal. Rettenetes. Mikor egy ilyen gyönyörű szó meg annak a tartalma olyasminek tűnik föl, mintha az Isten fújolna és köpködne. „Micsoda?!? Van önbizalmad?! Na, akkor nézd csak meg magad holnap! Majd olyat rúgok beléd...” Á! Nem rettenet ez? Énszerintem az. Hát de nagy dolog az, hogy a tökéletlenségem ellenére bizalmat szavazok magamnak! Hogyha pedig, pedig, pedig méltatlannak bizonyulok a saját bizalmamra, akkor azt elismerem. Hadd olvassak nektek Jung apót! Csak muszáj innom. Ez a nagy, fekete izé kiszárítja a torkom. (28:00) Mielőtt fölolvasnék Jung apótól, szeretném megmutatni nektek a vágy titokzatos tárgyát. Hogy lássátok... annyira be van csomagolva. Mint egy tangabugyi. Na most... És tudjátok... Úgy, Ági, úgy. Tudjátok, mi a zseniális a kifliben? Hogy két csücske van! Rögtön! Nem egy, hanem rögtön kettő! Ez jól mutatja azt, hogy az élet milyen bőségesen adja az élvezet forrásait. Csak párosával! Erről eszembe jutott egy történet. (Miért, ez jó! Ettől erősebbnek érzem magam. Most egy másik énem kerül előtérbe. Jó. Így lazán lógjon ki, hogy bármikor elő lehessen rántani. Tényleg, ez ilyen megerősítő. Ha valamikor rosszul érzem magam: hopp, egy kis csücsök, és máris akkor … mehet az élet.) Egy igazi, rendes bérházban nőttem fel. Természetesen volt egy viceházmester. A földszinten lakott, egy ilyen leglehetetlenebb, legsötétebb helyen. Ő volt a házmester. Egy vidéki bácsi volt, aki nem tudom, miért lakott ott, de ott lakott. Emlékszem, megkaptam 13 évesen a Favorit kerékpáromat! Ez pont nektek való. Marcinak! Látszik, valami elindult benne. Tudjátok, kétfajta kerékpárt lehetett kapni. Kettőt. Oszd és szorozd. Az egyik volt a Fecske. Amit persze csak a népnyelv nevezett Fecskének, mert az valójában Szputnyik volt. De a magyar ember nem szerette ezt a szót... Szputnyik... azért mégiscsak. Egy kerékkárra, ami többet volt szerelőnél mint a pályán, ugye nehéz a szputnyik szót használni anélkül, hogy egy kicsit ne hasonulnánk meg. Az volt a Fecske, mert egy kicsi fecske emblémája volt. Ez volt az elérhető. De egyesek Csehszlovákiából kék színű (ritkábban zöld színű) négyváltós, fehér váltókaros fehér bovdenes Favorit kerékpárral rendelkeztek! S én emlékszem, hogy a szüleim megkérdezték: Fecske – ez lehet az idén karácsonyra. Favorit – jövő karácsony. Osztottam, szoroztam. Végül is egy negatív anyakomplexus alkalmassá tett arra, hogy a vágyaimat türtőztessem; és mondtam, hogy Favorit! Na, és akkor mi történik. Ugye ott tolom a biciklit (Irgalmatlan sokat kerékpároztam.) Megállít ez a smicisapkás, klasszikus … ahogy el lehet képzelni egy vicét. De teljesen! Róla mintázták. Megállít. Ugye, tudta mindenkinek a nevét (s hogy ezt milyen alapon csinálta, ezt most hagyjuk). De... „Ferike! Hogyé van a bicaj párja?” Elsőre nem is értettem a mondatot. Ez a hogyé van a bicaj párja, nem az a kultúra volt, mint amiben szocializálódtam. De a tisztesség úgy diktálta, hogy ott álltam, álltam.

Végigfutott... és akkor rájöttem, hogy ő még a kerékpárt is párban látja. Értitek ezt? Egy kecske nem kecske, egy tyúk nem tyúk, egy ló nem ló... két ló, két tyúk, két kecske: az már valami. Mennyié a kejékpá páája?

Természetesen őmiatta, aki az élet élvezeti értékét itt... Jó kifliszaga van. És nem az a fölfújt. Ez nem fog elszállni! Nem menekülsz, kis gaz! Jung apónál tartottunk. A Mária Rádió most kapcsolódik vissza az előadáshoz. Igen-igen-igen! Jung – Gondolatok a vallásról és a kereszténységről:

„Krisztus fölkarolta a bűnöst, és nem kárhoztatta. Krisztus igazi követése ugyanehhez tartja magát. Mivel pedig mással nem szabad azt tennünk, amit saját magunkkal nem tennénk, azt a bűnöst is fel kell karolnunk, aki nem más, mint mi magunk. S amennyire semmi okunk Krisztust azzal vádolni, hogy egy húron pendül a gonosszal, épp ily oktalanság az olyas önvád, hogy ha szeretetet tanúsítunk az 'én' nevű bűnös iránt, az baráti szerződés volna az ördöggel. Szeretettel javítjuk, gyűlölettel rontjuk önmagunkat is. Ennek a fölfogásnak a veszélyessége egybeesik Krisztus követésének veszélyességével. Ám az 'igaz' tesz róla, hogy ne kaphassák rajta a vámszedőkkel és szajhákkal folytatott beszélgetésen.”

Megvan? Ugye? Ha az igaz tesz róla, hogy vámszedőkkel és szajhákkal folytatott beszélgetésen ne kaphassák rajta, akkor nem áll szóba magával. Fújhatja, fújhatja az ént, az idealizált fújókán, szelepen keresztül – de olvassuk tovább. Legalább ennyi értelme legyen a mai alkalomnak.

„Hogy megvendégelem a koldust, bántómnak megbocsátok, s akár még ellenségemet is szeretem Krisztus nevében, az kétségtelenül jeles erény. Amit testvéreim közül a legjelentéktelenebbel cselekedtem, azt Krisztussal tettem. Ám, ha azt kellene fölfedeznem hogy mindenek között a legcsekélyebb, a koldusok legszegényebbike, minden sértegetők legszemtelenebbje vagyok, sőt az ellenség bennem magamban van, sőt, mit több, nekem magamnak van szükségem javaimból alamizsnára, mi légyen akkor? Akkor rendszerint felbillen az egész (kultúr)keresztény igazság, nincs többé szeretet és türelem, s a 'bennünk lakozó testvért' ostobának nevezzük, minthogy önmagunk fölött ítélkezünk és dühöngünk. Kifelé elrejtjük ezt. Letagadjuk, hogy valaha is találkoztunk volna magunkban ezzel a legalacsonyabb rendűvel, s ha még maga Isten volna is, aki ilyen megvetendő alakban lép hozzánk, azt ezerszer megtagadnánk, még mielőtt bármely kakas kukoríthatna egyet.”

Tehát Jung sokkal jobban elmondja, mint én. Akkor menjünk tovább. Megvan? Jól van. (A pulcsi.) Belehúzok. Akkor ott rekedtünk, hogy van bennünk egy vágy, hogy önmagunkat, a vágyainkat, a testünket, az ösztöneinket fölülmúljuk. Valamiféle önmeghaladásban legyünk, ami általában a test és a vágyak és ösztönök meghaladásával egyenlő – a tökéletesség irányában. És ahogyan erre vállalkozunk, ez sajátosan valamiféle erővel föl is ruház minket. Hogy megint csak valaminek a fonákját mondjam: papnövendék vagyok, és hallgatom ott valamelyik atyának az előadását, aki természetesen az ideálokról, eszményekről és azokról a rengetegesen és számosan lévő gyönyörű dolgokról beszélt, amit hiányolni szoktatok.

És ezek között az egyik legszebb maga a cölibátus.

És mikor az az eredetileg negatív anyakomplexusú, ám erről fogalma-sincs papnövendék hallgatja ezeket a nemes igazságokat csordogálni, mint édes mézet a papnevelőnek a szája sarkából, hát akkor ez valamiféle erővel fogja őt fölruházni.

És azt mondja: ha itt magamra tekintek reverendámban (amely fekete, hogy jól ábrázolja azt, hogy „meghaltam magamnak” – ami persze ebben a sajátos neurotikus dologban mi mást is jelent, mint hogy a testemnek, a vágyaimnak, az ösztöneimnek... és hogy én most valami, a cölibátusban megragadható, a testtől elemelkedett, valami nagyszerű és NAGYSZERŰ világot élek. Hát naná, hogy az illetőt egy-két évig valamiféle erővel fogja ez fölruházni.

Kezdődik a lufi fújogatása. Referendás lufi. Mindaddig, míg ki nem durran. És az a sok-sok szép gomb, amit kézzel készítenek, le nem pattog róla. S a mi szegény eredetileg negatív anyakomplexusú papunk ott fetreng, és nem tudja, hogy mi történt vele. Pedig ő már úgy érezte, hogy nem egyszer a lába nem is éri a földet. De most aztán fekszik. Mi a következő lépés? (40:00) Hogyan próbáljuk uralni ezt a lehetetlen belső helyzetet és konfliktust? Valahogy meg kell erősödnünk. Ezért kapóra jön a törvény. Mert a törvényt, az elviselhetetlennek tűnő követelményeket elénk állító Isten vagy apukánk vagy anyukánk vagy én-ideálunk közé tudjuk helyezni. S mi következik ilyenkor? Először is kialakul a törvényhez való ragaszkodás, amelyben biztonságra és kapaszkodóra találunk. Bár tökéletes nem tudok lenni – és ez rettenetes – „a mai nap is elrontottál valamit abban az emailben; rosszul írtad! Ugye, hogy rosszul írtad! Egy ügyet nem túl jól csináltál meg! És már tudod; szorongsz is – alig tudsz figyelni!”. Mi az, ami segítségünkre van ilyenkor? Hogy ez a rettenetes isten- és rettenetes én-ideál vagy rettenetes szülőkép és magunk közé behelyezzük a törvényt. Mert az valamennyire mintha csitítaná és csillapítaná egyrészt a saját szorongásainkat, bűntudatunkat, fájdalmunkat, félelmünket – mindent. Másrészt pedig minthogyha az Isten gátlástalan elvárásainak is némiképp határt szabna. Tehát például megmenekülünk attól, hogy minden nap misére kelljen menni a lelki egyensúlyunk miatt – elég csak vasárnap. Fffúhhh. Mondjuk az adventi időszak nagy bizonytalansággal tölt el, mert itt már sokkal nehezebb belőni, hogy a Roráte az tulajdonképpen törvény-e vagy nem? Végül is nem törvény; de azért ha igazi keresztény lennék, akkor járnék Rorátéra. Ha most nem járok, akkor nem – és akkor megy az alkudozás. Mint ahogy a haldokló alkudozik a benne lévő istenképpel.

„Uram, adj még öt napot. Kérlek! És megígérem, hogy jó fiú leszek. Ó, ha ebből a rettenetes betegségből kigyógyulok, megígérem neked, elmegyek Etiópiába, és...” Ezért aztán alkudozunk, és azt mondjuk: „Jól van, Uram – legyen heti kettő!”. És mi történik ebben a képzetben, hogy ha az egyik nap elalszol? Bepótolod! A vallási életben különös numinózum ez a „bepótolod”. Amikor... Hát most... Feri! Nem gúnyolni akarom ezt. Nem és nem. Mert aki ebben a világban van, annak erre természetesen szüksége van. Miért gúnyolnám ezt ki? (43:20) Látom, hogy szüksége van rá, csak éppen azt látom, hogy ez is egy elviselhetetlen tehernek a részeként jelenik meg. Értem én, hogy ebbe legalább bele lehet kapaszkodni. Csak ettől ez olyan, mintha a fogfájásra csak fájdalomcsillapítót vennénk be. Semmivel se lesz jobb. Egy picit, lesz öt óránk, van egy-két nagyon jó gyógyszer... 2-3 óráig bírom. Ez a nehézségem vele. Amikor a vallási életben megjelenik ez, hogy valamit „bepótolni”... Pl. jön valaki, és azt mondja, hogy „Nem mondtam el az esti imádságomat, de reggel bepótoltam!” Ez számomra egy igazi misztérium. Egyszerűen el se bírom képzelni, hogy hogy csinálta?! Hogy egy esti imádságot hogy lehet reggel bepótolni?!? Nem tudom. De ő pontosan tudja. Kell is neki tudnia nagyon pontosan, mert ez az, amibe bele tud kapaszkodni, hogy a napját el tudja kezdeni. Egy esti imádságot... hogy is mondjam... Most legszívesebben azt mondanám, hogy most néhányan nyugodtan menjetek ki, ha ez nektek nagyon húzós-zúzós. De énszerintem egy esti imádságot nem lehet reggel „bepótolni”. Nem olyan a természete. Azt lehet, hogy abban az imádságban, amit elmondok bűntudattól vezérelten, hogy annak az imádságnak a teljesítésébe kapaszkodom bele, és ez egy pszichés eredménnyel jár. („De másnap este be lehet, ugye?”) Te tudsz valamit!

„Én Istenem, jó Istenem!” (Átülsz egy másik székre.) „Én Istenem, jó Istenem!” (Egyik szék.) „Lecsukódik már a szemem”. (Másik szék.) „Lecsukódik már a szemem”. „De a tied nyitva, Atyám” (Ajjaj, ez mindig így van. A tied még mindiiig nyitva, Atyám, de én máá olyan álmos vagyok, mert most bepótolom éppen...) Erről a világról hajnalig tudnék nektek beszélni. Hogy micsoda döbbenetes módon igyekszünk valahogy levegőhöz jutni. Élethez jutni. Hogyan és hogyan próbáljuk azt a pici szálat megragadni, ami már most a törvény teljesítésén keresztül látszik csak egyáltalán lehetségesnek. Beszéljek még ezekről, vagy értitek ezt? Pl. amikor valaki azt mondja: „Gyónom neked, lelkiatyám, hogy rosszul imádkoztam.” El se tudom képzelni, hogy ezt hogy lehet rosszul csinálni. Illetve el tudom... de nem tudom. Ilyenkor mindig az van, hogy „elrontottam benne egy sort”.

Ugye, ez a rosszul imádkoztam. „Kihagytam belőle azt, hogy 'amint én is megbocsátok az ellenem vétkezőnek'”. Az gyanús, ha mindig ez marad ki. Most tényleg. Nem tudom, most szabad-e ezt csinálni. Nem, ugye? Valaki mondja, hogy nem szabad, más meg mellette mondja, hogy szabad. Hát beszéljétek meg, én meg beszélek tovább. De ha sose beszélünk róla, akkor mi van? Tudjátok, jönnek hozzám minden héten emberek. Kedves emberek. Nagyon rendes emberek. Ténylegesen! Ténylegesen. Ha én bajban lennék, örülnék, hogy vannak olyanok. De minden héten legalább egy elmondja, hogy ő hol hallotta, hogy Mária hol jelent meg, ahol milyen üzenetet mondott, ami őneki le van írva. Sikerült neki megszereznie! Mária akkor három dolgot mondott, amit mindenképpen meg kellene most még a héten csinálni, de az a baj, hogy nemcsak neki, hanem mindenkinek. És hogy ezt most mindenképpen vagy hirdessem ki, de ha nem hirdetem ki, akkor legalább osszuk ki, de ha nem osztjuk ki, akkor legalább rakjuk ki. Hogy... Hogy? Hogy ő nyugodtan aludjon. Hogy ő lerakta, továbbadta. Tudjátok, amióta pap vagyok, hogy én Máriának, Jézusnak, a Mennyei Atyának, a Szentléleknek hány konkrét üzenetét olvastam pontokba szedve... Több pontjuk van, mint nekem valaha 9 év alatt. De ezeket mindenképpen gyorsan és sürgősen és mindenkinek. Hááát. Ugye itt valójában, hogy „Mária mondta”, „Jézus mondta”, „Mennyei Atya mondta”, „Szentlélek üzente”, valójában szó sincs. Mert ha róluk szó lenne, akkor úgy mondaná, hogy „én nem, én nem... nem, nem... elég az Evangélium, azt olvasgasd. Nem, nem...” De ők nem jutnak szóhoz. Ezekben az üzenetekben nem nagyon jutnak szóhoz, mert nem is az a cél. A cél (a Mária Rádió előadásában) az az, hogy sikerüljön megragadható, azonosítható, viszonylag teljesíthető törvénypontokba foglalni azt, ami nekem ahhoz segít, hogy túléljem a mai napot. (50:09) A bűntudataimban, a félelmeimben, a szorongásaimban, a retteneteimben. Ez vele a nehézségem. Persze azt is mondhatnám, hogy azért lehet erről nyugodtan beszélni, mert aki azt mondja, hogy ezekre evidens módon szükség van, és én az eretnekség határát súrolom azzal, hogy nem hirdetem ki, ő úgyis azt mondja, hogy eretnek vagyok, és lepöcköli azt, amit most mondtam. Akkor még itt most beszélek valamit. Kezembe veszem a kiflit, hogy megerősítsem... Gyakran hallottam azt, hogy valójában (erre tettem múltkor egy utalást) az Egyház ellensége vagyok. (51:00) Mi történik ilyenkor? Tulajdonképpen semmi mást nem teszünk itt évek óta, minthogy azt fejezzük ki, hogy a tapasztalatnak, a tapasztalat leírásának, a tapasztalat megértésére tett törekvésnek van szabadsága az egyházban. Hogy amit megélünk, azt ki szabad mondani. Hogy amit átélünk, azt szabad nekünk valamiképpen szavakba, fogalmakba önteni, és azt szabad valahogy valamiképpen magunknak és másoknak elmondani. És hogy ezek a tapasztalat leírására tett törekvések, amelyek csak azt a célt szolgálják, hogy ne kelljen rettenetesen elidegenedni magunktól, természetesen mondjuk egy filozófiai teológia nézőpontjából nézve állandóan az eretnekség határát súrolják (vagy át is lépik). Mert ugye, aki a filozófiai teológia kijelentéseihez, mint a törvény cölöpeihez ragaszkodik, ő természetesen egyetlen olyan mondatot sem mondana ki a saját tapasztalatáról, amit huszonötszörösen a filozófiai teológia kijelentésmódjainak a szűrőjén át ne passzírozott volna. A problémám ezzel az, hogy így akkor a tapasztalat végül is kimondhatatlan. Elmondhatatlan, kifejezhetetlen, szavakba nem foglalható – vagyis egy súlyos cenzúra alá kell helyezni. Vagyis a tapasztalatról TILOS beszélni. Vagy csakis azt szabad róla elmondani, ami a filozófiai teológia kijelentéseinek – úgy tűnik, hogy – megfelel. Ezért, amikor a tapasztalatról beszélünk itt évszámra, akkor nem a filozófiai teológia dimenziójában vagyunk. Nem azon a szinten beszélünk. A mondataink nem ennek a rendszernek a részei. Oké ez? Hanem igyekszünk megfogalmazni a tapasztalatainkat, még akkor is, hogyha ... Milyen érdekes ez, hogy tudjátok, négyszemközt még csak-csak megengedünk ilyesmit. Amikor egy beteg azt mondja (mert hát annyira beteg – kirobban belőle): „Istenem, Jézusom, miért büntetsz?” Hát ez a filozófiai teológia szabályainak nem megfelelő mondat!! De ott négyszemközt a betegágyon persze elfogadjuk tőle. Hát már aki. Egy igazi lelkigondozó nem. Rögtön kijavítja: „Jézus nem büntet. (Azt a Mennyei Atya csinálja.)” Ezzel perszer rögtön egy szentháromságtani problémába léptünk. (54:30) A kérdés az az, hogy szabad-e nyíltan kimondani a tapasztalatnak a szavait? Még akkor is, ha az ott és akkor, amikor kifejezzük, ellent mond bizonyos (egyébként akár általunk elfogadott) kijelentéseknek a szavaival. Megengedhető-e, hogy egy ilyen ellentmondásra rátaláljunk. Tehát pl. azt mondjam, hogy „Istenem, elhagytál és nem szeretsz!”. Van ilyen tapasztalat? Hát naná, hogy van! Valójában ezt a tapasztalatot is cenzúrázni kéne.

„Ilyen nincs! Isten mindenhol ott van, tehát nem hagyhatott el!” Ugye, nincs is miről beszélni? Ezt-azt úgy suttyomban mégiscsak megengedünk magunknak meg egymásnak. Ezért tehát ennek a tapasztalatnak... Most hadd mondjak nektek valamit. A kifli... A kifli a gyerekek világához segít engem. Vasárnap olyasmi történt velem, ami szöget ütött a fejembe. (És ezt meg fogom enni.) Kérdeztem a gyerekeket (hoppá; ugye, az Isten nem ver bottal). Mondjátok csak, igaz-e az a kijelentés, hogy Isten a bűnösöket is szereti? Hogy a rosszakat is szereti? Tegye föl az a kezét, aki ezt a fölháborító, pimasz kijelentést igaznak meri tartani! Mi történt? Nagy meglepetés.
A gyerekek túlnyomó többsége (néhány gyerek kivételével, aki nem figyelt a kérdésre, és a gyermeklét normális állapotát mutatta a szentmisén) föltette a kezét. Képzeljétek el, hogy az óvodások, a kisiskolások és a nagyobbak a Kövi Szűz Mária Plébániatemplomban vasárnap hitet tettek amellett, hogy Isten szereti a rossz kisfiúkat és a rossz kislányokat is! Ugye, ez nagyon szép? (57:04) Háhá! Eddig én is ezt gondoltam. De ez engem annyira megrendített... Tudjátok, mi történt? Rájöttem, hogy nem hiszem el nekik! Arra gondoltam, hogy „becsaptok engem!”. Tudjátok, miért? Azért, mert természetesen a fogalmak világában, a racionalitás világában ezeknek a gyerekeknek elmondták már a szüleik, a hitoktatóik meg Feri atya, hogy „a Mennyei Atya őket szereti”. Ezért egy vasárnapi misén, mikor ott ülnek a szülők, a hitoktatók meg még a Jóisten is jelen van... Most képzeljétek el, fölteszem azt a kérdést, hogy „na mit gondoltok, Isten szeret?”, hát ez az... mi mást is lehetne erre válaszolni. Ebben az esetben a valódi bátorság az lett volna, hogy az egyik gyerek jelentkezik, és azt mondja: „Én azt hallottam apámtól, hogy igen; de most azt érzem, hogy nem”. Megengedheti-e egy 7-8-9-10 éves gyerek azt, hogy erre a brutális kérdésre, hogy „na, Isten szeret?!”, azt mondja, hogy „nem”. Szerintem a gyerekek – mert már elég sokat mondtuk nekik, hogy Isten szeret – ezt nem engedhetik meg maguknak. Azért, mert nagyon sokszor elmondtuk már nekik ezeket a fontos igazságokat, teológiai kijelentéseket; nagyon sokszor elmondtuk nekik. És ráadásul, mert tekintélytisztelők. Ezért aztán mi történt eddig énvelem? Egész papi életem során (két nappal ezelőttig) egy ilyen vasárnapi mise után elégedetten tértem vissza a szobámba és ittam meg egy bögre kakaót. Tényleg! Ám ezen a vasárnapon nem ez történt. Hanem feszülten mászkáltam a szobámban (kóláztam), és azon töprengtem, hogy mit lehetne itt most tenni. Hogy nem az történik-e, hogy (és most mondom a következtetést, amit egyébként jól tudunk) természetesen különbség van az istenfogalmaink és az istenképzeteink között. Megtanulhatunk egy nagyon egészséges, klassz istenfogalmat (kapcsolt részekkel együtt) – ez azonban egyáltalán nem biztos, hogy fölülmúlja az istenképzeteinket. Miért írná fölül? (60:00) Ha az én apukám és anyukám hat éve veszekednek (amióta én élek), akkor megtanulhatom, hogy „a Mennyei Atya szeret engem”, de hogy nekem milyen képzetem lesz a Mennyei Atyáról, az a filozófiai teológia (az igaz kijelentéseknek a súlya) alatt a tudatalattiba száműzetik. Ezért aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem érdemes annyira büszkének lenni, ha egy elsőáldozó gyerek olyan egyértelmű örömmel fejezi ki, hogy ő tudja, hogy őt Isten szereti. Mert nagyon pontosan fejezi ki, hogy ő „tudja”, de nem folytatja. „Tudom, hogy Isten szeret” – ez a jó válasz, ezért ő elsőáldozó lehet – és a pap nem kérdez tovább: „Ó, nagyon örülök, hogy ezt tudod; és mit érzel? Lerajzolnád nekem az Istent? De mondjuk rajzold le úgy az Istent...”. Nem. Az Istent ne... „Rajzold le Jézust meg magadat.” Hogy arról a képről mi derülne ki? Hogy az a kép megerősítené-e azt, hogy én tudom, hogy Isten engem szeret? Ezért nem elégszem meg azzal, hogy mondjuk keddenként teológiailag pontos, igaz; a filozófiai teológiai logika alapján helyes következtetésekről beszéljünk, majd aztán ezeknek a kimunkálását ragozzuk. Mert mi van ott bent? Ez nekem mindig a nagy kérdésem. (62:10) Ott tartottunk, hogy törvény. Tehát a törvény bekerül Isten és én közém, és abba kapaszkodom. Az nyugtat meg, az hoz valamiféle enyhülést. Fölolvassam, vagy mit csináljak? Ha most a törvényteljesítést az Istennel való kapcsolatomra vonatkozom, akkor a törvényteljesítésnek mi az értelme? „Hátha ezzel mégiscsak megenyhítem Istent, és szeretni fog.” Rosszabb esetben: „Hátha akkor mégse büntet.” Vannak rettenetes szövegek; még bizony ott is, ahol nem kellene, hogy legyenek. Vagyis olyan képzetek, hogy Isten akkor volna az az Isten, akiben mi hiszünk, ha mi elkárhoznánk. Mert hát természetesen bűnösök vagyunk. Ha bűnösök vagyunk, akkor kárhozatot érdemlünk. És ha kárhozatot érdemlünk, akkor Isten természetesen a mi logikánkat követi, ezért aztán jaj nekünk! (63:38) Ez egy rettenetes képzet. Rettenetes.

De ha van törvény... Hiába túlléptük az Ószövetséget itt belül – persze egyáltalán nem biztos, hogy túlléptük; megalkottuk a magunk kultúrkeresztény törvényeit. Megalkottuk őket, hogy legyen mibe kapaszkodni – és általuk valamennyire azt gondolni, hogy Isten talán (a törvényteljesítés miatt) mégiscsak megkönyörül rajtunk. Talán mégsem pusztít el! Vagy talán, legeslegeslegjobb esetben talán még szeretni is kegyeskedik. Ezért behoztuk a törvényt, annak nagyon sokféle formájában. Az erkölcs is a törvény egy része ebből a szempontból. És minden más (cselekvések és rítusok)... ez tulajdonképpen mit mélyített el? A bizalmatlanságunkat Isten felé. Hiszen egy picit sem dolgozunk azon, hogy talán képes lennék bízni az Istenben? Hát ezen már ki dolgozik? Hát dehogy dolgozunk rajta! Hanem próbáljuk a törvényt teljesíteni! Azért, hogy Isten végül is mégiscsak szeressen bennünket – legjobb esetben. Isten szeretetének az elvesztése (vagy soha meg nem érdemelhetőségének a félelme) azonban a legtöbb esetben nem is tudatosul. Most elfáradtatok. A vallás kötelességek sorozatává válik. A „szeretet kifejezése” törvény szerető-gyakorlattá lesz. Az istentisztelet törvénytisztelet gyakorlásává alakul. Thhíí. A törvénytisztelő magatartás fejében igyekszünk az Istentől dolgokat elvárni. Valahogy próbálunk uralkodni rajta. Hova jutunk legvégül? Fölszámoltuk a bizalmat Isten irányában. (Már nem is törekszünk; szóba se jön. Hiszen egyébként meg félünk tőle, de ez meg nem tudatos. Ha meg tudatos, akkor azt gondoljuk, hogy Isten olyan.) Tehát fölszámoltuk a bizalmat. Teljességgel ellehetetlenítettük a reményt. Nincs remény, hanem teljesítmény van. Teljesítmény, aminek megpróbálunk megfelelni. Tehát kiirtottuk a reményt, és végül a szeretethez el se jutottunk. Hiszen magunkról is azt gondoljuk, hogy nem tudunk szeretni, nem vagyunk szerethetőek. És amikor vannak gesztusaink mások felé, arról sem gondoljuk azt, hogy az igazi vagy valódi szeretet lenne. Hát mi? Hogyan tudnánk bárkit is szeretni?! Ugyan már! Méltóvá válni bárkire-bármire? Ugyan, ugyan! Valójában ebben a világban az úgynevezett teológiai erények (hit, remény szeretet) gyakorlatilag ki vannak iktatva. (67:05) Tehát egy negatív anyakomplexusú világból tulajdonképpen a hit, a remény és a szeretet majdnem teljesen hiányzik, vagy csak néha látogatóba jelenik meg. Utolsó néhány perc. Ugye ebben az összefüggésben nem sok szabadságunk van. Miközben most karácsony közeledik, és azt várjuk, hogy Isten (a szabadító) jön. Isten a szabadító, Isten a megváltó, a megmentő... Most az a kérdés, hogy ez hogyan lehetséges? Ha Isten valóban szabadító Isten – ennek mi lehet a tapasztalati alapja? Az, hogy valódi szabadságunk van. Ha van valódi szabadságunk, akkor tapasztalatból tudhatjuk, hogy Isten tud szabadságot adni – mert már adott nekünk. Valójában a kultúrkeresztény világban ez a kifejezés, hogy „szabadító Isten” egy üres, tartalmatlan szókapcsolat. Nincsen semmi tapasztalati tartalma. Miért nincs? Mert hiszen ebben a sajátos sérültségünkben egy kicsit sem tartjuk magunkat szabadnak. Szabadok vagyunk benne?
Nem vagyunk szabadok. Nyűglődünk benne. Sőt, Istent kérdezzük, hogy „Miért teremtettél olyannak, hogy állandóan bűnöket követek el?! Hogy tehetted ezt meg velem! De jó volt Máriának! Ő legalább szeplőtelenül fogantatott! De mi?! Hfff! Semmi esélyünk.” Ha az ember bűnt tud elkövetni, ez egyvalami miatt lehetséges. Hogy Isten valódi szabadságot adott. Minden bűnünk mögött egy valódi szabadságot adó Isten … tűnik elő. Különben bűnt se tudnék elkövetni. S ha ráébredek, hogy hát a szabadság... Hogy azért követhettem ezt el, mert kaptam szabadságot. Szabadságot! Akkor egyszer csak tartalommal tud megtelni az, hogy Isten egy szabadító Isten! Hát különben az egész... én nem tudom, hogy hogy telik meg tartalommal. Az egész valami olyasmi lesz, hogy „Istenem, de szeretnék már meghalni!”. Ugye? „Szabadíts már meg engem ettől az árnyékvilágtól! Ettől a lehetetlen szenvedéstől, kínlódástól!” A nők negatív anyakomplexusánál akartam mondani, de most idehozom. Egy nőnek, akinek negatív anyakomplexusa van, olyan élményei vannak, hogy amit az élettől kap, az kevés ahhoz, hogy éljen. De sajnos sok, hogy meghaljon.

Elég brutál! Ebben az összefüggésben a szabadító Isten ki más is lenne, mint aki végül bevégzi ezt a szakadatlan, lehetetlen szenvedést, ami az emberi élet. Amiben újból és újból csak oda jutottunk, hogy nem tudunk se tökéletesek lenni, se.., se és se. De végre Isten pontot tesz ennek az egész kálváriának a végére. Ez azért rettenetes, mert itt aztán ezen a talajon a szenvedés, a fájdalom fel tud magasztosulni. Mert van egy halvány remény, hogy talán a szenvedés árán el lehet jutni az Isten szeretetéhez. De azt az árat meg kell fizetni! Ez számomra rettenetesen hangzik. Mintha a szeret csak a fájdalom árán volna lehetséges, sehogy másképpen. Húúú, húú, mit tettem ma? Tudjátok, sok Roráte misén vagyok. Fáradok, fáradok – aztán ilyen leszek. Még egy alkalom idén, és ennek az egész témának a legizgalmasabb tizenöt percét hagytam a következő alkalomra. A leg, leg! Ami olyan, hogy cccsú, megnyaljuk utána a tíz ujjunkat. Akkor a kifli legyen veletek! (72:36)

0000# Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!
0004# Mintha ez a fekete izé, ez a gömb, ez az UFÓ egyre nagyobb lenne. Nem volt ez múltkor kisebb, András? A mikrofon
0014# volt más! Micsoda megfigyelő vagyok! Háhá!! Látom, hogy ez valahogy másképp áll rajta. Csálén! Tökéletlenül!
0023# Merthogy pont ez a témánk. A tökéletlenségnél tartunk. Vagyis, hogy elindultunk az eredetileg negatív
0032# anyakomplexusú férfi világának a leírásából, és aztán azon vívódunk most már két alkalommal, hogy ha
0041# többé-kevésbé megértettük - persze, nagyon általánosítva, sematikusan - hogy milyen is az a belső világ, és
0050# milyenek a kapcsolatai olyan valakinek, akiről azt mondhatjuk, hogy egy eredetileg negatív anyakomplexus
0059# határozza meg (tudattalanul) az ő létezését, akkor ez milyen hatással van a spirituális fejlődésére (vagy pedig
0069# fejletlenségére) vonatkozólag. Itt tartunk, és már két alkalmat szántunk erre. Ahogy töprengtem, hogy mi legyen
0078# a mai alkalommal, arra jutottam, hogy lehet, hogy ezeket az alkalmakat most magamnak mondom. Ugye, hogy egy
0088# kicsit se kértetek, hogy én erről beszéljek. Azt hirdettük meg, hogy három generáció együttlátásában beszéljünk
0097# valamit az életutunk alakulásáról, én meg itt belefelejtkezem ebbe a témába. Úgyhogy igyekszem ezt a mai
0106# alkalommal lezárni. Igyekszem. Hogy olyat tudjak mondani, ami nemcsak az én témám, hanem a tiétek is. Rögtön
0116# hadd utaljak egy megjegyzésre, amit nagyon gyakran megkapok. Ez arra vonatkozik, hogy "miért nem a pozitív
0125# dolgokról beszélek?". Már a csövön, a fülünkön, az orrunkon jön ki ez a sok negatívum. Elég már! Hát beszélj már
0135# szép dolgokról, igaz dolgokról, klassz dolgokról, az erényekről meg minden! Ne ragozzuk a végtelenségig ezt. De
0144# éppen, mert elég sokat beszéltünk már, talán elfogadható lesz nektek, amit most akarok mondani indoklásképpen.
0154# Az a nehézségem a nagyon szép - sarkosan mondva: klassz papi - szövegeknek erényekről, boldogságról és
0163# szeretetről, békéről meg nem tudom miről, hogy most képzeljük el azt az eredetileg negatív anyakomplexusú
0172# valakit, aki itt ül. Egy-két embert, azt az egy-két nyomorultat, akinek a kedvéért itt időzünk, mi egészségesek,
0182# akik mély részvéttel viseljük és tűrjük ezt a teljességgel jelentéktelen témát. Most képzeljük őt el, amikor
0191# elkezdünk neki arról beszélni, hogy "Te van ám egy másik világ! Erények, döntések! Elköteleződések! Az erények
0201# munkálása!". Mi történik akkor ővele? Van egy nagyon sajátos komplexusos alapja a kapcsolatainak, az önmagával
0210# való kapcsolatának, az Istennel való kapcsolatának... és akkor ezt elkezdjük erre a teljesen laza, bizonytalan -
0220# más szempontból meg kőkemény és torz - talajra ráépíteni ezeket az értékeket. Hát mi lesz belőle?! Még jobban
0229# agyon fogja őt ez sújtani. Éppen ott tartottunk, hogy amikor a tökéletesség, mint valami elvárás, mint valami
0239# föloldhatatlan követelmény valami itt-és-most megvalósítandó, megélendő dolog jelenik meg ebben az emberben és
0248# az ő lelki világában. Képzeljük el, hogy elkezdünk neki hiteles, szép, igaz értékeket jó erővel átnyomni. Hát
0258# eddig is rosszul volt. Utána, amikor ezt meghallgatja, akkor azt mondja: A mai alkalommal kiderült, hogy még
0267# sokkal többet kell tennem az üdvösségért! Ezt eddig is tudtam, de valamit most még jobban megértettem: azért,
0277# hogy egyáltalán szeressenek, hogy szerethető legyek, hát azért akkor biztos! Mert eddig még úgy-ahogy azt
0286# gondoltam, hogy elzötykölődik a szekér. Azért vasárnaponként voltam misén, azért gyóntam is egyszer-kétszer
0295# (hetente), a magam módján iparkodtam; legalább hét rorate-misén is voltam. Most akkor hallunk egy nagyszerű és
0305# fennkölt előadást arról, hogy milyen is az, amikor valaki igazán keresztény!
0312# Hát én nem tudom, hogy egy
0314# eredetileg negatív anyakomplexusú embert ez felszabadít-e, vagy úgy bebetonoz-e, úgy megerősít az ő komplexusos
0325# látásában, hogy attól kódul? Mi lesz akkor ennek a következményei? Az eszményei, az én-ideálja még magasztosabbá
0337# és erősebbé válik. Ahhoz képest meg a saját tökéletlenségének az elviselhetetlensége, a gyarlóságának a bűnnel
0348# való azonosítása pedig még szorongatóbb lesz! Áhh! Sikerült átadnom ezt? Erre vonatkozott az a mondat, hogy
0359# valamennyire újból és újból gyógyítgatni kell egy kicsit az énünket. A személyiségünknek valamiféle alapvető,
0370# minimális, meg a minimális fölötti egészségére szükségünk van! Különben azok az igaz és szép és helyes és
0380# nagyszerű erények egy olyan torz alapon kezdenek nőni, hogy teljesen maguk alá temetnek minket. És csak
0391# megerősítik azt, amiben eddig is csak prüszköltünk és szenvedtünk. Ezért van az, hogy ilyen sokat szánok az
0402# árnyék föltárására. Mert nem egy újabb terhet akarok farizeusként rátok helyezni.
0410# Azt gondolom, tudok nagyon szép dolgokat mondani. Tudok. Tudok hallatlan lelkesítő dolgokat mondani. De mi lesz
0421# veletek? Mert én akkor ezeket elmondom, és megyek haza. "Na, ez jó volt! Hajj, de megmondtam a frankót!" Ti meg
0432# mentek haza. "Istenem, Istenem. Hát tényleg. Még jó, hogy bűnbánati idő van. Mert még gyónok ötöt-hatot kariig."
0444# Hát ez nekem nem okoz örömöt, hogy egy újabb elviselhetetlen terhet rakjak rátok! Ezzel az értékeket vagy az
0455# erényeket nem tagadom! Csak... Na. Erről ennyit. Hogy miért nem a szép dolgokról, miért inkább a fonákjáról
0465# beszélek. A másik (mert ezt is minden alkalom után mondja valaki, amikor odajön): Jól van, jól van, Feri; itt ez
0477# a sok negatívum - ezt még valahogy elviselem. Na de mikor kezded már mondani azt, hogy mit kell csinálni?! Hogy
0488# mi a frankó? A tuti? Hogy hát már ezt pontosan tudom! De most akkor gyorsan!! Na de olyan meg nincs, hogy
0499# gyorsan!
0499# Emlékeztek: vagy fontos, vagy sürgős! Döntsétek el! Ha sürgős, akkor adok sürgősségi ellátást. Olyan is. Azzal
0511# még akkor hazaérsz. Tudok minden témáról ilyen sürgősségi beszédeket tartani. S akkor az pont arra jó, hogy "na
0522# akkor még egy napot bírok". Ezt lehet, de itt keddenként nem a sürgősségi ellátásról beszélünk, hanem próbáljuk
0533# megnézni, hogy mitől vagyok beteg. Az meg úgy nem megy, hogy akkor gyorsan, öt pont, kzskzskzskkkzss. Ezt
0544# megpróbálom majd vasárnap is elmondani a prédikációmban. Ez nagyon értékes volt, most úgy hallom. Ez akart akkor
0555# a bevezető lenni. Már most tudom, hogy nem fogunk végezni! De komolyan. Negyed órával ezelőtt még volt remény,
0566# hogy befejezzük, de most, hogy ezt a két dolgot elmondtam, már kicsúsztunk az időből. Most még egy (szomorú)
0577# hírem van (legalábbis bennem szomorúságot keltett), hogy december 23-án (ami, ugye, egy keddi nap), én nem
0588# leszek. Mert december 23-án ne az anyakomplexusunkkal törődjünk, hanem az anyánkkal! Pár napot kaphat ő is. Még
0599# akkor is, ha neked egy eredetileg negatív anyakomplexusod van. 23-án már hangolódjál. Tehát van ma, meg egy hét
0610# múlva, utána hmmmm, hmmmmmm, hmmmmm, és legközelebb meg január 6., kedd. Ebből a kedd a biztos. A többit,
0621# legyetek jók, nézzétek meg. Ezeket nagyon fontosnak tartottam elmondani. Így akkor megúszok legalább két
0632# beszólást minden alkalom után. A tökéletességről ugye azt mondtuk (csak hogy tudjuk aztán folytatni), hogy a
0642# tökéletességnek ez a görcsös és megszállott (ez jó szó!) akarása és önmagamtól való elvárása bizonyos
0653# mélylélektani iskolák szerint nem másból fakad, mint azoknak a természetes, emberi, ösztönös vágykésztetéseknek
0664# az elfojtogatásából, elnyomogatásából, eltiporgatásából és minden egyéb hasonló manőverből. Mi ezzel a probléma?
0675# Az, hogy természetesen nagyszerű, ha valakinek vannak én-ideáljai! Ez nagyszerű! Mert az ember nemcsak az, aki
0686# ebben a pillanatban, hanem az ember teszi is magát valakivé!
0693# Ezért eszem ágában sincs pusztán önmagamról
0697# úgy gondolkodni, hogy "azonosulok mindennel, ami itt ebben a pillanatban bennem van". Hát... majd ha bolond
0708# lennék! Hanem természetesen legalább annyira a realitás része az is, hogy igyekszem egy reális én-ideál felé
0719# törekedni! Azt megfogalmazni. Abban lehet egy csomó motivációs erő és a többi. Hát nemcsak az vagyok, aki most
0731# vagyok! "Ezt teljesen éld át..." Ez nagyon sajátos lélektani iskoláknak a blöffje. Ugye elmegy valaki a
0742# segítőhöz, és azt mondja, hogy őbenne ilyen késztetések vannak. S akkor az a filozófia van mögötte: "Hát akkor
0753# azonosulj velük!" Hát ha azok vannak, akkor azonosulni kell velük, és megszűnik a probléma! Ezt én badarságnak
0765# tartom. Igenis, van létjogosultsága annak, hogy legyen én-ideálunk! De... Hogyha az én-ideál valami rigid és
0776# merev, követelőző tökéletesség-eszménybe szilárdul, annak az én-ideálnak már semmi lendítő, motiváló, egészséget
0788# növelő, fejlesztő hatása nincs. Csak arra jó, hogy agyongyötörjön bennünket.
0796# (Most mondjátok meg: azok a székek mit jeleznek? Nem lehet oda leülni? Vártunk negyed órát. Aki nem foglalta el
0807# a helyét... Van itt egy csomó szék. Gyertek, üljetek le! Legkomolyabban! Jól van. Még, még van néhány. Ott is,
0819# nézzétek! Közben beszélek, és akkor nem kell, hogy zavarban legyetek. Mert nemcsak az történik, hogy ti leültök.
0830# Nagyon kedvesek vagytok, hogy így jeleztek. Jó fejek vagytok. Na. )
0838# Amikor itt a tökéletességnek egy
0841# rigid megszilárdulásáról beszélünk az én-eszményben, akkor ez tulajdonképpen milyen belső mozgást és dinamikát
0851# hoz létre? Az egyik: a negatív anyakomplexusunk (vagy mit tudom én mi) miatt mégiscsak ott van bennünk az,
0861# hogy nem vagyok szerethető,
0863# hogy rossz vagyok,
0865# hogy béna vagyok,
0867# hogy nincs jogom élni,
0869# hogy hülye vagyok,
0870# hogy lehetetlen alak vagyok,
0873# hogy mindig mindent elrontok. Ez van itt. A lélek kapálózik. A lélek azt mondja, hogy ebből a lehetetlen
0883# helyzetből valahogy ki kell kerülnünk! Ezért aztán jön az én idealizálása. Az talán valami egyensúlyt teremt!
0893# Mit teszek ilyenkor? Azonosulok ezzel az idealizált énnel, amely ráadásul, ha rögzült egy ilyen
0902# tökéletesség-eszményben... akkor mi más is következhetne, mint hogy elkezdek farizeus lenni? Megpróbálok
0912# megfelelni ennek a tökéletesre gyúrt képnek, mert azt gondolom, hogy ez a föltétele és ára annak, hogy
0921# megmeneküljek ettől.
0923# Vagyis, hogy kiderüljön, hogy mégiscsak szerethető vagyok, de annak az ára, hogy kiderüljön, hogy mégiscsak jó,
0934# hogy egyáltalán levegőt veszek ezen a földön... (és amikor levegőt veszek, nem pont egy másik rendes embertől
0944# veszem el a levegőt) az jön akkor elő, hogy akkor tehát ezt a tökéletesség-eszményt meg is kell valósítani! És
0954# miután persze tudom, hogy ez lehetetlen, ezért több irányunk van. Megpróbálok színészkedni. Nem rossz
0964# szándékból! Ó, nem! De megpróbálom elétek élni és játszani, hogy az vagyok, az vagyok, az vagyok... Ti higyjétek
0974# el, hogy az vagyok, azt erősítsétek meg; akkor én mégiscsak elhiszem, hogy nem rossz az, hogy vagyok. Így aztán
0985# az önbecsülésnek még a lehetőségétől is megfosztom magam. Mert erről továbbra is azt gondolom (mindenről, amit
0995# rossznak tartok - beleértve persze magamat is, az életemet, a törekvéseimet, a vágyaimat - ezekről eleve azt
1005# gondolom), hogy nem szerethetőek, vagy hogy ezektől nem szerethető; tehát a személyiségemnek egy nagy részét
1015# kukáztam. Van egy másik része, ami meg odakerült az én-ideálba: azt meg nem bírom megvalósítani. Azzal szívesen
1026# azonosulok, ha annak valami kis szálát, szeletét, egy pillanatra vagy egy esemény erejéig megvalósítom, akkor
1036# legalább kapok egy kis levegőt! Mint a fuldokló, aki... khhhhkkkhhh Vagyis éppen a legtöbb, aki "én magam"
1046# vagyok, aki itt van középen (és akivel nem történik semmi) szenved két kapura. Megvan nektek ez az élmény?
1056# Remélem. Akkor a tökéletesség elérésének mi lesz a módja? A test, a vágy, az ösztönök, a gyönyör ellen
1065# folytatott szakadatlan küzdelem. Akkor ezt kell tenni. A kultúrkereszténység pedig ebben megerősít. (Ez jó,
1075# nyugodtan, maradj, nagyon... Ez ilyen gerinc... Valaki tud élni.) Irgalmatlan erőfeszítés történik az
1085# elérhetetlenért. Ha továbbmegyünk: a tökéletesség iránti vágy mögött, emlékeztek, mi lapul? Egy nagyon sajátos
1095# gőg. Azonosulás ezzel a soha el nem érhető, tökéletességbe merevedett én-ideállal. Ezzel igyekszünk újból és
1105# újból azonosulni, és azonosítani vele magunkat. És ez tesz bennünket olyan rettenetesen nagyképűvé, gőgössé. Ez
1116# mit jelent akkor, hogy az én-ideálon (mint valami szelepen) keresztül phh, phhh, phhhha, phhhhha, pumpáljuk az
1126# énünket. Az én-ideál, igen, az az az azt még a szánkba is szabad venni. Semmi mást nem. Az én-ideált azt egy
1136# picit, így, phh, phhh, phhhha, phhhhha... S akkor mi történik? Felfújtuk az énünket. Az én-ideálon keresztül jó
1147# nagyra. Mit mond erre a ... közgazdaságtan? Pl. hogy infláció!
1153# Azt mondja, hogy akkor az én elkezd
1156# inflálódni. Minél jobban fújom, annál-annál ... üresebb lesz. Annál több levegő lesz benne, annál
1164# tartalmatlanabb valójában az - mert nincs is ott semmi. Csak fújom, fújom, fújom a végtelenségig. Aztán vagy
1174# kidurran, vagy elszállok, vagy valami ilyesmi történik. Rettenetes infláció! Ezért van az, hogy ha valaki a
1184# bűnösségnek, a rosszaságnak, a nem-szabad-élninek a görcsétől vezetve, egy folyamatos bűntudattól indíttatva a
1194# tökéletesség-eszmény felé próbálja az egyensúlyát megteremteni... Mi más is történne vele, mint hogy fújja az
1204# énjét, fújja, fújja, hadd fújja. Aztán fttty! Ez pont olyan, mintha azt akarnánk, hogy több pénzünk legyen, és
1214# egy ügyes mozdulattal írnánk a számok mögé egy nullát. Meg még egyet. Látszólag sokkal értékesebbek lettünk!
1224# Valójában sikerült teljesen tönkretenni magunkat vele.
1229# Mindezt miért is tesszük? Nyilvánvalóan a
1232# rettenet miatt, hogy be kelljen ismernünk, hogy tökéletlenek vagyunk. Mert azt gondoljuk, hogy ha ezt
1241# beismerjük, az egyet jelent azzal, hogy aláírtuk a halálos ítéletünket, és mi magunk ismertük be azt, hogy nem
1250# vagyunk szerethetőek és nincs jogunk élni. És nincs jogunk boldognak lenni. Kapcsolatom hogy legyen? Hogy
1260# megházasodjak, hogy engem egy férfi/nő/androgyn szeressen... Hol van aztán egy mélységes keserűség és csalódás?
1269# Ott, hogy végül az az élményem, hogy Isten is elhagyott engem. Ez. Mert természetesen ezt a fölpumpált
1278# én-ideált, a tökéletességnek ezt a görcsös és lehetetlen akarását mi mással is legitimálnám, mint hogy Isten
1288# akarja így?
1289# Ez az Isten akarata rám nézve:
1291# Legyetek tökéletesek! Ezt tehát ha Isten akarja, akkor lesz egy ilyen rettenet-halmaz bennem, hogy Isten azt
1301# akarja és "várja el" tőlem (az a minimum), hogy tökéletes legyek! De közben meg magamra hagy. Ha egy kicsit
1310# merek az érzéseimnél lenni: "Miért nem segítesz?! Lehetetlen, itt görcsölök tök egyedül! Gyónok, gyónok, gyónok
1320# ... s ha kijövök minden gyónásból, egy-két percig vagyok csak jól. Hát hol vagy? Akkor miért nem segítesz?" Ez
1329# az élmény teljesen be tud állni, be tud keményedni. Marad ez a szakadatlan, lehetetlen tökéletesség;
1338# perfekcionizmus és maximalizmus. Ez jó keményre merevedik bennem. Az Istennel meg már nem is foglalkozom.
1347# Legalább őt megpróbálom magamról lerázni.
1351# Tehát nem vallási problémáról beszélünk. Csak amikor egy vallásos ember azt mondja, hogy "bűnös vagyok", akkor
1360# te azt mondod, hogy "rossz vagyok" és kész. Vagy hülye vagyok, béna vagyok. Ez csak ízlés kérdése. Némi
1369# árnyalatnyi különbség a kultúrában. De nem a belső tapasztalásban! Ezért aztán, ha ezt az istenképzetet lerúgjuk
1379# a képzeletbeli trónjáról - nem kis teljesítmény! - de az életünk ettől valószínű még nem lesz jobb. Ezt a XX.
1388# század elég jól mutatja.
1391# Hmm. Jó. Beszéltünk arról, hogy nem mondható és nem fejezhető ki az, hogy
1398# tulajdonképpen... arra vágyom, hogy szeressél; arra vágyom, hogy hihessek abban, hogy képes vagyok téged
1409# szeretni; egy egészséges önbizalomra vágyom. Most játszhatnánk olyat, hogy "most tegye fel a kezét az, aki azt
1421# gondolja, hogy neki nincs egészséges önbizalma"! Ugye, gondolom, sokan föltennénk a kezünket? Most szeretnék egy
1433# kicsit eljátszani ezzel a szóval: önbizalom.
1437# A mélyre gondoljál! Nem arra, hogy tudsz nagyképűsködni meg farizeuskodni! Hát olyat tudunk! Azt megtanultuk.
1449# Élet-halál kérdés volt, hogy megtanuljuk, nem? Jópofát vágni, ha valami fáj... Ezt megtanultuk nagyon jól. Én
1461# most a mélyről beszélek. Mit jelent az, hogy önbizalom? Mit jelentenek azok, hogy önértékelési hiányok,
1471# önbecsülési hiányok? Mit jelent az, hogy "Nincs elég önbizalmam!"? A szó nagyon szép! Azt mondja, hogy képes
1483# vagyok bízni magamban. Hát nem szép dolog ez? Tehát, hogy megengedhetem magamnak, hogy - bár tökéletlen vagyok -
1495# bizalmat szavazzak magamnak! Azt mondjam: tudod mit, Feri? Bízok benned .... (itt a te nevedet helyettesítsd be,
1507# légy szíves; nehogy az enyémet!). Tudom, ezt meséltem a katonaságnál. Én még a Magyar Néphadseregre esküdtem
1518# föl. Tényleg! Álltunk... (annyiszor mondtam már, csak ez egy maradandó élményem). Hogy milyen az, amikor állunk
1530# a Dunai Flottilla gyakorlóterének az aszfaltján (nem is márványlapjain), és harsognak a katonai eskütétel első
1541# mondatai. Én.... (utána csak így hangzik: brhhtkljlsdltttmmm) Kiss Töhötöm (az ezredes elvtársat így hívták),
1553# utána tudjátok, jobbról-balról a következők hallatszottak: Petőfi Sándor, Arany János, Mikszáth Kálmán... ezek
1565# röpködtek. Volt itt földalatti mozgalom! Úgy ellenálltunk, de úgy... Én már nem tudom, mi voltam. Valami jó
1576# ütőset gondoltam. Milyen vicces, hogy Petőfi ismét fölesküdött a Magyar Népköztársaságra. Nem is tudott róla.
1588# Tudtán kívül. Hogy jutottam ide? Jaj, az önbizalom, tényleg! Szóval ezért. Hogy bízom magamban.
1598# Milyen érdekes! Egy tökéletességtől (perfekcionizmus) sújtott valaki az önbizalmat nem így hallja. Hanem úgy,
1609# hogy az önbizalom valami nagyképűség, valami gőg; az valami keresztényellenes megmozdulása a léleknek!
1620# Teljességgel ellentétes a keresztényi alázattal. Rettenetes. Mikor egy ilyen gyönyörű szó meg annak a tartalma
1632# olyasminek tűnik föl, mintha az Isten fújolna és köpködne. "Micsoda?!? Van önbizalmad?! Na, akkor nézd csak meg
1643# magad holnap! Majd olyat rúgok beléd..." Á! Nem rettenet ez? Énszerintem az. Hát de nagy dolog az, hogy a
1654# tökéletlenségem ellenére bizalmat szavazok magamnak! Hogyha pedig, pedig, pedig méltatlannak bizonyulok a saját
1666# bizalmamra, akkor azt elismerem. Hadd olvassak nektek Jung apót! Csak muszáj innom. Ez a nagy, fekete izé
1677# kiszárítja a torkom.
1680# Mielőtt fölolvasnék Jung apótól, szeretném megmutatni nektek a vágy titokzatos
1688# tárgyát. Hogy lássátok... annyira be van csomagolva. Mint egy tangabugyi. Na most... És tudjátok... Úgy, Ági,
1700# úgy. Tudjátok, mi a zseniális a kifliben? Hogy két csücske van! Rögtön! Nem egy, hanem rögtön kettő! Ez jól
1712# mutatja azt, hogy az élet milyen bőségesen adja az élvezet forrásait. Csak párosával! Erről eszembe jutott egy
1724# történet. (Miért, ez jó! Ettől erősebbnek érzem magam. Most egy másik énem kerül előtérbe. Jó. Így lazán lógjon
1736# ki, hogy bármikor elő lehessen rántani. Tényleg, ez ilyen megerősítő. Ha valamikor rosszul érzem magam: hopp,
1748# egy kis csücsök, és máris akkor ... mehet az élet.) Egy igazi, rendes bérházban nőttem fel. Természetesen volt
1760# egy viceházmester. A földszinten lakott, egy ilyen leglehetetlenebb, legsötétebb helyen. Ő volt a házmester. Egy
1772# vidéki bácsi volt, aki nem tudom, miért lakott ott, de ott lakott. Emlékszem, megkaptam 13 évesen a Favorit
1784# kerékpáromat! Ez pont nektek való. Marcinak! Látszik, valami elindult benne. Tudjátok, kétfajta kerékpárt
1796# lehetett kapni. Kettőt. Oszd és szorozd. Az egyik volt a Fecske. Amit persze csak a népnyelv nevezett Fecskének,
1808# mert az valójában Szputnyik volt. De a magyar ember nem szerette ezt a szót... Szputnyik... azért mégiscsak. Egy
1820# kerékkárra, ami többet volt szerelőnél mint a pályán, ugye nehéz a szputnyik szót használni anélkül, hogy egy
1832# kicsit ne hasonulnánk meg. Az volt a Fecske, mert egy kicsi fecske emblémája volt. Ez volt az elérhető. De
1844# egyesek Csehszlovákiából kék színű (ritkábban zöld színű) négyváltós, fehér váltókaros fehér bovdenes Favorit
1856# kerékpárral rendelkeztek! S én emlékszem, hogy a szüleim megkérdezték: Fecske - ez lehet az idén karácsonyra.
1868# Favorit - jövő karácsony. Osztottam, szoroztam. Végül is egy negatív anyakomplexus alkalmassá tett arra, hogy a
1880# vágyaimat türtőztessem; és mondtam, hogy Favorit! Na, és akkor mi történik. Ugye ott tolom a biciklit
1891# (Irgalmatlan sokat kerékpároztam.) Megállít ez a smicisapkás, klasszikus ... ahogy el lehet képzelni egy vicét.
1903# De teljesen! Róla mintázták. Megállít. Ugye, tudta mindenkinek a nevét (s hogy ezt milyen alapon csinálta, ezt
1916# most hagyjuk). De... "Ferike! Hogyé van a bicaj párja?" Elsőre nem is értettem a mondatot. Ez a hogyé van a
1927# bicaj párja, nem az a kultúra volt, mint amiben szocializálódtam. De a tisztesség úgy diktálta, hogy ott álltam,
1940# álltam.
1940# Végigfutott... és akkor rájöttem, hogy ő még a kerékpárt is párban látja. Értitek ezt? Egy kecske nem kecske,
1952# egy tyúk nem tyúk, egy ló nem ló... két ló, két tyúk, két kecske: az már valami. Mennyié a kejékpá páája?
1964# Természetesen őmiatta, aki az élet élvezeti értékét itt... Jó kifliszaga van. És nem az a fölfújt. Ez nem fog
1976# elszállni! Nem menekülsz, kis gaz! Jung apónál tartottunk. A Mária Rádió most kapcsolódik vissza az előadáshoz.
1988# Igen-igen-igen! Jung - Gondolatok a vallásról és a kereszténységről:
1995# "Krisztus fölkarolta a bűnöst, és nem kárhoztatta. Krisztus igazi követése ugyanehhez tartja magát. Mivel pedig
2008# mással nem szabad azt tennünk, amit saját magunkkal nem tennénk, azt a bűnöst is fel kell karolnunk, aki nem
2020# más, mint mi magunk. S amennyire semmi okunk Krisztust azzal vádolni, hogy egy húron pendül a gonosszal, épp ily
2032# oktalanság az olyas önvád, hogy ha szeretetet tanúsítunk az 'én' nevű bűnös iránt, az baráti szerződés volna az
2044# ördöggel. Szeretettel javítjuk, gyűlölettel rontjuk önmagunkat is. Ennek a fölfogásnak a veszélyessége egybeesik
2056# Krisztus követésének veszélyességével. Ám az 'igaz' tesz róla, hogy ne kaphassák rajta a vámszedőkkel és
2068# szajhákkal folytatott beszélgetésen."
2072# Megvan? Ugye? Ha az igaz tesz róla, hogy vámszedőkkel és szajhákkal folytatott beszélgetésen ne kaphassák rajta,
2084# akkor nem áll szóba magával. Fújhatja, fújhatja az ént, az idealizált fújókán, szelepen keresztül - de olvassuk
2096# tovább. Legalább ennyi értelme legyen a mai alkalomnak.
2102# "Hogy megvendégelem a koldust, bántómnak megbocsátok, s akár még ellenségemet is szeretem Krisztus nevében, az
2114# kétségtelenül jeles erény. Amit testvéreim közül a legjelentéktelenebbel cselekedtem, azt Krisztussal tettem.
2126# Ám, ha azt kellene fölfedeznem hogy mindenek között a legcsekélyebb, a koldusok legszegényebbike, minden
2138# sértegetők legszemtelenebbje vagyok, sőt az ellenség bennem magamban van, sőt, mit több, nekem magamnak van
2150# szükségem javaimból alamizsnára, mi légyen akkor? Akkor rendszerint felbillen az egész (kultúr)keresztény
2161# igazság, nincs többé szeretet és türelem, s a 'bennünk lakozó testvért' ostobának nevezzük, minthogy önmagunk
2173# fölött ítélkezünk és dühöngünk. Kifelé elrejtjük ezt. Letagadjuk, hogy valaha is találkoztunk volna magunkban
2185# ezzel a legalacsonyabb rendűvel, s ha még maga Isten volna is, aki ilyen megvetendő alakban lép hozzánk, azt
2197# ezerszer megtagadnánk, még mielőtt bármely kakas kukoríthatna egyet."
2205# Tehát Jung sokkal jobban elmondja, mint én. Akkor menjünk tovább. Megvan? Jól van. (A pulcsi.) Belehúzok. Akkor
2217# ott rekedtünk, hogy van bennünk egy vágy, hogy önmagunkat, a vágyainkat, a testünket, az ösztöneinket
2228# fölülmúljuk. Valamiféle önmeghaladásban legyünk, ami általában a test és a vágyak és ösztönök meghaladásával
2240# egyenlő - a tökéletesség irányában. És ahogyan erre vállalkozunk, ez sajátosan valamiféle erővel föl is ruház
2252# minket. Hogy megint csak valaminek a fonákját mondjam: papnövendék vagyok, és hallgatom ott valamelyik atyának
2264# az előadását, aki természetesen az ideálokról, eszményekről és azokról a rengetegesen és számosan lévő gyönyörű
2276# dolgokról beszélt, amit hiányolni szoktatok.
2281# És ezek között az egyik legszebb maga a cölibátus.
2286# És mikor az az eredetileg negatív anyakomplexusú, ám erről fogalma-sincs papnövendék hallgatja ezeket a nemes
2298# igazságokat csordogálni, mint édes mézet a papnevelőnek a szája sarkából, hát akkor ez valamiféle erővel fogja
2310# őt fölruházni.
2312# És azt mondja: ha itt magamra tekintek reverendámban (amely fekete, hogy jól ábrázolja azt, hogy "meghaltam
2324# magamnak" - ami persze ebben a sajátos neurotikus dologban mi mást is jelent, mint hogy a testemnek, a
2335# vágyaimnak, az ösztöneimnek... és hogy én most valami, a cölibátusban megragadható, a testtől elemelkedett,
2347# valami nagyszerű és NAGYSZERŰ világot élek. Hát naná, hogy az illetőt egy-két évig valamiféle erővel fogja ez
2359# fölruházni.
2360# Kezdődik a lufi fújogatása. Referendás lufi. Mindaddig, míg ki nem durran. És az a sok-sok szép gomb, amit
2371# kézzel készítenek, le nem pattog róla. S a mi szegény eredetileg negatív anyakomplexusú papunk ott fetreng, és
2384# nem tudja, hogy mi történt vele. Pedig ő már úgy érezte, hogy nem egyszer a lába nem is éri a földet. De most
2396# aztán fekszik. Mi a következő lépés?
2400# Hogyan próbáljuk uralni ezt a lehetetlen belső helyzetet és
2405# konfliktust? Valahogy meg kell erősödnünk. Ezért kapóra jön a törvény. Mert a törvényt, az elviselhetetlennek
2416# tűnő követelményeket elénk állító Isten vagy apukánk vagy anyukánk vagy én-ideálunk közé tudjuk helyezni. S mi
2427# következik ilyenkor? Először is kialakul a törvényhez való ragaszkodás, amelyben biztonságra és kapaszkodóra
2438# találunk. Bár tökéletes nem tudok lenni - és ez rettenetes - "a mai nap is elrontottál valamit abban az
2448# emailben; rosszul írtad! Ugye, hogy rosszul írtad! Egy ügyet nem túl jól csináltál meg! És már tudod; szorongsz
2460# is - alig tudsz figyelni!". Mi az, ami segítségünkre van ilyenkor? Hogy ez a rettenetes isten- és rettenetes
2470# én-ideál vagy rettenetes szülőkép és magunk közé behelyezzük a törvényt. Mert az valamennyire mintha csitítaná
2481# és csillapítaná egyrészt a saját szorongásainkat, bűntudatunkat, fájdalmunkat, félelmünket - mindent. Másrészt
2492# pedig minthogyha az Isten gátlástalan elvárásainak is némiképp határt szabna. Tehát például megmenekülünk attól,
2504# hogy minden nap misére kelljen menni a lelki egyensúlyunk miatt - elég csak vasárnap. Fffúhhh. Mondjuk az
2514# adventi időszak nagy bizonytalansággal tölt el, mert itt már sokkal nehezebb belőni, hogy a Roráte az
2524# tulajdonképpen törvény-e vagy nem? Végül is nem törvény; de azért ha igazi keresztény lennék, akkor járnék
2535# Rorátéra. Ha most nem járok, akkor nem - és akkor megy az alkudozás. Mint ahogy a haldokló alkudozik a benne
2546# lévő istenképpel.
2547# "Uram, adj még öt napot. Kérlek! És megígérem, hogy jó fiú leszek. Ó, ha ebből a rettenetes betegségből
2558# kigyógyulok, megígérem neked, elmegyek Etiópiába, és..." Ezért aztán alkudozunk, és azt mondjuk: "Jól van, Uram
2569# - legyen heti kettő!". És mi történik ebben a képzetben, hogy ha az egyik nap elalszol? Bepótolod! A vallási
2579# életben különös numinózum ez a "bepótolod". Amikor... Hát most... Feri! Nem gúnyolni akarom ezt. Nem és nem.
2590# Mert aki ebben a világban van, annak erre természetesen szüksége van. Miért gúnyolnám ezt ki?
2600# Látom,
2600# hogy szüksége van rá, csak éppen azt látom, hogy ez is egy elviselhetetlen tehernek a részeként jelenik meg.
2611# Értem én, hogy ebbe legalább bele lehet kapaszkodni. Csak ettől ez olyan, mintha a fogfájásra csak
2622# fájdalomcsillapítót vennénk be. Semmivel se lesz jobb. Egy picit, lesz öt óránk, van egy-két nagyon jó
2632# gyógyszer... 2-3 óráig bírom. Ez a nehézségem vele. Amikor a vallási életben megjelenik ez, hogy valamit
2643# "bepótolni"... Pl. jön valaki, és azt mondja, hogy "Nem mondtam el az esti imádságomat, de reggel bepótoltam!"
2654# Ez számomra egy igazi misztérium. Egyszerűen el se bírom képzelni, hogy hogy csinálta?! Hogy egy esti imádságot
2666# hogy lehet reggel bepótolni?!? Nem tudom. De ő pontosan tudja. Kell is neki tudnia nagyon pontosan, mert ez az,
2677# amibe bele tud kapaszkodni, hogy a napját el tudja kezdeni. Egy esti imádságot... hogy is mondjam... Most
2688# legszívesebben azt mondanám, hogy most néhányan nyugodtan menjetek ki, ha ez nektek nagyon húzós-zúzós. De
2699# énszerintem egy esti imádságot nem lehet reggel "bepótolni". Nem olyan a természete. Azt lehet, hogy abban az
2711# imádságban, amit elmondok bűntudattól vezérelten, hogy annak az imádságnak a teljesítésébe kapaszkodom bele, és
2722# ez egy pszichés eredménnyel jár. ("De másnap este be lehet, ugye?") Te tudsz valamit!
2731# "Én Istenem, jó Istenem!" (Átülsz egy másik székre.) "Én Istenem, jó Istenem!" (Egyik szék.) "Lecsukódik már a
2742# szemem". (Másik szék.) "Lecsukódik már a szemem". "De a tied nyitva, Atyám" (Ajjaj, ez mindig így van. A tied
2754# még mindiiig nyitva, Atyám, de én máá olyan álmos vagyok, mert most bepótolom éppen...) Erről a világról
2764# hajnalig tudnék nektek beszélni. Hogy micsoda döbbenetes módon igyekszünk valahogy levegőhöz jutni. Élethez
2776# jutni. Hogyan és hogyan próbáljuk azt a pici szálat megragadni, ami már most a törvény teljesítésén keresztül
2787# látszik csak egyáltalán lehetségesnek. Beszéljek még ezekről, vagy értitek ezt? Pl. amikor valaki azt mondja:
2798# "Gyónom neked, lelkiatyám, hogy rosszul imádkoztam." El se tudom képzelni, hogy ezt hogy lehet rosszul csinálni.
2810# Illetve el tudom... de nem tudom. Ilyenkor mindig az van, hogy "elrontottam benne egy sort".
2819# Ugye, ez a rosszul imádkoztam. "Kihagytam belőle azt, hogy 'amint én is megbocsátok az ellenem vétkezőnek'". Az
2831# gyanús, ha mindig ez marad ki. Most tényleg. Nem tudom, most szabad-e ezt csinálni. Nem, ugye? Valaki mondja,
2842# hogy nem szabad, más meg mellette mondja, hogy szabad. Hát beszéljétek meg, én meg beszélek tovább. De ha sose
2854# beszélünk róla, akkor mi van? Tudjátok, jönnek hozzám minden héten emberek. Kedves emberek. Nagyon rendes
2864# emberek. Ténylegesen! Ténylegesen. Ha én bajban lennék, örülnék, hogy vannak olyanok. De minden héten legalább
2876# egy elmondja, hogy ő hol hallotta, hogy Mária hol jelent meg, ahol milyen üzenetet mondott, ami őneki le van
2887# írva. Sikerült neki megszereznie! Mária akkor három dolgot mondott, amit mindenképpen meg kellene most még a
2898# héten csinálni, de az a baj, hogy nemcsak neki, hanem mindenkinek. És hogy ezt most mindenképpen vagy hirdessem
2910# ki, de ha nem hirdetem ki, akkor legalább osszuk ki, de ha nem osztjuk ki, akkor legalább rakjuk ki. Hogy...
2921# Hogy? Hogy ő nyugodtan aludjon. Hogy ő lerakta, továbbadta. Tudjátok, amióta pap vagyok, hogy én Máriának,
2932# Jézusnak, a Mennyei Atyának, a Szentléleknek hány konkrét üzenetét olvastam pontokba szedve... Több pontjuk van,
2944# mint nekem valaha 9 év alatt. De ezeket mindenképpen gyorsan és sürgősen és mindenkinek. Hááát. Ugye itt
2954# valójában, hogy "Mária mondta", "Jézus mondta", "Mennyei Atya mondta", "Szentlélek üzente", valójában szó sincs.
2966# Mert ha róluk szó lenne, akkor úgy mondaná, hogy "én nem, én nem... nem, nem... elég az Evangélium, azt
2977# olvasgasd. Nem, nem..." De ők nem jutnak szóhoz. Ezekben az üzenetekben nem nagyon jutnak szóhoz, mert nem is az
2988# a cél. A cél (a Mária Rádió előadásában) az az, hogy sikerüljön megragadható, azonosítható, viszonylag
2999# teljesíthető törvénypontokba foglalni azt, ami nekem ahhoz segít, hogy túléljem a mai napot.
3009# A
3009# bűntudataimban, a félelmeimben, a szorongásaimban, a retteneteimben. Ez vele a nehézségem. Persze azt is
3018# mondhatnám, hogy azért lehet erről nyugodtan beszélni, mert aki azt mondja, hogy ezekre evidens módon szükség
3029# van, és én az eretnekség határát súrolom azzal, hogy nem hirdetem ki, ő úgyis azt mondja, hogy eretnek vagyok,
3039# és lepöcköli azt, amit most mondtam. Akkor még itt most beszélek valamit. Kezembe veszem a kiflit, hogy
3049# megerősítsem... Gyakran hallottam azt, hogy valójában (erre tettem múltkor egy utalást) az Egyház ellensége
3059# vagyok.
3060# Mi történik ilyenkor? Tulajdonképpen semmi mást nem teszünk itt évek óta, minthogy azt fejezzük
3069# ki, hogy a tapasztalatnak, a tapasztalat leírásának, a tapasztalat megértésére tett törekvésnek van szabadsága
3081# az egyházban. Hogy amit megélünk, azt ki szabad mondani. Hogy amit átélünk, azt szabad nekünk valamiképpen
3092# szavakba, fogalmakba önteni, és azt szabad valahogy valamiképpen magunknak és másoknak elmondani. És hogy ezek a
3103# tapasztalat leírására tett törekvések, amelyek csak azt a célt szolgálják, hogy ne kelljen rettenetesen
3114# elidegenedni magunktól, természetesen mondjuk egy filozófiai teológia nézőpontjából nézve állandóan az
3125# eretnekség határát súrolják (vagy át is lépik). Mert ugye, aki a filozófiai teológia kijelentéseihez, mint a
3136# törvény cölöpeihez ragaszkodik, ő természetesen egyetlen olyan mondatot sem mondana ki a saját tapasztalatáról,
3147# amit huszonötszörösen a filozófiai teológia kijelentésmódjainak a szűrőjén át ne passzírozott volna. A problémám
3159# ezzel az, hogy így akkor a tapasztalat végül is kimondhatatlan. Elmondhatatlan, kifejezhetetlen, szavakba nem
3170# foglalható - vagyis egy súlyos cenzúra alá kell helyezni. Vagyis a tapasztalatról TILOS beszélni. Vagy csakis
3181# azt szabad róla elmondani, ami a filozófiai teológia kijelentéseinek - úgy tűnik, hogy - megfelel. Ezért, amikor
3193# a tapasztalatról beszélünk itt évszámra, akkor nem a filozófiai teológia dimenziójában vagyunk. Nem azon a
3204# szinten beszélünk. A mondataink nem ennek a rendszernek a részei. Oké ez? Hanem igyekszünk megfogalmazni a
3215# tapasztalatainkat, még akkor is, hogyha ... Milyen érdekes ez, hogy tudjátok, négyszemközt még csak-csak
3226# megengedünk ilyesmit. Amikor egy beteg azt mondja (mert hát annyira beteg - kirobban belőle): "Istenem, Jézusom,
3237# miért büntetsz?" Hát ez a filozófiai teológia szabályainak nem megfelelő mondat!! De ott négyszemközt a
3248# betegágyon persze elfogadjuk tőle. Hát már aki. Egy igazi lelkigondozó nem. Rögtön kijavítja: "Jézus nem büntet.
3260# (Azt a Mennyei Atya csinálja.)" Ezzel perszer rögtön egy szentháromságtani problémába léptünk.
3270# A kérdés
3270# az az, hogy szabad-e nyíltan kimondani a tapasztalatnak a szavait? Még akkor is, ha az ott és akkor, amikor
3282# kifejezzük, ellent mond bizonyos (egyébként akár általunk elfogadott) kijelentéseknek a szavaival.
3292# Megengedhető-e, hogy egy ilyen ellentmondásra rátaláljunk. Tehát pl. azt mondjam, hogy "Istenem, elhagytál és
3304# nem szeretsz!". Van ilyen tapasztalat? Hát naná, hogy van! Valójában ezt a tapasztalatot is cenzúrázni kéne.
3315# "Ilyen nincs! Isten mindenhol ott van, tehát nem hagyhatott el!" Ugye, nincs is miről beszélni? Ezt-azt úgy
3326# suttyomban mégiscsak megengedünk magunknak meg egymásnak. Ezért tehát ennek a tapasztalatnak... Most hadd
3337# mondjak nektek valamit. A kifli... A kifli a gyerekek világához segít engem. Vasárnap olyasmi történt velem, ami
3349# szöget ütött a fejembe. (És ezt meg fogom enni.) Kérdeztem a gyerekeket (hoppá; ugye, az Isten nem ver bottal).
3361# Mondjátok csak, igaz-e az a kijelentés, hogy Isten a bűnösöket is szereti? Hogy a rosszakat is szereti? Tegye
3372# föl az a kezét, aki ezt a fölháborító, pimasz kijelentést igaznak meri tartani! Mi történt? Nagy meglepetés.
3384# A gyerekek túlnyomó többsége (néhány gyerek kivételével, aki nem figyelt a kérdésre, és a gyermeklét normális
3395# állapotát mutatta a szentmisén) föltette a kezét. Képzeljétek el, hogy az óvodások, a kisiskolások és a
3406# nagyobbak a Kövi Szűz Mária Plébániatemplomban vasárnap hitet tettek amellett, hogy Isten szereti a rossz
3417# kisfiúkat és a rossz kislányokat is! Ugye, ez nagyon szép?
3424# Háhá! Eddig én is ezt gondoltam. De ez engem
3428# annyira megrendített... Tudjátok, mi történt? Rájöttem, hogy nem hiszem el nekik! Arra gondoltam, hogy
3437# "becsaptok engem!". Tudjátok, miért? Azért, mert természetesen a fogalmak világában, a racionalitás világában
3448# ezeknek a gyerekeknek elmondták már a szüleik, a hitoktatóik meg Feri atya, hogy "a Mennyei Atya őket szereti".
3458# Ezért egy vasárnapi misén, mikor ott ülnek a szülők, a hitoktatók meg még a Jóisten is jelen van... Most
3468# képzeljétek el, fölteszem azt a kérdést, hogy "na mit gondoltok, Isten szeret?", hát ez az... mi mást is lehetne
3479# erre válaszolni. Ebben az esetben a valódi bátorság az lett volna, hogy az egyik gyerek jelentkezik, és azt
3489# mondja: "Én azt hallottam apámtól, hogy igen; de most azt érzem, hogy nem". Megengedheti-e egy 7-8-9-10 éves
3500# gyerek azt, hogy erre a brutális kérdésre, hogy "na, Isten szeret?!", azt mondja, hogy "nem". Szerintem a
3510# gyerekek - mert már elég sokat mondtuk nekik, hogy Isten szeret - ezt nem engedhetik meg maguknak. Azért, mert
3520# nagyon sokszor elmondtuk már nekik ezeket a fontos igazságokat, teológiai kijelentéseket; nagyon sokszor
3530# elmondtuk nekik. És ráadásul, mert tekintélytisztelők. Ezért aztán mi történt eddig énvelem? Egész papi életem
3541# során (két nappal ezelőttig) egy ilyen vasárnapi mise után elégedetten tértem vissza a szobámba és ittam meg egy
3551# bögre kakaót. Tényleg! Ám ezen a vasárnapon nem ez történt. Hanem feszülten mászkáltam a szobámban (kóláztam),
3562# és azon töprengtem, hogy mit lehetne itt most tenni. Hogy nem az történik-e, hogy (és most mondom a
3571# következtetést, amit egyébként jól tudunk) természetesen különbség van az istenfogalmaink és az istenképzeteink
3582# között. Megtanulhatunk egy nagyon egészséges, klassz istenfogalmat (kapcsolt részekkel együtt) - ez azonban
3592# egyáltalán nem biztos, hogy fölülmúlja az istenképzeteinket. Miért írná fölül?
3600# Ha az én apukám és anyukám hat éve veszekednek (amióta én élek),
3602# akkor megtanulhatom, hogy "a Mennyei Atya szeret engem", de hogy nekem
3614# milyen képzetem lesz a Mennyei Atyáról, az a filozófiai teológia (az igaz kijelentéseknek a súlya) alatt a
3626# tudatalattiba száműzetik. Ezért aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem érdemes annyira büszkének lenni, ha egy
3639# elsőáldozó gyerek olyan egyértelmű örömmel fejezi ki, hogy ő tudja, hogy őt Isten szereti. Mert nagyon pontosan
3652# fejezi ki, hogy ő "tudja", de nem folytatja. "Tudom, hogy Isten szeret" - ez a jó válasz, ezért ő elsőáldozó
3664# lehet - és a pap nem kérdez tovább: "Ó, nagyon örülök, hogy ezt tudod; és mit érzel? Lerajzolnád nekem az
3676# Istent? De mondjuk rajzold le úgy az Istent...". Nem. Az Istent ne... "Rajzold le Jézust meg magadat." Hogy
3688# arról a képről mi derülne ki? Hogy az a kép megerősítené-e azt, hogy én tudom, hogy Isten engem szeret? Ezért
3701# nem elégszem meg azzal, hogy mondjuk keddenként teológiailag pontos, igaz; a filozófiai teológiai logika alapján
3714# helyes következtetésekről beszéljünk, majd aztán ezeknek a kimunkálását ragozzuk. Mert mi van ott bent? Ez nekem
3727# mindig a nagy kérdésem.
3730# Ott tartottunk, hogy törvény. Tehát a törvény bekerül Isten és én közém, és abba
3739# kapaszkodom. Az nyugtat meg, az hoz valamiféle enyhülést. Fölolvassam, vagy mit csináljak? Ha most a
3750# törvényteljesítést az Istennel való kapcsolatomra vonatkozom, akkor a törvényteljesítésnek mi az értelme? "Hátha
3764# ezzel mégiscsak megenyhítem Istent, és szeretni fog." Rosszabb esetben: "Hátha akkor mégse büntet." Vannak
3776# rettenetes szövegek; még bizony ott is, ahol nem kellene, hogy legyenek. Vagyis olyan képzetek, hogy Isten akkor
3789# volna az az Isten, akiben mi hiszünk, ha mi elkárhoznánk. Mert hát természetesen bűnösök vagyunk. Ha bűnösök
3802# vagyunk, akkor kárhozatot érdemlünk. És ha kárhozatot érdemlünk, akkor Isten természetesen a mi logikánkat
3814# követi, ezért aztán jaj nekünk!
3818# Ez egy rettenetes képzet. Rettenetes.
3821# De ha van törvény... Hiába túlléptük az Ószövetséget itt belül - persze egyáltalán nem biztos, hogy túlléptük;
3831# megalkottuk a magunk kultúrkeresztény törvényeit. Megalkottuk őket, hogy legyen mibe kapaszkodni - és általuk
3842# valamennyire azt gondolni, hogy Isten talán (a törvényteljesítés miatt) mégiscsak megkönyörül rajtunk. Talán
3852# mégsem pusztít el! Vagy talán, legeslegeslegjobb esetben talán még szeretni is kegyeskedik. Ezért behoztuk a
3862# törvényt, annak nagyon sokféle formájában. Az erkölcs is a törvény egy része ebből a szempontból. És minden más
3873# (cselekvések és rítusok)... ez tulajdonképpen mit mélyített el? A bizalmatlanságunkat Isten felé. Hiszen egy
3883# picit sem dolgozunk azon, hogy talán képes lennék bízni az Istenben? Hát ezen már ki dolgozik? Hát dehogy
3893# dolgozunk rajta! Hanem próbáljuk a törvényt teljesíteni! Azért, hogy Isten végül is mégiscsak szeressen
3903# bennünket - legjobb esetben. Isten szeretetének az elvesztése (vagy soha meg nem érdemelhetőségének a félelme)
3913# azonban a legtöbb esetben nem is tudatosul. Most elfáradtatok. A vallás kötelességek sorozatává válik. A
3923# "szeretet kifejezése" törvény szerető-gyakorlattá lesz. Az istentisztelet törvénytisztelet gyakorlásává alakul.
3933# Thhíí. A törvénytisztelő magatartás fejében igyekszünk az Istentől dolgokat elvárni. Valahogy próbálunk
3943# uralkodni rajta. Hova jutunk legvégül? Fölszámoltuk a bizalmat Isten irányában. (Már nem is törekszünk; szóba se
3954# jön. Hiszen egyébként meg félünk tőle, de ez meg nem tudatos. Ha meg tudatos, akkor azt gondoljuk, hogy Isten
3964# olyan.) Tehát fölszámoltuk a bizalmat. Teljességgel ellehetetlenítettük a reményt. Nincs remény, hanem
3974# teljesítmény van. Teljesítmény, aminek megpróbálunk megfelelni. Tehát kiirtottuk a reményt, és végül a
3983# szeretethez el se jutottunk. Hiszen magunkról is azt gondoljuk, hogy nem tudunk szeretni, nem vagyunk
3993# szerethetőek. És amikor vannak gesztusaink mások felé, arról sem gondoljuk azt, hogy az igazi vagy valódi
4003# szeretet lenne. Hát mi? Hogyan tudnánk bárkit is szeretni?! Ugyan már! Méltóvá válni bárkire-bármire? Ugyan,
4013# ugyan! Valójában ebben a világban az úgynevezett teológiai erények (hit, remény szeretet) gyakorlatilag ki
4023# vannak iktatva.
4025# Tehát egy negatív anyakomplexusú világból tulajdonképpen a hit, a remény és a szeretet
4034# majdnem teljesen hiányzik, vagy csak néha látogatóba jelenik meg. Utolsó néhány perc. Ugye ebben az
4045# összefüggésben nem sok szabadságunk van. Miközben most karácsony közeledik, és azt várjuk, hogy Isten (a
4057# szabadító) jön. Isten a szabadító, Isten a megváltó, a megmentő... Most az a kérdés, hogy ez hogyan lehetséges?
4069# Ha Isten valóban szabadító Isten - ennek mi lehet a tapasztalati alapja? Az, hogy valódi szabadságunk van. Ha
4082# van valódi szabadságunk, akkor tapasztalatból tudhatjuk, hogy Isten tud szabadságot adni - mert már adott
4093# nekünk. Valójában a kultúrkeresztény világban ez a kifejezés, hogy "szabadító Isten" egy üres, tartalmatlan
4105# szókapcsolat. Nincsen semmi tapasztalati tartalma. Miért nincs? Mert hiszen ebben a sajátos sérültségünkben egy
4118# kicsit sem tartjuk magunkat szabadnak. Szabadok vagyunk benne?
4125# Nem vagyunk szabadok. Nyűglődünk benne. Sőt, Istent kérdezzük, hogy "Miért teremtettél olyannak, hogy állandóan
4137# bűnöket követek el?! Hogy tehetted ezt meg velem! De jó volt Máriának! Ő legalább szeplőtelenül fogantatott! De
4150# mi?! Hfff! Semmi esélyünk." Ha az ember bűnt tud elkövetni, ez egyvalami miatt lehetséges. Hogy Isten valódi
4162# szabadságot adott. Minden bűnünk mögött egy valódi szabadságot adó Isten ... tűnik elő. Különben bűnt se tudnék
4174# elkövetni. S ha ráébredek, hogy hát a szabadság... Hogy azért követhettem ezt el, mert kaptam szabadságot.
4186# Szabadságot! Akkor egyszer csak tartalommal tud megtelni az, hogy Isten egy szabadító Isten! Hát különben az
4198# egész... én nem tudom, hogy hogy telik meg tartalommal. Az egész valami olyasmi lesz, hogy "Istenem, de
4210# szeretnék már meghalni!". Ugye? "Szabadíts már meg engem ettől az árnyékvilágtól! Ettől a lehetetlen
4221# szenvedéstől, kínlódástól!" A nők negatív anyakomplexusánál akartam mondani, de most idehozom. Egy nőnek, akinek
4234# negatív anyakomplexusa van, olyan élményei vannak, hogy amit az élettől kap, az kevés ahhoz, hogy éljen. De
4246# sajnos sok, hogy meghaljon.
4249# Elég brutál! Ebben az összefüggésben a szabadító Isten ki más is lenne, mint aki végül bevégzi ezt a
4260# szakadatlan, lehetetlen szenvedést, ami az emberi élet. Amiben újból és újból csak oda jutottunk, hogy nem
4272# tudunk se tökéletesek lenni, se.., se és se. De végre Isten pontot tesz ennek az egész kálváriának a végére. Ez
4284# azért rettenetes, mert itt aztán ezen a talajon a szenvedés, a fájdalom fel tud magasztosulni. Mert van egy
4296# halvány remény, hogy talán a szenvedés árán el lehet jutni az Isten szeretetéhez. De azt az árat meg kell
4308# fizetni! Ez számomra rettenetesen hangzik. Mintha a szeret csak a fájdalom árán volna lehetséges, sehogy
4320# másképpen. Húúú, húú, mit tettem ma? Tudjátok, sok Roráte misén vagyok. Fáradok, fáradok - aztán ilyen leszek.
4332# Még egy alkalom idén, és ennek az egész témának a legizgalmasabb tizenöt percét hagytam a következő alkalomra. A
4345# leg, leg! Ami olyan, hogy cccsú, megnyaljuk utána a tíz ujjunkat. Akkor a kifli legyen veletek!

Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés (20-9107199)