2002.04.16.

A pálferi wikiből

Egy pici visszatekintést szeretnék adni a múltkori alkalomról. Néhány perceset, hogy aztán tovább tudjunk menni, mert két dologról beszéltünk: az egyik volt a szeretet, mint érzés és aztán a szerelem, mint érzés. Nagyon fontos, hogy érzés voltában akarom megragadni ezt a jelenséget, nem mintha sokkal árnyaltabb jelentése volna mikor már érzelemként, az akarattal, értelemmel, csomó mindennel együtt jelennek meg, hanem megpróbálom ebben a szikárságában. A szeretetet két nagy csoportba osztottuk: a gondoskodási szeretet, és a kötődési szeretet. Mindegy, hogy éppen így hívjátok-e esetleg ezzel a két szóval, ez egyik általában az, amikor én vagyok az anyu vagy az apu, vagy én vagyok a pap bácsi, és én gondoskodom valakiről. És az az érzés, amit bennem kivált az a valaki, aki valamilyen, bármilyen, szellemi, lelki formában gondozásra vagy gondoskodásra szorul. Ez a szeretetnek az egyik fajtája. A másik pedig épp az ellenkezője, amikor én vagyok a rászoruló, és a szeretet érzését élem át azokkal kapcsolatban, akik képesek rólam gondoskodni. Ez tehát nagyon fontos, hogy itt egy ösztöneinkre visszamenő érzésről beszélünk, ami adva van emberi természetünkkel, de természetesen nagyon sok kulturális tényező befolyásolhatja azt. Az alkatunk is befolyásolja, az, hogy mennyi ilyen vagy olyan jellegű szeretet szorul belénk, úgy spontán módon. Ezért ezt a fajta szeretetet egyáltalán nem akarom idealizálni vagy misztifikálni, erről elég sokat beszéltem múltkor.

Ennek kapcsán egy patkánytörténet: Mert már a patkányok is tudják – a patkányok is emberek, csak egy picit másképp. Patkányokkal végeztek olyan kutatásokat, hogy azok a patkányok, amelyek szültek utódokat, ezek a nőstény patkányok ösztönösen egy sereg cselekvést tettek meg az utódaik gondozásának az érdekében. A kutatók egész biztosan azt állították, és ez be is bizonyosodott, hogy a patkányokban valamiféle érzés is megjelenik. És ez az érzés – az ösztönök háttérben vannak – segíti őket abban, hogy elkezdjék az utódaikat gondozni. Tehát itt érzésről is szó van. Tehát bizonyos szempontból beszélhetünk arról, hogy a patkány szereti a kölykét. Ezen a szinten, ténylegesen. Csakhogy aztán kiderült az is, hogy az a hormonális állapot, amely éppen a szülést követi, és amely elindítja a szeretetnek az érzését, amely segíti egy programszerű cselekvés létrehozását a patkánynál. Ez, ugye, hamar kifulladna, ezért van arra szükség, hogy ez a cselekvés rögzüljön, és később, amikor a biológiai állapot már nem annyira erőteljes, akkor már a berögződött gondoskodási, gondozási metódusok tovább tudjanak folyni. Nagyon egyszerűen ezt látjuk a patkánynál. És akkor a kutatók azt tették, hogy szűz patkányokat helyeztek oda a frissen megszületett utódok közelébe, és kiderült az, hogy az ösztönös érzés, ami megjelenik ezekben a szűz nőstény patkányokban, az a félelem. Féltek attól az idegen valamitől, ami, hiába volt kispatkány, számukra nemhogy az anyai gondoskodás cselekvését nem indította be, hanem nyilván taszította őket. Hogy mit csináltak a kutatók? Természetesen kinyerték azokat az anyagokat, amelyek akkor termelődnek, amikor az anyapatkány szül, ezekkel beoltották a szűz patkányokat, és akkor ugyanazok az ösztönszerű mechanizmusok beindultak ezekben a nősténypatkányokban is. Ugyanúgy képesek voltak megtanulni azt a cselekvéssort, amely az utód hosszabban tartó gondozásához kell. Nyilván nem akarok totál egyértelmű következtetéseket levonni... Illetve a következtetések egyértelműek, hanem mindent egy az egyben áttenni a patkányok világából az emberek világára, mert nyilván nálunk ez sokkal árnyaltabb. De az biztos, hogy az a klasszikus anyai szeretet, vagy a klasszikus gyermeki szeretet, az alapvetően az ösztönök hátterében jelenik meg és éppen azok a nagyon erőteljes érzések, amelyeknek megvan a biológiai hátterük, segítenek bennünket abban, hogy szeressünk. Az érzés szintjén. Itt idézném is rögtön Jézusnak a szavát, aki azt mondja, hogy ha ti csak ezen az alapon tudtok szeretni, akkor semmi különöset nem tesztek. Jézus maga így beszél. És azt mondja, hogy ha a szeretetetek nem múlja fölül ezt az ösztönalapú, biológiai rendszerű stb. szeretet, akkor nem mentek be a mennyországba. Elég erőteljes kijelentése ennek a helyzetnek.

Ide még egy történet. A kislány a kis zsebpénzéből ajándékot vesz az anyukájának. Összes összekuporgatott pénzéből meglepi őt, az anyukája természetesen nagyon meghatódik, és kérdezi őt, hogy „hát Rozikám, hogyhogy vetted ezt nekem?” És akkor a kislány azt mondja, hogy „jaj, hát anyu azért, mert te annyira szeretsz engem, és annyi-annyi áldozatot hozol értem”. Az anyukának nagyon tetszik, tudja, hogy ő egy jó anya, csakhogy ebből az apa sem maradhat ki. Azt mondja: „Hát igaz, Rozikám, ez tényleg így van, és az apád is ugyanezt teszi.” Mire Rozika: „igen, de neki azért nem vettem ajándékot, mert ő nem csinál ekkora ügyet belőle.” A gyerekek nem tudják, de mi felnőttek tudhatjuk, milyen zseniálisak, mikor ezekről a kérdésekről van szó. Jól helyreraknak minket.

Egy másik ugyanilyen gyerektörténet. Erdélyben volt, a katolikus iskolában. Az atya nagyon furfangos kérdéseket szeret föltenni a pici gyermekeknek. Húsvét volt, megkérdezte az egyik hat éves gyereket, miután nagyon okosakat válaszolt: „És mondd csak, szerinted a húsvéti ajándékot Jézuska hozza, vagy a Nyuszi?” De aljas kérdés! De a gyereken nem lehetett kifogni, nekiállt töprengeni, akkor egyszer csak egy heurékai élménye lett, azt mondta: „Atya, természetesen a Nyuszi hozza, de Jézus megbízásából, azért, mert Jézus el van foglalva a föltámadással.” A gyerekeket nem lehet annyira átverni, mint ahogy gondoljuk. Át lehet verni őket, de nem annyira.

Ennyit akkor arról a szeretetről, amiről úgy beszélünk, hogy egy alapvető érzés.

A másik nagy téma, amit messze-messze nem fejeztem be, ez a szerelem. A szerelem, mint érzés. Emlékeztek arra, hogy megkülönböztettem azt, hogy az ösztön, ami ugyan a szerelemnek is egyfajta alapja, az, bár egyfajta kulturális harcot vív az erkölccsel, mind a kettő nagyon fontos az életünkben. És sem az ösztön, sem az erkölcs tulajdonképpen se nem jó, se nem rossz, egyszerűen élet-halálkérdés, szükségünk van rájuk. Ami nem megfelelő az ember számára, ami ennek a torzulását jelenti, az az ösztönösség, amikor az ember az erkölccsel nem tud mit kezdeni. A másik pedig a moralizálás, amikor pedig az ösztönnel nem tudok mit kezdeni. Tehát ezek voltak egymással ellentétben, és itt egy másik dolog, amit nem mondtam ki, de nagyon fontos – számomra egy világot nyitott meg, amikor még erről tanultam –, amikor Nyíri Tamás akkori filozófiatanárom azt mondta, hogy az az ösztön, ami az emberben van, az nem egyenlő azzal az ösztönnel, ami az állatban van. Egyszerűen azért, mert az emberben, még hogyha ugyanarról az ösztönről beszélünk is, az az ösztön emberösztön. Az ő egész emberi valóját átjáró emberösztön. Tehát, amikor azt mondjuk, hogy valakinek az ösztönét szívesen kötjük az állatvilághoz, akkor egyfelől igazunk van, de az ember ösztöne soha nem állatias, hanem emberies. Nem tudnánk az ösztönünket megélni, hogyha állatok volnánk. Az akkor is emberi ösztön lesz. Éppen ez a nagy nehézség, hogy azt, ami bennünk emberi ösztön, azt összefüggésbe tudjuk hozni az összes többi emberi adottságunkkal. Nem tudunk állattá válni. Az ember erre nagyon sok kísérletet tett, még nem sikerült neki. Nem érdemes ezt gyakorolni, hogy hátha te leszel az első, akinek ez megy...

Aztán két kijelentést tettem. Az egyikről nem akarok már semmit mondani, csak újból elismétlem. A szerelem természetesen, mint minden érzés, egy kulturális háttérben jelenik meg. A mi kulturális hátterünket illetően két fontos jellegzetesség nagyon is meghatároz bennünket most is. Az egyik a józan szerelemnek a mítosza, amit ha egy történetbe kéne ágyazni, akkor az az, hogy, jó, rendben van, a szerelem egy óriási érték, de én megmondom, hogy te kibe legyél szerelmes. Ha mondjuk anyuka vagyok, vagy apukat: „ó igen, természetesen köss szerelemből házasságot, de ne azzal!”. Ugyanis aztán az ember magába is tekinthet, és megpróbálhatja kikényszeríteni magából azt, hogy olyan valakiben legyen szerelmes, akibe józan döntés alapján illene. Hát ez vagy sikerül, vagy nem, általában nem, a hölgyeknek általában egy kicsit több esélyük van. Ezt tudjuk. Ők otthonosabban mozognak ebben a kérdésben. De ehhez még nagyon nagy fantáziára is szükség van, anélkül nem lehet szerelmesnek lenni. A szerelem egyik kulcsa az, hogy van fantáziánk. Képesek vagyunk akármit kivetíteni a másikra...

Ezt akkor nem akarom tovább mondani, de a másik, amit viszont még szeretnék, hogy annak jó és rossz oldalával meghatároz bennünket az, hogy a mi kultúránkban a szerelem egy romantikus struktúrája intézményesült. Ez nem kellene, hogy föltétlen így legyen, már látjuk, hogy nagy különbség van a mi közép-európai és nyugat-európai szerelmi kultúránk és mondjuk a délebbi kultúrák között, vagy a dél-amerikai kultúrák között. Ugyanis azokban a társadalmakban, a macsó társadalmakban a szerelemnek az intézményesülése másképpen történik. Sokkal jobban intézményesül, mint azokban a társadalmakban, ahol demokratikusabb közgondolkodás és berendezkedés van. A szerelem egyik legnagyobb elősegítője a demokrácia. Ténylegesen az, hogy a férfi és a nő partnerei lehetnek egymásnak. Ezt nevezhetjük demokráciának. Minél inkább egyenjogúság lehetséges férfi és nő között, minél inkább egyenrangú felek ők, ez annál jobban ösztönzi a szerelemnek, mint érzésnek a kifejlődését, időtartamát, és ennek a kultúrának az elmélyülését. A macsó kultúrákban a szerelem sokkal rövidebb ideig tart, tényleg így van, és ráadásul kulturálisan nagyon szabályozott, ugyanis a nőnek a szerelmet nem nagyon engedik meg. Mert ha a nő viszonozza a férfi szerelmét, ezzel már egyfajta kulturális ítélet alá esik. A nőnek játszania kell a férfival, őt állandóan némi kis bizonytalanságban tartani, hogy ezzel is ébren tartsa a férfinak az erőteljes macsó ösztöneit, hogy őt hódítsa meg. Ha a kölcsönösségek nem segítenek ennek a dolognak, ha a szerelmét ugyanolyan tiszta módon közölné a férfival, ez abban a kultúrában – irodalmi művek seregét hozhatnánk ide –, inkább negatív megítélés alá esik. A férfinak meg kell hódítania azt a nőt, és a kultúrához tartozik az is, hogy el kell halmozni a szerelmének a hódítási, udvarlási gesztusaival. Ebbe az intézményesült szerelmi kultúrába bekerül a nagycsalád is. Hát ez is más, mint nálunk. És amikor a férfi az állandó hódításával adott esetben elnyeri a hölgynek a szerelmét annak a testi vonatkozásában is, annak a nőnek vége van. Ugyebár ez egészen más már, mint a mi kultúránk. Mert a mi kultúránkban a szerelemnek a beteljesüléséhez ez totálisan hozzátartozik, ráadásul ma már nem is kapcsolódik a házasságkötéshez. A macsó kultúrában azonban ez nincs így. Kegyvesztett lesz az a nő. A szüzességet meg kell őrizni. Csakhogy, amikor megtörtént a házasságkötés, a nő elveszti azokat a jogokat, hogy ő partnerként egyáltalán szerelmi társa legyen annak a férfinak, a férfi elkezdi birtokolni őt. Nagyon vázlatosan és egyszerűen mondom, természetesen sokkal árnyaltabban lehetne vagy kellene, csak azért, hogy hozzak egy példát a kulturális különbségekre, és közben rálássunk a saját modellünkre.

Hoztam az indiai mesét, amelyben egy egészen más szemléletmódot látok, amely elismeri a szerelmet, de azt egy egészen más szövegösszefüggésbe helyezi. Mi a célja tehát a szerelemnek éppen egy olyan kultúrában, amely egyre inkább a demokrácia és az egyenjogúság felé halad? Nyilván az, hogy egy olyan kultúrában nincsen annyi rituálé, nincsen annyi kötöttség, nincsen annyi kulturális szabály, vagy legalábbis el lehet attól térni, ezért szükség van egy olyan érzésre, amely lehetővé teszi a párkapcsolatot, egy olyan érzésre, amely elköteleződéshez vezethet, majd megteremti a biztonságos utódnevelésnek a feltételét. Ezért föl fog erősödni a szerelemnek a romantikus sémája, amelynek pedig a gyöngéje, és erről beszéltem, a csalódás. Mert ennek a sémának, hogy ez be fog teljesedni, a gyöngéje az, hogy odáig van kidolgozva ez a probléma, hogy egymáséi lesznek. És attól kezdve se kép, se hang.

Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséből szeretnék egy részletet... Nem a Bűn és bűnhődés részéből, hanem ami utána van. A két főhősről van szó, Raszkolnyikovról és Szonjáról. A legvége a regénynek.

„Egyszer ott állt mellette Szonja. Meztelenül jött és leült melléje. Korán volt, a reggeli sütemény mellé ült. Most is ócska, hitvány kis köpenykéje meg a zöld kendője volt rajta. Arcán meglátszott a betegség, még soványabb és haloványabb volt. Kedvesen, örömmel mosolygott rá, és szokása szerint félénken kezelte. (Raszkolnyikov még börtönben van, miután, tudjuk jól, agyoncsapta az öregasszonyt.) Mindig ilyen félénken nyújtotta neki a kezét, sőt sokszor nem is nyújtotta, mintha attól tartana, hogy ellöki. És ő úgy fogta meg a kezét, mintha idegenkedne tőle. Mintha bosszantaná, hogy eljött. Akárhányszor makacsul hallgatott, míg csak a lány ott volt. Megtörtént, hogy Szonja reszketett mellette és mélyen megszomorodva ment el tőle. De most nem akart széjjelválni a kezük. Raszkolnyikov hirtelen rápillantott, azután földre szegezte szemét, és hallgatott. Egyedül voltak, senki sem látta őket. Az őr éppen akkor másfelé fordult. Maga sem tudta, hogy történt, mintha felkapták és odadobták volna Szonja lábai elé. Sírt és átölelte a térdét. Szonja az első pillanatban megrémült. Arca halottfehér lett. Felugrott, reszketett, és csak nézett rá. De tüstént egyetlen szempillantás alatt megértett mindent. Kimondhatatlan boldogság ragyogott fel a szemében. Tudta, most már kétségtelen bizonyossággal tudta, hogy Raszkolnyikov szereti. Végtelenül szereti. Eljött valahára ez a pillanat. Szólni akartak, de nem tudtak. Szemükből kibuggyant a könny. Sápadtak voltak mind a ketten és soványak, de a beteg sápadt arcukon már ott ragyogott az új jövő. Az új életre támadás hajnala. A szerelemben támadtak föl, mindkettőjük szívében az élet kiapadhatatlan forrása fakadt a másik számára.”

Amellett, hogy szép, nagyon jól mutatja ezt a világot, amiben a szerelem a maga romantikus sémájában érvényesül. Mi ennek a sémának a gyöngéje? Az egyik, hogy nyilvánvalóan nagyon fontos, hogy annak az illúzióját keltsük és éljük át, hogy ez a szerelem beteljesedik a magasztosságában, vagyis, hogy minden a lehető legszebb. Tehát igyekezni fogunk egyrészt szerelembe esni – mint egyfajta kulturális program megvalósítása. Valóban az. Kulturális program. Szóval megpróbálunk szerelembe esni, és ha ez sikerül, akkor azt a látszatot kelteni, hogy ez iszonyatosan jól megy nekünk. És hogy miközben szerelmesek vagyunk, nagyon-nagyon-nagyon jó lesz nekünk. Mert ehhez a romantikus sémához ez tartozik. Mi lesz ennek a hátránya? Az, amiről sokat beszéltünk már, hogy kerülni fogjuk a konfliktusokat. Kerülni fogjuk, ha miközben szerelmesek vagyunk, és, mondjuk, éppen beleőrülünk a másiknak valamilyen dolgába, azoknak az ellenérzéseknek, nehézségeknek, akárminek a kimondását. Mert hiszen abban vagyunk érdekeltek, hogy fenntartsuk azt a mítoszt, hogy a szerelemnek az ereje mindenható. Úgy ezt lehet a második pontnak venni. Tehát egyrészt kerülni fogjuk a konfliktusokat, éppen úgy az őszinteség ellen fog hatni a romantikus séma. És amikor elmúlik a szerelem, akkor egyrészt csalódunk a szerelemben is, mert hát hogy a fenébe múlt el, eddig azt gondoltuk, hogy nem fog elmúlni, csak még akkor is úgy van, ha ezt már ötödszörre játsszuk el. Ezért ebben a sémában kódolva van a csalódás. És ráadásul akkor, amikor a szerelem erejével, amiben valóban egy csomó szeretet is fölfakad bennünk, érzés szinten, akkor ezt az erőt felhasználhatnánk arra, hogy elkezdjünk egymással egyeztetni. Tehát a konfliktusainkat éppen ennek az erőnek a lehetőségeivel kezdjük el idejekorán föloldani, vagy megoldani. De nem ezt tesszük, mert a szerelem romantikus sémája éppen hogy megakadályoz bennünket ebben. Ha adott esetben pedig valami fölrobban, a kapcsolat után egy nagyon felfokozott szégyent élünk meg, minthogyha elárultuk volna a szerelmünket. A személyt is meg magát az érzést is. Egyfajta szégyent a szerelemmel szemben is, hogy hogy lehet ez; mintha tőrrel döftük volna a szerelmet is. És ehhez a mintához tartozik még az is, gondolhatunk a népmesékre is, hogy a szerelemnek mi az ellensége? Hát a szerelmeseknek rengeteg nehézségen kell keresztülverekedniük magukat, amelyek kívülről jönnek, nem pedig belülről fakadnak. Nem abból, hogy nehéz egymással szerelmesnek lenni, mert hiszen ezt az első pillanatban, amikor megtörténik a csoda, tudják, hogy ők egymáséi, ásó, kapa, nagyharang. Nem belülről jönnek a nehézségek, hanem kívülről. És ezeket a külső nehézségeket kell az életük árán is megoldani. Ez a romantikus séma. Miközben a valóság nem ez. A séma ez, a valóság nem.

Három erőteljes szempont jellemzi ezt a sémát. Adott esetben felerősítik később a nagy csalódásokat. Vagy, miközben a szerelem érzése, ami bennünk fölfakad, nagy segítségünkre lehet abban, hogy egy tartós nekünk való kapcsolatot alakítsunk ki, ezt az erőt nem tudjuk jól használni. Ha most abból a szempontból nézzünk a szerelmet, ahogyan beszéltem az összes érzésről, hogy mi a funkciója és mi a célja, akkor látjuk, hogy ez a funkció, ez tulajdonképpen az, hogy amikor mi egy olyan világban, ahol sok szempontból magunkra is hagynak bennünket, kevés a korlát, kevés a kell, nincs diktatúra, szabadon bontakozhatunk ki, akkor nagyon nagy terhet jelent nekünk az, hogy nem nagyon választhatunk, hogy ezt akarjuk-e vagy nem, mert egyszerűen kopognak az életünk ajtaján, amit így szoktunk mondani, hogy megvalósítsuk magunkat, tehát, hogy valamit kezdjünk az életünkkel. Csakhogy, ahhoz, hogy én egy szál magamban valóban ki tudjam teljesíteni az életemet, szükségem van társakra. Egyedül egyszerűen nem megy. És ha az intézményes kereteim már fellazultak, akkor az érzelmeimnek kell felerősödniük. Ezért nem véletlen. Annyira rácsodálkoztam arra, hogy az, hogy a szerelemnek a kultusza ennyire nagy a mi társadalmukban, azzal együtt erősödött, ahogy az egyenjogúság is erősödött, ez valami csoda. Hogy be van építve egészen nagyban és egészen piciben az emberbe is beépítve, hogy tovább tudjunk lépni. Egyszerűen csodásnak tartom. Ilyenkor a szerelmem fog segítségére sietni a külső keretek hiányában, hogy megpróbálok egy olyan embert találni, akinek a segítsége nélkülözhetetlen. Hogy én valóban, ebben a kultúrában bírjak fejlődni, és mondjuk, boldog ember legyek, hogy eljussak oda, ahova az egész életprogramom valamiképpen küld.

Nem véletlen, hogy a szerelem alkalmas a leginkább arra, hogy... hogy mondja Petőfi, „szerettem előnyeidet, még jobban hibáidat”, ugye valami ilyesmi. A szerelem nemcsak a másik személyét teszi elfogadhatóvá, hanem egy csomó olyan dolgot meg tud velünk szerettetni, ami tőlünk egyébként idegen volna. Azokat a mikrokulturális meg egyéb kulturális gyökereinket és mindenféle belénk ivódott dolgainkat, amelyek a szerelemben képesek oldódni; egyszercsak képes vagyok olyan dolgokat is elfogadni a másik emberben, amiket egyébként, ha nem volna szerelem, utálnék, rá se néznék. Rossznak tartanám. Soha nem próbálnám ki. De erre az erőre nagyon nagy szükségünk van, hogy ne csak az énhatárok oldódjanak a szerelemben, hanem bizonyos kulturális szokások is. Különben az egyén lelki, szellemi előrejutása nem tud beteljesedni. Ezért a szerelem hatalmas lehetőség, hogy ennek ellenére tudjunk integrálni olyan dolgokat, amelyekre a személyiségünknek nagyon nagy szüksége van, de soha nem kóstolnánk meg, az örökségeink miatt. Akár az alkatunk miatt, a családunk miatt, a kulturális hátterünk miatt. Azt, hogy az egész evolúció, és kultúra és társadalom tud működni, ez egyszerűen csodálatos.

Tehát ezt mondtam a múltkor.

Akkor nézzünk egy másik példát. A szerelem romantikus sémájával kapcsolatban: David Lenk: Tényleg szeretsz? Ő egy pszichiáter, aki nyilván sok olyan emberrel találkozott, akinek nem sikerült ezen séma alapján házasságát továbbvinnie A következő történeteket írja – nem is történetek ezek, hanem gondolatfoszlányok, eléggé egyéni stílusban.

„Majd megkapod, majd megkapod, egy életen át láthatod, csak legyünk végre házasok! Hogy elfelejts, azt várhatod, gyötörlek itt, cincállak ott, csak legyünk végre házasok! Vér leszek, döfök, táncolok, nyomaim vérré váljanak, csak legyünk végre házasok, csak legyünk végre házasok! Hull mázas ok, hűl lázas fok, makacs unalom acsarog, csak legyünk végre házasok! Élünk siralomházasok, csak legyünk végre házasok.”

Ugye, nem kell ezt most értelmezni?

Két jelenséget még ehhez hadd mondjak. Az egyik, hogy megint csak ebben a sémában van két gyengeségünk, ami a gyakorlatot illeti. Mégpedig a nő részéről egy klasszikus gyöngeség, éppen a férfi részéről is klasszikus, és ez átvezet minket oda, hogy lássuk a szoros összefüggést a szeretet érzése és a szerelem érzése között. Ez pedig az, hogy ebben a sémában, a szerelemre hagyatkozva nagyon sok nő arra használja föl a szerelmet, hogy kiszakadjon a családból. Abból a családból, amiből jön, vagy amiben, úgy érzi, hogy igen, gyerekként nagyon is megvolt a helye, a szeretetnek nőként a struktúráját nagyon jól ki tudta alakítani, de kell egy ember, aki kivonja őt ebből a világból. És ilyenkor megtörténhet az, hogy az elsődleges, szinte ösztönös cél, hogy kivonuljon ebből a világból, ami jó volt egy csomó ideig, de most már át kellene lépni egy más síkra, ez már, ez a szeretet akadályozza. Így is lehetne sarkítani. Akkor nagyon sok nőnek ez egy roppant nehézség lehet, adott esetben később kell neki igen komolyan megdolgoznia, hogy belemegy azért a szerelembe, aztán meg is házasodik, minél gyorsabban, melynek hátterében pusztán az van, hogy a szeretet, a családi szeretet újul ki. Vagy másféle nagyon erős érzések, kötelékek túl erősek, másképp nem tudnak belőle kijönni. Ekkor történik az, ez a háttere, hogy a férfi, akihez megy, az egy picit apuka. Legalább olyan erősnek kell lennie, mint a papának, sőt, egy picit még erősebbnek.

A másik, a férfiaknál ez talán még gyakoribb, mint a nőknél az amiről az előbb beszéltem, hogy a férfit a következő dolog kísérti folyton-folyvást, hogy találjon magának egy újabb anyát. Ő pedig ebbe a mechanizmusba fog beletörni. Ahol ez a két dolog találkozik, ott sokáig jól mennek a dolgok. Hogy aztán mi lesz belőle, az nagy kérdés. Ez nagy gyöngéje ennek a struktúrának.

Itt van tehát egy fontos kapcsolódás a szeretet és a szerelem között. Nagyon hasonlítanak egymásra. Nagyon-nagyon-nagyon. Tudjuk azt, hogy a szülő és gyerek közti kapcsolat sem nélkülözi a szexuális felhangokat. Nagyon is benne van. Csak az nem bontakozhat ki. A házasságban persze két felnőtt ember él, nem annyira anyuka és fia, vagy apuka és lánya. Ott pedig az anyai, apai gondoskodó szeretet az, ami kevésbé jelenik meg, vagy nem nagyon van prioritása. Persze a házasságban a szexuális szerelemnek van elsőbbsége. De a kettő nagyon közel van egymáshoz. Nem egy asszonytól hallottam azt, hogy azt nyilatkozta, hogy életemben két nagy szerelmem volt, a férjem meg a fiam. Elvált asszonyoktól lehet főleg azt hallani, hogy: „most élem életem nagy szerelmét, én és gyermekem együtt vagyunk”. Ösztönösen tud beszélni egy nő a gyerekéről úgy, hogy azt szerelemmel szereti. Nem akarok semmit összemosni, de hogy a határok sokkal kevésbé egyértelműen elválaszthatók, az biztos. Ezek a dolgok sokszor megoldandó helyzetet jelentenek.

Beszéltem arról a múltkor, hogy a szeretet is, a kötődés is meg a gondoskodó szeretet is nagyon alkalmas arra, hogy vele szellemi magasságokat érjünk el. Ha benyomtuk a dugót, és az erő természetes útja nem biztosított, akkor az valahova el fog menni. Ha ezt, ennek az érzésnek az erejét jó irányba tudom vinni, akkor az a személyiségemet építeni fogja. Ha azonban nem tudok ezzel az erővel mit kezdeni, akkor nem fogja építeni. És itt merül fel a kérdés, hogy az erkölccsel hogy tudom összefüggésbe hozni. A mi kultúránkban, a jelenlegiben, a keresztényben, ez még alig kap teret. Azt nagyon hangsúlyozzuk, hogy szeressük úgy Istent, ahogy gyermek az apukáját. De hogy legyünk szerelmesek az Istenbe, ez egy csomó furcsa képzetet kelt bennünk. Főleg ha ennek a papi hivatással kapcsolatos dolgait is hozzáveszem.

Indiában ez egészen másképp van. Ott sokkal egyértelműbb, hogy a szerelemnek a szexuális tényezői is teljes létjogosultsággal kerülhetnek be az istenkapcsolatba. A mi Szentírásunknak nagy kincse az Énekek éneke. Az Újszövetségben azonban szinte semmi ilyenről nem hallunk. Nagy kár.

Nézzük most: Upanisádok. Második kötet, védikus irodalomnak vége, abból a részből szeretnék felolvasni, ami a papokról szól. Arról, hogy amikor a pap imádkozik, tulajdonképpen mit is csinál. Ezt írja le ez az Upanisád. Azzal kezdi, hogy amikor a pap egy liturgikus szöveget elimádkozik, miről is van szó. A következőt olvassuk: „ a Hímkiáltás (egy négy soros imádságról van szó, amit a védikus pap imádkozik) az asszony megszólítása. Az előének a kérlelés. A fölcsendítés, amikor a férfi hátradönti asszonyát. Az utóének, amikor ráfekszik. A végkicsengés, amikor célba érnek. A végkicsengés, amikor kijön belőle. Így van az „Isten kedvese” dallam a szerelembe szőve. Aki a szerelembe szőve tudja, az Isten kedvese dallamot, szerelemben lesz része annak, minden szerelmeskedésben megfogan a magja, szép kort megér a földön, nyájai, fiai bőven teremnek, nagy lesz a dicsősége. Fogadalma az, hogy senkit el nem kerül.”

Talán furcsa nekünk ez a szöveg, de tapintható belőle a lényeg. Ha úgy tudsz imádkozni, mint ahogyan a testi, lelki, szellemi szerelmet éled át, akkor hatékony az imádságod. Akkor teszed azt, ami igazán az imádság lényege, akkor imádkozol úgy, ahogy kellene.

Beszéltem néhány mondatot arról, hogy mennyire hasonlít ez a két érzés, a szerelem meg a szeretet érzése. Most szeretném megkülönböztetni őket, hogy lássuk a másik oldalt. Egy pszichiátertől származik ez a modell, elég jól használható.

Amikor az emberfia (vagy lánya) szerelmes, akkor, ahogy erről már sokszor beszéltem, az énhatáraink feloldódnak. Nem csak az ének cseréje történik meg, az eggyéválás, hanem a kultúrák stb. cseréje is. Amikor az ember szeret, akkor a szeretetben az énhatárok nem feloldódnak, hanem kitágulnak. Ez annál inkább igaz, minél inkább megjelenik a szeretetemben az akaratlagos gesztus. Minél inkább megjelenik a szeretetemben az, hogy bár ez most nem ösztönösen megy, nem spontán módon, és ezt az érzést most nem is élem át, ezzel együtt tovább folytatom azt a cselekvést, amelyről tudom, hogy ezt csinálnám, ha szeretnélek. Vagyis, ha ezt csinálnám, ha át is élném, akkor természetes volna. Most mondjuk azt, hogy nem természetes, illetve most is természetes, csak az érzés nem segített benne. De ezt tovább csinálom. Ez az, ahogy a Szentírásban előkerül, hogy szeressétek ellenségeiteket. Mondjatok imát üldözőitekért. Áldjátok azokat, akik benneteket átkoznak. Lehetne ezt folytatni. Ilyenkor nem az történik, hogy én eggyé válok az ellenségemmel. Illetve, talán még az is megtörténhet. Misztikusok beszélnek erről. Inkább az történik, hogy az énhatáraim elkezdenek tágulni. Szoktuk is mondani, hogy nagy lesz a szívem. Olyasvalaki is belefér, akinek, ha csak ösztönösen szeretnénk, már nem volna ott helye.

A lelki gondozó, pap, tanár, orvos, pszichológus, pszichiáter s az összes többi ilyen ember, nagyon közeli kapcsolatba kerülhet olyanokkal, akik segítséget kérnek tőle. Vajon milyen érzés segíti az embereket abban, hogy kérjenek segítséget, hogy fenn tudják tartani ezt a kapcsolatot, hogy meg akarjanak maradni az ő közelében, hogy át tudják venni az ő segítő dolgait. Nyilván az a szeretet, amivel kötődök ahhoz, aki rólam gondoskodik. És éppen azt látjuk, hogy minél szorosabb egy ilyen (lelki) vezető – (lelki) vezetett viszony, pszichológus és kliens viszony, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy szerelembe essenek. Vagyis, hogy ez a két érzés annyira közel van egymáshoz, át is fedik egymást, hogy nagyon könnyű az egyikből átmenni a másikba. Roppant könnyű. És ezért az akármilyen segítőnek mire van szüksége? Hogy tudja azt, hogy akkor tud segíteni annak, aki jön hozzá segítségért, hogyha azon az alapszinten sikerül a kliensében kialakítani vagy megerősíteni egy struktúrát, ami a gyerekkori szint. Vagyis akkor jár el helyesen, ha megtartja azt a viszont, hogy ő úgy lép föl, mint apa vagy anya. Ahogy Carl Gustav Jung mondja, legyenek lelki atyáitok és lelki anyáitok. Mert ez az őseredeti kapcsolat. És akkor jár el helyesen, ha ebben a kapcsolatban megerősíti azt, aki hozzá segítségért fordul, és utána engedi, mikor már kialakult ez az esetleg jól működő alap, amiben a másik nagy hiányt szenvedhetett, utána legyen egy jó és egészséges párkapcsolata. Ez volna a jó minta. Azt azért mondom, mert természetesen lehetséges az, hogy a kliens szerelmes lesz az akárkibe, aki segít neki. Ez megint csak nem baj. Sőt, nagyon is jó. Mert ez azt jelenti, hogy egy még fölfokozottabb érzés fogja segíteni a klienst abban, hogy rendezzen a személyiségében valamit, amire egyébként nagy szüksége volna. A nehézség akkor van, hogyha belemennek ebbe a kapcsolatba. Mert akkor amennyi előnye volt ennek, annyi hátránya is lesz. Ezt azért mondom, mert ti belekerülhettek, innen is, meg túl is, ilyen helyzetekbe. Hát klasszikus helyzet az, hogy amikor a munkahelyen éppen szerelmi bánata van az asszonynak, vagy éppen nincs jóban a férjével, és akkor te, rendes kollégája mit csinálsz? Megvigasztalod. Vagyis, ki vagy te akkor? Apuci. Apuci vagy, aki az öledbe ülteted őt. A szegény szomorú kislányt. És ez az a pillanat, ami már… hát, nehéz meghúzni a határt, hogy most éppen melyik érzés is van jelen, őbenne meg a másikban. Tehát a kettő egy pillanat alatt tud váltani. Ezért ne áltassuk magunkat egyáltalán! Mi keresztény emberek nagyon tudjuk magunkat áltatni. Hogy hát én, gondoskodó szeretetemmel veszem körül. Na, na, na! Már a füled is vörös, úgy bele vagy zúgva, csak nem mered bevallani. Tehát, mondjuk kiábrándult házasokat nagy óvatossággal segítsetek. Nem véletlen, hogy ezt nagyon akartam tisztázni. Lépten-nyomon találkozom azzal, hogy kedves fiatal keresztények, akik a szerelemnek a romantikus mintáját jó alaposan bevésték a tudatukba egyszer csak úgy benne vannak egy férjes asszony, vagy egy nős férfivel való viszonyban, hogy azt se tudják, hogy kerültek oda. Nem is értik, hát egész életükben nem erre készültek. És tényleg így van. Tényleg. Ezért ezek az illúziók, amelyek a szerelemnek ezt a romantikus sémáját táplálják, veszélyesek lehetnek.

Még egy utolsó dolog ide. Természetesen a szerelem is akkor működik jól, ha hiszünk benne. A mi kultúránkban talán spontán hiszünk benne. Ennek a romantikus sémának a nagy ereje, hogy megköveteli tőled, hogy megfellebbezhetetlenül higgyél abban, hogy a szerelemnek világot alakító ereje van, és a te életedet az fogja jobbá tenni. Az az ember nehéz helyzetbe kerül, aki nem hisz a szerelemben. Nehéz lesz neki megházasodni. Nehéz lesz. Annak is nehéz lesz, akinél ez a folyamat valahol nagy csorbát szenvedett. Ezért lehetséges az, hogy ahol nagy csorbát szenved az anya- vagy apa-gyermek kapcsolat, ott lehetséges, hogy ez annyira áttevődik a szerelemre is, hogy az illető gyakorlatilag nem nagyon tud szerelembe esni. Ez lehetséges. Én sokáig azt gondoltam, hogy a romantikus séma olyan univerzális, hogy természetesen mindnyájan pont ugyanúgy vagyunk szerelmesek. És mindenki tud szerelmes lenni, és mindenki elveszti az eszét. Ez nincs így. Nincs így. De itt nagyon fontos, hogy a kulturális séma bélyeget tesz azokra, akik nem tudnak eszeveszetten szerelmesnek lenni. Mintha ők csökkent értékű emberek volnának. Nincs így. Hanem inkább egy sebzettséget hordoznak. Nagyon lényeges volna nekik, önmaguk felé, hogy elfogadják magukat olyannak, hogy ők nem tudnak eszeveszetten szerelmesek lenni. Ne várják ki az időt a házassággal, amíg ez meg nem érkezik. Ezzel nem akarok senkit sem könnyelműségre csábítani. Várjátok meg a megfelelő embert és időt.

Igenis másképpen szerelmes a férfi és a nő. Megint csak ennek a sémának egy gyöngéje, hogy a nő azt gondolja, hogy a férfinak ugyanúgy kell szerelmesnek lennie, mint ahogyan ő szerelmes a férfibe. Ez nem fog beteljesülni. A férfi számára a szerelem nem élet-halálkérdés, csak addig, ameddig szerelmes. A nő számára halálig tartó élet-halálkérdés a szerelem. Most nagyon egyszerűsítve mondom ezt. Tehát a férfi nem lesz soha úgy szerelmes, mint ahogy egy nő. Tapasztaltam azt, hogy nők, akik kiábrándultak a férjekből, vagyis akkor még nem voltak férjek, nem, előbb kiábrándultak, csalódtak, mert a férfi, miközben szerelmes volt, simán el tudott menni mondjuk két hétre nyaralni. Az neki ment. És ugye, amikor megérkezett, a nő számon kérte rajta, hogy „ neked is annyira iszonyú volt?” Szegény férfi, hát most erre mit kell mondani? Hát hacsak éppen az agya nem abban az endorfin meg minden tejben úszott, amiben mondjuk őszintén mondhatta, hogy „nekem is”, akkor, hát, lehet, hogy amikor éppen biliárdozott, akkor nem volt ez annyira fontos neki. Értelmetlen egy férfitől azt a fajta szerelmet elvárni, amit egy nő átél. De fordítva is: egy férfi ne akarja lebeszélni a nőt, hogy az meg úgy legyen szerelmes, ahogy ő, hanem hát örüljön neki!

És akkor egy utolsó. Nyilván ennek megvan az összes vonatkozása a szexualitásra nézve is. A szexuális kultúrára, az erotika kultúrájára. Nahát annak adtunk egy nagy pofont, az biztos, az utóbbi janzenista, viktoriánus és egyéb erkölcstanunkkal. Nagyon nagy szükség volna egy igazi, kiforrott erotikus kultúrára. A keletiek ebben megint csak mintát adhatnak nekünk. És értelmetlen megbotránkozni azokon a templomokon, hindu, sőt buddhista templomokon, hogyha fölmegyünk oda. A lámakolostorokban az erotika teljes egyértelműséggel tud megjelenni a templomban. És segíti a hívőket az istennel való kapcsolatukban. De természetesen ez visszahat, nyilván, a szerelmi életükre is. Ebben nagyon-nagyon gyengék vagyunk itt az utóbbi időben. Roppantul. A keresztény embernek szinte egyik elsőrangú kötelessége volna erotikus kultúrát létrehozni. Lehet, hogy ilyen nincs is, hogy keresztény erotikus kultúra. Van jó erotikus kultúra, és akkor azt a keresztény ember jól csinálja. Nyilván így van ez, de hogy talán valamiféle specialitásunk lesz ezen a téren is,… hát, ezt ki kéne dolgozni. (nevetés) De hát… most én dolgozzam, ki? Olyan furcsán néztek rám. Katolikus playboy, vagy egyéb magazinokra gondolok. Egyébként azt tudjátok, hogy amikor az első Mikiegér-film megszületett, akkor a nagyon szigorú cenzor meghatározta, hogy amikor Mikiegér Minniegérrel találkozik, és valamiféle szerelmi közeledés jeleit mutatják a képernyőn, adtak egymásnak puszit és nagy szívek voltak felettük buborékban, akkor kötelezték a rajzolót, így szólt a cenzor instrukciója: „a kényes testrészeket kis ruhácskák fedjék.” Vagyis Mikiegér a cenzúra áldozata lett, még a háború előtt az USÁ-ban és nem jelenhetett meg a maga egérvoltában, hanem egy kulturális köntöst kellett magára öltenie. Egyébként tudjátok, hogy a reneszánszban a Szűzanyát fedetlen keblekkel előszeretettel ábrázolták. Később történt csak az, hogy a Sixtusi kápolnában le kellett festeni a „kényes testrészeit” Ádámnak és Évának. Szerencsére most már fedetlenül láthatjuk őket, ugyanúgy, mint Mikiegeret. Ez az erotikus kultúránk egyik hatalmas fejlődése. A Szűzanyát még mindig kevésbé ábrázoljuk fedetlen keblekkel, legfeljebb amikor a Gyermekjézust szoptatja.

A következő, az a megvetés. Ez a kilencedik érzés. Mi az, ami kiváltja a megvetés érzését? Csoporton kívüli személy. Elég rusnyán hangzik. Tehát valaki, aki nem az én/mi köreimhez/köreinkhez tartozik. (Húú, most a politikai áthallások…) Mi az a magatartásmód, ami benne van ebben az érzésben, spontán módon alakítja azt? Figyelmen kívül hagyás, elutasítás. Nem elpusztítás, agyongyötrés, agyonnyomás, kinyírás, nem. Figyelmen kívül hagyás és elutasítás. Ez nyilván megjelenhet végletes formában. Megintcsak fontos, hogy erről úgy beszéljünk, mint alapérzésről, aminek megvan a maga funkciója. Mégpedig az, hogy mi, tökmindegy, hogy kettő, négy száz, egy ország, egy földrész, mi az egymással való összetartozásunkat ezáltal tudjuk erősíteni. Ennek nyilván megvan az evolúciós haszna. Ugyanúgy, ahogy nem üzenünk hadat a haragnak, a félelemnek, és a többinek, amelyekre azt mondják, hogy rossz vagy negatív érzés. Ugyanúgy mondhatjuk azt, hogy a megvetés nem föltétlen van ellenünk. Itt most talán egy meredek dolgot mondok, illetve, hogy a megvetés spontán módon az életünknek a része. Lehetetlen, hogy ott tartsunk, hogyha őszinték vagyunk magunkkal, hogy ez az érzés mondjuk tíz éve nem kerített bennünket hatalmába. Vagy hogy nem fog. Az életünk része. Ezért sokkal jobb, ha azt mondjuk, hogy nézzünk meg, hogy mire való, és használjuk arra. Hogy össze tudjuk egyeztetni az erkölcsünkkel és minden egyéb szemponttal. És ne dugdossuk, ne nyomjuk el, mert ellenünk fog támadni. Adott esetben egy olyan pillanatban, mint amilyen pillanatokat mostanában élünk át. Hogy emberek a megvetés-érzésüket egyáltalán nem építették be a személyiségükbe, a kultúrájukba, és az most olyan magatartásmódban tör felszínre, amit utána nagyon fog szégyellni az illető. Az pedig még rosszabb, ha nem is fogja szégyellni. Nyilván ez az érzés negatív gondolkozásra és magatartásformára indíthat bennünket. Előítélet. Az előítélet érzelmi, érzésbeli alapja a megvetés, a (hátrányos) megkülönböztetés, diszkrimináció, kirekesztés, stb. Mi az előnye? A saját, belső, a mi értékeinknek a védelme. Azt a célt szolgálja, hogy ezáltal is erősebben tudjuk megvédeni azt az értéket, ami adott esetben egy idegen személy megjelenésével számunkra félelmet keltően veszélyeztetve van.

Cserkészetben lehetett azt nagyon jól megfigyelni, a cserkészet nagyon jól be is építette ezt, hogy őrsök kellenek. Rajok kellenek. És ezeket egymásnak kell ereszteni. Nagyon jó értelemben. És jó, hogyha ezek tudnak egymással rivalizálni. Hogy tudnak harcolni egymással. Amikor lélektant tanultam, amikor a csoportkohézióról tanultam, hogy mi az, ami egy csoport erejét képes fokozni, akkor az egyik fő pont az volt: kell egy ellenség. A csoportkohéziónak az egyik legjobb erősítője az, hogy van közös ellenség. Akiket megvetünk, aztán kiélezzük ezt az érzést, aztán lesz belőle gyűlölet, bosszúvágy, megsemmisítés stb. Furcsán hangzik, de nagyon fontos tudni, mert egy csoportban megtörténhet az, hogy valaki a mi köreinkben (most tökmindegy hogy mi az a mi köreink) ellenvéleménnyel lép föl. Akkor hogyan fogjuk ösztönösen megvédeni a többség értékeit? Úgy, hogy kirekesztjük. Ő lesz a bűnbak. Kinyomjuk a csoportból, és ezáltal meg tudjuk erősíteni a saját értékeinket. De ezt csinálhatnánk másképpen is természetesen. Hogyha tudnánk, hogy hogy kellene integrálni ezt a dolgot a csoportba meg a személyiségünkbe.

Történet. Amikor meghallotta Gandhi, hogy Erzsébet királyné házasodni fog, akire úgy tekinthetett volna, mint az elnyomó brit diktatúrának az elnyomó urára, akkor meggondolta azt, hogy mit küldjön neki ajándékba. Ugye tudjuk, hogy Gandhi a Hegyi beszéd alapján valósította meg a politikáját. Az ellenségszeretet pedig abban van benne. És akkor, miután sokat töprengett, hogy szegény ember, nem is tudok neki mit adni, a megfelelő emberrel elküldetett Erzsébet királynőnek egy olyan abroszt, amit a saját szövőszékén készített el. A küldönc, az valami politikus volt, az úgy adta tovább ezt az abroszt, hogy ezt tegyék a legfontosabb ajándékok közé, mert egy olyan ember küldi, aki azt mondta, hogy szeretné, hogy az angolok barátaiként távoznának. Ebben a mondatban mindkettő benne van: távozzanak, és barátként.

A zsidó kultúrában, tudjátok, megkülönböztetik a tiszta és tisztátalan állatokat. Ezen mi a Papnevelő Intézetben rengeteget derültünk. Hogy az a szegény állat, mért tisztátalan, amikor olyan jópofa vagy kedves vagy mit-tudom-én-mi. Mondjuk a strucc, az tisztátalan állat, hogy mért, az ne kérdezzétek, azt nem tudom. Viszont a gólya is az. Ugye, milyen szemétség?! Szegény gólya! Elmondom nektek, hogy miért. Azt hiszem a Talmudban olvastam ezt. Kérdezi a gyerek a rabbit, hogy „mondd rabbi, miért tisztátalan állat a gólya?” Erre a rabbi azt feleli: „Azért, mert csak az övéi iránt érez szeretetet.” Mindenesetre egy szép rabbinikus gondolat.

Köszönöm szépen a figyelmeteket! (71:43)

Köszönet a szöveg leírójának