2002.10.15.

A pálferi wikiből

A múltkori alkalommal a vallási ítéletalkotásnak a szerkezetéről beszéltünk, arról, hogy hogyan lehetne megragadni egy kutatópáros tapasztalatai nyomán azt, hogy a lekünknek milyen mély struktúrái alakulnak ki – a környezeti hatásokat IS ide számítva – amelyek aztán meg-jellegzik azt, hogy a vallási ítéleteink milyen struktúra alapján tudnak kifejezésre jutni. Tehát egyáltalán nem arról beszélünk, hogy a folyamatnak mi jön ki a végén, hogy ki hogyan dönt, hanem arról, hogy ha valaki dönt, akkor mi alapján fogja ezt a döntését meghozni és mi lesz az az alapvető szerkezet, amibe beleágyazódnak az ő kérdésföltevései.

A második szintig jutottunk el, … Azt nem tudom, hogy meg kell-e ismételnem azt a történetet… Egy picit megismételem, néhány szóban, azért, ha valaki nem volt, akkor annak nem volna érthető sok-sok kijelentés. A kutatók úgy vizsgálták a vallási ítéletalkotás szerkezetét, klasszikus dilemma-szituációkat adtak föl. Egyet mondtam el nektek. Valaki egy zuhanó repülőgépen fogadalmat tesz: Ha ezt túléli, akkor elmegy és a harmadik világ betegeit és szegényeit fogja ápolni és gondozni egész életén keresztül. A menyasszonya aki őt várja, vagy követi őt ezen az úton, vagy ha nem, akkor szakít vele. Megmenekül a repülőgép-szerencsételnségben és amikor

hazaérkezik néhány hét múlva fölajánlanak neki egy állást, kilencven ember közül őt választják ki, hogy abban a kórházban dolgozhat, azért, mert nagyon tehetségesnek tartják őt. Ebben a pillanatban kellene eldöntenie azt, hogy megtartja-e a fogadalmát, vagy sem, vagy egyáltalán mit tesz. ÉS a lényeges kérdés nem is az, hogy mit tesz, hanem hogy miért teszi azt, amit tenni akar.

A második fokozatnak volt az alapgondolata az, hogy adok, hogy adj. Itt kölcsönös viszonyban vagyunk egymással: én meg Isten. De ez a kölcsönös viszony nagyon-nagyon egyszerű, archaikus, többé-kevésbé mágikus jellegű. Ugye az első szintben arról van szó, hogy én egyáltalán nem vagyok szabad, Isten bármit megtehet, Ő közvetlenül belenyúl az életem eseményeibe, én pedig egyszerűen csak fejhajtással tudomásul veszem, a jó is, a rossz is minden tőle van és egyáltalán nem tudom befolyásolni az eseményeket, sem szabadon nem tudok fordulni ehhez az Istenhez, mert ő teljes mértékben befolyásol és meghatározza az életem. Ennél már egy fokkal nagyobb lépés, hogyha valaki azt gondolja, hogy bizonyos rítusok, bizonyos előírások megtartása révén képes vagyok hatást gyakorolni Istenre. Mint ahogy Isten is képes hatást gyakorolni rám. Ezért aztán a kapcsolatunk kölcsönös, egyfajta kölcsönös jóindulatú függésben vagyunk egymástól, ahol (és akkor erről beszéltem, itt hagytam a múltkor abba, hogy) két véglet is elképzelhető: az egyik, hogy Isten totálisan adósa nekem, ezért én élhetem az életemet úgy, ahogy csak akarom, mert Istennél van a labda, őneki kellene még behoznia az adósságait. Ez van az egyik végponton. A másik végponton az van, hogy történt az életemben valamilyen esemény, amely úgy struktúrálódik bennem, hogy ez azt jelenti, nekem egy életen keresztül törlesztemen kell az adósságomat Isten felé, egészen addig, amíg mindent meg nem fizettem. E kettő között lehetnek a különböző döntéseink, ha ebben a második fokozatban éljük meg a hitünket.

Egy példát hadd mondjak! Egyszer-egyszer régebben már elmondtam ezt a történetet egy zsidó emberről, egy édesapáról, akinek meghal a gyermeke és hihetetlenül mérges és dühös Istenre. Azt gondolja, - ugye ebben a második szintben van – hogy Isten adósává vált (már őneki). Akkor eszébe jut az, hogy igen ám, csakhogy ő is követett el bűnöket mindaddig, amíg a gyermeke meg nem halt. Ezért a következőt gondolja: Alkut fogok kötni Istennel. Odaállok elé és azt mondom neki: Isten! Bocsásd meg az én összes bűnömet, cserébe én is megbocsátok neked. Ezt gondolja, de azért a tradícionális vallásos neveltetése némi kételyt ébreszt benne, hogy ez így működik-e. Ezért elmegy a rabbihoz és a következőt kérdezi tőle: mondd rabbi, én erre és erre a gondolatra jutottam. Mit gondolsz helyes volna-e ez így? Mire a rabbi fölkiált: Hogy gondolod, hogy Isten ilyen olcsón megúszhatja?!?

Ez van nyilván az egyik végponton és tényleg egy puttonyra való történetet lehetne összehordani, hogy emberek mire szoktak hivatkozni, hogy az ő életükben történt egyetlen dolog (mert ez így szokott valahogy az emberben rögzülni) és akkor ők elvesztették a hitüket, amelynek a mélyén nem erről van pusztán csak szó, hogy ő hitetlenné vált, hanem hogy ebben a rendszerben élte, vagy éli a hitét most is. Számára van egy pont, amelyben Isten az ő adósává vált. Márpedig, ha Isten az én adósom, akkor nekem nem kell tekintettel lennem rá, hiszen ő valamikor nem volt tekintettel énrám. Ezért őneki kell valamiképpen engem kiengesztelni. Persze, most így is lehetne mondani, valaki hivatkozhat arra, hogy ő négy éves volt, amikor kapott egy macit és az ő macikája beteg lett, amikor négy éves két hónapos lett, és ő Istenhez fordult, hogy gyógyuljon meg az ő macija. De az ő macija nem gyógyult meg és ettől kezdve ő nem szereti Istent. Ennek a történetnek nyilván megvannak a maga felnőtt változatai. A lényeg, hogy beleágyazódnak ebbe a szerkezetbe.

S nyilván a másik végponton pedig az van, hogy valaki valamilyen eseményre hivatkozva, persze ez lehet szimbolikus, azt mondja, hogy akkor történt velem valami, az Isten akkor adott nekem valami olyat, vagy… és ezek a nehéz helyzetek, amikor ő úgy értelmez egy helyzetet, hogy Isten megmentette az életét. Akkor kerül az ember bajba, pontosan úgy, mint ebben a történetben, mert ez a struktúra nagyon ősi, a logikája szemet szemért, fogat fogért elv alapján épül föl. Vagyis ha én életem egyetlen történését úgy jelenítem meg önmagam előtt, hogy itt az életem forgott kockán és Isten mentett meg, akkor olyan adósává válok Istennek, hogy csak a teljes életem odaadásával tudom ezt az adósságot törleszteni. Elég kritikus szoktam azzal lenni, mikor valaki egy olyan élettörténetet mesél el, hogy ő ilyen formán adósa lett Istennek és ezért jelentkezett papnak vagy jelentkezik szerzetesnek vagy nővérnek. Gyanítom, hogy hosszú út áll előtte. Természetesen, ha valaki ilyen indíttatásból lép erre az útra ez még önmagában se nem jó, se nem rossz. A kérdés, hogy képes-e ezt így végigélni, vagy nem, és hogyha kifullad ez az erő, hogy ő csak mindig fizet az Istennek, mert valamikor kapott tőle valamit, akkor tud-e fejlődni, vagy pedig kiábrándul? Hogy lefelé ível-e az élete, vagy valamerre előre tud-e menni? Ezért kicsit borsódzik a hátam azoktól a középkori történetektől, amikor mondjuk valamely szent azáltal lép a klérus útjára, mert az édesanyja fölajánlotta őt Istennek, mert egy súlyos betegségből menekült meg. Ugye itt kiterjeszthetjük a kört arra, hogy lehetséges az, hogy az én édesapám, vagy édesanyám gondolkozik ebben a struktúrában, de önmagát nem szívesen adja oda, mert annál már ő „nagyobb”. Tehát ezt esetleg szépen elfedi, hogy már azt a maradék 80-90 évet már nem érdemes, az már nem egy teljes életáldozat, ezért, hát hogy lehet kikerülni ebből a csávából – ugye mindent az utolsó fillérig meg kell fizetni –, nemzek egy gyermeket vagy szülök egy gyermeket és születésekor őt Istennek ajánlom. Majd pedig mindent elkövetek azért, hogy ő pap legyen, apáca legyen, akármi legyen. És amikor ez megtörténik, akkor leesik a kő a szívemről és azt gondolom, hogy most, a gyermekem áltlal, aki a létében tőlem függött, sőt függ is, ő hozza meg azt az áldozatot, amellyel az én számlámat ki lehet egyenlíteni. Ezért aztán a helyzet nem annyira egyszerű, mint ahogy az elején erről beszéltem, hogy csak én lennék, meg Isten, hanem természetesen ez is egy nagyon árnyalt rendszer egyik elemeként szokott megjelenni. És mondjuk jajj annak a fiúnak, aki harmic éves korában rájön, hogy ő egy ilyen rendszernek volt az eleme és itt sokkal inkább az édesanyja a pap és nem ő. És hogy most akkor ővele mi van. Hogy őneki ki kell-e egyenlítenie az édesanyjának a számláját, vagy pedig nem kell, vagy azt a számlát az anyukájának kell kiegyenlíteni. De mi van, hogyha ő már belsővé tette ezt a számlát, már úgy tekint rá, hogy ez az ő számlája. Mondjuk, hogy ő tartozik ezzel az anyukájának, hogy az ő számláját kiegyenlítse, hiszen tőle kapta az életet. Haj-haj! Ebből aztán, mondjuk a folyamat végén, amiről nem akarok elsődlegesen szólni, mondjuk ilyen megkeseredett papok jönnek ki. Olyanok, akikről fogalmunk sincs, hogy miért csinálja még mindig? Esetleg azt gondolnánk, hogy hát azért… hát, hogy annál hogy ez pap maradt talán jobb lenne, ha nem. Legalább egy picivel jobb lenne. Nekem mindenképp! Hogy őneki mi, azt nem tudom, de hogy nekünk biztos. Az lehet, hogy nem is picivel.

Múltkorjában megnéztem egy filmet. Elmondom nektek ezt az élményemet. Úgyis láttátok! Naszóval. Ez a Jelek című film. Láttátok? Nem! Hát persze, hogy nem! Ilyet nem néztek meg, hát hova gondoltam, hát hahh! Én mindenesetre megnéztem. A filmet érdemes abból a szempontból megnézni, hogy azt ábrázolja – legalábbis a mostani megközelítésünk felől – mit jelent egy pap, mert Mel Gibson pap… Persze! Hisz’ mi más lenne! Hős, pap, ilyesmi. Vagy Mad Max. Szóval, pap. A második fázisban van és akkor történik az életében egy esemény. Az történik, hogy a felesége egy véletlen, szerencsétlen autóbaleset áldozata lesz. Ebben a pillanatban megbicsaklik a hite, hiszen az egyensúly nem tartható tovább. Az Isten az ő adósává vált és nem kerül egyensúlyba a helyzet. Ezért lemond a papságáról, megtiltja a környezetének, hogy őt atyának hívják, és ... már úgy felesége, hogy tehát ez egy ilyen nem katolikus. Na. Jó… És akkor a történetben …hát hogy ott néhány pszichológus biztos közreműködött, az tuti! Mert az egész ezek szerint a klisék szerint megy. A legválságosabb pillanatban, amikor az ufonauták már az ajtón dörömbölnek, akkor megtiltja a gyermekeinek és a testvérének, hogy imádkozzanak Istenhez, mert az Isten elvette az ő feleségének az életét, majd összeborulnak és (már egymással) és erős, föltartott kézzel szembeszálnak a földönkívüli lényekkel. Ugye ez a második fázisból a harmadik fásiba való átmenetnek a tipikus esete, mert a harmadik fázisban van az, hogy az ember csak magára számíthat. Isten sehol sincs, vagy ha van, úgysem szól bele, vagy ha van, arra jó, hogy a feleségemet megölje.Hát hapedig erre jó, akkor köszönöm szépen, legyen ahol lenni akar, ezért aztán csak magamra számíthatok. Mel Gibson kimondja az összes ilyen mondatot, mindet. Úgy archetipikus, ahogy kell! Mindent szépen, szépen egymás után, egy mondat se marad ki, semmi! A történetnek a misztikus vonulata ugye az, hogy közben pedig (és ezért tulajdonképpen ez az egy, ami miatt a film egy picit mondjuk érdekesebb, mint hogyha csak egy ilyen akármi volna), hogy közben pedig a lelke mélyém megmarad ez a második fázisra jellemző struktúra. Tehát amiről nyilatkozik, amit mond, hogy nincs Isten, vagy ha van is rossz és hagyjuk és nem hallgat meg és csak magunkra számíthatunk. Ezt mondja, ezt gondolja, de a struktúra nem tudott ilyen gyorsan átalakulni benne. Ezért aztán keresi a jeleket. A feleségének az utolsó mondatai. A feleségének a halálos pillanatban az utolsó mondata az, hogy „Adj neki és üss egy nagyot!” Ez ugye arra vonatkozik, hogy Mel Gibson testvére baseball játékos volt valamikor és óriási nagyokat tudott ütni a labdába. Amikor a jelenet nagyon drámai, a földönkívüli lényt először láthatjuk élőben, karjában fogja az ártatlan, beteg gyermeket. Roppant-roppant reális helyzet, de a szívünket nagyon markolássza. És kábító, gyilkos gázt lehel ártatlán gyermek főhősünkre, a nézőtéren egy pisszenés se hallik, a következő jelenetben másodpercekig nem tudjuk, mi történt, majd a misztikus megoldás – ugye a Jel – megmenekült a gyermek, az asztma megmentette: nem tudta belélegezni a gyilkos gázt! Tényleg így van, nézzétek meg! Akkor senki se nevetett ezen. Nem értem. Mi van veletek? Szóval ez azért érdekes, főhősünk a pap, miközben azt mondta, hogy nincs Isten, vagy ha van is nem szeret, tudat alatt keresi a jeleket. És egyszer csak a feleségének a halála pillanatában kimondott mondata, az amit, amikor a szörny áll, odaszól a testvérének, hogy akkor üsd tiszta erőből! Vagyis összeköti ezt az élményt, a felesége utolsó mondatát, azzal, amikor a szörny tartja ártatlan gyermekünket a mocskos karjaiban. Vagyis a feleségének az utolsó mondata egyrészt úgy értelmezhető a helyzet, hogy Isten elvette – jogtalanul – a feleségének az életét, de a felesége mond egy olyan mondatot, amellyel megmenekül az ő közös gyermeküknek az élete. Majd pedig az Isten minden ok nélkül asztmával megbetegítette a gyermeket, mégis ugyanez az asztma menti meg az ő életét. Vagyis a film hozza egymás után ezeket a részeket, ahol helyre állnak ezek az egyensúlyok. És végül az utolsó jelenet: Mel Gibson a kolláréját, azt a fehér izét, tudjátok, ezt teszi be az ingébe és látjuk, hogy ismét visszatér papi szolgálatához, megtérvén rájött, hogy Isten mégis csak van és nemcsk, hogy van, hanem az ő életében is látványosan kiegyenlítette a számlát. Ha láttátok, nem tudom, hogy milyen élményt okozott ez nektek, engem hihetetlenül nem nyugtatott meg! Egyáltalán nem közvetítette ez a film azt, hogy ez után az élmény után valami komoly, mély változás történt volna főhősünkben és a hitnek valami elmélyültebb fokára jutott. Sokkal inkább arról szól, hogy a hit kísértéseiben már majdnem egy kicsit elmélyült a hite, de aztán e válsághelyzetben sikerült ismét visszatérnie ehhez a második szinthez. És a film pusztán csak annyit üzen – legalábbis innen nézve – hogy kis buták, hát látjátok, az Isten mégis csak mindig kiegyenlíti a számlát, mégiscsak rend van ebben a csúnya világban, ne féljetek tehát! Körülbelül ez az üzenete. Elég lehangoló így végül, de azért jó volt megnézni.

Namost. Azért időzök ennél a fázisnál, mert ez nagyon mélyen meghatároz minket. Nagyon, nagyon. Nem biztos, hogy egy ilyen struktúrát teljesen ki tud az ember heverni. Szerintem nem is tud. Eleve nem tud. Átörökítődik ez. A szónak milyen értelmében ezt nem tudom, ezzel szeretnék óvatos lenni. De minden tapasztalat azt mutatja, hogy valaki hiába jut el a vallási ítéletalkotás egy, mondjuk, elmélyültebb fázisába, ez a struktúra még ott van, csak talán már nem ez az erősebb. Ugye ennek a fázisnak volt a kulcsszava, hogy Kötelesség. Ha te tettél értem, kötelességem, hogy én is tegyek érted. Gyönyörű példát találtam erre Simonyi Károlynál, aki a XX. század egyik legnagyobb koponyája. Megírja a fizika kúltúrtörténetét, amit bizonyára sokan nagyon jól ismertek, meg szerettek. Állítólag, amikor ő előadásokat tartott, akkor egyrészt nem kellett… Mi az a lista? Hogy hívják? Katalógus! Nem kellett katalógust tartani. Sőt! Mindenhonnan áramlottak az emberek, mert olyan hihetetlen élvezettel tudta előadni a fizika kúltúrtörténetét. Azon kívül nagyszerű fizikus. A következőt mondja egyrészt a kötelességről, aztán hogy milyen nem meglepő az, hogy valaki a hitnek ebben a második fásizában él, miközben a fejében egy bizonyos területen a szakmájának a csúcsán van. Azt mondja: „A családi kör, az első benyomások gyakran hagynak örök nyomokat.” Ezt ő mondja, ez egy vallomás, egy interjúból. „Egyházas falun, családunkban sok volt a gyerek, szegények voltunk és mindenkinek meg volt a feladata, amit kötelességszerűen elvégeztünk. A legidősebb nővérem 16-17 éves nagylány lehetett, sokat segített anyámnak, reggelente mindig ő melegítette a kávémat iskolába menet előtt. Amit most elmondok, azt – közvetlenül – biztosan nem tanultam. Ezért eleve a belém írt, génjeimben kódolt erkölcsi törvény a felelős. Feleségemet egyszer megkérdeztem, a sok történet közül, amit Egyházas faluból magammal hoztam, mit tart rám a legjellemzőbbnek. Tudod mit mondott? Azt említette, hogy én 6-8 évesen esténként szalmacsutakot készítettem, rőzsét raktam rá, bekészítettem a tűzhelybe, gondosan ráhúztam a karikára a lábast, hogy reggel Margit azonnal a kávém alá tudjon gyújtani. Mindezt azért tettem, nehogy elkéssek az iskolából. Esténként ma is odateszem ágyam alá a borotvát és amikor Zsuzsa reggelente néha belébotlik, mosolyogva emlékeztet: Már megint bekészítetted Margitnak a rőzsét?” Ez az élete vége felé készül ez az interjú, azt hiszem talán már hetven éves volt, vagy valami ilyesmi, amikor ez a beszélgetés történik. Azt mondja: „A kötelességtudat sok nehéz helyzeten átsegített.”- mondja a riporter. „Bizony volt, hogy megmentette az életem.” Most jön ez a történet. „- Ez hogy történt?” „- Te kényszerítesz dicsekvésre!” Nagyon izgalmas, hogy ugye a vallási struktúra őbenne ezen második fásisra jellemző, de most, ahogy elkezd erről beszélni, ez már csomó reflexiót fog tartalmazni, tehát nyilvánvaló, hogy ő már – racionálisan – túl van ezen a szinten. Ezért izgalmas ennek a kettőnek a viszonya. Azt mondja: „De elmondom, mert nem az értelmem, nem is humánus érzéseim, hanem szinte vak ösztön vezetett. És ez ugyan érzékelhető, értékelhető, hasznos cselekvés, de az erény kategóriája nem alkalmazható rá. 1945 május 2-án történt. Említettem már neked, hogy a háború vége felé besoroztak és egy páncéljavító részleghez irányítottak. Csehországban várakoztunk egy állomáson és a vagonban elmélkedtünk azon, hogy milyen jó, nemsokára vége a háborúnak és mi hazamehetünk. Körülöttünk vagonokon páncélosok. Nagy marhák voltunk, hiszen mindenki tudja, hogy ilyenkor nem szabad az állomáson maradni. Az amerikaiak pedig, még utoljára, jól tönkrebombáztak minket. Képzeld el, 1945 május 2-án. Elmondtam már neked, a kenyeres pajtásom ekkor halt meg. Értelmetlen tragédiáját hangsúlyozza, hogy eddig már sok nehéz helyzetet megúszott. Fél-zsidó fiú volt, ezért a gyanakvás légköre vette körül, és minduntalan el akarták marni mellőlem. Soha nem sikerült, mert megesküdtem rá, hogy ő igazi parasztgyerek, együtt rúgtuk a port a faluvégén és terelgettük a libát. Ebben persze semmiféle hősiesség nincs a részemről, mindössze érzékeltetni szeretném a sors kegyetlenségét.” Ez már egy értelmezés. „Tehát ültünk a vagonban és álmodoztunk.Vasárnap volt. A támadó repülőgépek vijjogását későn hallottuk meg, szinte vele egyidőben már robbantak is a bombák. Az első, legfontosabb szabályt már megszegtük: ott voltunk a páncélosokkal együtt az állomáson. A pályaudvar bombázásakor amásodik szabály: a sínekrem erőlegesen minél hamarabb elmenekülni.Hárman voltunk a vagonban, kiugrottunk a két szerelvény közzé. Akkor láttam meg, hogy három vagonnal előttünk, melyet találat ért, egy ember fekszik szörnyű sebbel és segítségért kiált. A szabályt mindannyian tudtuk: el a vagonoktól, mert jön a következő támadás. Két barátom már mászott is a szerelvény alatt, én pedig minden józan ész ellenére elkezdtem a sínekkel párhuzamosan, a sebesült irányába rohanni. A következő gép telibe találta a vagonunkat, ahol pillanatokkal előbb kiugrottunk. A légnyomás a másik szerelvény kerekei közé vágott, de mivel már elég távol jutottam, csak megsebesültem.Két társamat, akik a sínre merőlegesen, a másik szerelvényen átmászva igyekeztek távolodni fölcsavarta tengelyekre és szétszagatta a bomba. Azonnal meghaltak.” Most a riporter: „- Ha nincs benned a kötelességtudat, már nem élsz.” „- Ha nincs benne a génjeimben.” Ezt már Simonyi Károly mondja. „A kötelességtudat? Ha nagyon szigorú lennék önmagamhoz, be kellene vallanom, hogy itt nem a kanti kategorikus imparativusznak, tehát egy morális elvnek, génekbe kódolt megjelenítéséről van szó. Sokkal inkább arról az ügybuzgóságról, hogy a társadalmi vagy környezeti elvárásoknak megfeleljek,mindenáron és minden körülmények között. Ez az, amit stréberségnek szokás hívni. Lehet, hogy ez van bennem kódolva. Az biztos, hogy ösztönösen cselekedtem.” Tökéletes példája, nagyon árnyalt, sok szempontú példája annak … egyrészt ami a második szinten van, a második harmadik szint kapcsolata, meg egyáltalán az, ahogyan megközelíthetjük ezt a témát..

Harmadik fokozat. Mondom először azokat az egymondatos kijelentéseket, amelyeket az interjúkban mondtak az emberek, hogy ők miért is tennék azt, amit tesznek. Már a repülőgépszerencsétlenség kapcsán. Azt mondja: „Az ember nem köthet Istennel egyezséget, vagy ha igen, akkor rosszul teszi.” „Nem azért kell jót tenni, mert Istennek megígértem, hanem azért, mert ez az én meggyőződésem, vagy a lelkiismeretem ezt diktálja. Nekem lelkiismeret-furdalásom lenne, ha a jó lehetőségeimet elszalasztanám.” Itt az Isten és az ember világa kettészakad, ketté szakíttatik. Az Isten alig vesz részt ennek a világnak a történéseiben, az ember felelős a saját életéért, a mérce nem az Isten, nem is ez az adok-kapok, az ÉN meggyőződésem, az ÉN lelkiismeretem. Nincs üzlet Istennel. Önmagamhoz kell hűnek lennem. Érdekes ez: az esküvőkre gondolok. Szépen megnyilatkozik az, jegyesoktatásokkor, hogy amikor a hit és a házasság kapcsolatáról beszélgetünk, akkor kit jellemez inkább a második és kit a harmadik. Mert akit a második jellemez, az állandóan arról beszél, és nyílt, vagy rejtett üzeneteket közöl, vagy közvetít a társának, még énelőttem is, hogy de tudod-e, hogy amikor kimondod az igent, az téged kötelezni fog. Hogyha te kimondod az igent, kutya-kötelességed azt betartani, mert ez lesz a kötelességed én felém. Ő számára a jegyesoktatásnak a lényege az, hogy megbizonyosodjék arról, hogy a társa ezt komolyan gondolja. És én pedig a biztosítéka vagyok annak, hogy ez kiderüljön. Ha valaki inkább a harmadik fázisban hozza meg a vallási ítéleteit, akkor ez pont megfordul. Akkor az illető azon vívódik, és ezeket az alkalmakat arra használja, hogy ő maga el tudjon köteleződni a társa felé, és ő maga ki tudjon mondani egy igent egy életre szólóan. És ehhez képest számára ilyen értelemben másodlagos, hogy a társa biztosítja-e őt arról, hogy ő is ki fog tartani az igenje mellett. Mert számára ennek a döntésnek a kulcsa nem a másiknak az igenje, vagy a hűsége, hanem a saját elköteleződése. És ha ez megvan, akkor ehhez képest az, hogy a másik igent mond, az pusztán csak abból a szempontból fontos, hogy a dolog legyen kölcsönös. Tehát hogy az kimondásra kerüljön. Nem azon vívódik, hogy a másik hogyan mélyíti ezt el, hanem hogy Ő képes-e ezt kimondani. Ennek a struktúrának a nagyon nagy gyöngéje, amikor az illető valamilyen esemény kapcsán megrendül a saját igenjében. Ugyanis ilyenkor nagyon kérdésessé válik, hogy ugyan mi a fenéért tartson ki? Hiszen ha a cselekvéseimnek, még az Isten előtt tett ígreteimnek a mozgatórugója én voltam és ez a mozgatórugó megsemmisül valamilyen oknál fogva, akkor miért kellene kitartani? Ennek a struktúrának tehát vannak óriási előnyei, de megvannak – éppen az előnnyel összeköthető – nagyon nagy hátrányai. Ez a struktúra tehát nagyon jellemző a ma emberére… Jó. Ezt nem is kell tovább ragozni. Ugye érezhetőek a párhuzamok ezen szerkezet és a múltkori alkalmakkor vázolt modellnek a negyedik pontja között. Vagyis amikor valakinek individuális a hite.

Negyedik fokozat. Személyes autonómia, ugyanúgy, mint a harmadik fokozatban. Az alap az, hogy szabad vagyok, az Istentől is szabad, ezért az Isten függ tőlem, de én nem függök Istentől. Ugye praktikusan a harmadik fokozatban lévő ember ezt mondja. Én nem függök semmiben az Istentől, mert én szabadon döntök, hogy hinni akarok-e vagy nem. Megyek-e templomba, vagy nem. Sőt, csak akkor van értéke annak, ha megyek, ha én azt szabadon döntöttem. Az Isten azonban ezekben a döntésekben kiszolgáltatottá válik és tulajdonképpen nem nagyon kerül elő. A kettőnk kapcsolata kizárólagosan az én döntésemen múlik. Az, hogy Isten döntött mellettem, vagy szólt hozzám, kér tőlem valamit, ez elhanyagolható. A lényeg, hogy én mit mondok neki, hogy én mondok-e igent. Az Istennek a szabadsága tehát furcsa módon itt korlátokat szenved. A negyedik fázisban van némi előrelépés, mert abban az történik, hogy én ugyanúgy megtartom a szabadságomat, szabadon döntök, de tudom már azt, hogy ennek a szabadságnak a hátterében Isten van, aki nekem ezt a szabadságot adja. Az Isten leglényegesebb kapcsolata velem ebben a fázisban, hogy szabadságot ad nekem, hogy nem kötelez semmire, hogy megengedi, hogy én úgy teljesítsem, adott esetben, a vallási kötelezettségeimet, ahogyan azt bírom, az én meggyőződésem, azén lelkiismeretem alapján. És Istennek ez tetszik. Ez van a negyedik fázisban. Mondom a mondatokat, amiket mondtak az interjú során. „Ez nem volt szabad döntés, mert nem meggyőződésből született.” Vagyis az illetőt egyáltlalán nem is köti az az ígéret, amit a zuhanó repülőn tett. Aztán. „Így nem lehet az Istennek ajánlani magamat egy életre, mert a helyzet erre nem volt alkalmas.” Aztán. „Ha valaki nem hisz, nem kötelezhető ilyesmire.” Aztán. „Ha valaki hisz, nem ezért a fogadalmáért fogja megtenni, amit tesz. Tudja, hogy eleve vannak kötelességei Isten felé. A kötelezettségek belső szükségletből fakadnak, de szabadságból születnek.” És ugye itt jön egy ilyen tipikus mondat: „Csak annak van értéke az Isten előtt,” – mondja ez a valaki – „amit az ember szabadon és meggyőződésből tesz. Minden másnak nincs értéke, mert hiszen a szabadságot is Istentől kaptam, azért, hogy szabadon köteleződjek el.” Talán érzékelhető volt, ahogy ezt kimondtam, ennek a struktúrának az erénye, meg a gyöngéje is. Az ilyen ember meg fog tenni adott esetben hatalmas gesztusokat, nagyon komoly tetteket az Istenért, az Isten kedvéért, az embertársai javára, de csak akkor, ha belső meggyőződéséből fakad. Ha nem, akkor nem. Mert azt mondja, hogy akkor azt legfeljebb kötelességből tenné. Annak meg nincsen értéke, ha ezt CSAK kötelességből teszem. Ezért az illető, adott esetben, alapvető kötelességit is elhanyagolja. Mert azt mondja, hogy el kell jutnom arra a fázisra, ahol ismét egy meggyőződésől hozott tett alapján fogok valami jót csinálni. Ha nem így történik (ez sokszor megfogalmazódik ítéletként), az nem is jó. Az nem is érték, amit az ember csak kötelességszerűen tesz. Simonyi Károly is mond valami hasonlót. Amit én tettem az tulajdonképpen ilyen érték alapján nem minősíthető, vagy ha minősíthető, az értéke nulla. Ezt mondja. Mert puszta kötelességből tettem.

A szabadság föltétele az Istenes cselekvésnek. A szabadságot pedig Isten adja. Ezért a szabadság kikerülhetetlen. Ami jellemző az ilyen döntéshozatali szerkezetre, hogy aki ez alapján működik, az állandóan reflektál saját magára. Az képes állandóan elemezni azt, hogy ő most itt éppen mit és miért tesz. Szabadon kötelezi el magát Isten felé, de e szabad elköteleződésnek a súlypontja őnála van, nem pedig Istennél. Akkor köteleződik el, – adott esetben akár egy életre szólóan is – ha ezt ő szabadon képes megtenni. Ha nem, nem köteleződik el. Ugye érzékelhető megintcsak a különbség. A harmadik fázisban Isten szinte nincs is. A negyedik fáíisban van Isten, de az én elköteleződésem nem abból fakad, hogy ő Isten, hanem abból, hogy én egy szabad ember vagyok. Az ember oldaláról történik az elköteleződés. Ezt Isten nem motiválja, Isten csak a szabadságot adja.

Az ötödik fokozat. Minden tettünk föltételét és értelmét Isten adja. Ő teremti meg és mi szabadon döntünk. Látszólag csak egy árnyalatnyi a különbség. Mondom a mondatokat: „Isten és ember kapcsolat teljesen összefüggnek és átjárják egymást.” Ugye ez az, amiről szóltam, hogy az immanensben megjelenik a transzcendens és a transzcendensben megjelenik az immanens. „A szerelmének tett ígérete, hogy el fogja őt venni feleségül, a munkahelyi kiválasztás ugyanúgy Isten akaratát jelentik, mint az, hogy ő ígéretet tett Istennek. És hogy ezt be kell-e tartani, vagy nem. Itt tehát nem egy-egy kulcs esemény köré szerveződik az élet, hanem az illető azt látja, hogy az életben folyamatosan jelen van Isten és folyamatosan ilyen döntések elé kerülünk és a különbség nem az, hogy az egyikben Isten kér tőlem valamit, a másikban meg csak úgy tehetek szabadon valamit, hanem valamiképpen mindenben megjelenhet az Isten akarata, ezért tulajdonképpen mindig azon kell vívódnom, hogy az Isten akarata közül melyiket tegyem. Ez egy nehéz helyzet! Ha valaki ez alapján működik,… Olyan szokott lenni, hogy valaki a harmadik, negyedik fázisban van és az eszmélődései során bepillantást nyer ebbe a fázisba és rájön, hogy ebben a fázisban ez így megy és ezért visszaszalad két-három lépést és elkezd jeleket keresni, például. Azt mondja, hogyha most ez alapján nekem kell majd mindenben meglátnom és aztán értelmezni azt, hogy Isten mit és hogyan akar (merthogy ezt állandóan felfedezhetném a hétköznapjaimban is), akkor én iszonyú nehéz helyzetbe kerülök, akkor az egész életemet erre kell szánni. Jajj-jajj-jajj-jajj. Ennél egy kicsit több szabadságot kérek. Vagyis szeretném, ha az életemben csak néhány ilyen nagyon fontos esemény lenne, és ezekben fogok én majd szabadon elköteleződni, az összes többiben mag hadd csináljam úgy, ahogy nekem tetszik. A szabadság tehát bizonyos szempontból nem csak összeköt Istennel, aki a szabadságot adja, hanem el is választ tőle. Az ötödik fázisban azonban ez a dilemma kiéleződik. Ott álandóan kell vívódnom ezen. Ezért az ötödik fázisban megjelennek olyan jellegzetességek, amelyek a másodikra jellemzőek. Hogy valaki látszólag kötelességet teljesít, de ez már nem az, mint a második fázisban, hanem valami olyasmi, hogy az illető fölfedezte azt, hogy az életnek nagyon apró területein ő egy személyes elköteleződéssel szolgálhat Istennek. A második fázisban szó sincs személyes elköteleződésről, csak kötelesség-teljesítésről. A személy nincs mögötte. Csak a kötelesség van. Az ötödik fázisban azonban a személy totálisan mögötte van és így teljesíti a kötelességeit. Látszólag a kettő össze is keverhető. Valójában egészen másról van szó. Isten és ember között egyértelmű és fölbonthatatlan kapcsolat és kommunikáció van. A kutatók (ez a két kutató) kulcsszavául az ötödik szintnek a kommunikációt jelölte meg. Egy folyamatos kihívás arra, hogy folyton-folyvást beszéljek Istennel. Természetesen az élet leghétköznapibb dolgain keresztül.

A hatodik fokozat. Erre mondták ők, hogy ez a kutatásaikból kevéssé igazolható fázis, inkább egyfajta hipotetikus végállapot. Szerintem ezzel ők nagyon korrektek voltak, de ez ugyanúgy létezik. Talán ők ezt nem… nem jókat kérdeztek. Itt a következőről van szó: Isten nemcsak a szabadságot adja, hanem ebben a szabadságban ő elköteleződik az ember felé. Az ötödik fázisnak is a kulcsszava még az, hogy a szabadságot Istentől kaptuk és mi szabadon köteleződhetünk el. A hatodik fázisban történik egy váltás. Isten szabadságot ad nekünk, de Ő elköteleződik. Nem én kötelezem őt el, mint a második fázisban, és korlátozom az ő szabadságát, hanem az Isten kinyilatkoztatja nekem azt, hogy ő, bár szabad, mégis elköteleződik felém. Miközben engem szabadon enged, hogy én szabadon köteleződhetek el őneki, ha akarok. De ennek a fázisnak nem ez az egyoldalúság a kulcsa, hanem az, hogy az illető, ebben a szabad elköteleződésben él abból, hogy az Isten a szabadságát korlátozza őérte. Tehát számára ez egy mindennapi erőforrásként jelentkezik, amely átszűrődik a tetteiben, a döntéseiben, a vallási és a hétköznapi ítéletalkotásaiban. Ez felelne meg tulajdonképpen a kinyilatkoztatásnak, annak, hogy ezt az Isten valóban megtette értünk. Nyilván ezért nevezik – nagyon korrektül – egy hipotetikus modellnek ezt, mert ők ezt a teológiából vezetik le, a kinyilatkoztatásból. Azért izgalmas ez, mert az nyilatkozik meg általa, hogy a kinyilatkoztatott modell az mennyire nem sajátja az embernek. Hogy mi – természetesen – szeretnénk az alapján meghozni a döntéseinket, hogy tudván-tudjuk és állandóan bent van az életünkben, hogy Isten a szabadságából elkezdett és folyamatosan él értünk. Él és hal értem. És erre én folyamatosan azzal az örömmel válaszolok, hogy közben Isten mindig szabadon hagy engem, és milyen hihetetlenül jó nekem állandóan igent mondani őneki, aki egyoldalúan kezdeményezi az elköteleződést. Ez egy olyan modell, amire most pedig más szempontból azt mondom, valóban nem csodálom hogy nem találtak példákat. Mert erről nagyon könnyű beszélni, de hogy valóban ez határozza-e meg úgy a szívünk mélyén a döntéseinket, erre már valóban lehet azt mondani, hogy nem csodálom, hogy ilyenre kevés példát találtak.

Párotokkal beszéltem a múlt héten nagyon érdekes, másodperc tört része alatt hozott döntésekről számoltatok be. Nagyon élveztem ezeket. Izgalmas, ha ezt valaki megtette és tudatosította magával, hogy benne milyen ösztönös modell létezik.

Ez volt tehát ez a hat lépés, hat lépcső. Azért tartottam nagyon fontosnak elmondani, egyrészt önmagában is érdekes, másrészt pedig… ááá, de nem olvasok már, nincs hozzá kedvem. Az interjú úgy folytatódik Simony Károllyal, hogy aztán ő arról beszél, hogy az életem most a vallás szempontjából abban a vívódásban telik, hogy –bárcsak! – találnék egy olyan embert, aki erős hittel hisz. Hogy egyetlen esélyt látok arra, hogy ki tudjak lépni abból a … tagadásból, vagy a harmadik fázisnak a „nálam van a hangsúly” jellegéből, ha találnék egy olyan valakit, aki ÉLI a mély hitet. És akkor azt mondja: Valaki azt mondta nekem, menjek el Bretagne-ba[?így kell leírni?] és ott nézzek meg egy parasztasszonyt. A parasztasszonynak meglesz ez a mély hite, amit keresel. És akkor ő azt mondja: Igaz, hogy Bretagne-ban nem jártam még, de parasztasszonyokat hallgattam sírni és jajveszékelni temetésekkor, meg gyászukban. Az a hang, amit akkor hallok, az nem a mély hitből fakad, hanem valahonnan máshonnan. Ezért aztán azt mondja magáról, – és ez roppant szellemes – egy amerikai filozófussal együtt vallom, nem hiszek Istenben, de tudom, hogy Szűz Mária az édesanyja.

Most jön az, amit én most nagyon szívesen fogok elmondani, nem tudom, hogy nektek hogy fog esni. Még pedig, hogy szeretnék egy bibliai történet kapcsán a mély hitről beszélni. Ez a … Na!… Hun a Szentírásom? Nem hoztam el. Hát ez jó! Van-e valakinél Szentírás? Jajj, de jó. Köszönöm szépen! Ez a Máté 15, 21-28. Egy igen rövidke történet, bizonyára jól ismeritek, de mégis fontos, hogy mondatról mondatra el tudjam olvasni. „A kánaáni asszony. Jézus tovább indulva Tírusz és Szidón vidékére vonult vissza. Ott egy kánaáni asszony jött a környékről, és így kiáltozott utána: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! Lányomat kegyetlenül gyötri az ördög.” De ő szóra se méltatta. Erre odamantek hozzá a tanítványai és kérték: „Küldd haza, mert kiabál utánunk!” Ő így felelt: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” De az odajött és e szavakkal borult le előtte: „Uram, segíts rajtam!” Ő visszautasította. „Nem helyes, ha elveszik a gyerekek kenyerét, és az ebeknek dobják!” Az viszont erősítgette. „De bizony, Uram! Hiszen a kiskutyák is eszenek, az uruk asztaláról lehulló morzsákból.” Erre így szólt jézus: „Asszony, nagy a te hited!” Legyen úgy, ahogy kívánod. Még abban az órában meggyógyult a lány.” Ez a történet az egyik kedvencem. Szeretném elemezni. Négy pont az elemzés. Az első. Ebben a történetben azt látjuk, (és ténylegesen láthatjuk, hogyha becsukjuk a szemünket) hogy a mély hitnek jellemzője az, hogy az, akit ez a hit átjár, az folyamatosan közeledik Jézushoz. Az elején messziről kiáltozik hozzá, majd kiált utána, végül odalép eléje és leborul előtte. Majd pedig ott kezdenek tovább beszélgetni. Tehát ami a térben megtörténik ebben a történetben, az nyilván egy belső folyamatként is fölfogható, szimbolikus. A mély hit jellemzője az, egyik alapjellemzője az, hogy mer közel merészkedni Jézushoz. Most a Jézus helyére betehetitek azt, ami nektek tetszik. Most én katolikus papként mondom azt, amit mondok, ha csak a hittel kapcsolatos kijelentéseket akarjátok hallani, akkor legyen ott nektek, amit ti szeretnétek! De az biztos, hogy egyre közeldek ahhoz, akiben hiszek. Akiben bízok és akibe a bizalmamat vetem, illetve vetettem. Ez azért olyan jelentős, mert nagyon sokan vannak, – vallásos, hívő emberek – akik távolról kiáltoznak. Akik viszonylag közelről kiabálnak. Akik odalépnek, de nem térdelnek le. Akik odalépnek, de nem szólnak. Akik igazából ezt a személyes kapcsolatot nem veszik föl. A messzeségnek nagyon sok előnye van, ugyanis az Istennel személyes kapcsolatba kerülni az roppant veszélyes. Nagyon veszélyes, mert abban egy csomó-csomó lehetősége van annak, hogy az Isten olyasmit fog tenni, mondani, kérni, szólni, amit én nem szívesen hallok. Ezért rengeteg ember úgy hisz hitetlenül Istenben, hogy mindig csak akkora távolságig engedi magát közel Istenhez, hogy amit onnan a messziből hall, az még ne legyen túl nagy kihívás. Ne érintse őt nagyon, a szíve mélyén. Ne legyenek annak a közelségnek nagyon súlyos következményei. Ha megszelidítem Istent, felelős leszek érte. Ha hagyom, hogy Isten megszelidítsen engem, azért is felelős leszek.Közel kerülni Istenhez – pontosan ugyanúgy, mint bárkihez ezen a földön még a …mondjuk kókuszpálmámhoz vagy nemtudom tengerimalackámhoz (Az nincs. Kókuszpálma van.) – nagyon nagy felelősség. Ha már olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy egy lakásban lakunk, ez egy csomó követelményt jelent. Öntözni azt a nyomorult virágot… Nem! növényt, nagy kihívás! Kivéve, ha növénymániás vagyok. Akkor nem, akkor öntözöm nyakra-főre és kirohasztom. De már egy növénynek a jelenléte is hihetetlenül bosszantó tud lenni, amikor azt öntözni kell. Amikor csak úgy van és szép, akkor jó, ugye? De ha öntözni kell, a fene egye meg el fogok késni. Majd holnap. Ez ismerős, ugye? Nomost, Istenhez közel kerülni és azt mondani neki, hogy „jó, jó, de majd holnap”. Elég hülyén hangzik. Ezért az ember egy ösztönös távolságot tart tőle. Az asszony, aki közel kerül Jézushoz, ezzel kiteszi magát annak a válasznak, hogy Isten azt mondja: Nem! És akkor ugye nagyon nagy kérdés, hogy mi is van az ő hitének a mélyén? De majd ide még el kell jutni. Az asszony tehát nem fél a következményektől. Ezt lehet mondani. Jöjjön, aminek jönnie kell. Először kell közel kerülnöm Istenhez és csak utána jön az, hogy meghallom, az Isten mit vár tőlem. Nem úgy megy, hogy jó messze ülünk egymástól, és akkor így piszkálgatom őt, hogy „Na mire gondoltál?” És akkor még ebben a biztonságos távolságban, elmondom neki, hogy „Ja, azt nem, nem.” Hanem vállalom azt, hogy először a közelség, és hogy utána mi jön ki belőle, azt nem tudhatom. A mély hitnek jellemzője tehát, hogy hajlandó belemenni olyan helyzetekbe, amelynek a végkifejlete nincs az ő kezében. Nem adott, előre nem írható le. Lásd szentségi házasságkötés. A szentségi házasságnak a végkifejlete nem adott. Nem írható le, nincsennek biztosítékok. Ezért ma nagyon sok ember azt mondja, hát akkor majd bolond leszek! Csináltatok már olyat, hogy kirándulás. Mentek, mondjuk átmentek egy falun és ugatnak a kutyák és elkezditek őket bosszantani. Ismerős ez? Jajj, ne mondd, hogy nem! És látsz egy ilyen nyálát csorgató, undorító pofájú kutyát. Hát nem igaz, hogy kibírod, hogy ne! Hát én nem bírom ki. Szóval. Nekiállsz, körbenézel és akkor jól közel hajolsz hozzá, mert úgy sokkal élvezetesebb. Érzed a lehelletét és akkor mész, mész, mész és akkor kiderül, hogy a kerítés csak idáig van, ez az oldal nincs. Én már jártam így, nem is egyszer. Meg úgy is jártam, hogy így volt a kerítés, a talaj meg itt kezdődött, csak én azt nem vettem észre, hogy hosszú a telek és az így megy fölfelé és a kutya jött velem szembe és egyre magasabbra került, majd a végén a kerítésoszlopnak a tetejére fölállt, így. Ezek tanulságos helyzetek, nemcsak a kutya-ember viszonyáról kapcsolatosan, hanem hogy az embernek nagy a pofája, mikor kerítés választja el a kutyától. De ahogy a kerítés elfogy, jajj nekünk! Valahogy így vagyunk az Istennel is. Persze ez már majdnem olyan hasonlat, amit egy atya talált ki a gyerekek számára, hogy Isten olyan, mint a légy. Hát azért ezt már mégse! Mert… Olyan mint a légy, mert Isten mindent lát. Ezt ő honnan tudta, fogalmam sincs, de a gyerekek egy életre megtanulták azt, hogy a légy mindent lát. Hogy az Isten milyen, az továbbra is homály marad számukra. Az embert nagy félelmek… hát választhatják el attól, hogy merjen az Isten közelébe kerülni. Még például a vicc is lehet – adott esetben – a valódi örömnek az akadálya. Ugye van egy csomó élményünk arról, hogy összejön egy társaság, és nem merünk igazából közel kerülni egymáshoz. Nem születik meg az az öröm, ami annak a következménye, hogy elég közel jutottun egymáshoz. Hogy bensőséges kapcsolatban vagyunk és ezt merjük kifejezni. Mert ha ezt kifejezem, akkor kiszolgáltatottá válok, mert elfogy a kerítés egy idő után. És akkor elkezdünk vicceket mesélni. Hatalmasokat röhögünk, azt gondoljuk, bár ha ezt sokat csináltátok, akkor pontosan tudjuk, hogy ez nem az, ami miatt összejöttünk, de kezdtünk elcsúszni, mert féltünk attól, hogy magunkat egy picit is megnyissuk. És a vicc az az akadályává válik az örömnek. És amikor már két órát meséltünk viccet, akkor kezdünk kiürülni. Kezd zsongani a fejünk, és azt érzed, hogy ez nagyon-nagyon jó volt, körülbelül két viccet sikerült megjegyezned, (nekem legalábbis biztos), és hogy a fenébe is, elment ez az este. Ezt azért akartam elmondani, mert a legjobbnak tűnő dolgok is teremthetnek távolságot és megakadályozhatnak bennünket abban, hogy a hitünk alapján történjék velünk valami. Az elmélyült hitnek tehát – végső mondat itt az első ponttal kapcsolatban – az indítórugója nem a biztos, vagy várható következmény, hanem az a bizalom, amit abba a helyzetbe és abba az emberbe, vagy Istenbe vetek, akivel kapcsolatban a hitemet megélem. Nem azért lépek hozzá közel, mert tudom, hogy ő engem nem fog bántani, hanem azért, mert bízok benne, meg bízok magamban is, és bízok a kapcsolatomban, amelybe az is beleférhet, hogy ő megbánt engem. Hogy olyasmit fog mondani, ami nekem nem esik jól. Van egy barátom, nagyon tisztelem őt, évente egyszer elmondja nekem, hogy „Feri, kérlek hogyha azt gondolod, hogy hülyeséget csinálok, mindenképpen mondd meg nekem! Majdnem biztos lehetsz benne, hogy tiltakozni fogok és le foglak hülyézni. De kérlek tedd ezt meg nekem, mert el fog telni néhány nap, vissza foglak hívni és be fogom látni, hogy igazad volt. Vagy hogy legalább azt tudom majd mondani, hogy köszönöm, hogy ezt elmondtad!” Ez jó. Ez jó, hogyha valaki ezt meg tudja ajánlani a másiknak. A második pont, hogy nem csak közel mer merészkedni, ahhoz, akivel kapcsolatban ezt a hitét éli, egészen közel, hanem a … a hitének azt a konkrét kérését, vagy dolgát, az kitartóan, de rugalmasan képviseli. Ennek a hitnek, a mély hitnek, jellemzője az, hogy nagyon konkrét. Roppant konkrét, nem elvont. Vannak olyan emberek, akik nagyon mély hitet élnek át, általában, de soha nem élnek át ilyet konkrét helyzeteket átélve. Úgy soha. Minden konkrét helyzetben megremegnek. De mikor kikerülnek a konkrét helyzetből, akkor tudnak arról beszélni, hogy mit jelent a mély hit, de azt nem tudják megélni bizonyos helyzetekben. Itt tehát arról van szó, hogy az asszony egy nagyon konkrét dolgot egyértelműen és állhatatosan kér, de ez nem elég. Nem elég a kitartás. Találkoztam emberekkel, akik egy életen keresztül, évtizedeken keresztül hihetetlen álhatatossággal és kitartóan fordultak Istenhez és kértek valamit, viszont irgalmatlanul rugalmatlanok voltak. Vagyis az Isten mondott már nekik huszonöt dolgot, és ők abból semmit nem hallottak meg. Számukra a hit és a kitartás egyet jelentett azzal, hogy csak arra vagyok nyitott, amit az Isten ad nekem, ha ő azt adja, amit én kérek. Nagyon-nagyon mély volt az ő hitük, de csak arra, hogy az Isten adja meg nekik, amit ők kérnek. Betegágyon szoktam ilyesmit tapasztalni. Látszólagos nagyon mély hitet. Ahol az illető végtelen kitartással, éveken keresztül fohászkodik Istenhez. Nagyon nagy kitartással, nagy álhatatossággal, végtelenül mereven. Rögzül abban a helyzetben az ő istenkapcsolata és semerre nem lép egy picit se, mert Isten nem úgy válaszol, ahogy ő szeretné. Kell hozzá a rugalmasság. Az asszony hihetetlenül rugalmas. Kér valamit Istentől, mire Jézus azt mondja…Nem is mond neki semmit! Az asszony kitartó és megy hozzá közel. Nem mondja azt, miután Jézus azt mondja neki, hogy Szó sincs róla! Mit képzelsz te? Nem hozzád jöttem. Erre az asszony nem mondja azt, mondjuk végtelen rugalmasságában, hogy Ja, most nem. Hát jó, jó én rugalmas vagyok. Ha most nem, akkor majd legközelebb. És elmegy. Tehát az sem elég, hogy valaki csak rugalmas legyen. Vannak nagyon rugalmas hitű emberek. Nagyon, végtelenül rugalmasak, mondanak valamit, nem úgy van, már mennek is tovább. Szinte nincs is istenkapcsolatuk, csak rugalmasak, pattognak össze-vissza. Az asszonyban megvan ez a kitartás és a rugalmassága abban nyilatkozik meg, egyrészt, hogy folyamatosan kéri ugyanazt, de közben állandóan alkalmazkodik a helyzethez. Közel megy, mert úgy kell. Ha már ott van, letérdepel. Jézus mond valamit, ő arra válaszol. Nem háborodik föl azon, hogy azt mondja neki Jézus: Nem hozzád jöttem. Ugye ez egy klasszikus eset. Az Isten válaszol nekem egy közelségben valami olyasmit, ami nekem nem tetszik, és én fölháborodva ezt számon kérem rajta. Ebben a pillanatban a gyönge hitem működik. Ezt nagyon sok ember teszi így. Kérek valamit Istentől, ő nem reagál úgy, ahogy az én hitem alapján neki reagálni kéne és én ebben a pillanatban nem folytatom a kérést, hanem számonkérem ezt rajta. Vagyis „Uram, mit képzelsz te? Hogy’ lehetnél te a világ üdvözítője, ha velem így bánsz? Látod én így fordulok hozzád és nem elég, hogy elutasítasz, ilyen durván csinálod! Te engem kutyának nevezel! Uram, ez méltatlan hozzád!” A lényeg pedig az, hogy itt megbicsaklik a folyamat. A kérdés az az, hogy mit keresett itt az asszony? A gyermekének a gyógyulása miatt fordult-e oda Jézushoz, ez volt-e ennek a találkozásnak a lényege, vagy pedig az, hogy találkozzon Jézussal? Szerintem a válasz az utóbbi. Bár azzal fordult Jézushoz, hogy szeretnék tőled valamit kérni, a találkozás – bár csak néhány mondattal íratik le – úgy tűnik, hogy egy valódi mély emberi találkozás. Ha nem így volna, akkor az asszony kiakdana Jézus szaván. Elkezdene érvelni, vitatkozni, valahol megállna és ebben a távolságban kötné az ebet a karóhoz, hogy „De Uram én ezt kérem tőled! Én ezt kérem, mert én ebben nagyon hiszek. Én hiszek benned.”De ez persze nem így van. Nem Jézusban hisz, és tulajdonképpen a Jézussal való találkozás csak egy ürügy, egy keret, ahhoz, hogy megtörténjen az, amit ő szeretne. A mély hitnek jellemzője, hogy amikor benne vagyok, akkor másodlagossá válik az, amit adott esetben kérek. Vagy amire várok. Vagy amit szeretnék. Vagy ami miatt odafordulok Jézushoz. Mert tudom, hogy bármivel is fordulok oda Jézushoz, annál fontosabb az, hogy odafordultam hozzá, és most találkozunk egymással. Vagyis ennek a történetnek a középpontjában ez a találkozás van. Nem a gyógyulás, nem a kérés, nem a csoda, hanem a találkozás. És az asszonynak ezért olyan mély a hite, mert képes ebben a találkozásban lenni. Nem pedig a kérésében van. Nem a vágyában van. Nem a fájdalmában van. Nem a gyerekénél van. Nagyon sok ember a kérve kéri Istent az egész tudatát kitölti a gyereke, mert az beteg. Kitölti a saját élete, mert hát mi másért fordulna Istenhez? Itt pedig az egész keretet maga a találkozás tölti ki. Hű, most túlmentem. De majd akkor folytatom. Nagyon köszönöm a figyelmeteket! (68:45)

Köszönet a szöveg leírójának