2002.04.23.

A pálferi wikiből

Annál az utolsó alapérzésnél járunk – a megvetésnél –, amely alapérzés, ha akarjuk, ha nem, meghatározza az életünket és már csak emiatt is érdemes úgy gondolnunk rá, hogy ténykérdés, hogy ez az érzés jelen van a szívünkben.

Akkor bölcsek vagyunk, ha úgy teszünk, hogy gondolkodunk a megvetésről is mint hogy ha spontán módon úgy gondolkodunk erről, hogy ki kéne irtani magunkból és hogy fúj, fúj. Valamit érdemes vele kezdeni. És ha már van, akkor megint csak egy olyan irányba terelni ezt az érzést, ami nem csak a saját, hanem a környezetünk élete szempontjából is előremutató vagy élővé lehet.

Még ezek a negatív érzések is – ugyan nem szívesen mondom ezt, hogy negatív, de most úgy, a klasszikus minősítés alapján – megvan a maga nagyon pozitív funkciója és célja és ebből a szempontból beszélünk ezekről az érzésekről. Nemcsak, hogy funkciója és célja van, hanem azt is tudhatjuk, hogy a nagy előnye, hogy egy olyan helyzetben, amikor túl gyorsan kellene dönteni ahhoz képest, amennyi információ rendelkezésünkre áll, akkor ezek az érzések tulajdonképpen információként működnek. Mondhatjuk azt, hogy az érzések olyan plusz információként vagy adatként hatnak ránk, amelyek adott esetben vagy kiegészítik a racionális megfontolásainkat, vagy azok hiányát, vagy azoknak mondjuk az ellentmondásos vagy kiértékelhetetlen helyzetében az érzés alapján fogunk mi cselekedni.

És ez itt a döntő funkciója ezeknek az érzéseknek, hogy egy olyan programot is jelentenek, amelyek egy cselekvés irányába indítanak el bennünket, abból a helyzetből, ahol adott esetben hamarabb kellene dönteni és cselekedni, minthogy ezt a racionális lépésről lépésre való utat be tudnánk járni. A megvetés ebből a szempontból azt a célt szolgálja, hogy össze tudjunk fogni azokkal, akikkel közös értékeket képviselünk. A megvetés alapján ki tudjunk zárni, el tudjunk utasítani, el tudjunk ítélni gondolatokat, eszméket, adott esetben embereket, akik veszélyt jelenthetnek azokra az értékekre vagy adott esetben arra a csoportra, arra a közösségre, arra a családra, akikkel mi egyazon értéket vallunk és ezen eszmék vagy személyek fenyegetnek bennünket vagy azt az értéket, amit mi képviselni akarunk. A megvetésnek tehát nagyon fontos célirányos funkciója van és rögtön egy nagyon határozott cselekvésre sarkall bennünket.

Arról beszéltem múltkor és ezzel fejeztem be, hogy természetesen szívem szerint azt élném át, mint Gandi, aki a megvetést hihetetlenül jól tudta a személyiségébe építeni miközben azt mondta, hogy az angoloknak menniük kell, aközben azt is mondta, hogy „de távozzanak barátként”.

Hozok most a Szentírásból egy részletet, amelyben Jézussal kapcsolatosan a leginkább felmerülhet talán az, hogy Jézus megvetett valamit vagy Jézus megvetett valakit. S látni fogjuk, hogy ennek a történetnek mi lesz a megoldása.

Máté evangéliumának a 15. fejezetéből – még azt, hogy ilyet két éve nem csináltam, hogy felolvastam volna a Szentírásból, de most ezt megteszem azért, mert annyira fontos sok-sok elem ebből a találkozásból, amikor Jézus egy úgymond pogány asszonnyal találkozik, vagyis olyan valakivel, aki nem a választott nép körébe tartozik.

„Jézus Thirusz és Szidon vidékére vonult vissza. Ott egy Kánaáni asszony jött a környékről és így kiáltozott utána: könyörülj rajtam uram, Dávid fia. Lányomat kegyetlenül gyötri az ördög. (Itt egy fontos mondat.) De ő szóra se méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: küldd haza, mert kiabál utánunk. De ő így felelt: küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól. De az odajött és e szavakkal borult le előtte: „Uram segíts!”

De ő visszautasította: nem helyes, ha elveszik a gyerekek kenyerét, és a kutyáknak dobják. Az viszont erősítgette: de bizony Uram, hiszen a kiskutyák is esznek az uruk asztaláról lehulló morzsából. Erre Jézus így szólt: asszony, nagy a te hited. Legyen úgy ahogy akarod. Még abban az órában meggyógyult a lány.”

Ebben a történetben megjelennek az elutasításnak, a kirekesztésnek – azoknak a magatartásformáknak – a jelei, amelyek mögött klasszikusan érzés szinten megvetés van.

Most ha Jézussal hozzuk összefüggésbe a megvetést, akkor azért nehéz helyzetbe kerülünk, hogy hogy’ is értelmezzük ezt a helyzetet. Két szempontom van ezzel kapcsolatban.

Az egyik: Jézust egészen nyugodtan meghatározhatta az a kulturális közeg, azok az értékek, amelyekből származott. Ő ezekhez roppant módon vonzódhatott és hozzájuk érzelmileg kapcsolódhatott és ebből pedig törvényszerűen adódhat az, hogy lehetett benne egy elutasítás. Ez az egyik, egy nagyon egyszerű emberi megjegyzés. Mindenesetre hozzá kapcsolva a történetnek a végét, amely a cselekvésben messze túlmutat azon, hogy Jézus megmaradt volna ebben az elutasításban.

A másik azonban egy kicsit furfangosabb megoldás: hogy mi van akkor, hogy ha azt tételezzük föl, hogy ez a fajta megvetés, elutasítás, távolságtartás, bizonytalanság nem annyira Jézust jellemezte, hanem az asszonyt. És Jézus egy olyan úton vezeti, amelyen meg tud erősödni a hite őbenne és a hozzá való kapcsolódásban el tud mélyülni.

Vagyis mi van akkor, hogy ha úgy értelmezzük a történetet, hogy Jézus így vezeti őt ezeken az érzelmi ellentmondásokon. És ha az asszony túl tud lépni ezeken a pontokon – mert ha nem tud túllépni, akkor nem lesz elég erős a hite ahhoz, hogy a gyógyulás bekövetkezzen. Neki kell túljutnia ezeken a buktatókon, mert hiszen ez föltételezhetően kölcsönös lehet, hogy ha Jézus elutasítására az asszony azt mondja, hogy „akkor én is”, akkor a hite gyöngének fog bizonyulni a gyógyuláshoz. Ezért olyan akadályokat kell állítani, hogy az asszony hite megerősödjön, miközben átlépi ezeket az akadályokat. És ő maga jusson el egy olyan helyzetbe, hogy totálisan el tudja fogadni Jézust, akit egyébként megvethetne, azért mert más mint ő.

Nyilván sokféleképpen értelmezhetjük ezt a történést. Ha ezt nem fogadjátok el – szívetek joga. Nyugodtan mondhatjátok, hogy nem tetszik. Jézus egyszerűen megvetette ezt az asszonyt. Majd végül jó belátásra tért. Nyugodtan ezt is mondhatjátok. Még akkor is tetszik nekem ez a történet. Akkor az van benne, hogy Jézus ember. (Amit, mondjuk, nem árt vallani, hogy ha keresztény valaki.) Ekkor föltételezhetjük azt, hogy Jézus maga is egy fejlődési folyamatnak a végeredményeként mondja ki azt, – a jó pásztorról szóló történetben –, hogy „nekem vannak más juhaim is, nem ebből az akolból valók”. Erről tehát ennyit.

A megvetésről még egy történet a Szentírásból: amikor Jézusnak a pere elkezdődik, akkor Pilátushoz viszik először, és aztán Pilátus megpróbál kikerülni abból a helyzetből, hogy elítéljen valakit, akit nem akar elítélni. S akkor elküldi őt Heródeshez, aki éppen Jeruzsálemben van az ünnepek miatt. És Heródessel Jézus nagyon pimasz módon bánik. Szóra sem méltatja. És akkor a Szentírásban van egy mondat, hogy miután Pilátus is és Heródes is átéli Jézusnak ezt a nagyon nagy keménységét – már-már megvető magatartását – feléjük, barátok lesznek. A közös ellenség baráttá teszi őket. Erről ma fogok majd még beszélni.

Akkor egy utolsó történet a megvetéshez. Megint csak egy hasszid történet a zsidó hitvilágból.

A rabbihoz egy olyan valaki érkezik a városból, aki egyébként nagyon utálja ezt a rabbit és ellenségének is tekinti. Csakhogy megszorul anyagilag és ezért kénytelen elmenni valakihez, aki ad neki pénzt. Senki máshoz nem mer már fordulni, mert mindenki elutasítja, kivéve a rabbit. Azért, mert azt gondolja, hogy az a vallási meggyőződése miatt akkor is fog neki segíteni, ha ellensége. S valóban így is történik, hogy nagy összeget kér a rabbitól, aki ezt oda is adja neki. Igen ám, csak hogy a rabbi felesége értesül a történtekről. (Ezt sajnos nem tudom katolikus pappal elmondani). Tehát a rabbi felesége értesülve a történetről iszonyatos heves indulatoktól vezérelve komoly érveket hangoztatva számon kéri szeretett férjétől, hogy hogy’ tehetett ilyet. Hogy nem csak hogy nagy összeget, de ráadásul az ellenségének adott. Mire a rabbi a következőt mondja: értem, amit mondasz, elég jók az érveid, de már járt előtted valaki nálam, aki sokkal okosabbakat mondott és rá sem hallgattam. Erre az asszony megdöbben, hiszen azt látja, hogy rögtön ő ment be a rabbi után a szobába – már a kérő után a rabbihoz – hogy ki lehetett az. S meg is kérdezte a férjétől, hogy: hát te most be akarsz engem csapni? Hát én tudom, hogy nem járt itt senki sem előttem. Mire a rabbi azt mondja: dehogynem, a sátán. Sokkal jobban érvelt mint te – azt tud, az neki nagyon jól megy.

Nyilván, amikor a megvetésről beszélek, ez, meg az előző történet meg a többi mutatja meg azt az irányt, amiről azt gondolom, hogy ha ez az érzés fölfakad bennem, akkor valamiképpen ebbe az irányba kellene terelnem a cselekvésmódomat.

Nem véletlen egyébként, hogy a vallásokban – mondjuk, ha magunkra tekintek – milyen pontosan terelgetik a megvetés érzését a hívek körében a szakavatott vezetők. Lehet ezt emberek felé is terelni – ezt tartom a legkevésbé szerencsésnek. Ezért ki lehet nevezni olyan ideológiákat vagy eszméket, amelyeket szívünkből gyűlölhetünk és megvethetünk és akkor a megvetésünk irányul ezekre az eszmékre vagy ideológiákra, miközben állandóan azt halljuk, hogy: és az embereket nem vetjük meg, az embereket nem gyűlöljük. Illetve ha így is történik, azt nem váltjuk át cselekvéssé. Ehhez azonban egy komoly kultúra kell, hogy valaki szívből gyűlöljön adott esetben vagy megvessen embertelen dolgokat és azokat akik ezt képviselik azt képes legyen nagy összeggel támogatni. Most ezt ne értsétek félre. Mert ehhez komoly kultúrára van szükség vagy esetleg másra, de ebbe ne menjünk bele.

Ennyit a megvetésről. Ennyit a kilenc alapérzésről.

Most ez alap volt ahhoz, hogy belemenjünk abba, hogy ezek az érzések hogyan kapcsolódnak gondolkozásmódhoz, cselekvésmódhoz, meggyőződéshez. Ezen túl sokkal árnyaltabban fogjuk feltenni ezeket a kérdéseket.

Először szeretnék arról beszélni, hogy a boldogság, az öröm – amelyről azt mondhatjuk, hogy hú de jó és bárcsak mindig ezt élnénk át – milyen hatással van más életmegnyilvánulásainkra, cselekvésmódra, gondolkodásmódra – főleg –, az emlékezetre és minden másra.

Most egyetlen egy érzés kapcsán – most direkt, úgymond, pozitív érzést fogok kivesézni – nézzük meg azt, hogy ez hogyan hat egy csomó más funkciónkra.

21 éven keresztül vizsgálták a boldogságnak és az örömnek a hatását. Ebből mondok el nektek egy csokrot.

Az első.

Egy olyan kísérletet végeztek, hogy olyan semleges képeket mutattak embereknek, amely egy tájat és egy embert ábrázolt. Előtte hangulatokat vagy érzéseket váltottak ki a nézőkben és utána megkérték őket, hogy írják le, hogy mit láttak.

Minél pozitívabb érzést váltottak ki, vagy írt le, aki azt a képet nézte, annál inkább hajlott a felé, hogy az a semleges kép, amit lát, az a számára pozitív jegyeket viseljen.

Két irányba mozdultak el a beszámolók. Az egyik, hogy a boldog ember úgy beszélt erről az egyébként bármiféle minősítést is megkapható tájról, hogy gyönyörű táj. Gyönyörűségesen szép táj. És az az illető – akiről egyébként semmit sem tudott és sem az arca, semmilye nem árult el semmit, hogy milyen a lelki alkata – a néző minél inkább boldogabb volt, azt az illetőt a képen is annál inkább boldognak írta le. Vagyis ha egy nagyon boldog illető nézte a képet, akkor az úgy írta le hogy egy gyönyörű tájat néz ez a nagyon boldog ember. Azonban, hogy ha az illetőben negatív érzéseket váltottak ki, akkor a táj is kezdett negatív lenni és az asszociációk is az emberhez kezdtek negatívak lenni.

Azután: embereknek történetet meséltek el és a történetnek két szereplője volt: egy szomorú meg egy boldog. A szomorú meg a boldog szereplő egymással teniszeznek ebben a történetben és egy csomó információt adnak erről a történésről és a két szereplőről akik egymással játszanak. Pozitív és negatív érzelmi állapotot váltottak ki a történet elmesélése előtt. Egy nappal később megkérték a résztvevőket, hogy mondják el, hogy mire emlékeznek. Kiderült az, hogy azok, akik boldog lelkiállapotban hallgatták meg a történetet több információra tudtak visszaemlékezni a boldog emberrel kapcsolatosan. És föltételezhetjük, hogy miközben hallgatták a történetet, a boldog emberrel azonosultak. És ennek az ellentéte is igaz: hogy akik negatív érzelmi állapotban, hangulatban hallották a történetet, a negatív szereplőről sokkal több mindent jegyeztek meg és a negatív szereplővel azonosultak. A következtetéseket később akarom elmondani, most csak az elvi dolgokat mondom el.

A harmadik: (ez a kedvencem – azt hiszem, hogy ezt egyszer említettem nektek egy más összefüggésben) a boldogság rugalmassá tesz. Az agyműködésünket rugalmasabbá teszi. Ennek több jellemzője is van. Az egyik, hogy sokkal merészebb asszociációk keletkeznek az agyunkban akkor, ha boldogok vagyunk, a másik, hogy sokkal ötletesebbek és leleményesebbek vagyunk. A cselekvésmódunkba olyan dolgok is bekerülhetnek lehetőségként, amelyekre nem gondolunk akkor, ha szomorúak vagy boldogtalanok vagyunk.

És a történet – csak nagyon gyorsan, mert azt hiszem, hogy mondtam nektek. Levetítettek egy olyan filmet, amely egy csomó boldog és élvezettel teli hangulatot és képzetet kelt. Ugye ezt mondtam? Miután megnézték a filmet ezek az illetők, adtak nekik egy táblát, egy rajzszöget, egy dobozt meg egy gyertyát. Mondtam ezt nektek? Nem? Van, aki emlékszik rá? Tehát az történt ebben a kísérletben, hogy tíz perc állt rendelkezésre, miután ebben a boldog lelkiállapotban jöttek ki a filmről, hogy a következő feladatot megoldják: 10 perc alatt a gyertyát, ahogyan a tábla így állt függőlegesen, a gyertyát rögzíteni kellett ezen a táblán. Bele lehetett szúrni a rajzszögeket. Egyetlen nehézség volt csak, hogy a rajzszögek sokkal – hogy mondják ezt – rövidebbek voltak, mint a gyertya átmérője. Mondom az adatokat, ugyanis természetesen voltak olyanok is – kontroll csoport –, akikben vagy negatív érzelmi állapotot váltottak ki, vagy pedig hagyták őket olyannak, amilyenek. Ha semlegesnek írták le magukat, ők voltak a harmadik csoport.

A következő derült ki: a semleges csoportban 20%-nál kevesebb tudta 10 percen belül megoldani a feladatot. Azok, akikkel végignézették ezt az örömteli hangulatot kiváltó filmet, első esetben 75%-ban, a következő kontroll kísérletben pedig 58%-ban meg tudták oldani a feladatot 10 percen belül. Tudták rögzíteni a táblára rajzszög segítségével azt a gyertyát, amelyik vastagabb volt, mint a rajzszög. (Rájöttetek? Persze! A boldogok mind rájöttek. (nevetés) Tesztelheted magad, milyen lelkiállapotban vagy.)

A dolognak a megoldása az, hogy a rajzszöget nem a gyertyába kell döfködni, hanem a rajzszög dobozát kell fölerősíteni a táblára, és utána kell ráhelyezni a gyertyát. Mert a rajzszög dobozán már megáll a gyertya.

A következő: több asszociáció az agyban, szokatlanabb kapcsolatok, kreatívabb problémamegoldás. A szeretet leleményessé tesz, ahogy ezt szokták mondani és ez a népi bölcsesség totálisan igazolható.

A negyedik: magasabb célok elérésére is alkalmassá tesz, ha boldog vagyok. Erről volt szó, bőven. A módosult tudatállapotnál beszéltünk erről. Sokkal nagyobb áldozatokat leszek képes meghozni akkor, hogy ha egyébként a lelkiállapotom pozitív. Akkor messze lévő célokért fogok tudni sokkal komolyabb áldozatokat hozni, mint ha általában boldogtalannak, szerencsétlennek élem meg magam. Segít abban, hogy a nehézségek ellenére folytassuk, hogy a nehézségeket leküzdjük és azoknak ellenálljunk.

A következő: a boldog ember jótékonyabb. Ez így egy egyszerű és logikus kijelentés és ehhez még az is társul, hogy a számomra ismeretlen embereket is szívesebben fogom segíteni akkor, ha boldog vagyok.

Következő: a környezetnek – a szűkebb, tágabb közegemnek – az igényeit a boldog ember jobban tiszteletben tartja, akkor is, ha ez a saját pillanatnyi érdekével ellentétes.

Tehát például, ha én szeretnék hangoskodni valahol, de boldog vagyok és azt hallom, hogy (beszólás: verik a falat – úgy van) ez másoknak nem jó akkor a boldogság nekem erőt fog adni, hogy az egyébként nekem jó cselekvésformáról lemondjak és úgy cselekedjek, ahogyan az a másiknak lesz jó.

Következő: ez elég primitíven hangzik, de már mindegy, ha már kiderült, akkor mondom. A boldog ember kevesebbet veszekszik (nevetés).

Viszont ami nagyon érdekes lehet nektek: a boldog ember hatékonyabban üzletel. Úgyhogy boldogan kell elmenni otthonról. Az asszonyok ne reggel vesszenek össze férjeikkel, azt hagyják estére. (nevetés) Reggel legkésőbb béküljenek ki velük és több lesz otthon a lé. Ha egy fizetést kibír az asszony, akkor már megéri. (harsány tetszésnyilvánítás) Várjuk meg a visszajelzést és akkor már érdemes lesz ezt így tovább is folytatni. Tehát reggel ne vesszetek össze hites uratokkal.

Aztán: a boldog ember, ha sikerül elérnie a célját, nagyobb örömet él át, mint a boldogtalan, hogyha ugyanazt a célt, amit kitűzött maga elé, eléri.

Jön még két érdekes dolog:

Orvosoknál vizsgálták azt, hogy a boldog orvos gyorsabban ad helyes diagnózist, mint a boldogtalan. (Hűha... van itt orvos? Most már látom. (nevetés) Ezt majd pontosan meg fogom mondani, hogy miért, de nem csak ez derült ki, hogy a boldog orvos gyorsabban mond helyes diagnózist, hanem az is, hogy nagyobb érdeklődést tanúsít betegei iránt. Azért ez se’ mindegy. Főleg, ha beteg vagy.

És az utolsó: (ez nagyon érdekes) a boldog ember óvatosabb a veszteséggel ha ott magasabb a kockázat veszélye. Vagyis, ha boldog vagy, akkor nem fogsz olyasmibe belemenni, ami nagyon nagy bukást eredményezhetne. Viszont a boldog ember a kisebb veszteséggel szemben kevésbé óvatos, mint a boldogtalan. Vagyis könnyen mondjuk azt, hogy „ah, ott egye meg a fene, belefér”. A nem boldog ember, pont ellentétesen, a kisebb veszteséggel szemben többet hezitál, nem tud belemenni. De adott esetben sokkal óvatlanabb a nagyobb a nagyobb veszteséggel járó kockázat felé. Erről ennyit. De azért ezt jó, ha tudjátok, nem?

Ami most egy tágabb összefüggés: összehasonlították a pozitív és a negatív érzelmi állapotban lévő emberek gondolkozásmódját.

Az első: a gondolkodásmódról ki lehet mondani azt, hogy az az ember, aki boldog, örül, stb., stb. – leegyszerűsített módon gondolkozik. Az ilyen ember ahogyan gondolkozik, hajlamosabb lesz a sémákra, az előítéletekre, a logikai bukfencekre. Kiderült, hogy a boldog ember sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít annak a személynek, aki közöl vele valamit, mint az, aki nem boldog. Tehát a boldog ember számára egy tekintélyes ember, amit mond, sokkal inkább elfogadható, mint valakinek, aki semleges vagy negatív érzelmi állapotban van. Egy boldog embert a körülményei sokkal inkább meghatároznak, mint egy boldogtalant. Vagyis, hogyha ő kényelmesen ül – egyébként is boldog –, akkor amit mondok, annak nagyobb hitelt fog adni.

Ha te most roppant boldogtalan vagy, épp csak hogy eljöttél s magadban is megfogalmaztad, hogy a fejedben ízzé-porrá fogsz engem szedni mert valakit muszáj utálni, akkor te sokkal kritikusabb leszel természetesen. Sokkal inkább fogsz figyelni arra, hogy logikus-e, amit mondok. Nem fogod megelőlegezni nekem a bizalmat. Ha boldog vagy és jól vagy, akkor ücsörögsz, mint a tejbe’tök... Annyira nem ciki itt. Hát én is jól vagyok. Maximum téved ő is, meg én is. (nevetés) De ha boldog vagyok, tök mindegy nem? (nevetés) A nem boldog ember azonban ezt nem nagyon engedheti meg.

Szerb Antalnak A magyar irodalom története című könyvében lehet azt olvasni, hogy Kisfaludynak Himfyek írt szerelmes verseit elemzi. És ott megállapítja, hogy írt olyan szerelmes verseket, amelyek hihetetlenül primitívek. Ezek a szerelmes versek itt szinte mindig arról szólnak, hogy a szerelem beteljesedett és jól van és köszöni szépen és stb. stb. Azok a szerelmes versek azonban, amelyekben megjelenik a vívódás, a szenvedés, a fájdalom, a csalódás, a nyüglődés, irodalmilag sokkal igényesebbek. Sokkal, sokkal, sokkal. És ezért Szerb Antal azt a következtetést vonta le, hogy a boldogtalanság igényességet szül és hogy érdemesebb a költőnek folyamatosan fenntartania a szenvedő attitűdjét. Jót tesz az ő karrierjének. (nevetés) A boldog ember megragadja a tollat, mert primitívvé válik. De egyébként ezt saját tapasztalatunkból is tudhatjuk.

Most fölújították az E.T-t. Hát nincs az a pénz, amiért én beülök erre a remek opuszra. Mindenesetre azért mondhatom ezt, mert már egyszer megnéztem. Tehát olyan nagyon azért nem nagyképűsködhetek. De hát amikor E.T. fényes kezével a Holdra mutat és azt mondja „haza, haza” (nevetés) – nahát, mondjuk ez azt hiszem, mindent elárul a boldog ember leegyszerűsítő gondolkodásáról. (nagy nevetések) Arról is, hogy másfél órán keresztül neves hollywoodi rendező megpuhított és te egy ilyen csöpögő helyzetben ülsz, a multiplex szuper… mit tudom én még mi. Különben is teleetted magad pattogatott kukoricával és hozzáittad a light cola-t. Sokan bólogatnak. (nagy nevetés ismét) Akkor ez a jelenet már bejön. Ez a jelenet nem jön be a film elején, mert akkor még nem vagy elég boldog. De mire eljutsz oda, hogy tele a has, ittál is meg minden O.K. és így a jelenet bejön. És miközben kimész, lehet, hogy így az agyad hátsó zugában van, mondjuk, némi-némi kritikai fölhang, hogy azért ezt nem mondom el senkinek.

Jöttél már úgy ki moziból, hogy nézted, hogy nincs-e ismerős? (nagy nevetés ismét) Csak azért, mert nem tudtad kitörölni a könnyet a szemed sarkából. Tudniillik a hangod is remegett volna amikor találkoztok és azért ez ciki lett volna.

Lehet, hogy ez olyan férfi logika. Lehet, hogy a hölgyek sokkal természetesebb, jó viszonyban vannak ezekkel az érzésekkel és nem szégyenlik azokat a könnyeket. Én minden esetre általában kitörlöm a szemem sarkából még mielőtt fény derülne a film végén a lelátóra (nevetés) és próbálok közömbös arccal kijönni a filmről. Majd egyáltalán azt is csak egy ilyen védett négyszemközt elmesélni, hogy milyen filmet láttam utoljára, ahol természetesen bekajáltam a film végét is a popcorn-al együtt. A popcorn az a pattogatott kukorica. Ne kérjetek popcorn-t, jó! Magyarországon nincs popcorn.

Ide tartozik, a leegyszerűsítő gondolkozáshoz, a reklámok lélektana. Persze tudjátok, de azért én elmondom, hogy úgy kell csinálni, hogy rövid legyen, ugyanis, ha hosszú a reklám, van idő gondolkodni. Valóban ez nem helyes, nem jó. Tehát úgy kell csinálni, hogy először egy pozitív érzelmi állapotba kell, hogy kerüljél. Majd nagyon gyorsan kimondani azt a varázsszót, ami általában a termék neve, vagy akármicsoda, hogy a kettő között ne legyen idő elgondolkodni. Hogy összekapcsolódjon a pozitív állapot azzal a névvel vagy azzal a termékkel, hogy ha tíz percen belül telefonálsz, akkor fél áron kapsz kettőt. Stopperrel mérik, hogy mennyi ideig tart a film hatása. Mert ha tíz percen belül még hat, akkor rendelj. Ha sok idő telik el, akkor természetesen a kritikai funkciók visszatérnek.

Ezért lehetséges az – hát van ilyen élményetek, nem? – hogy amikor szerelmes embereket láttok és ti nem vagytok szerelmesek, akkor, mondjuk, azt mondjátok, bármit is csinálnak, hogy fél- hülyék. Lehet, hogy egy férfi mondja ezt. De hát ahogy beszél, vagy megnyilatkozik egy szerelemes ember, az végtelenül egyszerű. Nagyon egyszerű, nagyon sablonos, nagyon sematikus, mert így működik az agy. Meg a gyomor, meg a belek, meg az egész.

Hogyha azonban te leszel szerelmes, akkor magad is meglepődsz azon, hogy amikor éppen gyalogolsz bele ebbe az állapotba – még az elején – az van benned, hogy azért így ne! Jó, de azért azt nem fogom mondani, hogy „drágám”. Azt nem mondom ki. Azért azt nem. Főleg azt, hogy „honey-honey”, meg ezeket a méz-méz meg ilyesmi. Mert az túlzottan is ragad. Ezt hagyjuk!

S amikor szerelmes lettél, egyszer csak felfakadnak az ajkadról ezek a... és mondod, hogy ..., de hát akkor már mindegy. A kocka el van vetve. Az agyad primitívre kapcsolt… Ez tényleg így van. Ez nem baj.

Jaj, múltkor, egyik reggel, kritikus megjegyzést kaptam, elsősorban hölgyektől. Tehát, hogy azt az undorító hitelrontást, amit a szerelemmel kapcsolatban elkövettem, azt ne ismételjem meg soha többé. Ezt kaptam sokaktól. Többektől. Még egy esélyt adtak nekem. Esetleg ma még kivághatom magam, úgyhogy gyorsan befejezem.

Na ide tartozik még egy: a hit útjában, az Istenkapcsolat útjában nagyon gyakran a boldog hívő áll. Ezt átélhetjük akkor is, ha mi hívők vagyunk és, mondjuk, boldogtalanok és látunk boldog hívőket.

Még inkább átélhetjük akkor, ha voltunk nem hívők, és hallunk megnyilatkozni hívő embereket. Főleg, ha azok boldogok. Olyan primitíven nyilatkoznak, hogy azt csak akkor tudjuk megemészteni, ha mi is boldogok vagyunk. Ezért tudok gutaütést kapni a katolikus műsoroktól. Mert egyszerűen élvezhetetlenek. Mert ott mindenkiből árad ez, hogy én boldog hívő ember vagyok. De akik nézik, azok általában nem boldog hívő emberek, hanem éppen normális, rendes emberek, akik, mit tudom én – éppen összevesztek a kölykükkel. S akkor látják ezt – nem tudok annyira egyszerű szintre jutni, hogy beegyem. Ahhoz nagyon sok mindennek meg kell történnie, hogy az nekik mondjon valamit.

Ezek a tanúságtételek akkor hatnak, ha előtte egy órán keresztül jó kemény zenét hallgattatok. Akkor már lehet mondani jó egyszerű mondatokat, mert akkor már megettétek a pattogatott kukoricát, ittatok rá colát. Akkor lehet ilyen tanúságtételeket tenni. De kritikus embereknek nem.

Én egyébként annyi esélyt adtam már a katolikus műsoroknak, szerintem sokkal többet, mint ti. Állandóan kísérletezem. Minden héten legalább egyet megkóstolok. De túl édes. Ahhoz nekem sokkal boldogabbnak kellene lennem.

Csináltak olyan kísérletet, hogy filmet nézettek. Olyat, ami boldogságot vált ki, olyat, ami szomorúságot és olyat, ami agresszivitást. És utána a moziból kijövő embereket kérdezték arról, hogy mi a véleményük a politikáról, a jövőről, a bűnözésről, a saját életükről. Egyértelmű összefüggés volt a között, hogy milyen filmet láttak és milyen volt a jövőképük.

Itt egy megjegyzés. Néhány évvel ezelőtt, de már a rendszerváltás után Tomka Miklósék felmérték azt, hogy a katolikus keresztények között hány százalék gondolja el a jövőt pozitívan. 15 és 31% között gondolkodik a keresztény ember pozitívan a jövőjéről. Elég jó adat.(kérdés: „És a többi ember?”) Azt nem tudom. Már, hogy a többi hogy gondolkozik róla. De kifejezetten pozitívan 15 és 30% között.

Aztán csináltak egy olyan játékot, hogy a hozzád jelentkezők közül te döntheted el, hogy kit veszel fel egy állásra, munkahelyre. És megint csak egyértelmű összefüggés volt a között, hogy mondjuk, ha te pozitív hangulatban hallgattál meg valakit, akkor azt, akit pozitív hangulatban hallottál, nagyobb eséllyel javasoltál a munkára, mint akkor, amikor ideges voltál, rossz kedved volt, vagy szomorú voltál. Ennek nagyon egyszerű oka van. Amikor visszaemlékezett az illető arra, hogy mit hallott, a negatív hangulat – ahogy a teniszező történet esetében is – a negatív emlékeket őrzi meg jobban és ezért a döntés is inkább negatív lesz. A pozitív hangulat a pozitív emlékeket erősíti föl, s pozitív döntésre fog vezetni.

És máris itt vagyunk a második pontnál – a figyelemre gyakorolt hatás.

A félelem – most csak a példaképpen mondom – a leghatározottabban szűkíti be a figyelmet, erről beszéltem a félelemnél, azonban a boldogság is így működik. Két szempontból. A boldog ember természetesen az élményeiből és az emlékeiből ezeket fogja előhívni, a negatívokat ki fogja zárni. Tehát a figyelem ezekre fog összpontosulni. De jó értelemben is. Azokat a dolgokat fogja keresni a boldog ember, ami a boldogságának a fönntartásához fogja őt segíteni.

A szomorú ember ellenben, főleg, ha már belement a depresszióba, az emlékeiből nem tudatosan is, miután az agya rákapcsolt erre a működésmódra, azokat fogja fölidézni, amelyek hasonlóak ahhoz a lelkiállapothoz, amiben épp most van. S akkor így bezáródik a kör.

A másik, ahogyan beszűkít a boldogság, az pedig az, amiről eddig beszéltem. Tehát, nem csak az, hogy a boldog ember a boldogot fogja kiválasztani, hanem a boldog ember sokkal kevésbé kritikus, sokkal kevésbé logikus.

A harmadik az emlékezet. 1982-ben az egyik kutató a következő – akkor még meglepőnek ható – kijelentést tette (három pont):

• Az első: kiugró esemény kell hogy legyen – olyan, amit erős érzelmi töltés jellemez. Az ilyen emlék hat ránk évtizedeken át, egy életen keresztül.

Mit jelent az, hogy kiugró esemény? Szokatlan kell, hogy legyen. Tehát valami olyasmi, ami akkor, amikor megtörtént velünk váratlanul ért bennünket. Olyasmi, amire nem tudtunk fölkészülni. Amit nem tudtunk előre kiszámítani. És amivel kapcsolatosan – nyilván az erős érzés erre is utal – nem volt meg a begyakorlott cselekvési stratégiánk. Nyilván az erős érzés eleve ennek a jele, mert az már egy cselekvés felé fog indítani bennünket egy olyan helyzetben, amelyben nincsen meg ez a stratégia. Az ilyen élmények vésődnek be a legerőteljesebben akkor, ha teljesül még két másik szempont.

• Az, hogy ezt az eseményt a későbbiekben valamilyen fontos jelentéssel kell ellátnunk.

Vagyis azt kell mondanunk, hogy igen ez és ez történt velem. Ez akkor hihetetlenül váratlanul ért. Megrendített. Emlékszem a mai napig ezekre az érzésekre és ez volt a fordulópont. Vagy ez volt egy folyamatnak a kiinduló pontja. Vagy akkor kezdett el megváltozni az életem.

Vagy, mondjuk, van egy találkozás egy emberrel, aki számomra később egy fontos ember lesz. Ebben az esetben elkezdem azzal a tulajdonsággal fölruházni ezt a találkozást, hogy ez egy nagyon jelentős találkozás volt. S akkor elkezdem mondani azt – amit emlékeztek, egy pár vasárnappal ezelőtti evangéliumban, hogy amikor rájönnek az emmauszi tanítványok, hogy Jézussal beszélgettek egy fél nappal azelőtt, akkor elkezdik magyarázni a helyzetet, és azt mondják, hogy „ugye lángolt a szívünk, amikor kifejtette előttünk az írásokat”. De ehhez kell az, hogy jelentéssel töltődjék meg az a találkozás.

Amikor jegyespárokkal beszélgetek, akkor gyakran felmerül az, hogy mi volt az első fontos élmény kettőjük életében. És majdnem minden esetben a jegyespárok azt mondják, hogy amikor találkoztak. Miközben az a pillanat általában nem szokott jelentős élmény lenni. Csakhogy jelentést adunk ennek az élménynek. És ha jelentést adtunk ennek az emléknek, akkor ez az emlék nagyon is meg fog maradni.

• És a harmadik: meg kell, hogy őrizze a megismételhetetlenségnek, az egyediségnek a jegyeit.

Tehát, ha történik is velünk valami hasonló, akkor azt úgy kell magunkban elkönyvelni, hogy „na de ez nem lehet az”, „az csak egyszer történhetett meg velem”, „abban voltak olyan dolgok, ami soha többé nem lesz ugyanúgy”, vagy „az egy más világ volt, vagy „az egy más ember volt”.

Ezt azért tartom nagyon jelentősnek, mert a negatív emlékeinket ennek a három pontnak a segítségével el tudjuk kezdeni gyógyítani. Mert láthatjuk azt, hogy mi által vésődtek be ezek az emlékek.

Erről már egyébként is beszéltünk más megközelítésben, de most kaphattunk három nagyon fontos szempontot. Az első: ugye a kiinduló élmény, erős érzelmi töltés. Erről úgy beszéltem annó, hogy fölülírok egy emléket. Van egy helyzetről, egy konfliktusról, egy emberről, egy bármiről negatív emlékem és ezt fölülírom egy másik erőteljes pozitív érzéssel, egy élménnyel.

Csakhogy ez még nem elég önmagában. Mert ugye ismerünk olyan embereket – tele vannak negatív élményekkel, ezeket csokorba kötik, bepörögnek egy körbe – hiába éri őket egy csomó pozitív élmény. Szereztek nekik egy iszonyatosan jó ünnepet. Tegnap mentem az Erzsébet hídon át és a Gellért szobor alá egy óriási nagy kifüggesztett lepel volt, valami – hogy is volt, nem emlékszem pontosan, valami ilyesmi, hogy „Nonó, boldog névnapot!”. Látta valaki esetleg? Te láttad. Eszméletlen nagy transzparens volt oda kifüggesztve. Arra gondoltam, hogy ez hihetetlenül nagy élmény lehetett annak az embernek. Mondják neki, hogy gyere, menjünk át az Erzsébet hídon. Megy át, és látja… Eszméletlen nagy és zseniális ötlet...

És minden további nélkül elképzelhető, hogy ha az illető már bent van a negatív emlékek körében, akkor hiába éri őt egy ilyen eszméletlenül nagy pozitív élmény, ami ha téged ér, egy életen keresztül úgy kódolódik, hogy ezért érdemes volt élni. Már ezért. Ha ezen túl akármi történik, már ezért érdemes volt megszületni. És ő három nap múlva elfelejti. Azt mondja: „Hát igen, igen. Mikor volt az!” Még a torta benn van a spájzban, még meg sem tudta enni, és már lenullázódott az egész élmény.

Ezért lehet az, hogy ha valaki bent van egy ilyen negatív körben, te hiába okozol neki örömet. Olyan, mint a feneketlen kút, a lyukas zsák. Töltheted tele neki élménnyel… Azonban ez mégiscsak kihagyhatatlan. Kell ez, de hozzá kell hogy kapcsoljuk a másik kettőt. Vagyis, hogy jelentést adunk ennek az eseménynek. Azt hangsúlyozzuk, hogy ez egy nagyon fontos esemény volt.

Politika – csinálás. Most van egy csomó személyes élményünk ezzel kapcsolatosan. Nem csak hogy élményt kell neked adni, értelmezni kell. Meg kell mondani neked, hogy ez nem egy kétórás élmény volt, hanem ennek az a jelentése: hogy, ettől a pillanattól kezdve nem élhetsz úgy, mint eddig. Most átéltél valami olyat, ami az életedet meg fogja változtatni. Mi történik? Ez az élmény olyan emlékké válik, ami ténylegesen belédsül és továbbra is hat rád.

És ide tartozik az is, hogy természetesen meg kell valahogy az egyediségét teremteni. De ezt elvégezheted a saját életedben is. Elkezdheted kiszórni ezeket az emlékeket. Fölülírhatod pozitív élményekkel. Elkezdheted innen élni az életedet. Csak fontos, hogy adj neki jelentést, tedd ezeket egyedivé. Találd meg. Ez a te munkád. Ezt helyetted senki nem fogja elvégezni. Adj neki egy pozitív jelentést, és utána tedd egyedivé. Mondd azt, hogy azért, mert ezzel és ezzel egy időben történt. Ebben a helyzetben és ez egy nagyon fontos pillanat volt.

Ez egyébként minden ünnephez hozzá tartozik, nem? A vallásgyakorlatnak ez egy nagyon fontos eleme, hogy ünnepeket kell csinálni, amelyek fontos pillanattá válnak. Megismételhetetlen pillanattá. Na. Ezt nem ragozom tovább, pedig nagyon fontos.

Általánosságban kimondhatjuk azt, hogy – hosszú távon – a pozitív emlékekre jobban emlékszünk, mint a negatívakra. Ez nem jelenti azt, hogy a negatív emlék nem hat ránk tudattalanul. De tudatosítani, vagy a tudatküszöb fölé emelni könnyebben tudjuk a pozitívakat, mint a negatívakat. Illetve az erőseket jobban, mint a gyöngéket. Nagyon egyértelmű, egyszerű kijelentés, csak akartam, hogy elhangozzon.

És ide tartozik az is következtetésként, hogy azokat az emlékeket, amelyek olyan érzelmi töltettel rendelkeznek, amilyen érzelmi állapotban most vagy, könnyebb felidézni, mint a jelenlegi érzelmi állapottal ellentétes emlékeket. Ugyanis ez egy agyi szervezési, szerveződési módot is jelent, hogy valamilyen érzelmi, hangulati állapotban vagyunk. Ez a negatív érzelmi körök feloldásánál hihetetlenül jelentős. De ugyanúgy meg tudjuk erősíteni a pozitív érzelmi állapotunkat is.

Az ítéletalkotás elvont dolgokkal, eszmékkel, kijelentésekkel kapcsolatban, vagy emberekkel kapcsolatosan.

Itt jön az a mondat, amit az előbb ilyen nagy hangon el kezdtem mondani, aztán kiderült, hogy ez nem is az a mondat. És ez 1992-ben hangzott el, nem ‘81-ben, ha jól emlékszem…

Az érzelem-megismerés tartomány legmegbízhatóbb jelensége a hangulat hatása a kiértékelő döntéshozatalra. Azért ez így elég meredek kijelentés, főleg azért, mert így van.

Vagyis a leginkább, abban a folyamatban, hogy valamire azt mondom, hogy igen vagy nem jó vagy rossz – legegyértelműbb, legtotálisabb hatást a hangulatom jelenti. Nesze neked racionalitás, ésszerűség! Ezt egyébként ezekben a politikai kijelentésekben újból és újból elég heves érzésekkel fogadtam. Mikor elkezdték mondani – akármilyen oldalról –, hogy hozzatok már racionális döntéseket. Politikában! Na ne már! Hát hol vagyunk attól? A legfontosabb az az volt – folyamatosan az egész kampány során – hogy milyen hangulatba tudnak téged hozni. Ezt hogyan kötik kijelentésekhez, élményekhez… Racionális döntés? Ugyan már!

Egy összefüggés, általános kijelentés: az ítéletalkotásunkban összefüggést teremtünk az ismeretlen és a már ismert dolog között és ennek az összefüggés teremtésnek az egyik alapja az érzés, az érzelem vagy a hangulat. Itt akarok beszélni az egyensúly elvéről.

Az egyensúly elve azt mondja ki, hogy az ember mindent megtesz azért, hogy boldog legyen, és mindent megtesz azért, hogy elkerülje a szomorúságot. Ez így nagyon egyszerű, csakhogy az életünk ennél árnyaltabb és akkor nehéz helyzetbe fogunk kerülni.

Például ha én szeretek valakit és ez a valaki, akit én szeretek, örül, akkor én is vele együtt fogok örülni. Ha utálok valakit és az illető szomorú, akkor én ennek örülni fogok. És végigjátszhatnánk ezeket a verziókat. Az érzéseink az ítéletalkotásnak totálisan befolyásoló tényezői. Akkor kerülünk nehéz helyzetbe, amikor ellentmondás van két dolog között. Vagyis van valaki, akit szeretek, őt éri valami kudarc, ő szomorú és én ennek örülök. Akkor nagyon nehéz helyzetben vagyok. Vagy utálok valakit, ennek az embernek sikere van, és én ennek örülök. Akkor megint csak iszonyú nehéz helyzetbe kerülök, és a természetünk olyan, hogy ezt nem szeretjük, hogy így van, hanem megpróbáljuk elbillenteni a mérleget.

Kétféleképpen lehet. Ha utálom az illetőt és mégis együtt tudok vele örülni, akkor megpróbálom megszeretni őt. Vagy, ha örülök annak, hogy ő örül, pedig utálom, akkor fölerősítem magamban, hogy „hát én ezt utálom”, „majd hülye leszek vele együtt örülni”, „hát hiszen utálom!” És ez megint vissza fog billenteni az eredeti állapotba, adott esetben olyan állapotba, ami esetleg nem is jó nekünk.

Ezt már Spinoza leírta az Etikájában. Szívből ajánlom nektek. Ha jól emlékszem, a harmadik fejezetben:

„Aki elképzeli annak megsemmisülését, amit szeret, elszomorodik. Ha pedig megmaradását képzeli el – örvend. Aki elképzeli, hogy öröm, vagy szomorúság érte azt, amit szeret, az maga is örömöt vagy szomorúságot fog érezni. S mind e két indulat a szerint lesz nagyobb vagy kisebb a szeretőben, amint a kettő nagyobb vagy kisebb a szeretett tárgyban.”

És az utolsó:

„Aki elképzeli, hogy szomorúság érte azt, amit gyűlöl, örvendezni fog. Ha ellenben azt képzeli róla, hogy öröm érte, el fog szomorodni. És mind e két indulat nagyobb vagy kisebb lesz aszerint, hogy az ellenkező indulat nagyobb vagy kisebb abban, amit gyűlölünk.

Érdemes tovább olvasni ezt a harmadik fejezetet. Kifejti az összes állítását jóval előbb, minthogy a lélektan megtenné a maga kijelentéseit, és igazolná őket. És itt jön az, amit még ma, az aktualitása miatt el szeretnék mondani, mert most még eleven ez bennetek, hogy az ember, amikor ilyen ellentmondásos helyzetbe kerül, akkor három elv alapján fogjuk megkísérelni azt, hogy ezt az ellentmondást föloldjuk.

Itt van egy nagyon fontos példa. Megjelent „1943, a brit-magyar titkos tárgyalások”. A történész, aki elemzi ezeket a titkos tárgyalásokat arra a következtetésre jut, hogy azért volt képtelen két magyar kormány is egymás után konstruktív módon fölhasználni ezeket a tárgyalásokat, illetve ezen tárgyalások nyomán bármiféle pozitív cselekvésbe kezdeni, mert ennek az ellentmondásnak az elvét nem tudatosították magukban. Vagyis nem voltak képesek felfogni azt az ellentmondást, hogy a britek hajlandók szövetséget kötni az oroszokkal, illetve szovjetekkel. Mert bennük az volt, hogy mi utáljuk a szovjeteket, mi szeretjük az angolokat, az angolok utálják a szovjeteket. Vagyis, ha mi tárgyalunk az angolokkal, akkor ez egyetlen irányba mehet és a történelem is egyetlen irányba mehet, hogy mi ketten együtt utáljuk a szovjeteket. És ez a megrögzött gondolatuk, amiből képtelenek voltak kilépni, ellehetetlenítette azt, hogy ezekből a tárgyalásokból bármi is szülessen. Nem tudták elképzelni azt, hogy az angolok szövetséget fognak kötni azokkal a szovjetekkel, akiket egyébként utáltak.

Mi lett volna a megoldás? (Erről majd fogok beszélni, ez az egyik pont a háromból.) Át kellett volna értékelni Szovjetuniót. Ameddig nem történik meg az átértékelés, az utálat nyomán nem tudunk a cselekvésmódunkon változtatni.

Kissinger és Nixon ugyan ezt csinálta, amikor kiegyezett a népi demokratikus Kínával. Ez egy óriási politikai húzás volt, ugyanis az USA utálta Kínát és az oroszokat. Az oroszok utálták Kínát és az USA-t. Kína utálta az oroszokat és USA-t. Ebből a helyzetből látszólag nem történik semmilyen szövetségkötés. És ekkor – én így olvastam ezt – Kissingernek a zseniális ötlete, hogy kössünk szövetséget Kínával azon az alapon, hogy együtt utáljuk az oroszokat. Erre senki nem gondolt, hogy ez lehetséges, azonban ez lehetséges volt.

Az ember érdekelt abban, hogy ilyen ellentmondásos helyzetben valamerre elbillentse a mérleget. Vagyis érdekem fűződik ahhoz, hogy legalább legyen még egy szövetségesem.

Ez az egyik szempont. A másik az, hogy utálom. De valamerre érdemes… Nem biztos, hogy érdemes, de érdekeltségem van benne, hogy elbillentsem. És ráadásul ez a dolog működik.

Mondjuk, az MSZP koalícióra lép az SZDSZ – szel. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy azt mondják: minket összeköt az, hogy mi vagyunk a kormányváltó pártok. Ugyanez a logika működik. Sikerült megtalálni a közös ellenfelet és ennek nyomán két olyan párt tud koalícióra lépni, akiknek, egyébként, az elveik – hát, hogy finoman fogalmazzak, legalábbis klasszikus értelemben – nem egyeztethetők össze.

Simán lehetséges a családban is ilyen koalíciókötés. Természetesen a családban is megvan ugyanez a dinamika. Hogyan tudunk kibékülni az addig utált testvérünkkel azért, hogy együtt utáljuk a szüleinket. Nem volt még ilyen élményetek?

„Pilátus és Heródes aznap jó barátok lettek.” Hiába utálták egymást. Súlyos hatalmi ellentét volt Pilátus és Heródes között. Mégis, aznap jó barátok lettek.

Mi ez a három pont?

• Az első: átértékelés. Át kell értékelnem vagy az ítéletemet, vagyis azt, hogy utálom, vagy az érzésemet, hogy rossz érzésem van vele kapcsolatban. Valamelyik felé el kell billentenem a mérleget. Vagy az ítéletemet kell megváltoztatnom, vagy az érzéseimet kell valamiképpen megsemmisítenem. Mondjuk, valakit szeretek, de amit mond, azt utálom. Azzal nem értek egyet. A legritkább esetben történik az meg – ahhoz komoly lelki kultúrára van szükség –, hogy továbbra is kitartsak abban, hogy őt szeretem és amit mond, azt nem fogadom el. A lelki struktúránk abban tesz érdekeltté, hogy vagy kezdjük el megutálni, azt a vakit a kijelentései nyomán, ha nagyon erős a kijelentéssel szembeni tiltakozásunk. Vagy, ha nagyon szeretjük őt, akkor megpróbáljuk a kijelentését valahogy megemészteni. Ebből egy csomó-csomó nehézség származik, de nagyon jól mutatja azt, hogy az érzéseink, az érzéseink és a gondolataink konfliktusa milyen hihetetlenül furcsa eredményeket eredményezhet. És ráadásul az érzéseknek milyen totálisan befolyásoló szerepe van. Találkoztam már olyannal, aki elhagyta a jegyesét, mert az mondott valami olyasmit, ami számára elfogadhatatlan volt. Egyetlen mondatáért. A másik oldalon: lehetséges, hogy valakivel nagyon fontos számomra a kapcsolat, hogy a totálisan, mindenféle elvemmel ellentétes kijelentését is valahogy begyömöszölöm a fejembe. Képes vagyok rá. Addig emésztem, addig mondom, addig értékelem át, míg végül az nem lesz, hogy hát azért abban is van igazság. S azért tényleg, tényleg, az se’ rossz.

Ugye a politika. A MIÉP összekapcsolása a FIDESZ – szel. Vagyis, ha föltételezem azt, hogy az átlag magyar ember számára a MIÉP negatív érzelmeket fog kiváltani, akkor mit fogok csinálni? Összekötöm egy olyan valamivel, amivel kapcsolatban föltételezem, hogy talán nem elég erős a pozitív érzés. Ha a kettőt sikerül összekapcsolnom, akkor megvan az esélyem arra, hogy ha nem elég komoly az elköteleződésem, a döntéshozatalom, az ítéletem a FIDESZ – szel kapcsolatban, akkor az a negatív érzés, amit az összekötés révén én érzek a MIÉP felé, el fog távolítani a FIDESZ – től. Ugyanezt el lehet játszani az MSZP meg az MSZMP között. Azt tapasztaltam most a kampány során, hogy a FIDESZ – re szavazók között szinte a legerősebb érv az volt, hogy az MSZP-t összekötötték az MSZMP – vel. Ha össze tudom kötni a mai MSZP – t azzal az MSZMP – vel, amivel kapcsolatban nagyon erős negatív érzéseim vannak, akkor az MSZP – nek nincs esélye. Minél több olyan ember fog élni Magyarországon, ahol ez az erős összekötés nem lesz meg, annál többen potenciális szavazói lesznek az MSZP – nek. Nyilván fordítva is. Most semmiféle politikai állásfoglalást nem tettem. A jelenséget akartam leírni. Nyilván, ezt még nagyon sokfelől nézhetjük, de hát erre a rugóra járt, sok szempontból, szinte az egész kampány. Össze tudok-e kötni valamit egy nagyon negatív dologgal. A negatív dolog kioltja a már megfogalmazódott ítéletemet, meggyőződésemet vagy állításomat. Vagy pedig – ez pozitív oldalról is lehetséges – össze tudom-e kötni magamat olyan tartalmakkal, amelyek benned nagyon erős pozitív érzéseket vagy meggyőződéseket hoznak elő. Ha ezeket össze tudom kötni magammal, a pártommal, a családommal, akkor át fog menni.

• Következő: a védelmezés. Mentegetni fogjuk azt, amit egyébként nem szeretünk. Kétféleképp lehet. Mást hibáztatunk, vagyis azt mondjuk: igen, Bokros csomag nem volt jó. De a Bokros csomagra azért volt szükség, mert az előző kormány mindent eltolt. Ez egy tipikus ilyen folyamat. Vagy pedig egy olyan kiutat is találhatunk, amikor ezt a két látszólag kioltó dolgot valahogy megbékítjük egymással. Mondjuk nehéz egy napon említeni Júdást meg Jézust. De ha én valami miatt azonosulok Júdással, akkor azt fogom hangsúlyozni, hogy ez a gondviselésnek, a sorsnak egy nagyon furcsa játéka. Tehát, hogy Júdás valamiképpen a megváltás művének egy fontos szereplője. Mindenesetre, ez a szempont, ez a kimagyarázás elfogadhatóvá tehet valamit, ami egyébként számomra elfogadhatatlan.
• És az utolsó: a kétségbevonás. Ez pedig az, hogy azt mondom, hogy az az állítás, amit egyébként el kellene fogadnom, az hamis. Téves. Hazugság. Erről is rengeteget lehetne mondani… Hogy a mostani kampányban ez hogyan jelent meg. Hogy hogyan kötötték össze ezekkel az elbizonytalanító kijelentésekkel a megfogalmazódó ítéleteinket. Ha ez sikerül, akkor megint csak gyengülni fog az ítéletalkotásunk. Miután most nagyon eleven a politikai élet, azért hoztam ebből a példákat. Izgalmas volna átgondolnotok, mondjuk mindezt a család, a párkapcsolat vagy egyéb dolgok keretein belül. Nagyon érdekes volna.

Köszönöm a figyelmeteket. (79:09)

Köszönet a szöveg leírójának